A radikalizáció formái változnak, de a mögötte működő pszichológiai és társadalmi mechanizmusok meglepően állandók. A skinheadek utcai toborzását ma algoritmusok, influenszerek és online közösségek váltják fel — és miközben a nyelvezet és a szimbólumok átalakulnak, a szélsőségesség alapmintázatai tovább élnek a digitális térben.
A radikalizáció jelensége ma egészen más arcot mutat, mint néhány évtizeddel ezelőtt, de a mögötte húzódó mechanizmusok alig változtak. A leborotvált fejek és bakancsok eltűntek, ám a szélsőségesség pszichológiája és a radikalizációs folyamatok logikája tovább él — csak új csatornákon keresztül.
Fontos különbséget tenni: a palesztinok iránti humanitárius szolidaritás nem antiszemitizmus, és Izrael politikájának kritikája nem egyenlő a gyűlölettel.
Milliók fejeznek ki együttérzést a civil áldozatok iránt úgy, hogy közben elutasítják az előítéleteket. A probléma nem ez. A probléma az, hogy a szélsőséges gondolkodásmódot működtető „gépezet” — az elidegenedés, a sérelmek, az identitáskeresés és az ellenségképzés spirálja — új köntösben, de változatlanul jelen van.
A radikalizáció kutatói régóta azonosítanak visszatérő mintázatokat: a társadalmi bizonytalanság, a magány, a sérelmek és a világmagyarázat iránti igény olyan talajt teremtenek, amelyben könnyen gyökeret ver az egyszerű, fekete-fehér narratíva.
A folyamat lépései ismerősek: elidegenedés, sérelem, identitáskeresés, közösséghez tartozás, ellenségkép kialakulása, majd eszkaláció. A régi szélsőjobboldali csoportok ugyanilyen ígéretet tettek: egyszerű magyarázatot adtak a világra, kijelölték a felelőst, és identitást kínáltak a bizonytalanoknak.
Ami radikálisan megváltozott, az a közvetítő rendszer. A szélsőségesség terjedéséhez ma már nincs szükség bandákra, koncertekre vagy utcai toborzókra. A folyamat algoritmusokon, influenszereken, TikTok‑videókon, X‑posztokon és online közösségeken keresztül zajlik. A felháborodás elköteleződéssé válik, az elköteleződés identitássá, az identitás pedig közösséggé — amely végül ellenségeket keres magának. A digitális platformok jutalmazzák az érzelmi intenzitást, a leegyszerűsítést és a bizonyosságot, miközben háttérbe szorul a komplexitás és a párbeszéd.
Az antiszemitizmus különösen alkalmazkodóképes jelenség.
A történelem során újra és újra átalakította a nyelvét és a szimbólumait, miközben megőrizte alapvető elemeit: a bűnbakképzést, az összeesküvés-narratívákat és a kollektív felelősség logikáját. Deborah Lipstadt történész szerint az antiszemitizmus „figyelemre méltó képességgel mutálódik”, mindig az adott kor ideológiai eszköztárához igazodva. Ma egyes online terekben a régi toposzok antikolonialista vagy elnyomásról szóló keretekben jelennek meg, gyakran „cionistákról” beszélve ott, ahol korábban „zsidókat” mondtak.
A jelenség nem korlátozódik az Izraellel kapcsolatos diskurzusokra. Ugyanilyen mintázatok figyelhetők meg a fehér nacionalizmusban, a dzsihadista toborzásban, az összeesküvés-elméletek világában vagy más szélsőséges mozgalmakban. A közös pont: a modern platformok felgyorsítják a radikalizációt. Cynthia Miller‑Idriss kutató szerint
ma már nem kell keresni a szélsőséges tartalmat — az találja meg a felhasználót, ajánlórendszereken és digitális kultúrán keresztül.
A közszereplők retorikája gyakran példázza ezt a folyamatot.
Egyesek nyilvános kommunikációjában megfigyelhető a fokozatos eltolódás a politikai kritikától a teljes delegitimálásig, a szélsőséges keretezésig vagy a kollektív bűnösség felé. A közösségi média jutalmazza az erős érzelmi töltetet, a provokációt és a polarizáló üzeneteket, így a radikalizációs spirál könnyebben felgyorsul.
A jelenség egyik legaggasztóbb példája Guy Christensen TikTok‑influenszer esete, aki két izraeli diplomata meggyilkolása után nem ítélte el a támadást, hanem „ellenállási harcosként” beszélt az elkövetőről. Ez felveti a kérdést: mi történik, amikor az aktivizmus, az identitás és az algoritmikus jutalmazás összeér? Mi történik, amikor a felháborodás nagyobb értéket képvisel, mint a visszafogottság?
A közösségi média nem találta fel a gyűlöletet — de ipari méretűvé tette.
A skinheadeknek egykor bárokra, koncertekre és utcai sarkokra volt szükségük. Ma ugyanezt a munkát egy algoritmus végzi el, miközben valaki egyedül ül a szobájában, és végtelen hírfolyamot görget.
A veszély sosem a bakancs volt. A veszély mindig a mögötte működő mechanizmus.
Az emberi természet nem változott meg — csak a szállítási rendszer lett hatékonyabb, gyorsabb és nehezebben felismerhető. Ha nem vizsgáljuk meg ezeket a mechanizmusokat, pusztán azért, mert a csomagolás megváltozott, a következő gyűlölethullám még veszélyesebb lehet, mint amit ma látunk.
