A legelső parancs. Az evolúció során ez biztosította, hogy az egyén életben tartsa önmagát, és megvalósíthassa génjeinek továbbadását. A nem ilyenek az első százezer év alatt nagyrészt kihaltak, így mára az önző típus vált döntővé, és csak véletlenül, kifürkészhetetlen biológiai hibák okán születnek önzetlen emberek.
Persze az ember, akit végül is nem egy buta automatizmus, azaz az evolúció, hanem a Jóisten teremtett, miáltal sokkal okosabb, mint például a gömbhal (mások szerint ez az okossági ugrás másképpen történt, de ezt inkább hagyjuk), a legutolsó pár évezredben rájött, hogy csak az önzőséggel nem jut semmire, mert ő egymaga kicsi, gyönge, de főleg kevés az élet viharaihoz képest. Ezért találta ki az összefogást. A szövetkezést. Az így létrejött erőteljes létszámnövekedés miatt a csoport az egyéneknél sokkal hatékonyabb.
A törzsekbe szerveződés megkönnyítette az életet. Lehetett szakosodni, ezek vadásztak, azok gyűjtögettek, amazok táplálták a tüzet, és bár az együttműködés kompromisszumokat igényelt, azaz nem lehetett mindenkinek mindig igaza, és nem teljesülhetett mindig mindenkinek az összes kívánsága, de megnövekedett a biztonság, az erő és a szükséges információk közösségen belüli gyors áramlása, ami aztán nagyon is életképessé tette a törzseket. Sokkal jobb tehát az összefogás, mint a szuverén de magányos kapálózás, hogy mindig azt csinálhassa az ember, amit ő akar, mert némi kompromisszum árán több jut neki abszolút értékben is, ráadásul nem kell ezért a többért másokkal verekednie.
A törzsekből később népek lettek, egyre nagyobb területeket foglaltak el, és mikor már a területek mindenütt összeértek megszülettek az országok is. Az országok a kultúrák és a nyelv alapján szelektálódtak, így aztán a mindig gyanús és veszélyes másság eleve alkalmas lett az önzésből fakadó és általában háborúba torkolló villongások megokolására.
Ezeket az országokat kezdetben teljhatalmú uralkodók vezették, így az országok az ő egyéni önzésük szerint működtek. Minél nagyobb volt a királyi ego, annál több lett a háború, létrejött a „mindenki mindenki ellen” állapot, halottakkal, pusztulással, rombolással, satöbbi. Aki ismeri a történelmet annak sapienti sat.
Az egyes népeknek rengeteg bajt és bánatot okozó uralkodói becsvágynak és az ebből eredő önzősködéseknek egyesek szerint lett pozitív hatása is, mivel a fegyvergyártás nagymértékben hozzájárult a technika fejlődéséhez. Meg kell azonban jegyezni, hogy az ilyen egyeseknek nincsen igazuk, mert ha az uralkodók ugyanannyi pénzt adtak volna egyéb gyártmányfejlesztési célokra, mint fegyverfejlesztésre és gyártásra, a találmányok akkor is megszülettek volna (az innovatívitás oda koncentrálódik, ahová sok pénz érkezik – lásd pl. a mai Kínát), és így hamarabb hoztak volna technikai fejlődést, mint a normál esetekben, mikor az újdonságoknak a hadiiparból kellett átszivárognia a mindennapi életbe.
A mindennapi élet technikája így ugyan lassabban fejlődött, de a háborús technika gyorsan, és a fegyverek hatékonyságának növekedésével a harcok során egyre nagyobb lett a rombolás, egyre több a rokkant meg a halott. A veszteségek folyamatos növekedése miatt a népek kezdtek elégedetlenkedni, megjelentek forradalmi hangok is, sőt forradalmi cselekmények, de aztán Európa csendes lett, újra csendes, és a vezetőség az összes országban kemény intézkedésekkel meg némi engedménnyel biztosította azt, hogy a népek kussoljanak. Ennek következményeképpen a királyi Én újra megjelent a placcon, és az egok érvényesítése egyre nagyobb háborúkba, végül pedig az ún. világháborúkba torkollt. Az általában igazságtalan béke, azaz a győztesek gátlástalanul érvényesített önzése már eleve magában hordozta a következő háború csíráit, melyek aztán a populista vezetők patriótázgatós néphergelése révén hamar szárba is szökkentek. Még ha már alig voltak uralkodók, akkor is. Miniszterelnökök meg egyéb vezérszerűségek ugyanis bőven lébecoltak mindenfelé, és némi patriotizmusért meg szuverénségért senkinek sem kellett a szomszédba menni, hogy azzal lelkesítsék a népet milyen rohadékok a mások, és ezért feltétlenül meg kell őket büntetni.
A második világháború után azonban történt valami, ami megváltoztatta a helyzetet. Megjelent egy olyan fegyvertípus, amely megnyerhetetlenné tette a harmadik világháborút, ugyanis ennek alkalmazásával a végén a győztesek is elpusztulnak nem csak a vesztesek. Így aztán azóta csak helyi hadakozások vannak, amelyek az atomhatalmakra nem jelentenek komoly veszélyt. Ezért is akar minden ország atomhatalom lenni, mert az elrettentő erő, ami azt jelenti, hogy noha nem vetik be, de adott esetekben könnyedén fenyegetőzhetnek vele.
A szokvány háborúk ettől még sajnos nem álltak le, ezért jött létre egy világszervezet, hogy az emberiség végpusztulását megakadályozza. Szép elgondolás, de nem jött be. Az ENSZ sajnos sok sikert nem ért el, hiába gondolta New Yorkban a szülői munkaközösség, hogy a programjaikkal meg a szelíd ráhatással ez így majd jó lesz, a rosszcsont gyerekek továbbra is verekedtek, sőt még ma is verekednek a gömb alakú homokozóban. Méghozzá szinte folyamatosan. Ez különösen a legönzőbb gyerekekre, illetve országokra jellemző, különösen, ha atomhatalmak, nagyok és valamilyen narcisztikus hülyegyerek vagy gonosz, becsvágyó tömeggyilkos az elnökük. A kicsik is verekednének, ha tudnának (ők sem mentesek az önzéstől), de nem mernek, mert kicsik, helyette minden más módon akadályozzák, bosszantják és hergelik a többit.
Ezt látva néhányan biztos kételkedni kezdenek az ember észbeli képességét illetően, ugyanis két eklatáns példa is rendelkezésre áll, amelyek bemutatják, mennyivel jobb az összefogás, mint a magányos harc a többiekkel.
Az első példa az Egyesült Államok. Minnesota soha nem hívatja be Iowa nagykövetét, nem utasít ki egy wisconsini diplomatát sem, és nem foglalja le Florida rajta keresztül átszállított pénzét, megtámadni meg aztán végképp nem fog senkit a szomszéd államok közül. Ez így van mind az ötven szövetségi állam esetében, és egyértelműen látható, hogy ezzel a szövetséggel nagyon sokra vitték. Lehet mondani, hogy persze, azonos kultúra, meg azonos nyelv, de ez nem volt mindig így, ugyanakkor a rengeteg bevándorló ellenére a polgárháború óta nincs semmiféle összeütközés a tagállamok között. Ezért nem véletlen, hogy a homogén kormányzás révén immár egy állammá válással az USA lett a világ vezető katonai ereje plusz gazdasági hatalma, és még azt is kibírja, ha néha hülyék kormányozzák. Veszteségekkel ugyan, de ki.
A másik példa az Európai Unió. Mondható, hogy jól megy az EU-nak, erről sokat elmond, hogy az USA GDP-je 29 185 milliárd USD, az EU GDP-je a vele együttműködő britek GDP-jével együtt 21 140 milliárd USD, a kínai GDP pedig 18 740 milliárd USD. A mi nagy szerencsétlenségünkre a szövetségi rendszer fejlődési lendülete, amely akár az Egyesült Államokét is simán meghaladhatta volna, vagy tizenöt éve megtört, és azóta sem tud igazán egyenesbe jönni. A megtörés fő okozója egy hölgy, Németország korábbi kancellárasszonya (ha valakit érdekel, itt utána nézhet), aztán jött Putyin, nagyrészt ennek következményeképpen, sokak szerint a kancellárasszonynak a Brexithez is van köze, amely szintén gyengítette a szervezetet, hogy Trump hisztérikus húzásairól meg a kínai vállalatok pártállami támogatású, a versenysemlegességtől igen távol álló gazdasági nyomulásáról ne is beszéljünk. A szövetség életrevalóságát mutatja, hogy mindezen belső szarvashibák és agresszív külső támadások ellenére az amúgy sem alacsony GDP-jét az elmúlt 15 évben több mint a negyedével növelni tudta a nagyon különböző nyelvek és kultúrák ellenére.
A fentiekből láthatjuk, hogy az összefogással az USA és Kína túlsúlya jól kompenzálható, egyedül még Németország se ment volna sokra a világpiacon a mögötte álló EU tárgyalási ereje és hatékonysága nélkül. Annak, hogy mi is tagok vagyunk, örülni kell. Örülni kell annak is, hogy a kormányváltással végre megszűnt országunk állandóan piszkálódó és fenyegetőző szerepe, azaz ismét betagozódhatunk a normálisan demokratikus országok közé. Ezzel megszűnik az Én túlhajszolása, véget ér az önzés korszaka, és ismét együtt, szövetségben dolgozhatunk mindannyiunk hasznára, és az EU szövetség még szorosabbá tétele, azaz a minél gyorsabb és határozottabb döntések érdekében.
Ennek fényében a Visegrádi Négyek feltámasztása elég kevéssé érthető. Mindannyian ugyanazon szövetség tagjai vagyunk, ahol ráadásul vannak frakciók, plusz a függetlenek, melyeket figyelembe véve Lengyelország 53 képviselője 6 különböző irányzat tagja, ugyanez Szlovákia esetében 15/4, Csehország esetében 21/4, Magyarország esetében pedig 21/3. Fenti okból az együttműködés nehézkes (ha ugyan egyáltalán reális cél lehet), a haszon kétséges, sőt a közös EU álláspont kialakítását egy vadonatúj frakció, amely ráadásul többszörös átfedésben van a többi frakcióval, nyilván csak késleltetheti, ami a mai, mindig időhiánnyal küzdő politikában igencsak hátrányos lehet.
Persze a Budapest – Pozsony – Prága – Varsó vasútvonal kissé kanyargós ugyan, de elfogadható ötlet. Szorítkozzunk erre, a többit hagyjuk rá az EU normál üzletmenetére. Nem kéne tovább bonyolítani.
