Nem egyszerűen pénzhiány sújtja a Fidesz médiabirodalmát, hanem a rendszer egyik alapvető tévedése ütött vissza rajta: Orbán Viktor köre úgy készült, mintha a hatalom örök lenne. A kormánypárti sajtó ezért nem piacra, nem olvasóra és nem a jövőre épült, hanem kizárólag az állami pénzcsapra – amely a választási vereséggel hirtelen elzáródott.
A Fidesz médiája most nem azért került bajba, mert hirtelen rosszabb lett a gazdasági környezet, és nem is azért, mert a közönség egyik napról a másikra elfordult volna tőle. A válság oka mélyebben van: ez a médiarendszer eleve nem önálló működésre, hanem politikai kiszolgálásra jött létre. Éveken át számolatlanul ömlöttek bele az adófizetői milliárdok, elsősorban Rogán Antal irányából, így nem kellett piacot építenie, olvasói bizalmat szereznie, vagy tartalékot képeznie. Amíg Orbán Viktor hatalmon volt, ez működött is.
A választási vereség azonban egyetlen pillanat alatt megmutatta, hogy a rendszer mögött nincs valódi gazdasági teljesítmény.
A pánik ezért most nemcsak anyagi, hanem strukturális is. A Fideszhez kötődő politikusok már nyíltan arra szólítják fel a kormányközeli oligarchákat, hogy vegyék át az állam helyét, és saját pénzből tartsák életben azt a médiát, amely évekig az ő politikai és gazdasági érdekeiket védte. Csakhogy a jelek szerint a felhívás süket fülekre talál. Az üzleti világnak ugyanis van érzéke a veszteséges beruházásokhoz: ha egy propagandagépezet elvesztette politikai funkcióját, onnantól nem sok értelme marad a finanszírozásának. Jellinek Dániel példája is ezt mutatja: egy kereskedelmi akvizícióban több racionalitás van, mint bukott propagandisták kimentésében.
A történet egyik legbeszédesebb eleme, hogy maga Orbán Viktor is részben a saját médiáját hibáztatja a vereségért. Ez politikailag kényelmes magyarázat, mert eltereli a figyelmet a valódi problémáról: arról, hogy a kormánypárti sajtónak valójában egy kiüresedett politikai ajánlatot kellett eladnia. Négy év kormányzás után a propaganda nem sikertörténetet csomagolt újra, hanem egyre fáradtabb paneleket ismételgetett.
Az Európa-ellenes és Ukrajna-ellenes kampány ráadásul eleve korlátozottan volt eladható egy olyan választói közegben, amely végül egyértelműen nem Moszkva, hanem Brüsszel felé húzott.
A rendszer működésképtelenségét különösen látványosan mutatja a Mandiner esete. A laphoz tavaly még ömlött az állami hirdetési pénz, emellett tulajdonosa, az MCC is jelentős támogatással tartotta életben. Ez a modell azonban kizárólag addig működött, amíg a politikai hátország érinthetetlennek tűnt. Miután az MCC is a választási kampány egyik központi szereplőjévé vált, majd elveszítette ezt a hátteret, a pénzügyi konstrukció gyorsan összeomlott. A Mandiner mögül eltűnt a biztos forrás, és azonnal láthatóvá vált, hogy piaci alapon nem képes fenntartani magát.
A veszteségesség ezért nem üzemi baleset, hanem maga a lényeg. Ezek a médiumok nem fogyasztói igényre termeltek, hanem politikai megrendelésre. Nem az olvasó fizetett értük, hanem az állam. Nem a minőség, hanem a lojalitás volt a fő szempont. Miközben a kereslet csekély maradt, a rendszer a saját embereit bőkezűen jutalmazta. A propagandisták jól kerestek, a struktúra azonban egyáltalán nem volt felkészítve arra a helyzetre, hogy egyszer elmarad a központi finanszírozás.
Még élesebben látszik ez a Megafon esetében, ahol a gigantikus támogatások mellé kiugró fizetések társultak. A konstrukció lényege itt sem a fenntarthatóság volt, hanem a politikai hadviselés: minél nagyobb hangerővel, minél agresszívebben uralni a nyilvánosságot. Ez a modell azonban szintén abból a feltételezésből indult ki, hogy a hatalom biztos, a pénz pedig kimeríthetetlen. Ha nincs valódi versenyhelyzet, nincs ösztönzés takarékosságra sem. A választási vereség után ezért nem egyszerű költségcsökkentésről beszélünk, hanem egy egész finanszírozási logika összeomlásáról.
A legsúlyosabb stratégiai hiba talán mégis az volt, hogy a Fidesz médiája elhitte a saját rendszerének önáltatását.
Orbán Viktor és Rogán Antal azt sugallta: a győzelem biztos, legfeljebb az aránya kérdéses. Ilyen helyzetben ki képezne tartalékot, ki készülne visszaesésre, ki számolna vereséggel? A rendszer a maga zárt világában saját propagandájának is foglyává vált. Amikor figyelmeztető jelek érkeztek, azokat lesöpörték az asztalról. A valóságot nem elemezték, hanem tagadták – egészen addig, amíg a választási eredmény brutális pontossággal szembe nem jött velük.
Ezért a mostani pénzügyi vészhelyzet valójában politikai diagnózis. Azt mutatja meg, hogy a NER médiája soha nem volt valódi sajtópiaci szereplő, csak a hatalom meghosszabbított karja. Amint a kar mögül eltűnt az állam, a test is összeroskadt. A rendszer nem a jövőre tartalékolt, mert nem számolt a jövő nyitottságával. Úgy rendezte be saját médiáját, mintha Orbán Viktor uralma természetes és tartós állapot lenne. Amikor ez az előfeltevés megbukott, vele együtt bukott meg a propaganda gazdasági modellje is.
A történet tanulsága messze túlmutat néhány veszteséges szerkesztőségen. Egy politikai rendszer addig tűnhet mindenhatónak, amíg korlátlan erőforrásból táplálja önmaga nyilvánosságát. De ha ez a nyilvánosság nem nézőkre, olvasókra és hitelességre épül, hanem kizárólag központi pénzosztásra, akkor az első valódi politikai vereség nem egyszerűen meggyengíti, hanem pillanatok alatt leleplezi is. A Fidesz médiájával most éppen ez történt: kiderült róla, hogy nem a jövőre épült, hanem az örökkévalóság illúziójára.
