Múzsák mindhalálig

0
1098

A 42 évesen a gyilkos kórban meghalt Krisztina, a férje, Gyémánt László által készített festményen, rejtélyesen mosolyog a laudációt mondók feje fölött a falon.

A Károlyi Étterem és Kávéházban, a róla elnevezett Krisztina-díj átadásán vagyunk, amit azok kaphatnak, akik gondoskodó társként, múzsaként sokat tettek azért, hogy remekművek, kiváló művészi teljesítmények születhettek.

Idén Esterházy Péterné Gitta, Esterházy Péter író özvegye kapta az elismerést, azaz Benedek György szobászművész plakettjét.

Nem nyilatkozott senkinek, tartja magát ehhez, a fuhu.hu-nak annyit mondott, hogy jobban szeret otthon, a háttérben sírni. Gyémántot, mivel könyvet írtam róla, ezért elég jól ismerem, Krisztina halála után többször láttam sírni. Amikor ott állt a temetőben, a ravatalozóban a nyitott koporsó felett, és nem nézett se jobbra, se balra, föl nem pillantott senkire a szertartás megkezdéséig, csak halott felesége szemébe nézve megrendülten simogatta és simogatta, azt hittem nem éli túl, ami történt.

Egyfolytában járt a temetőbe.

Soha nem láttam két embert úgy összenőni, mint őt és Krisztinát,

aki 32 esztendővel volt fiatalabb nála, ezért senki nem hitt a hosszútávú kapcsolatukban. De 22 éven keresztül nem volt nap, és óra sem nagyon, amit ne együtt töltöttek volna, a postára, a közértbe, a patikába is együtt indultak neki, baráti meghívásoknak szintén együtt tettek eleget. Olyanok voltak, mint a szétválaszthatatlan, végletesen egymásba habarodottnak tűnő diákszerelmesek.

Ahogy Hernádi Judit, Krisztina egyik barátnője, el is mondta a díjátadón, tudta mikor kell háttérbe vonulni, és mikor van szüksége Lacinak halaszthatatlanul a támogatására. Ő intézett mindent, dokumentátor volt, levelező, titkár, villámhárító, és aki evett a főztjéből, tudja, hogy akár a nagyokkal is vetekedő szakács. Számára a főzés volt az igazi alkotás, fantáziadúsan, nagy szakértelemmel csinálta, és a végeredmény nem csak finom volt, hanem festői látvány is.

Halála előtt még több hónapig barangoltak Laci kedvenc országában, ugyancsak múzsájában, megihletőjében, Amerikában. Bár az út előtt is voltak már rossz előjelek, de egy neves orvos, ráadásul barát, megnyugtatta őket, hogy nincs semmi vész, bátran utazhatnak. Mikor hazaértek, kiderült, hogy már igen nagy a baj. Krisztina soha nem hordott testre simuló, feltűnő, nagyon színes, „nőcis” ruhákat, de Amerikában vagányul vett ilyeneket. Kérdezgette, hogy most már ki fogja hordani ezeket? Nem ámította magát, ahogy Esterházy Péter sem, megírta betegségéről a drabálisan, fájdalmasan őszinte, szarkasztikus humorral teli Hasnyálmirigynaplót. Kigúnyolta a gyilkos kórt, de az sajnos nem rettent meg, nem hátrált.

Az írás mellett Esterházy is fenemód szeretett enni, a jó szakács munkáját a művészekével egyenrangúnak tartotta. Gittával mohón végigettek számtalan országot, miközben persze a hazai ínyencségeket sem vetették meg. Azt hiszem, a munka, a kötelesség, a gyerekek mellett, élethabzsolók voltak. És szintén szétválaszthatatlanok. Nyilvánvalóan inspirálták egymást, így Gitta feltétlen múzsa volt, akiket valahogy mindig a keresztnevükön emlegetnek. Otthon ezek szerint sír, a díjátadón, ha nem interjúról van szó, kedvesen, már-már könnyedén beszélget, fogadja a dicsérő, biztató szavakat.

Közben belül tán zokog, de láthatóan örül is a díjnak, meg annak, hogy ezen keresztül sokan gondolnak éppen most Péterre is. És abban a teljesítményben, ami miatt évtizedek múlva is sokan fognak gondolni rá, feltétlen benne van ő is, aki mindenben a társa volt, múzsája mindhalálig.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here