Európa, az USA, Kína és Oroszország egyszerre növeli védelmi kiadásait a nemzetbiztonságra hivatkozva, miközben a Nyugat egyes szereplői szerint ez a gazdasági válságból való kitörés kísérlete is. Közben a kínai–orosz viszony látványos erősödése, bár formális katonai szövetség nélkül, az energia-, technológiai és vezetői kapcsolatokon keresztül alakítja át az erőviszonyokat. Európa szuperhatalmi víziót rajzol, de alacsony növekedéssel és feszes költségvetésekkel kellene finanszíroznia a közös védelmet, miközben Kína nem fegyverrel, hanem exportoffenzívával gyakorol nyomást a kontinensre.
Megoldja-e a világgazdaság válságát a fegyverkezési verseny? Az utóbbi években Európa, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország a GDP egyre nagyobb hányadát fordítja védelemre. A hivatalos indok a nemzetbiztonság, de kritikus hangok szerint a Nyugat így próbálja ellensúlyozni gazdasági gyengeségeit, amelyek politikai és társadalmi instabilitást is táplálnak.
Ezzel párhuzamosan a nyilvános diskurzusban megerősödött az „új tengely” képe:
a Der Spiegel, a Le Monde és a The Insider drámai tónusú anyagai Oroszország és Kína szorosabbra fűződő együttműködését Európára leselkedő fenyegetésként írják le, és a nyugat–keleti szembenállás eszkalációjaként értelmezik.
Hszi Csin-ping kijelentése szerint „nincs határa” az együttműködésnek, ami a gyakorlatban elsősorban az energiahordozók és a technológia terén látszik: a szankciók szorításában Moszkva mindinkább Pekingre támaszkodik, amely felvásárolja a nyugati prémium piacokról kiszorult orosz olajat és gázt, és több területen helyettesíti a nyugati technológiát az orosz gazdaságban. A Brookings Intézet értékelése szerint a kétoldalú viszony a hidegháború óta nem volt ilyen erős: nem elválaszthatatlan partnerség, de távol áll a szakítástól. A BBC Global China Unit rámutat: kulcsfontosságú a személyes dimenzió, Hszi és Putyin már több mint negyvenszer találkozott. Donald Trump kísérlete, hogy Oroszországot leválassza Kínáról – részben a Kissinger-féle háromszöglogikára építve –, a háborús realitások között nem hozott áttörést;
Emmanuel Macron visszaemlékezése szerint kemény alkuk is terítékre kerültek, de az alapkép nem változott.
A NATO mindeközben „Oroszország és Kína által okozott biztonsági kockázatról” beszél, még ha nincs is közöttük olyan védelmi klauzulákkal bíró szövetség, amely kölcsönös katonai segítségnyújtásra kötelezne.
Peking óvatos álláspontját Vang Ji külügyminiszter fogalmazta meg: Kínának nem érdeke Oroszország veresége Ukrajnában – ami pragmatikus, önérdek-vezérelt megközelítést tükröz.
A stratégiai gondolkodás mélyebb rétegében Szun-ce több mint két évezredes tanítása tovább él:
„a legjobban az jár, aki kimarad a háborúból.”
Kína az 1979-es vietnámi háború óta nem folytatott nagy kiterjedésű fegyveres konfliktust, miközben Oroszország és az Egyesült Államok jelenleg is érintett háborús övezetekben. Thuküdidész paradoxona – miszerint a rövid távú katonai sikerek nem feltétlenül fordulnak át tartós fölénybe, ha a társadalmi-gazdasági modell versenyképessége elmarad – itt is megidézhető. Karl Popper nyílt–zárt társadalom-képlete ugyancsak ide kapcsol: miközben
a 20. században az angolszász hatalmak a nyílt társadalom mintái voltak, ma paradox módon a kommunista Kína a világgazdasági nyitás zászlóvivőjeként jelenik meg számos területen,
míg az Egyesült Államok egyes korszakaiban védővámokkal, export- és technológiakorlátozásokkal él. Peking nem katonai fölénnyel, hanem a globális gazdasági versenyben kíván dominálni: deklarált célja, hogy a világ digitális eszközei minél nagyobb arányban kínai alkatrészekkel működjenek; az ukrajnai fronton használt drónokban is gyakoriak a kínai komponensek. Ugyanakkor az orosz–kínai alku sem korlátlan: Hszi nem írta alá a Szibéria–2 gázvezeték megállapodását, és Peking olyan logisztikai koncessziókat – például a Léna folyón az Északi-sarkvidéki útvonalhoz kapcsolódó korridort – kér, amelyeket Moszkva nem szívesen ad meg. Ez Kína tárgyalási erejét és exportvezérelt, útvonal-diverzifikációra építő stratégiáját jelzi.
Eközben Európában megfogalmazódik a szuperhatalmi ambíció: Friedrich Merz a müncheni Biztonságpolitikai Konferencián, Emmanuel Macron támogatásával, olyan Európát vázolt fel, amely egyenrangú partner az USA és Kína mellett.
A kiinduló helyzet azonban gyenge: az elmúlt két évtizedben az európai GDP-növekedés
átlagosan körülbelül 1% volt, szemben az USA 2% és Kína 5% körüli ütemével. A szuperhatalmi státuszt közös védelempolitika, nagy léptékű, közösen finanszírozott beruházások és – valószínűleg – közös hitelfelvétel alapozhatná meg, ám ezeket feszes költségvetések és megosztott közvélemény mellett kellene végrehajtani. A kontinens nagy részén az orosz fenyegetés közvetlen érzete gyenge, így a védelmi kiadások gyors és nagyarányú növelését politikailag nehéz elfogadtatni.
A médiában ezért felértékelődnek az olyan narratívák, mint az „új tengely”, noha Kína elsődlegesen nem katonailag, hanem az európai piacokat elárasztó exportján keresztül gyakorol nyomást.
A nagy kérdés így az, hogy a fegyverkezés képes-e kilendíteni a világgazdaságot a válságból. Rövid távon a védelmi költés ciklikus élénkítő hatású lehet: keresletet támaszt a hadiiparban, széles beszállítói láncokat mozgat meg, és munkahelyeket teremt. Közép- és hosszú távon azonban a túlsúlyos katonai fókusz torzíthatja az erőforrás-allokációt, kiszoríthatja a produktív civil beruházásokat – az oktatást, egészségügyet, a zöld átállást és a széles értelemben vett innovációt –, és végső soron rontja a növekedés minőségét. A történelmi tapasztalat és a klasszikus stratégiai gondolkodás is arra utal, hogy tartós jólétet és versenyképességet nem a fegyverkezési spirál, hanem a termelékenységet növelő civil beruházások, a humántőke-fejlesztés, a technológiai megújulás és a nyitott, kiszámítható gazdasági környezet biztosítanak.
Ebben a keretben Európa számára a realista biztonságpolitika és a versenyképességi fordulat kombinációja kínálhat működőképes pályát: okos, közös védelempolitika; célzott, de nem protekcionista iparpolitika; és Kína exportnyomására szabott, szabályalapú, mégis alapvetően nyitott kereskedelmi stratégia.
A fegyverkezési verseny önmagában nem strukturális gyógymód a világgazdaság gondjaira: ideiglenes élénkítést adhat, de nem helyettesíti a gazdaság mélyebb, társadalmi bázisú megújítását.
