Miért nem jön létre a szingapúri csúcstalálkozó?

0
70

Próbálja meg, – tudom, nem könnyű -, nyájas olvasó Kim Dzsong Un helyébe képzelni magát: Ön vajon elhinné, hogy az életszínvonal javulásával megvásárolhatja az észak-koreaiak és a nemzetközi közösség jóindulatát? Eörsi Mátyás blogbejegyzése.

Kim Jong-un (vagy Kim Dzsong Un, ahogy tetszik), immár sokadik okot hozott fel arra, hogy miért lépne vissza a szingapúri csúcstalálkozótól, végül azonban megemlítette a valós okot is. Ez pedig úgy hangzott, hogy az Egyesült Államok továbbra is azt követeli tőle, hogy teljesen mondjon le nukleáris fegyvereiről.

Rendkívül csekély az esélye a szingapúri csúcsnak, nem is egészen értem, hogy az Amerikai Egyesült Államok, amelynek az elemzői a világ élvonalába tartoznak, hogy a csodába hitették el Donald Trump elnökkel, hogy békét tud teremtani a koreai félszigeten. Nyilván fogalmam sem lehet a CIA és a Fehér Ház közötti kommunikációról, mégis, ha szabad találgatni, úgy vélem, hogy senki sem hitetett el az elnökkel semmit. Az elnök hitte csak azt, hogy elég Obama helyébe lépni, és már szinte önmagától jön a siker. Ő akarta a sikert oly nagyon, hogy lesöpörte az elemzéseket, és az adminisztráció – mi mást tehetett – úgy tett, mintha maga is hitt volna abban, hogy Szingapúrban Donald Trump kezet fog a régi ellenséggel, és nem is lesz már egyéb gondja, mint bezsebelni a belpolitikai hasznot. Donald Trump valójában Ronald Reagan méltó utódja. Nos, erre még várnia kell, nem is keveset.

Vajon miért mondana le Kim Dzsong Un a nukleáris fegyverekről? Talán azért, mert akkor megszűnik az embargó, kapnak némi segélyt is, ettől növekedik az életszínvonal, és …. És? Vajon hihet-e Kim Dzsong Un abban, hogy az elnyomás csökken, az életszínvonal nő, és cserébe az észak-koreaiak nagyvonalúan elfeledkeznek az elmúlt évtizedek horrorjáról?

Próbálja meg, – tudom, nem könnyű -, nyájas olvasó Kim Dzsong Un helyébe képzelni magát: Ön vajon elhinné, hogy az életszínvonal javulásával megvásárolhatja az észak-koreaiak és a nemzetközi közösség jóindulatát? Dehogy. Ön is, nyájas olvasó, arra a következtetésre jutna, hogy Ön csak úgy tudja megérni a nyugdíjas kort, ha fenntartja a terrort, aminek pedig feltétele, hogy Ön az egész világgal szemben álló hősként tetszeleghessen. Az egész világ azonban csak és kizárólag akkor fog Önnel foglalkozni, ha Ön atomfegyverrel fenyegeti az Önt körülvevő világot, ahogy ez pompásan működött már nagypapa (Kim Ir Szen), a kedves édesapa (Kim Dzsongil) és már az Ön uralkodása alatt is.

Ha Ön lemond az atomfegyverekről, és – tételezzük fel – megússza a népfelkelést, Ön már cseppet sem lesz fontosabb, mint a vietnami vagy a laoszi elnök (Hogy is hívják őket? Na ugye: nem tudja senki), márpedig ki várhatja el Öntől, hogy önként lemondjon arról, hogy világpolitikai tényező legyen? Ugyan már, Önnek esze ágában sem volt soha lemondani az atomfegyverekről.

Egy pillanatra azért elbizonytalanodott. A háttérben a diplomatái kicsikarták az Egyesült Államok ígéretét arra, hogy amennyiben Ön lemond az atomfegyverekről, akkor a nemzetközi közösség nem fog rezsimváltást követelni Észak-Koreában. Így talán nem csak valami jót tehet, de a hatalmát is megőrizheti, hiszen ígéretet tettek arra, hogy…

Ekkor azonban diplomatái emlékeztették az 1994-ben aláírt budapesti memorandumra. Hoppá, pedig majd elfelejtette! Pedig fontos lecke: 1994-ben Ukrajna átengedte összes atomfegyverét Oroszországnak, cserébe Oroszország garantálta Ukrajna nemzetközileg elismert határait. A dokumentumot Ukrajnán és Oroszországon kívül aláírta az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is, és támogató nyilatkozatot adott ki Kína és Franciaország is. És mi is történt, miután Ukrajna mindenben tökéletesen teljesítette kötelezettségeit és az utolsó atomfegyverét is átadta Moszkvának? Mindannyian tudjuk, Phenjan is tudja, Moszkva miképpen hálálta meg Ukrajna szerződésszerű teljesítését: A Krím félsziget annektálásával. Tett ez ellen bármit is az ún. nemzetközi közösség? A memorandumot aláíró USA és az EK? Nem tudtak, vagy nem akartak tenni ellene. Ez Kijevnek édes-mindegy, a kérdés azonban Phenjan számára az, hogy ha lemond atomfegyvereiről, akkor vajon mi a garancia arra, hogy néhány év elteltével néhány aláíró nem fog-e “megfeledkezni” mostani vállalásáról? Vajon mit ér egy nemzetközi szerződés?

Mint említettem, Ön már majdnem elbizonytalanodott, már-már megállapodott az Amerikai Egyesült Államokkal, Ön már találkozott a Dél-Koreai elnökkel, tervezte a szingapúri csúcstalálkozót, ahol Önnek a világ leghatalmasabb vezetői, az USA és Kína elnöke udvarolnak, Ön szerepelni fog a világ összes híradójában, már-már a zsebében érezheti a Béke Nobel díjat, amikor… amikor az Ön őrült szerencséjére Donald Trump felmondta az Iránnal megkötött atomalkut. Hogyan? Van ilyen? Aláírunk egy szerződést, aztán jön egy új elnök, aki nem hosszabbítja meg, csak azért, mert ezt ígérte a kampányban? De ha… de ha… de ha ez így van, akkor mi a garancia arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok valamelyik következő elnöke nem ígéri meg Ohioban a velem megkötött szerződés felmondását, és akkor….

De tényleg: Még Önre haragszanak, hogy esze ágában sincs leszerelni atomfegyvereit? Pedig jó móka volt ott a határon… békefát ültetni, meg ilyesmi… kiválóan szórakozott, ugye, nemzete soha korábban ennyire még nem tisztelt vezetője lett… De hogy leszerelje az atomfegyvereket? Tök hülyének nézik Önt?

Szerző: Eörsi Mátyás

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here