Magyarországgal az a baj, hogy kicsi. Mikor a majom a fán ugrál, és a rázkódástól a gekkó lezuhan, illetve hát akár le is zuhanhatna, jól jellemzi hazánk majmoknak kiszolgáltatott helyzetét, mely miatt a zuhanás elkerülése érdekében állandóan kapaszkodnunk kell. A majmok sajnos sokat ugrálnak, és ez főleg akkor veszélyes ránk nézve, mikor megválasztják őket valamely nagyhatalom vezetőjévé. Lásd például USA, Oroszország, satöbbi.
A legújabb időkben úgy nézett ki a helyzet, hogy nekünk, a kis gekkónak végre van egy nagyon megbízható fogódzónk, mégpedig az az európai szövetségesi rendszer, amely biztosítja a gazdasági stabilitásunkat, a beáramló tőkét, a vámmentes exportot, a kinti munkavállalást, és még pénzt is ad a felzárkózásra, ami hatalmas előny az anyagi biztonságunkat tekintve. Ez a szövetségesi rendszer ráadásul rendkívül jóindulatú is velünk szemben, mondhatni, túlságosan is az, így aztán a mi országunk elkanászodott. Azért az ország, mert bizony az ország népe választotta meg azt a rendkívüli módon elkanászodó miniszterelnököt, méghozzá négyszer létharmaddal, aki ettől elegendően nagy önbizalmat kapva bármifajta gátlás nélkül tette föl a sáros csizmáját az asztalra. De nem ám Washingtonban, esetleg Moszkvában, vagy isten ne adja, Pekingben! Hanem Brüsszelben. De úgy ám!
A jó kis kapaszkodónk kezdett elromlani. A mindenki által ismert eseményekből hamar kiderült, hogy a korábbi miniszterelnök úr és a „megegyezés”, mint fogalom közötti ellentét antagonisztikus, ő ugyanis nem engedett az EU bürokratáknak, nem hátrált egy tapodtat sem, ha ő és a bandája el akarja lopni az EU pénzt, abban kéretik őt nem akadályozni, pláne nem úgy, hogy az a szemét vonder meg a csapata visszatartja! Ő az EU által előírt 27 pontot, amely az ellopást megakadályozná, nem teljesítette az atyaúristennek se, az Európai Ügyészséghez pláne nem csatlakozott (na még csak az kéne!), viszont azzal fenyegetőzött, hogy bénára fogja vétózni az EU teljes működését, ha nem jön az a jó kis mani. Érthető, tisztelt bizottságiak?
Az abszolút kompromisszum-mentes, csak a küzdelmet ismerő miniszterelnök itthon is ezt a technikát alkalmazta, azaz nem idomult, mert nem is kellett idomulnia senkihez és semmihez. Bármit mondott, az lett attól kezdve a szentírás. Még Trump is elismerte korlátlan hatalmát, kijelentve, hogy amit Viktor barátja közöl vele, az úgy is lesz – hiába, no, a narcisztikusok imádják a győzteseket, és szintén azok szeretnének lenni, még ha túl hülyék is hozzá, hogy azok legyenek. Lásd közel-keleti béke, ukrajnai béke, Irán, ráadásul ez az emberiségre ráerőszakolt kudarchalmaz még csak a kezdet. Sajnos. Az Úr legyen irgalmas mihozzánk, a következő 2,5 évben, ha kérnünk szabad.
Orbán Viktor és a bárkivel való bármifajta megegyezés közti antagonisztikus ellentétét itthon nem kérdőjelezte meg senki és semmi, mert mindig adott volt egyrészt korlátlan hatalma a pártjában, másrészt korlátlan hatalma az ellenzék fölött. A sorozatos kétharmadhoz rendelkezésre álltak a megfelelő hívószavak, így például a „magyar családok megsegítése” rezsicsökkentéssel, a „migránshordák támadásának kivédése” kerítésépítéssel,
„az LMBTQ+ lobbi gyermekeinket támadó agitációjának folyamatos megakadályozása” és „fiaink, sőt az egész ország megmentése a háború borzalmaitól”, mely országos jótétemények mind-mind a korábbi miniszterelnök úrnak voltak köszönhetők.
A miniszterelnök úr ezen viselkedése a felsorolt jótéteményeken túlmenően sajnos nem lett sikeres. Olyan politikai elszigeteltséghez meg gazdasági kudarcokhoz vezetett, amelyet a jelszavak sem bírtak eltakarni, és a lakosság véglegesen két táborra szakadt. Az árok már nem tudott hová mélyülni, az ellentét az ország két része közt antagonisztikussá vált, ráadásul érdekes módon megfordult az arány, immár sokkal többen nem hittek a korábbi miniszterelnök úrnak, mint amennyien igen, amelyből következően elvesztette a választásokat, mégpedig ugyanúgy ahogy korábban nyerni szokta azokat, azaz most nem ő kapott kétharmadot, hanem az ellenzék.
Az ellenzék vezére, korábban többször is kijelentette, sőt jelszóvá is tette, hogy nincs se jobb, se bal, csak magyar, így aztán sokan azt várták az új kormánytól, hogy békülékenységgel kezdi, hiszen a felső tízezres ócska fideszes tolvajbandán kívül nagyon sok megtévesztett hívője van a FIDESZ-nek, akiket nem szabad kitenni az erkölcsi megsemmisítésnek. Egyrészt mert nem érdemlik meg (hiszen az a felső tízezres ócska banda átverte őket), azaz igazságtalan lenne, másrészt ők is magyarok a korábbi ellenzéki jelszó szerint. Ugyanakkor a vezetőváltásokat óvatosan kell lefolytatni, mert ha gyorsan leváltják a fideszest, és gyorsan a helyébe raknak egy tiszást, az a semlegességet és elfogulatlanságot nem fogja biztosítani. Jóval inkább a csöbörből vödörbe állapot következik be, ami azért nem bizalomgerjesztő sem a szövetségeseinknek, sem az itthoniaknak.
Így kellett volna lennie, de nem így lett. A kampánynak mintha nem lenne vége, a támadások, sértegetések, vádaskodások, mindennaposak (lásd pl. itt, az ország lakossága összefogás helyett továbbra is két tábort alkot, amelyek között a szokásos antagonisztikus elletét feszül. Az új győztesek bosszúért kiáltanak, és a másik oldal totális megsemmisítése a céljuk. Mint azt a felmérések mutatják, például itt, szinte viháncolnak a győztes szerepében, aki most már nagy fölényben van a volt regnálókkal, és akármit, ismétlem, akármit megtehet velük.
Az új vesztesek viszont, látván, hogy itt nemhogy összefogás nem lesz, de kegyelem se, a sarokba szorítottak végső kétségbeesésével fognak küzdeni, éspedig nem csak azok, akiket a bosszú konkrétan fenyeget, hanem a híveik is.
A kép tehát itthon pontosan ugyanolyan szomorú, mint a választás előtt, a gyerekek kicsi koruktól bedresszírozva nőnek majd föl, és azt tanulják, a másik oldalt, bármelyik is az, eleve és kétségek nélkül gyűlölni kell. Az árok betemethetetlen, pláne, hogy aki csak hozzájut, az mélyíteni fogja, és a sikeres építő munkához szükséges nyugalomtól és kiegyezéstől hosszú időkre lemondhatunk. Tekintve, hogy az új miniszterelnök nem egy Deák Ferenc, akit a haza bölcsének is szokás nevezni, hanem a viselkedése jóval inkább a korábbi miniszterelnök megalkuvás nélküli street fighter stílusával rokon, hogy mi lesz itt, arról jobb, ha nem beszélünk.
Ez az eredménye annak, hogy a győzelmesen megvívott harc után nem a kézfogás következett, hanem az ellentétek ismételt kiélezése, mégpedig mindkét oldalról. Egyesek szerint a sikeres országokra pont az ellenkezője a jellemző, azaz a kudarc előrevetíti árnyát, de mások szerint, nincs akkora baj, mert már úgyis rég hozzászoktunk. Elvégre volt időnk bőven hozzászokni.
Hát… jobban belegondolva ammán igaz.
