Franciaország és Olaszország látványos közeledésre készül: Emmanuel Macron és Giorgia Meloni az antibes-i találkozón nemcsak a kétoldalú viták lezárására törekedett, hanem közös álláspont kialakítására is a NATO, az európai biztonság és az energia ügyében. A háttérben azonban ott húzódik Donald Trump kiszámíthatatlan politikája, valamint egy újabb transzatlanti feszültség, amely különösen kellemetlen helyzetbe hozta az olasz kormányt.
Antibesben találkozott a francia és az olasz kormány nagyszabású delegációja Emmanuel Macron és Giorgia Meloni vezetésével. A két ország vezetői már egy ideje dolgoznak a kapcsolatok javításán, hiszen Párizs és Róma az elmúlt években gyakran került konfliktusba egymással, miközben az európai és nemzetközi helyzet egyre inkább együttműködésre kényszeríti őket. A mostani egyeztetések célja ezért nem egyszerűen a diplomáciai hangnem javítása, hanem egy kifejezett politikai közeledés megalapozása volt.
A háttérben sokak szerint ugyanaz a tényező áll, még ha ezt nyíltan senki sem mondja ki: Donald Trump visszatérése körüli bizonytalanság. Az amerikai politikai nyomás, a NATO jövőjével kapcsolatos kérdések és az európai stratégiai autonómia igénye mind arra ösztönzik a két országot, hogy gyorsabban közelítsenek egymáshoz. Macron és Meloni várhatóan rövid időn belül több megállapodást is aláír, de a legfontosabb kérdés most az, sikerül-e közös álláspontot kialakítaniuk a következő NATO-csúcs előtt, lehetőleg Németországgal is összehangolva. Az energiaügyben ugyanakkor továbbra is jelentős nézetkülönbségek maradhatnak, különösen Berlinhez képest.
Meloni mindezen túl rendkívül feszült nemzetközi és belpolitikai helyzetben érkezett Antibesbe.
Az olasz kormányt erős bírálatok érik Mark Rutte NATO-főtitkár kijelentései miatt, amelyek komoly vihart kavartak Rómában. A kormány hivatalosan azt állítja, hogy Rutte megszólalása inkább egy rosszul sikerült, Trumpnak szóló hízelgés volt, semmint tudatos politikai üzenet. Az olasz vezetésen belül azonban sokan ennél jóval többet sejtenek a háttérben.
Rutténak ugyanis sikerült különösen érzékeny pontra tapintania. Olaszországot és Romániát név szerint említve olyan összefüggésbe helyezte a két országot, amely külpolitikai és biztonságpolitikai szempontból is rendkívül kellemetlen.
Olaszország esetében ez azért különösen kínos, mert felveti: Róma az eddig feltételezettnél jelentősebb módon támogathatta az amerikai katonai műveleteket. Guido Crosetto védelmi miniszter nyíltan is jelezte, hogy Rutte szavai nemcsak feleslegesek voltak, hanem akár súlyos nemzetközi következményekkel is járhatnak.
A vita belpolitikai síkon is gyorsan eszkalálódott. Az ellenzék azonnal támadásba lendült, és különösen Giuseppe Conte próbál politikai tőkét kovácsolni az ügyből. A bírálók szerint a kormánynak magyarázatot kell adnia a parlamentben arra, pontosan milyen szerepet vállalt Olaszország az amerikai hadműveletek támogatásában, és ez mennyiben fér össze az alkotmányos és nemzetközi jogi keretekkel. Bár nem valószínű, hogy a kormány formálisan átlépte volna ezeket a határokat, a politikai kár ettől még súlyos lehet.
A legérzékenyebb pont éppen az, hogy Rutte kijelentései reflektorfénybe emeltek valamit, amit az olasz kormány inkább a háttérben tartott volna. Még ha jogi értelemben nem is történt szabálysértés, az a benyomás keletkezhetett, hogy Olaszország az eddig bevallottnál mélyebben kapcsolódott be az amerikai háborús politikába.
Ez Meloni számára különösen veszélyes, mert egyszerre gyengítheti nemzetközi mozgásterét és támadási felületet adhat belföldön.
Innen nézve nem véletlen, hogy Rómában egyesek már azt sem zárják ki: Trump köre tudatosan hozta kellemetlen helyzetbe az olasz kormányt. Az egyik olvasat szerint a NATO-főtitkár egyszerűen túlságosan igyekezett megfelelni az amerikai elnöknek. A másik, sötétebb értelmezés szerint azonban az amerikai fél szándékosan szivárogtatott vagy hangsúlyozott olyan információkat, amelyekkel nyomást gyakorolhat Melonira. Biztosat nehéz mondani, de az látszik, hogy az amerikai elnök retorikája egyre kevésbé kíméli európai partnereit, köztük Olaszországot is.
Miközben Trump nyilvánosan kemény hangot üt meg több szövetségessel szemben, az amerikai adminisztráció más szereplői igyekeznek tompítani a feszültséget. Marco Rubio például megerősítette, hogy Washington neheztel ugyan Olaszországra, de a kétoldalú kapcsolatok minden szinten, így katonai téren is zavartalanul folytatódnak. Ez arra utal, hogy az Egyesült Államok egyszerre alkalmaz nyomásgyakorlást és kapcsolatfenntartást – vagyis a bot mellett egyelőre a tárgyalási csatornákat sem zárja le.
Antibes ezért jóval több volt egy szokásos francia-olasz csúcstalálkozónál.
Macron és Meloni most nemcsak két, gyakran vitázó uniós hatalom viszonyát próbálja rendezni, hanem egy bizonytalanabbá váló nyugati szövetségi rendszerben is új helyet keres országának.
Ha sikerül közös álláspontot kialakítaniuk a NATO-ról, az energiáról és az európai stratégiai érdekekről, azzal mindketten erősíthetik saját mozgásterüket. Ha viszont a transzatlanti nyomás és a belpolitikai sebezhetőség felülírja ezt a közeledést, az antibes-i találkozó könnyen csak egy látványos, de átmeneti epizód maradhat az európai diplomáciában.
