A média-pitbull nem engedi el Marton Lászlót

2
630

Nem kellett ahhoz különösebb jós-tehetség, hogy előre látni lehessen, mennyire vakvágányra fut, kontraproduktívvá válik, elbulvárosodik és peep-showá válik a Marton-ügy.

Éppen az történik, ami eddig minden hasonló esetben történt nálunk itt, Magyarországon. A közvélemény a bitófa alá állít egy bűnöst, (bízzunk benne, hogy csak) verbálisan kivégzi, majd mintha bármi megoldódott volna, leporolja a kezét-száját és továbblép.

Ez történt a tanítványait molesztáló szerzetes, a rábízott kisgyermekeket abuzáló táborvezető, a diákokat molesztáló tanár vagy kollégiumvezető, a sportolókat erőszakoló úszóedző esetében is. Ők személy szerint lelepleződtek, megszégyenültek, elnyerték méltó erkölcsi és esetenként jogi büntetésüket, életük, karrierjük kettétört, a média begyűjtötte a megfelelő számú kattintást, vagy a kiemelkedő nézettséget, a közvélemény pedig némi szőrnyűlködés és “vérszagra gyűlés” után túllépett az eseten. A kormánypropaganda gépezet pedig, amelyet nem neveznék sajtónak, ebből is politikai hasznot próbál húzni a legaljasabb eszközökkel; ezt is a baloldal és a liberálisok nyakába próbálja varrni, miközben mindannyian tudjuk, hogy a szexuális erőszaknak nincs politikai orientációja, és talán legfrekventáltabb terepe éppen a cölibátus dogmájától szabadulni képtelen katolikus egyház.

Amúgy pedig nők elleni erőszakkal összefüggő bántalmazási ügye eddig csak kormánypárti politikusnak volt. Csak éppen a nem kormánypárti média, bármennyi probléma van is vele, odáig még soha nem züllött, hogy egy ilyen abúzusból politikai ügyet kreáljon. Mindenesetre – a nyilvános térben ható erők együttműködésének eredményeképpen – ezeknek az ügyeknek a kapcsán éppen az nem történik meg soha, aminek pedig meg kellene történnie, ami hozzásegíthetné ezt a társadalmat, hogy túllépve félfeudális, elnyomó, az erővel visszaélő, a zsarnokot támogató általános attitűdökön, közelebb kerüljön egy igazságosabb, emancipáltabb, a gyengéket és kisebbségeket emberi jogaikban egyenjogúsító szemlélet elsajátításához.

Hogy egy-egy ilyen történetnek ne a szenzációhajhászás, a kukkolás, egy-egy szakma megbélyegzése, az önmutogatás és a fensőbbséges igazságosztás legyen a végeredménye, hanem annak megértése, hogy milyen társadalmi struktúrák, a közmentalitás és közgondolkodás milyen patriarchális-feudalisztikus vonásai vezetnek oda, hogy ma Magyarországon a nők közel fele vallja be, hogy élete során több alkalommal is átélt szexuális molesztálást, erőszakot, (és ez nem a ténylegesen abúzált nők aránya, hanem csak azoké, akik ezt bevallják), hogy a lakosság 70 százaléka úgy gondolja, hogy a gyermekek elleni „nevelési célzatú” testi erőszak elfogadható, és ugyanígy véli a gyerekek közel fele is. Hogy a gyerekekkel szembeni bántalmazásoknak mindössze 5 százaléka derül ki, hogy Magyarországon minden nap meghal egy nő a családon belüli erőszak áldozataként.

És a sor vég nélkül folytatható. Nemcsak Magyarországon, hanem a fejlett világban is. Most derült ki, hogy az Európai Parlamentben is csaknem mindennapos a nők molesztálása, abúzálása és egymás után tudjuk meg Svédországról, Angliáról, az Egyesült Államokról és a többi országról, hogy ez a probléma mindenhol élő és agyonhallgatott, csak amikor kitör egy botrány, akkor lovagol néhány napig ezen a média, aztán ugyanúgy a szemétbe kerül, mint az összes többi 2-3 napos szenzáció.

És mivel meg sem próbálunk a dolgok mélyére hatolni, hanem a nyilvánosságban csaknem mindenki a felszínt kapargatja és igazságot oszt, a végeredmény káros és elkeserítő. Már a 10. Marton-féle abúzálás részletes leírását olvashatjuk az internetes médiában, jól lehet szerintem Sárosdi Lilla esete önmagában elég volt ahhoz, hogy megértsük, miről van szó. Persze szükség volt más áldozatokra, hogy igazolják SL állítását, de az esetek részletes leírása már csak peep-show. Számomra minősíthetetlen a kritikus, Fáy Miklós megnyilvánulása, aki mindenféle hallomásokra hivatkozva vádolja Eszenyi Enikőt. Taszít, amikor a bocsánatkérés mikéntjét is elő akarják írni a vádlottnak. És persze rosszul vagyok az inkvizítori-purifikátori dühtől, amely ráadásul egyértelműen – és lehet, hogy nem is véletlenül – abba az irányba tolja az ügyet, mintha itt Marton László lenne az egyetlen abúzáló és nem egy társadalmi jelenségről beszélnénk.

Most, hogy erről több szó esik, a saját környezetemben jószerivel nem találkoztam nővel, akit ne ért volna abúzus – és itt nem az utcai beszólásokra gondolok, jól lehet azok is tudnak borzalmasan megalázóak, bántalmazóak lenni. És miközben nem vitatom, hogy a művész világban látszólag többet engednek meg maguknak az emberek, biztos vagyok benne, hogy ugyanez történik a médiában, a politikában, a felsőoktatásban és mindenhol, ahol az egyik embernek – akár sorsdöntő – hatalma lehet a másik felett. (Apropo’s, mind a mai napig nem hallottunk arról a meggyilkolt prostituáltról, akinek az akkori hírek szerint a mobilján fontos politikusok telefonszáma volt, és a mobil valamint a notesza a gyilkosság pillanatában eltűnt. Ahogyan csak szórványos megjegyzéseket hallhatunk a politikusok számára fenntartott nyilvánosházakról is).

Arról pedig, hogy mennyire taszítanak az eseményeket bagatellizáló, áldozathibáztató, szerecsenmosdató megjegyzések talán szólnom sem kell.

Most oda jutottunk, hogy a média, mint a pitbull kutya nem engedi el Marton Lászlót, jól lehet az ő történetéhez már jó ideje nincs mit hozzátenni. Mintha mindenkinek az lenne az érdeke, hogy azt a benyomást keltse, hogy itt mindössze egyetlen ember beteg személyiségéről. nem pedig egy beteg társadalmi berendezkedés egy megnyilvánulásáról van szó. De abban is biztos vagyok, hogy ebből a történetből – éppen kezelési módja miatt – minden érintett, sajnos maga Sárosdi Lilla is áldozatként fog kikerülni. Mindebből a média és közvélemény számára mindössze annyi fog megmaradni, hogy mindenki ízlése szerint Marton áldozata vagy tönkretevőjeként fogja emlegetni. Pedig nyilván nem ez volt a célja.

És – ne legyen igazam -, de attól tartok, áldozatként fog kikerülni a Vígszínház közössége és a szabadság egyik utolsó szigeteként még mind a mai napig létező fővárosi színházi élet. Pedig ezt valójában senki nem szeretné, akinek még fontos a szabadság és a szabad művészet.

Szerző: Vásárhelyi Mária, Facebook

Kapcsolódó cikkek

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. A szerző hazudik. MSZP-s politikusoknak (Kékesi Tibor, Magda Sándor) is volt bántalmazási ügye. És Demszkyt se felejtsük el!

  2. “Magyarországon minden nap meghal egy nő…” Szerencsére azért nem. Hetente. Borzalmas az is.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here