Németország hét éve stagnál, és a kontinens zászlóshajója ma úgy sodródik, mintha elfelejtette volna, merre van előre. A korábbi német modell – orosz energia, kínai gyártás, német technológia – összeomlott, az informatikai forradalom elszáguldott Európa mellett, a politikai vezetés pedig nem kínál víziót. A kontinens gazdasági motorja ma inkább fékezőerő, és a kérdés egyre égetőbb: lehet-e jövőt építeni stratégia nélkül?
Németország gazdasági stagnálása nem új jelenség: immár hét éve tart, és a trend mögött nem egyszerű ciklikus lassulás áll. Peter Bofinger professzor, a würzburgi egyetem közgazdásza szerint a német kormány nemcsak a megoldást nem találja, de valójában nem is keresi. A védelmi kiadások növelése vagy az infrastruktúra fejlesztése hozhat némi rövid távú élénkülést, de ezek nem pótolják azt, ami igazán hiányzik: a jövőkép. A német gazdaság ma olyan hajó, amely nem tudja, hová tart — és így a legjobb szél sem segít rajta.
A probléma gyökere a Merkel-korszakban keresendő. A német–orosz–kínai háromszög sokáig ideálisnak tűnt: olcsó orosz energia, olcsó kínai gyártás, csúcstechnológiát exportáló német ipar.
Ez a modell azonban két fronton bukott meg. Egyrészt Európa elnézte az informatikai forradalmat, amely az Egyesült Államokat a digitális világ egyedüli vezetőjévé tette. Másrészt Kína világhatalmi ambíciói már nem gazdasági lehetőségként, hanem stratégiai fenyegetésként jelennek meg.
Amikor Trump és Hszi Csin-ping a Tiltott Városban találkozott, a világ legnagyobb techcégeinek vezetői is ott voltak — Európa pedig sehol.
Mario Draghi 2024-es jelentése világosan megfogalmazta, mit kellene tenni: beruházni, innoválni, közös európai iparpolitikát építeni.
A dokumentumot mindenki dicsérte, de semmi nem valósult meg belőle.
A politikai akarat hiányzik, mert a kontinens két legfontosabb államában — Németországban és Franciaországban — a szélsőségek erősödnek, a társadalmi bizonytalanság nő, a kormányok pedig inkább halogatnak, mint cselekednek. Merkel évtizedes „kivárás-politikája” megalapozta a stagnálást, Macron pedig úgy készül átadni a hatalmat, hogy ambiciózus reformjai közül egy sem valósult meg.
A német gazdaság mélyebb gondja azonban a beruházások hiánya. A vállalatok nem fektetnek be otthon, miközben a globális verseny éppen most követeli meg a legnagyobb technológiai ugrást. Friedrich Merz kancellár Münchenben európai szuperhatalmat hirdetett: az EU-nak egyenrangú partnerévé kell válnia az USA-nak és Kínának. Csakhogy az elmúlt húsz év növekedési adatai mást mutatnak: Európa évi 1%-kal nőtt, az USA 2%-kal, Kína 5%-kal. Idén Németország várhatóan 0,5%-ot produkál.
Merz a hadiipart tenné az európai felemelkedés motorjává. Ez politikailag talán eladható, hiszen az orosz fenyegetést minden ország érzi — bár nem egyformán. A gond az, hogy az európai hadiipar technológiailag elavult. Nem versenyképes sem az amerikai, sem a kínai, sőt még az ukrán dróniparral sem. Az ukrán drónok kínai hardverre épülnek, hazai szoftverrel működnek, és Elon Musk műholdjai biztosítják a kommunikációt. Európa ebben a képletben nem szerepel.
A kontinens geopolitikai helyzete is romlik. Kína sokáig az EU legfontosabb kereskedelmi partnere volt, de az USA megelőzte a cseppfolyósított földgáz szállítmányaival. Az EU kereskedelmi deficitje Kínával tavaly 360 milliárd euró volt. Brüsszel „deriskinget” hirdet — kockázatcsökkentést —, Washington viszont teljes leválást akar. Kína közben együttműködést ajánl az EU-nak a világkereskedelem fenntartására, az amerikai politikát pedig „a dzsungel törvényének” nevezi.
Merz kancellár egyenrangú viszonyt akar az USA-val és Kínával
Ehhez nemcsak az erő hiányzik, hanem a stratégia is. Európa ma nem tudja, hová tart, és így nem tudja, hogyan érhet oda.
Bofinger professzor szerint a kontinens csak akkor léphet ki a stagnálásból, ha végre felismeri: a globális gazdaság viharos vizein nem elég sodródni. Kormányos kell — és irány.
