Donald Trump Ankarában már Volodimir Zelenszkijt ölelte keblére – nem Orbán Viktort. A drónháború sikerei és az iráni–orosz tengely kockázatai közepette Washington számára Ukrajna vált stratégiai partner-jelöltté. Aki ezt félreolvassa – és ideológiai plakátokkal helyettesíti a geopolitikát –, az nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai bukást is kockáztat.
Trumpnak már nem Orbán, hanem Zelenszkij a „barátja” – és ez nem hangulati kérdés, hanem hatalmi realitás. A NATO-csúcson látványosan megváltozott gesztusok mögött egy világos összefüggés áll: az orosz agresszió első szakaszában Iránból érkező Shahed-drónokkal mért csapásokra Ukrajna technológiai ugrással válaszolt, és mára fél év előnyre tett szert a pilóta nélküli rendszerek terén. Ez az előny nem PR, hanem hadműveleti teljesítmény: célazonosítás, csapásmélység, költséghatékonyság – mindaz, ami a 21. századi hadviselés súlypontját áthelyezi a drón–ellen-drón, elektronikai hadviselés háromszögébe.
Eközben Moszkva és Teherán kapcsolata nem bicsaklik: 500 millió dolláros fegyverszállítási szerződés, szállítási folyosók a Kaszpi-tengeren – messze az amerikai és izraeli elrettentő jelenléttől –, és egyre szorosabb technológiai kooperáció.
Ukrajna erre nem siránkozással, hanem exportképes tudással reagált: dróntechnológiai együttműködések Washington közel-keleti partnereivel (Szaúd-Arábia, Emírátusok, Katar, Jordánia) és – igen, késve, de mégis – amerikai nyitással a közös fejlesztések felé.
A Hudson Intézet is elismeri: kezdetben hiba volt visszautasítani a kijevi ajánlatot; ezt később korrigálták. A korrekció ára, hogy a Fehér Ház közelében ma nem a „keleti nyitás” szalonbeszéde számít, hanem a hadszíntéren bizonyított képesség.
Zelenszkij most nem kevesebbet kér, mint stratégiai rangot és modern légvédelmi ernyőt az ukrán városok fölé – azonos ellenfelekre hivatkozva: Irán és Oroszország. Ez a keret Washington számára ismerős és kényelmes: a partnerből szövetséges felé vezető út mérőszámai a közös fenyegetés, a kompatibilis képességek és a megbízható végrehajtás. Ukrajna ebben ma jobban teljesít, mint sok, magát hangosan „szuverenistának” nevező kormány, amely valójában mások háborúinak peremén próbál lavírozni.
A magyar kormány ezzel szemben félreértette Amerikát.
A „2026-os tervet” ukránellenes kampányra építeni stratégiai vakság volt. Az Egyesült Államoknak most nem ideológiai szövetségesekre, hanem hasznos partnerekre van szüksége a drónháború és a légvédelem frontján. Orbán Viktor ebben a mátrixban legfeljebb retorikai fedezeti ügylet – Trump számára csomagolópapír egy reklámszöveghez. Aki ezt nem érti, az előbb külpolitikai súlyát veszíti el, majd itthon is elszámol a következményekkel: a választók nem a geopolitikai pózokra, hanem a biztonságra és a jólétre szavaznak.
Közben a realitás lassan minden ablakon bekopog. Trump tavaly nyáron még Alaszkában tárgyalt Putyinnal; ma már Ankarában „barátjának” nevezi Zelenszkijt. Tanácsadói pedig nyíltan azt mondják: Putyin lényegében elveszítette a háborút – még ha ezt Moszkva nem is hajlandó beismerni. Ebben a koordinátarendszerben a magyar külpolitika „keleti” kapaszkodói nem biztonsági hálók, hanem kockázati tényezők.
A kérdés nem az, hogy lehet-e Ukrajna az USA stratégiai partnere. A kérdés az, hogy Európa – és benne Magyarország – képes-e a 20. századi beidegződéseket levetkőzve a 21. század technológiai és biztonsági rendjéhez igazodni.
A válasz mérőszámai egyszerűek: közös fenyegetésdefiníció, kompatibilis képességfejlesztés (drón, légvédelem, EW), és politikai megbízhatóság. Aki ezt hozza, azt Washington partnernek tekinti. Aki nem, az marad a peremen: plakáton hangos, térképen kicsi.
