Pirruszi csalás – Venezuela az elnökválasztások után

0
28

Korántsem okozott meglepetést, hogy vasárnap Nicolas Maduro nyerte meg a venezuelai elnökválasztásokat. Az ellenzéki jelölteknek nem sok esélyük volt a győzelemre, mivel a pálya minden kétséget kizáróan az eddigi elnök felé lejtett.  Azonban a választások után Maduro nem dőlhet hátra elégedetten a székében: Venezuela már csak árnyéka tíz évvel ezelőtti önmagának, s Caracas szinte megállíthatatlanul rohan a szakadék felé. 

Szinte már általános trenddé vált májusban, hogy kevesen mentek el szavazni az ebben a hónapban tartott választásokra, mint az irakira vagy libanoniraEz alól Venezuela sem kivétel: vasárnap a szavazóképes lakosság 46 százaléka (alig 9 millió ember) járult az urnákhoz, amely a messze legalacsonyabb adat 1958 óta, hiszen az elmúlt évtizedekben nem volt ritka a 90 százalékos részvételi arány sem. Sőt, az ellenzék azt pedzegeti, hogy ez a kormány által közzétett adat sem felel meg a valóságnak. Ugyanis a venezuelai hatóságoknak még plusz két órán át nyitva kellett tartaniuk a szavazóhelyiségeket, mert a részvételi arány este hatkor 30 százalék körül mozoghatott.

Nicolás Maduro venezuelai elnök caracasi kampánygyűlésén. Maduro ingén elődjének, Hugo Chávez néhai elnöknek a képe. A kép forrása: MTI/EPA/Cristian Hernández.

Azonban még ez az alacsony mutató sem akadályozhatta meg a 2013 óta hatalmon lévő, egykori buszsofőr Nicolas Madurót abban, hogy “történelmi rekordról” és “elképesztő aktivitásról” számoljon be a győzelmi beszédében. A 11 évvel ezelőtt alapított Venezuelai Egységes Szocialista Párt (spanyolos rövidítéssel PSUV) jelöltje gyűjtötte be a leadott szavazatok több mint kétharmadát, miközben előtte az összes idei, nem kormánypárti közvélemény-kutatás 20 és 30 százalék közötti támogatottságot mért. Maduro szinte mindent megígért a híveinek: egy új venezuelai gazdaság megteremtését, védelmet az Egyesült Államok és a latin-amerikai szövetségeseinek “ármánykodásától”, a szervezett bűnözés elleni harc fokozását, valamint a bolívár (Venezuela pénzneme) megerősödését. Sőt, igencsak elragadta őt a hév, amit jól mutat

“Baszd meg magad imperializmus” kijelentése is. 

Bojkottra fel! 

A vasárnapi választásokon Maduro semmit nem bízott a véletlenre. A “Köztársaság-hadművelet” keretében lezárták a határokat és közel 300 000 rendőrt, illetve katonát mozgósítottak, elsősorban az ellenzéki településeken és kerületetekben állomásoztatva őket. Országszerte Úgynevezett  „vörös pontokat”  állítottak fel: ezek olyan kormányzati sátrak voltak, ahol a választók beszkennelték a venezuelai állam által kibocsátott elektronikus kártyáikat, és a leadott PSUV szavazatokért cserébe ételcsomagokat vagy kupont kaptak. A kormány mintegy 13 000 ilyen pontot állított fel, ami azért jócskán kimeríti a „szavazatvásárlás” fogalmát.

Maduro mellett négy másik jelölt mérettette meg magát a választásokon. Ennél ugyan jóval többen voltak, de a legtöbbjüknek megtiltották az indulást. Ezért az ellenzéki pártok és jelöltek a bojkott mellett döntöttek, s mint ahogyan később látható volt, a venezuelai állampolgárok eleget is tettek a felhívásnak. Ezen a téren a Demokratikus Egység Asztala (MUD) töltötte be a vezető szerepet, amelyet hivatalosan kizártak és “újraregisztrációra” kényszerítettek a hatóságok. Ők eleve 2018 decemberére akarták átrakni a választások időpontját, de ezt a kormánypárt megakadályozta.

Henri Falcon venezuelai ellenzéki elnökjelölt támogatói egy választási kampányrendezvényen Caracasban 2018. május 14-én. A kép forrása: MTI/EPA/Cristian Hernández.

Korántsem véletlen, hogy az ellenzék ilyen követeléseket mert támasztani Caracassal szemben.  Tavaly ugyanis Maduro azt tervezte, hogy a Legfelsőbb Bíróság segítségével feloszlatja a parlamentet és korlátozni fogja a képviselők mentelmi jogát. Csakhogy ez korábban soha nem látott tiltakozási hullám kitöréséhez vezetett az országban, amelyben több tucatnyian vesztették életüket és a letartóztatottak száma elérte a 150-et. Habár a polgárháború-közeli állapotok miatt végül nem léptették hatályba a törvényt, Maduró elérte, hogy megválasztják az  Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjait, akikkel le akarta cseréltetni még az elődje, Hugo Chávez által 1999-ben bevezetett alkotmányt és átvenni az irányítást a parlament felett. Ez pedig újabb tüntetéseket váltott ki, s csak ebben az évben eddig 30 nagyobb demonstrációról és zavargásról van tudomásunk.

Henri Falcon venezuelai ellenzéki államfőjelölt sajtótájékoztatót tart Caracasban 2018. május 20-án, miután elvesztette az aznapi előrehozott elnökválasztást. MTI/EPA/Christian Hernández.

 

A  második helyen Henri Falcón végzett, aki a leadott szavazatok 20 százalékát szerezte meg. A Lara nevű régió kormányzója egykoron még a PSUV színeiben politizált, de 2012-ben saját pártot alapított. Ez azonban nem oszlatta el a kételyeket vele kapcsolatban, hiszen az ellenzék soraiban sokan “a kormány ötödik hadoszlopának” tartják, még akkor is, ha nyitna Washington felé és átalakítaná az ország gazdasági rendszerét.

 

11 százaléknyi szavazatot kapott Javier Bertucci lelkipásztor, aki elsősorban a keresztény értékekhez való visszatérésre és a népszavazások kezdeményezésére (legyen szó az abortuszról vagy akár a homoszexuálisok örökbefogadásáról) helyezte a kampányát. Sem Falcón, sem Bertucci nem ismerte el Maduro “történelmi” győzelmét és mindketten a választások megismétlését követelik.

Szankciók szankció hátán

Az ellenzékhez hasonlóan vélekedtek a választás “tisztaságáról” és “demokratikusságáról” az országon kívül is. A választási rendszer és Maduro újraválasztása ellen tüntettek a külföldre menekült venezuelaiak, akiknek a száma 2015 és 2017 között majdnem 1,3 millió fővel nőtt. Az 14 amerikai és karibi országot magába foglaló úgynevezett Lima-csoport tisztességtelennek és áltathatatlannak minősítette az egész választási rendszert, diktátornak nevezve az államfőt. Többen visszahívták a nagyköveteiket, tiltakozó jegyzéket adtak át és a Caracasszal fenntartott diplomáciai kapcsolatok korlátozását hirdették meg. Ehhez még párosult az is, hogy mindent latba vetnek majd azért, hogy

” a nemzetközi hitel- és pénzintézetek ne adjanak többé kölcsönt a dél-amerikai országnak”

A bírálók közé tartozik az Európai Unió és az Egyesült Államok is. Washington egyáltalán nem habozott és egy nappal Maduro győzelme után újabb szankciókat lépetetett életbe Caracas ellen. Ezek négy venezuelai állampolgárt és három külföldi céget érintettek, mint a Noor Plantation Investments LLC és a SAI Advisors Inc. Kiutasítottak két venezuelai diplomatát az Egyesült Államok területéről, és egyes feltételezések szerint már a nagykövetség esetleges bezáratásárán gondolkodnak.

Egyelőre csak Venezuela „barátai” ismerték el az eredményeket, köztük  Vlagyimir Putyin orosz államfő, a nemrég beiktatott Miguel Díaz-Canel kubai elnök, vagy Eva Morales bolíviai elnök, aki egyenesen „az intervencionizmus és az észak-amerikai birodalom feletti” győzelemként aposztrofálta a venezuelai választásokat. Ezekkel az országokkal Caracas igyekszik még szorosabbá fűzni a kapcsolatait a közeljövőben, de már többen megjegyezték, hogy a Venezuela által kiépített szövetségesi rendszerben megjelentek a jól látható repedések.

Országok, amelyek elismerték Maduro győzelmét. Pirossal vannak jelölve az elutasító, zölddel pedig a támogató államok. A fekete szín Venezuelát jelenti Kép forrása: Wikimedia Commons.

Bukott állam, romos gazdaság 

A nagyfokú passzivitás nemcsak az ellenzék által meghirdetett bojkottban gyökeredzik: az alacsony részvételi arányhoz nagymértékben hozzájárult a dél-amerikai ország gazdasági és szociális mélyrepülése is. Már Hugo Chávez életének utolsó éveiben látszódott, hogy a “venezuelai modell” kimerülőben van, mivel a költségvetési deficit hirtelen a bruttó hazai termék közel 20 százalékát tette ki, miközben az államadósság a tízszeresére növekedett.

A viszonylagos jólét alapja a kőolaj volt, a latin-amerikai ország kivitelének több mint 90 százalékát ez az energiahordozó tette ki. Paradox módon mégis előfordult, hogy a benzin ugyanúgy hiánycikknek számított a lakosság körében, mint a cukor, a liszt vagy a tej. Caracas számára súlyos csapást jelentett, amikor a nemzetközi kőolajárak öt évvel ezelőtt hirtelen csökkenni kezdtek. Ennek következtében a termelés mára 1,4 millió hordó/napra esett vissza, ami a 2015-ös adatok felét jelenti. Év végéig legalább 15 százalékos GDP-esés várható, az államdósság elérheti az 50 milliárd dollárt.

Ám, amiben Caracasnak egyértelműen “sikerült” egy regionális rekordot felállítania, az a hiperinfláció. Egyes gazdasági elemzők szerint 

a pénzromlás meghaladhatja a 16 000 (!) százalékot is. 

Vagyis a latin-amerikai országban körülbelül minden huszadik napban megduplázódnak az árak, leginkább az élelmiszereké. Ezt az inflációt a Maduro-adminisztráció pénznyomtatással igyekszik ellensúlyozni. Ugyanúgy folyamatosan “emelik a fizetést”, például a minimálbér 2,5 millió bolívár,  ami viszont csak 25 amerikai dollárnak felel meg. A lakosság gyakran már a rezsiszámlát sem tudja kifizetni, miközben csak májusig 700 000 áramkimaradást regisztráltak az országban. A korábban mintaként beállított egészségügyi rendszer teljes romokban hever, a maláriában vagy a tuberkulózisban elhunyt betegek sem számítanak ritka jelenségnek.

Ám még ha ez nem lenne elegendő, a venezuelai társadalmat rendkívül sok feszültség szabdalja belülről.  Caracas ma a világ legélhetetlenebb városai közé tartozik, és az egész országban átlagosan 60-an vesztik életüket valamilyen erőszakos cselekményben. A bűnbandák rendes utcai háborúkat vívnak a hatóságokkal, miközben vidéken, főleg a határ menti szakaszokon szinte mindennaposak a gerillák által végrehajtott támadások. Emiatt a hadsereg szétesőben van, s a dezertálások száma – köztük a tiszteké is – a duplájára emelkedett az előző évhez képest.

Előttünk a vízözön 

A “venezuelai álom” és a “chávizmus” már évekkel ezelőtt kipukkant. Maduro tisztában van azzal, hogy az újabb hat évig tartó elnöksége alatt a gazdaság rendbetételére kell a legtöbb energiát, időt és pénzt fordítania. Máskülönben még az év vége előtt egy nyílt forradalommal vagy polgárháborúval lesz kénytelen szembenézni. Ám a jelenlegi vezetés hatalmára nézve nem a politikai ellenzék vagy más térségbeli országok jelentik a legnagyobb veszélyforrást.

A venezuelai hadsereg okozhat komoly fejfását, mivel könnyen a saját kezébe veheti az irányítást. Igaz, az ország történelmében bőven akad példa a sikertelen puccskísérletekből, többek közt maga Hugo Chávez is megpróbálta magához ragadni a hatalmat 1992-ben, de már önmagában súlyos csapást mérne a PSUV befolyására és pozíciójára az, hogy ha a hadsereg egy katonai államcsínyt tervezne. Ezért korántsem hagyhatók figyelmen kívül Rex  Tillerson korábbi amerikai külügyminiszter szavai, aki a dél-amerikai országgal kapcsolatban megjegyezte:

“Venezuelában és Latin-Amerikában gyakran előfordul, hogy a hadsereg számít a változás ügynökének akkor, amikor már olyan rossz a helyzet, hogy a vezetés többé már nem a népet szolgálja”

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.