Magyarország, 2017 (4.) – Új év, új remények nélkül

0
108

Gyászos évet zárt az idén a magyar ellenzék, bár nem állítható, hogy sokban különbözött a korábbi évektől. Hogy mégis kiemeljük 2017-et, annak egyik oka, hogy most kellett volna felkészülni a 2018-as választásokra, de nem hogy felkészülni nem sikerült, még azt is romba döntötték, ami addig mondjuk némi túlzással – felépült. Ma, amikor ráfordultunk 2018-ra, ott tartunk, hogy a magyar választó polgárok döntő többsége biztos a Fidesz győzelmében, még azok is a kormánypárt sikerét jósolják, akik elkötelezett hívei a baloldalnak. A közvélemény-kutatások világos képet rajzolnak elénk; 2017-ben sikerül az illúzió érzését is eltüntetni belőlünk.

Pedig hányszor hallhattuk, hogy még egyszer nem fordulhat elő az, ami négy évvel ezelőtt megesett, még az összefogás szót is törölni kell a szótárunkból, nehogy csak a rossz reminiszcenciák jussanak az eszünkbe. Csakhogy itt nem a szótárral, nem a korábban használt szavak erodálódásával van baj, sokkal inkább azokban, akik politikusnak hiszik magukat, miközben az, amit tesznek, az legkevésbé sem emlékeztet valódi politikai cselekedetekre.

Mi tagadás: zavarban vagyok, az eddigi értékeléseimre kaptam olyan reakciót is, hogy az a negatív hozzáállás, amelyek az írásaimból kiolvasható, egy cseppet sem visznek közelebb a változáshoz, inkább további elkeseredést és kiábrándultságot okoznak. Lehet, hogy így van, nem tagadom, mégis, inkább emlékeztet ez a hozzáállás a pártállami időkre, amikor a pártközpont agitprop osztálya pozitív riportokat rendelt, nehogy a munkásosztály elkeseredjen. Csakhogy a munkásosztály nem volt hülye, tudta, hogy hol él, tudta, kik veszik körül, és azt is, hogy mit várhat a politikusoktól. Ma már nem beszélünk munkásosztályról, agitprop osztály sincs, de lám akadnak még hasonló elvárások. Pedig a választók most sem hülyék, legfeljebb apatikusak, aligha lehetne őket lelkesítő írásokkal kizökkenteni ebből az állapotukból. Annak ellenére sem, hogy azok a bizonyos közvélemény-kutatások azt is megmutatták, hogy a magyar szavazók többsége kormányváltást szeretne, elege van a Fideszből, de hiába néz körbe, egyre rosszabb képet lát. Úgy szoktuk ugye fogalmazni: nincs, nem talál alternatívát. Néhány napja, vidéki emberekkel beszélgetve – jóféle pálinkával kínáltak – azt kellett tapasztalnom: nem szeretik ők sem a Fideszt, de változást sem akarnak. Illetve nem hiszik, hogy jöhet olyan formáció, amelyben nekik jobb lesz. „Elvagyunk” – fogalmazták meg, mindannyian vállalkozók, megvan a munkájuk, alkalmazottjaik is vannak szép számmal, bár éppen a szakképzettekből van kevés, 2018-ra már új munkát sem tudnak vállalni, annyi a megrendelésük, minek akkor a váltás? Csak megzavarná az ügymenetet, főként azért, mert egyáltalán nem látnak olyan pártot, amelyikben meg lehetne bízni, és amelyik jobban csinálná, illetve ne akarná gyökerestől kiforgatni azt is, ami jól működik.

Nagyjából erre a szintre jutott 2017-ben az ellenzék, és erős optimizmus kell ahhoz, hogy hinni lehessen egy esetleges fordításban. A helyzet ugyanis sokat romlott, mert, ahogy ez az imént felidézett beszélgetésből is kiderül, immár nem pusztán arról van szó, hogy nem látják az ellenzékben a potenciált, ennél nagyobb a baj: félnek is tőle. Félnek attól, hogy az a klientúra rendszer, amit a Fidesz kialakított és amelynek, így, vagy úgy, ők is haszonélvezői, még akkor is, ha – igaz nem transzparensen – nem hívei a jelenlegi kormánynak, felborul és az újak koncepciójából csak annyit érzékelnek, hogy új klientúrát akarnak.

De mi történt az idén az ellenzékkel? Miért töredezett atomjaira? Miért dominálták a külső és a belső háborúk? Miért nem volt képes megbékélni sem önmagával, sem a partnereivel? Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, már csak azért is, mert látszólag mindenki ugyanazt akarja. Nincs olyan ellenzéki párt, amely nem a Fidesz leváltását tűzte volna zászlajára és ne az ehhez szükséges optimális szisztémát akarta volna megvalósítani. Ami nem más, mint az egy az egyben való harc kialakítása – a Jobbikról most nem beszélünk -, azaz csak egy jelölt álljon szemben kihívóként a Fidesz nomináltjával. „A programjaink harmonizálhatók” hangsúlyozták a szereplők még az év elején, hogy aztán elvesszenek a személyi részletekben és a legkevésbé se törődjenek a választók igényeivel. Ilyen szerencsétlenül politizálni csak szándékosan lehet, mondja az egyik elemző, ez a mondat azonban erős veszélyeket rejteget; azt inszinuálja, hogy a pártokba valóban beépülhettek olyan figurák, akik inkább a jelenlegi kormányzat megtartását tartják üdvösnek. Ez azonban már a botkai út; nem visz sehova, és még ha igaz is lenne, nem alkalmas arra – a homályos üzeneténél fogva -, hogy megtisztítsa a pártot.

Talán feltűnt önöknek: ebben az írásban nincsenek konkrétan megnevezve a ma színpadon szereplő ellenzéki, magukat demokratikusnak nevező pártok. Azért nem, mert külön értékelésüknek semmi értelme; részint megtettük már az év folyamán többször is, másrészt értelme sincs, ha elfogadjuk az alapvetést, vagyis azt hogy a darabokban lévő ellenzéknek semmi esélye a győzelemre, sőt: ezzel a politizálással csak az ismételt kétharmados győzelemhez tolják közelebb a Fideszt. Örülhetnénk persze, hogy az év végére a DK és az MSZP megállapodott az egyéni körzeteket illetően, a megegyezésből azonban nem jutott eufórikus érzés a választóknak, főként azért nem, mert – mint azt fentebb jeleztem – a hitük tűnt el. Azért is, mert azt látják: törékeny ez az egyezség, nem is teljeskörű, az ellentétek továbbra is ott feszülnek a szereplők között, a résztvevők egyáltalán nem fordultak rá az utolsó kanyar hajrájára, itt még vannak elvarratlan szálak, személyi és pártközi konfliktusok. Pedig január elseje van, új év, egyelőre új remények nélkül.

Folytatjuk. Következik: a Jobbik, az Orbán-Simicska háború

A sorozat korábbi részei:

A lázadás éve – Soros ellen

Orbán az isten, és senki más

Jelenetek a bábok életéből

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here