A Fidesz megsemmisítő, 2026-os választási veresége után Orbán Viktor továbbra is a párt élén maradt, látszólag bízva a megkésett politikai visszatérésben. Bár korábban ő maga volt a bűnbakképzés mestere, a megváltozott politikai térben immár könnyen ő válhat a következő ciklusok fő célpontjává. A teljhatalom elvesztése, a fenyegető elszámoltatás és a magyar belpolitika átrendeződése mind egy irányba mutatnak: kérdéses, meddig maradhat egyben a „falka” a fogatlan vezér mögött, és mi lesz a sorsa a tizenhat év alatt felhalmozott, titkolt vagyonnak.
„Nem megyek külföldre, egy évre vállalom a Fidesz vezetését, azután pedig jöjjenek a fiatalok” – mondta Orbán Viktor a Fidesz kongresszusán, ahol nagy többséggel, ellenjelölt nélkül választották újra elnökké. Történt mindez annak ellenére, hogy az április 12-i választáson a párt katasztrofális vereséget szenvedett, amelynek legfőbb oka egyértelműen az ő politikája volt.
Orbán tizenhat év alatt teljhatalmat épített ki: minden fontos ügyben, így a választási kampány irányításában is egyszemélyileg döntött. Bár a kongresszuson önkritikusan elismerte a hibák egy részét, azzal már nem nézett szembe, hogy az általa fémjelzett politika egésze bukott meg. Korábban a Fidesznek mindig sikerült hiteles bűnbakokat találnia – Gyurcsány Ferenc és Soros György tökéletesen illeszkedtek a magyar jobboldal narratívájába. A 2026-os kampányra azonban már teljesen csődöt mondott az az érvelés, amely szerint Ursula von der Leyen vagy Volodimir Zelenszkij a hibás azért, mert Magyarország gyengén teljesít.
Mindenért Orbán a hibás!
A politikai fordulat nyomán Magyar Péter könnyedén átemelheti az Orbán által tökélyre fejlesztett bűnbakképző módszert. Annak idején a Fidesz vezére adta ki a jelszót: „Mindenért Gyurcsány a hibás!” A szólam leegyszerűsítő volt, de rendkívül hatékony – a mindössze hat évig kormányzó baloldali miniszterelnök sohasem tudott visszatérni a hatalomba, bűnbaknak viszont évekig kiválóan szolgált.
Ugyanez a sors várhat most Orbán Viktorra is, amint megkezdődnek a vizsgálatok a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) ügyeiben. A felmerülő korrupciós esetekről a korábban lojális Stumpf István is azt nyilatkozta, hogy azok a szálak „elérhetnek a miniszterelnökig is”. A kijelentés különösen annak fényében pikáns, hogy Stumpf apósa (az utolsó kommunista belügyminiszter, Horváth István) Orbán korai támogatói közé tartozott, maga Stumpf pedig az első Orbán-kormányban a kancelláriaminiszteri kulcspozíciót tölthette be.
„Magyarország a nemzeti együttműködés rendszerének tizenhat éve alatt az Európai Unió egyik legszegényebb és legkorruptabb államává vált” – harsogta Magyar Péter a kampány során, egyenesen a börtönbe vezető útról beszélve. Ha a függetlenné váló média a következő négy évben naponta számol be ezekről az ügyekről, Orbán presztízse a mélypontra süllyedhet. Ne tudná ezt pontosan egy olyan politikai profi, aki minden hazai rekordot megdöntve húsz évig volt az ország miniszterelnöke?
A teljhatalom, mint a drog
A hatalomról a legnehezebb leszokni – valószínűleg ezért nem menekült külföldre Orbán Viktor, aki továbbra is a visszatérésben bízik. 2010-ben egyszer már sikerült nyolc év után hatalomba kerülnie, sőt, egy látszólag megdönthetetlen rendszert épített fel. Magyar Péter azonban a gyakorlatban bizonyította: nincs sebezhetetlen rendszer.
Orbánnak ma már az egyetlen reménye, ha megvárja a vetélytárs „szerencséjének” elfogyását, hogy aztán úgy térhessen vissza a hatalomba, ahogy azt Robert Fico tette Szlovákiában, vagy Donald Trump az Egyesült Államokban.
Akela, az öreg farkas
Rudyard Kipling A dzsungel könyvében világosan leírta a vezér sorsát: Akela addig maradhat a farkasfalka élén, amíg zsákmányt tud szerezni magának és a csapatnak. Ha elvéti a zsákmányszerző ugrást, vége – elénekelheti a farkasok dalát, majd önként távoznia kell, különben a falka végez vele.
Orbán idén áprilisban elvétette a zsákmányszerző ugrást. Bár a szervezetből fakadó tehetetlenség miatt a kongresszus óriási többséggel újraválasztotta, a pártelnök semmi olyat nem tudott mondani, ami reményt vagy jövőképet adott volna a tagságnak. Változtatás helyett ugyanazt a „patrióta” politikát akarja folytatni, amellyel épp az imént bukott el látványosan. Megkapta pedig az üzenetet: a választók kijelentették, hogy az Európa-ellenes acsarkodásból nem lehet megélni.
Így marad a fogatlan falkavezér szerepe. Irányításra már alig, bűnbaknak viszont tökéletes. Csupán egy szerepcsere történt, ahol most Magyar Péter szánja neki azt a hálátlan pozíciót, amelyben Gyurcsány Ferenc élt az elmúlt másfél évtizedben.
Miről hallgatnának az emlékiratok?
A 63 éves Orbán talán a hivatalos nyugdíjjal járna a legjobban, hiszen így végre időt szentelhetne emlékiratai megírásának. A kötet sokakat érdekelne – ha őszinte lenne. De szinte borítékolható, hogy nem lehet az, mert már a politikai pálya kezdete is kényes kérdéseket vet fel, a kommunista titkosszolgálathoz fűződő feltételezett viszonytól kezdve a Moszkvához kötődés valódi indokaiig.
Ha a könyv őszinte lenne, választ kellene adnia azokra a hatalmas korrupciós pletykákra is, amelyek feltárnák: hogyan lett Magyarország (akár informálisan is) leggazdagabb embere abból az egykor üres zsebű joghallgatóból, aki vagonok kipakolásából kereste a sörrevalót. Miért részesítette annak idején előnyben a svéd Gripeneket az amerikai Lockheed gépeivel szemben? Igaz-e a feltételezés, hogy a keleti nyitás mozgatórugója valójában a sokmilliárdos beruházásokból (kínai, orosz, azeri, dél-koreai szerződésekből) visszacsorgatott politikai „százalék” volt?
Bár papíron továbbra is szinte koldusszegény, a háttérben vélhetően dollármilliárdokon ül a húsz évig regnáló miniszterelnök. Vajon hisz még a folyatásban? Olykor talán igen. De a kérdés leginkább az: ez a harc lesz a végső?
