Kultúra

Elhunyt Tahi Tóth László

0

Elhunyt Tahi Tóth László Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész, szinkronszínész, érdemes és kiváló művész. Blikk információi szerint Tahi Tóth Lászlót csütörtökön, budai otthonában érte a halál. A tragikus hírt a család tájékoztatása alapján a Vígszínház a erősítette meg:

„Tahi Tóth László családja és a Vígszínház társulata mély fájdalommal és megtört szívvel tudatja, hogy Tahi Tóth László, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, kollégánk és barátunk türelemmel és méltósággal viselt betegség után életének 75. évében elhunyt. Emlékezetes és felejthetetlen alakításait, tehetségét, életszeretetét örökre szívünkben őrizzük. Tahi Tóth Lászlót a Vígszínház saját halottjának tekinti, temetéséről később adunk tájékoztatást.”

A színész egy évvel ezelőtt, 2017 januárjában lett rosszul egyik előadása közben. A Jászai Mari-díjas színművész a Hattyúdal című előadásban Tamburás szerepét alakította, amikor rosszul lett. Kórházba került, az elmúlt évben komoly agyműtéten esett át, felgyógyult, sőt, újra színpadra állt.

A műtét utáni rehabilitációja fél évig tartott, és csaknem kilenc hónapos kihagyás után, 2017. október 3-án tért vissza a világot jelentő deszkára.

Elhunyt Sárdi Anna

0

Életének 75. évében, néhány nappal 74. születésnapját követően, február 20-án türelemmel viselt betegség után elhunyt Sárdi Anna szerkesztő, újságíró.

 

Sárdi Anna 1972-től 27 évig dolgozott szerkesztőként a Magyar Televízióban.

Első munkái között volt a Századunk című sorozat. 1982-től az Ablak magazinműsor vezető szerkesztője, majd A Hét főszerkesztő-helyettese volt.

1989-től az MTV 2-es program önálló műsorának, a TV2-nek a szerkesztője. Egész napos élő adások éppúgy fűződnek a nevéhez, mint a Napzárta szerkesztése, és a rendszerváltás első választási műsorai.

1994-97 között a Hírigazgatóság főszerkesztő-helyettese volt. Vezető szerkesztőként dolgozott a Budapesti Körzeti Stúdiónál, a Kincsestár, majd a Csak ma  adásaiban, illetve a Naprakész közéleti, kulturális, szórakoztató magazinműsorban.

Férfi nélkül

Öt nő összezárva fő egymás levében, a két éve elhunyt jeles ír drámaíró, Brian Friel méltán sikeres, Pogánytánc című darabjában.  Az öt nő szereti és marja egymást. Visszafojtott indulatok munkálnak bennük, amik időnként vad, elementáris tánc formájában törnek elő belőlük, a Nemzeti Színházban, Bozsik Yvette rendezésében.

 

Az írek sokat tudnak a nyomasztó világról, a lélek pokoli örvényléseiről, a kibírhatatlan légkörről, meg arról, amikor egymást tulajdonképpen szerető emberek is rendszeresen marják, kikészítik egymást. Briel Frielt mondják az ír Csehovnak is, a Pogánytáncot pedig akár az ír Három nővérnek, csak hát ebben a változatban öten vannak. De ugyanúgy nem jutnak egyről a kettőre, ahogy orosz társnőik. Ők egyfolytában Moszkva után sápítoznak, és lényegében mindenük megvan ahhoz, hogy bármikor elutazzanak oda, de mégsem teszik, mert már akkora bennük a tehetetlenségi erő, már annyira beleposhadtak saját magukba. Moszkva amúgy is inkább csak jelkép, a vágyak megtestesülése, amik mind távolabbra és távolabbra kerülnek, reménytelenül elérhetetlenné válnak.

Az ír hölgyek is kimoccanhatnának a szobájukból, mégsem nagyon teszik, enerváltak, tespedők, a semmibe révedők, és közben egymást piszkálják, zrikálják, sajnálják, majd olykor próbálnak életet lehelni magukba. Netán túlzottan is felpaprikázódnak, ebből a hangulatból esetleg tánc is kerekedik, előtörnek a visszafojtott indulatok, elözönli őket a temérdek bánat, és már vezérli a testet, nem hagy neki nyugtot, mozdul a láb, intenzíven szeli a levegőt a kéz, az arc netán eltorzul. Mindehhez ócska, lerobbant, gyakran elhallgató rádióból bömböl a ritmus, amit igyekeznek átvenni a nők, a külvilágot is feledve iparkodnak révületbe kerülni, mintha totális alkoholmámorban lennének. Valami végre felvillanyozza őket, kipenderülnek a fásult hétköznapokból, felforr a vérük, hogy aztán a rádió újabb és újabb bekrepálásától megint csak lelohadjanak, visszatérjenek apatikus létállapotukba, megváltóként bámulva az elhallgató készülékre, püfölve, szidalmazva, hogy hátha megszólal újra, hiszen ez a vékonyka szál köti őket a külvilághoz.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Az egyikük már felnőtt, törvénytelen fiának az elmeséléséből ismerjük meg utólag a történetet. Bakos-Kiss Gábor testesíti meg Michaelt, fel-fel tűnik leginkább a színpad két oldalán narrátori funkciókat ellátva, mindent megtesz, hogy érdekesen csinálja. De hát tudjuk, hogy ez nem a leghálásabb színészi feladat. Ahogy unalmat ábrázolni sem feltétlen az. Tegyük szívünkre a kezünket, hogy hány nyúlós, érzelgősségbe hajló, monotonon egyhangú Csehov előadást szenvedtünk már végig, annak dacára, hogy a darabok zseniálisak. Ha azonban elsinkófálják a humorukat, ha nem játsszák kellőképpen groteszkre őket, akkor fárasztóan elviselhetetlenek tudnak lenni.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Az az igazság, hogy a Pogánytánc előadásának első részében én is kókadozom kissé. Érzékelem, hogy van színészi erő, akarat a produkcióban, és rendezői szándék is, látom a jól megrajzolt karaktereket, meg a realitás és irrealitás különös ötvözetét, mégsem „kap el” a játék kellőképpen ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. Annak idején, a Katona József Színházban,  Máté Gábor összességében érdekes rendezésében is voltak holtpontok, ahogy most is vannak. Valószínűleg a darab problémája is, hogy nem kerekedik ki belőle igazán társadalmi kórkép, inkább csak érzetek, hangulatok áradnak belőle és bizony némi üresség. A hiányt fogalmazza meg, nem csupán konkrétan, hogy nők nem élhetnek férfi nélkül, hanem az örökös hiányt, amitől mindannyian szenvedünk, az áthághatatlan szakadékot a lehetőségek és a vágyaink között.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Két férfi bukkan fel, az egyik egy huszonöt év után Afrikából előkerülő nagybácsi, halálos beteg pap, akire már férfiként eléggé nehéz nézni. Rátóti Zoltán személyesíti meg. A másik Michael apja, ő időnként feltűnik, szépfiúsan léha, ígérget fűt-fát, majd megint jó időre nyoma vész. No ,utána valószínűleg mind az öten sóvárognak. Fehér Tibor testesíti meg. A kisfiút gyerkőc korában Nagy Levente adja, igencsak szerethetően, és felfokozottan szeretetre vágyva. Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Nagy Mari, Tompos Kátya teljes odaadással, apait-anyait bedobva, játsszák szerepeiket, és ezzel el is érik, hogy a második részre feszültebbé, erőteljesebbé válik a produkció. Cziegler Balázs díszlettervező dísztelenül sivár szobabelsőt ábrázol, mellette jókora homokozóval, játékokkal, a gyerekkort, a még szabad fantáziát, boldog játékosságot megtestesítve. Bozsik Yvette rendezése érezhetően aktivizálta, lendületbe hozta a színészeket, remek az összmunka, szünet után többször magával ragad a produkció.

Rosamund Pike játssza Marie Curie-t – a filmet Budapesten forgatják

0

A Radioactive Marie és Pierre Curie tudomány iránti szenvedélye mellett a házaspár romantikus kapcsolatát is bemutatja, valamint azt is ábrázolja, hogy felfedezéseiknek milyen hatása lett a 20. századra.

Rosamund Pike játssza a kétszeres Nobel-díjas tudóst a Marie Curie életéről szóló, Radioactive című filmben, amelyet Budapesten forgatnak.

A produkció rendezője az iráni Marjane Satrapi (Persepolis), a forgatókönyvet Jack Torne írta Lauren Redniss Radioactive: Marie & Pierre Curie: A Tale of Love and Fallout című életrajzi könyve nyomán.

A filmet az Amazon Stúdió és a Studiocanal finanszírozza és forgalmazza – számolt be róla a Variety.com.

A Radioactive Marie és Pierre Curie tudomány iránti szenvedélye mellett a házaspár romantikus kapcsolatát is bemutatja, valamint azt is ábrázolja, hogy felfedezéseiknek milyen hatása lett a 20. századra.

Marie Curie 1903-ban a fizikai, 1911-ben pedig a kémia Nobel-díjat is elnyerte, ő volt az első nő, aki megkapta a legrangosabb tudományos elismerést.

Legyen Toldi márkájú mobiltelefon!

A Petőfi Irodalmi Múzeum és az Arany János Emlékbizottság jóvoltából több mint ötezer gyerek utazhat Budapestre, hogy az iskolapadon kívül is szerezhessen élményeket a tavaly kétszáz éve született költőről, illetve ismerkedjen a fővárossal. A program népszerűsége még a szervezők várakozását is felülmúlta.

Szeptember elején hirdette meg magyarországi illetve határon túli általános- és középiskolák számára az Arany János Budapestje című pályázatot a Petőfi Irodalmi Múzeum. A kezdeményezés annyira népszerű lett, hogy szeptember 27-én le kellett zárni a jelentkezést, mert három hét alatt körülbelül 12 ezer főt regisztrálták, ami hatalmas túljelentkezés – mondta E. Csorba Csilla a PIM korábbi igazgatója, aki kurátorként a program lebonyolításáért felel. Az Arany János Emlékbizottság több tíz millió forintot szánt a pályázatra: az útiköltséget, a szállást, az étkezést és a programokat is ők állják, így a diákok ingyen vehetnek részt a kiránduláson.

Sok feltétele nem volt a pályázásnak, a legfontosabb kitétel az volt, hogy Budapestről nem fogadtak jelentkezést. Az elbíráláskor

előnyt élveztek a határon túlról érkezők és az olyan iskolák, ahol hátrányos helyzetű diákok tanulnak.

2017-ben 50 csoportot fogadott a múzeum, 2018 június végéig pedig még 100 csoport érkezik a program keretén belül Budapestre. Ez azt jelenti, hogy összesen ötezernél is több diák nézheti meg a kiállítást. E. Csorba Csilla szerint nagyon szívszorító volt a válogatás, mert mindenkit szívesen vendégül láttak volna, de az anyagi források mellett az intézmény kapacitása is határt szabott a lehetőségeiknek, de így is páratlan volumenű programról van szó a múzeum történetében.

A diákoknak pedig nemcsak azért hasznos a kirándulás, mert más szempontból is megismerkedhetnek Arany János költészetével, hanem azért is, mert olyan gyerekek is eljuthatnak Budapestre, akiknek egyébként erre nem lenne lehetőségük. E. Csorba Csilla hozzátette, hogy a találkozás a fővárossal, annak kulturális és építészeti örökségével akár életre szóló élményt is jelenthet. „Ezzel egy kicsit meg is ajándékozzuk mindazokat, akik eljönnek, amellett, hogy az irodalom szeretetére próbáljuk nevelni őket” – mondta.

A PIM Önarckép álarcokban című Arany János-kiállításának megtekintése mellett a diákok más programokon is részt vehetnek attól függően, hogy egy, két vagy három napos kirándulásra kaptak támogatást. Olyan helyszínek szerepelnek még a kínálatban, amelyeknek szintén köze van a költőhöz: el lehet menni a Vigadóba, a Magyar Tudományos Akadémiára, az Országos Széchényi Könyvtárba, a Parlamentbe vagy a Margitszigetre, de akár Nagykőrösre is, ahol Arany János tanárként dolgozott. E. Csorba Csilla elmondta, hogy jellemzően azok a diákok kaptak háromnapos utat, akik nagyon messziről érkeznek a fővárosba.

Az intézménynek is hasznos a program, hiszen minden múzeum esetében fontos mérőszám, hogy hány látogatót fogadnak évente. De azért is, mert sok érdekes tapasztalatot szerezhetnek múzeumpedagógusaik, akik nagyon különböző felkészültségi csoportokkal találkoznak.

„Az ember nagyon érdekesen csalódik, pozitív és negatív értelemben is”

– mondta E. Csorba Csilla arról, hogy nem feltétlenül igaz, hogy egy nagyon távoli vidékről érkező csoport nem olyan felkészült, mint egy nagyvárosi elitiskolából érkező társaság. Vannak olyan osztályok, akik az elejétől a végéig ismerik a Toldit és kívülről fújják Arany János életrajzát, másoknak viszont minden újdonság.

 

3D-s szemüveggel nézhetõ installáció az Arany János születésének 200. évfordulója alkalomból rendezett, Önarckép álarcokban címû kiállításon a Petõfi Irodalmi Múzeumban. MTI Fotó: Máthé Zoltán

Nagyon nagyok a különbségek, és ezek nem csak abból adódnak, hogy tanulták-e már a gyerekek Arany Jánost vagy még nem – magyarázta E. Csorba Csilla. Az is hasznos tapasztalat, hogy mennyire bevonhatók a közös munkába az egyes csoportok, hiszen a múzeumpedagógusok nem tárlatvezetést tartanak a diákoknak, hanem játékos formában mutatják be nekik a kiállítást, illetve beszélgetnek velük Arany Jánosról. Természetesen a diákok leginkább az interaktív, élményszerű részeit élvezik a programnak. „Nagyon sok olyan véleményt hallottunk, hogy ide még egyszer el fogok jönni” – mondta E. Csorba Csilla arról, hogy sok jó visszajelzés érkezett már. Azt tapasztalták, hogy néha maguk a diákok is meglepődnek: nem gondolják, hogy ilyen érdekes lehet egy kiállítás, amely egy kétszáz éve született költőről szól.

Ottjártamkor épp Tompáról érkezett osztályokat fogadtak a múzeumban, hatodikosokat és hetedikeseket. Amíg az egyik osztály megnézte a kiállítást, a másik csoport múzeumpedagógiai foglalkozáson vett részt. A hatodikosok éppen a Toldit tanulták, így könnyedén válaszoltak a művel kapcsolatos kérdésekre, amelyek egyébként sem voltak mindig olyan komolyak, mint az iskolai tananyag. A diákok játékos feladatok közül is választhattak, ezek közül a legnépszerűbb az volt, amikor kisebb csapatokban ki kellett találni egy fiktív céget, amely a Toldi márkanevet viseli. Az egyik csoport törhetetlen mobiltelefonokat gyártott volna, mások pedig testépítéshez használható fehérjeporra asszociáltak Toldiról, azaz kétségtelenül sikerült a 21. századhoz kapcsolniuk a művet. A kiállításon kicsit már nehezebb volt lekötni a gyerekek figyelmét, akik körülbelül egy duplaórányi időt töltöttek a múzeumban a kétnapos programjukból.

Csorba Csilla arról beszélt, hogy jó lenne, ha még sok ilyen programot tudnának szervezni, hiszen ezek mindenkinek, a diákoknak, a tanároknak és a múzeumi dolgozóknak is jó élményt és értékes tapasztalatot jelentenek.

Nem vagyok egy asztalcsapkodó nő

Takács Kati kibírhatatlan, agresszív, lehengerlő, rettenetes, de jó humorú nőszemély eljátszására készül, A házasságszerző című darab címszerepében. Igyekszik tájékozódni a világban. Úgy gondolja, vannak helyzetek, amikben olyan érdekek működnek felette, hogy hiába jelzi, valami nem igaz, nem helyes, nem tud semmit tenni.

 

fotó: Budaörsi Latinovits Színház –
Borovi Dániel

Az öreg kisasszony autós meséi című, általad egyedül előadott gyerekdarabba, amit 2016-ban mutattatok be a Budaörsi Latinovits Színházban, nagyjából belejátszhattad szerintem mindazt, amit a színészetről tudsz.

Legalábbis igyekeztem belejátszani. Nagyon érdekes, amikor az embernek azzal kell foglalkoznia, hogy tárgyak vannak a környezetében a színpadon, és ezekbe lelket kell lehelni.

Bár egyedül vagy a színpadon, de a tárgyak segítségével eljátszhattál egy csomó figurát. 

Igen, én ezt nagyon szerettem, és először akkor élveztem igazán, amikor a főpróbára beültek a gyerekek. Akkor rögtön megéreztem, hogy ami létrejön a színpadon, az nekik hogy esik jól, esetleg viccelnek vele, vagy bemondanak jó dolgokat.

Egy groteszkbe hajló nénit játszottál, aki a mese főszereplője, nagyon kíváncsi, de magányos, a világot még látni akaró ember, társainak tekinti a tárgyait, ezek megelevenednek és beszél is hozzájuk. Sok a humor, de közben azért szívszorító a magányossága. Ezért tekinti az autóját a barátjának, amiben azért van tragikus momentum is. 

Nagyon szeretem Mosonyi Alíz fanyar humorát, és tényleg fájó, hogy egyedül van ez a néni. De ugyanakkor az a csodálatos, hogy nem azon kesereg, hogy egyedül van, kitalálja a világát és lényegében boldogan él. Ugyanis mindig kieszel egy újabb mesét magának.

fotó: Budaörsi Latinovits Színház –
Borovi Dániel

Sok minden van benned ebből az emberből?

Azt hiszem, én is egy eléggé virulens ember vagyok, ahogyan ő.

És te is, azt hiszem, egy kicsit magadra maradtál attól, amikor számodra az Új Színháznak vége lett. 

Hát igen. Ez hatalmas pofon volt nekem és azt hiszem, hogy ebben én vétlen voltam. Kibillentett az életem megszokott folyásából, az egzisztenciámból, utána ki kellett valamit találni, akkor az borzasztó volt.

Nem fordult meg a fejedben, hogy ott maradj? Hiszen volt, aki ezt választotta, pedig esetleg szintén nem értett egyet a meglehetősen viharos igazgatóváltással.

Erre röviden azt válaszolom, hogy ez így alakult, azt akartam, hogy eljöjjek onnan és erről ne is beszéljünk tovább.

Mint jeles színész, ott lógtál a levegőben, és már nem voltál abban a korban, amikor kapkodni szoktak a színésznők után. Mit csináltál? Elkezdtél telefonálgatni?

Utánam valóban nem kapkodtak két kézzel, én próbáltam lehetőségeket találni magamnak és végül megtaláltam a kaposvári színházat.

Sok volt a kudarc, a megaláztatás? Volt netalán, aki vissza se hívott?

Nem éreztem sem kudarcnak, sem megaláztatásnak. Mindenki visszahívott, ki így, ki úgy viselkedett, akadt, aki számomra kacagtató módon utasított vissza. Lepasszolt. Fiatalabb koromban nagyon furcsa lett volna ez nekem, nemigen vitt volna rá a lélek, hogy szóljak bárkinek is, hogy adjon munkát. Mint ahogy még most is furcsa nekem, ha egy filmrendezőnek szólok, ha forgat, ugyan már, gondoljon rám. Ez azért van így, mert a filmeseket nem ismerem annyira, az összes színházigazgatót viszont jól ismerem. Persze furcsa volt, amikor az egyikük különös módon lepöckölt, de erről sem akarok többet beszélni. Tudni lehet, hogy az én korombeli kolléganők ott vannak a színházaknál és ezért nincs szükség még egy idősebb színésznőre.

És gyakran nekik is nehezen találnak feladatot.

Persze. Én próbálkoztam, körbenéztem.

Újra vidékre járni, Kaposvár-Budapest között ingázni, ezzel pedig kicsit eltűnni a szakma látóköréből, hiszen a kaposvári teátrum már nincs annyira fókuszban, mint amennyire a legendás korszakában volt, mit jelentett neked? 

Ez jött nekem, ezt gurította a sors. Látni akartam, hogy mi van Kaposváron, ebben akartam megtalálni az örömömet, meg akartam tudni, hogy mi vár rám, nem pedig azon gondolkoztam, hogy úristen, most nem vagyok Budapesten. Ez alatt a három év alatt értek meglepetések, értek jó dolgok, jó dolog volt, hogy nagyszerű kollégákkal találkoztam, kaptam olyan szerepeket, amik nem váltak az enyémekké, de nagyon érdekes karakterek voltak és szerintem nem volt haszontalan eljátszanom őket. Volt olyan szerep, amiről úgy éreztem, hogy nem tudtam megcsinálni.

Példát is mondasz?

Például Schwajda Györgynek a Csoda című darabjában Bíborka, a takarítónő.

De miért nem volt ez a te szereped?

Úgy éreztem, hogy nem találom a támpontot a figurához. Az viszont nagyon jó volt, hogy dolgozhattam Horváth Csabával a Magyar Elektrában, ez igazán klassz, nehéz meló volt, boldog voltam tőle.

Mitől lett vége a kaposvári éveknek?

Berzsenyi Bellaagh Ádám, a Budaörsi Latinovits Színház művészeti vezetője fölhívott, hogy szerződjek hozzájuk, én pedig éreztem, hogy a kaposvári történetben nincs számomra több. Hiszen ugyan kaptam ott egy lehetőséget, hogy odamehetek, de az olyan volt, hogy na jó, hát itt lehetsz.

De nem építettek rád?

Nem, nem, nem…

Berzsenyi Bellaagh mit mondott, hogy miért akarnak szerződtetni?

Lényeg az, hogy hívott és én pedig nem különösebben gondolkoztam azon, hogy miért hív? Talán, mert jó színésznőnek tart. Megmondom őszintén, nagyon örültem neki, hogy fölkerülhetek Budapestre. És így emellett a szakmában is meg egyébként is tudok még valamit kezdeni az életemmel és nem kell két lakást fizetnem.

Évadonként két szerepre szerződtél és egyébként mész amerre látsz? 

Igen.

fotó: Budaörsi Latinovits Színház –
Borovi Dániel

Budaörsön gondolkoznak benned, törődnek azzal, hogy legyen olyan szereped, ami már-már jutalomjátéknak számít. 

Így adódott, igen. Az elmúlt szezonban volt az öreg kisasszony és a Macskajátékban Giza. Most csak egy ilyen feladatom van, A házasságszerző címszerepe. Ezt márciusban mutatjuk be.

Keversz-kavarsz a szereped szerint? 

Hát persze. Ez igen hálás szerep, nagyon örülök neki. Kibírhatatlan, agresszív, rettenetes nőszemély, aki mindezt igen jól, humorral adja elő. Lehengerlő. Miközben tanultam a szöveget, arra gondoltam, hogy nem lehet könnyű ennek a nőnek a karmai közé kerülni, állni kell a sarat vele szemben. Különben ő jól átlátja az élet dolgait, és ezt a képességét tudja is hasznosítani, megszerzi magának azt, amire szüksége van.

fotó: Budaörsi Latinovits Színház –
Borovi Dániel

Látszólag nagyon eltér a karakteredtől, éppen ez benne az izgalmas?

Szerintem igen. Csizmadia Tibor rendező, amikor azt mondta, hogy ezt játszom, én egy picit behúztam a vállamat és erre rávágta, hogy „nincs annál izgalmasabb, mint nem teljesen pofára osztani egy szerepet”. Hát majd meglátjuk, hogy jön ez be nekem.

Nem rég volt a Spinózában bemutatód, a Ferenczi és Freud-ban te vagy az a nő, akihez mindkét jeles tudós vonzódik…

Ferenczi vonzódott, és később feleségül is vette. Van még egy előadás a Trafóban, amiben részt veszek, Hajnóczy Péter a Halál kilovagolt Perzsiából című regényének adaptációjából, amiben egy vad anyát alakítok. Készül egy izgalmas dolog, és ennek most lesz március 3-án a bemutatója. A Kamrában mutatunk be egy új Spiró darabot, Széljegy címmel. Négyen vagyunk benne, Fullajtár Andrea, Rezes Judit, Bányai Kelemen Barna és én, Fullajtár anyját játszom benne.

Olvasol újságot? Hallgatsz rádiót? Nézel híradót? Vagy megpróbálod teljesen kicsukni a külvilágot?

Igyekszem tájékozódni a világban.

És utána nem beszélsz erről? 

Nem vagyok egy asztalcsapkodó nő. Ha megmozdulok, akkor ezt inkább szakmai ügyekben teszem. De bizonyos dolgokról elmondom a barátaimnak a véleményemet.

Náluk tovább soha nem mész?

Nem, nem szoktam. Menjünk például vissza oda, hogy számomra miért lett vége az Új Színháznak és milyen húzások kellettek ahhoz, hogy vége legyen, hiába tiltakoztunk. De vehetjük azt is, hogy még jóval korábban Székely Gábornak méltatlanul nem hosszabbították meg a szerződését az Új Színház élén. Én miatta hagytam ott a Radnóti Színházat, ahol nagyon a helyemen voltam, jó emberek vettek körül, de én akartam még egy kalandot. Kíváncsiság volt bennem, és amikor négy év után megfúrták, kinyírták, lefejezték Székely színházát, semmit nem tehettünk ebben az ügyben. Vannak helyzetek, amikben olyan érdekek működnek felettem, hogy hiába jelzem, valami nem igaz, nem helyes, nem tudok semmit tenni.

Helen Mirren is köszöntötte a születésnapos Szabó Istvánt

Ma ünnepli 80. születésnapját az első Oscar-díjas magyar játékfilm, a Mephisto rendezője, a Kossuth-díjas Szabó István. Helen Mirren videóüzenetben köszöntötte őt.

A Saul fia 2016-os sikere előtt Szabó István volt az egyetlen olyan magyar filmrendező, aki nagyjátékfilmmel tudott Oscart-nyerni. A Mephisto 1982-ben nyerte meg a díjat a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, de Szabónak akkor ez már második jelölése volt: 1981-ben a Bizalomért jelölték. Később pedig a Redl ezredes (1986) és a Hanussen (1989) is jelölést kapott, amely két film tulajdonképpen trilógiát alkot a Mephistóval. Szabó Istvánnak még egy filmje kapott Oscar-jelölést, a Csodálatos Júliából a címszereplő Annette Beninget legjobb női főszereplőnek jelölték.

Ezek nagy költségvetésű, koprodukcióban készült filmek voltak, de a magyar filmtörténet szempontjából legalább ennyire jelentős Szabó István hatvanasévekbeli, „újhullámos” korszaka: az Álmodozások kora (1965), az Apa (1966) és a Szerelmesfilm (1970), amely szintén trilógiát alkot.

Szabó István filmográfiája és díjai alapján a legsikeresebb magyar rendező, aki világsztárokkal dolgozott együtt: Glenn Close-zal, Ralph Fiennesszal, Rachel Weisszel, Annette Beninggel, Harvey Keitellel és azzal a Helen Mirrennel, aki Az ajtó főszerepét játszotta, és most videóban üzent a rendezőnek. A felvételen, amelyet a Magyar Nemzeti Filmalap tett közzé, arról beszél, hogy Szabó István nagyszerű filmes, akit mindenki szeret és tisztel.

Szabó Istvánt a Magyar Filmhéten is köszöntötték, és a nemrég kezdődött berlini filmfesztivál előtt hat filmjét vetítették le, hogy így tisztelegjenek a munkássága előtt.

Hányó medve és XXI. századi madonna

A 9 műteremből című tárlat a Műcsarnokban, kilenc kortárs művész, és egy-egy hozzájuk társuló kurátor munkájából született. Egymásra nyíló nagy termekben láthatjuk az alkotók akár frissen a műteremből kikerült alkotásait, melyek némiképp rímelnek egymásra, de „monologizálnak” is. Naprakész kiállítás. Kíváncsisággal, rejtelmekkel teli.

 

Behatolunk a sok tekintetben ismeretlenbe, mint Bartók remekművében, a Kékszakállú herceg várában, csak ebben az esetben nem hét, hanem kilenc ajtó van, és ezeket nem zárva, hanem nyitva találjuk. Legalábbis elvileg. Hogy aztán ki előtt, mennyire nyílnak meg ezek a műalkotások, az már más kérdés. Kilenc terem, ha mindegyikre tíz percet szánunk, az már másfél óra, nem valószínű, hogy egy átlag látogató többet töltene itt. Tíz perc elég bárkinek is a megismerésére?

A sajtóbejáráson Faa Balázs termében aktivizálódtak leginkább a kollégák. Az egyik fő tárgy a Geometriai testek című, ami lisztből, a padlóra készült két nap alatt, kezek, fancsali arcok bizonyos logaritmus szerinti halmaza. A kurátor nagy elánnal magyarázza is benne a logikát, nem értem, de érzem a lüktetést, a performance elemet, a játékosságot, és még azt is értékelem, hogy nincs minden oldalról kordonnal körülvéve. El is hangzik, nem tragédia, ha belelépünk, és kicsit elkenjük. Akkor az is hozzátartozik majd az összképhez. Hát végül is, nem fontos minden műalkotás előtt haptákban állni, mindent agyon komolykodni. Miközben Faa Balázs igen komoly arccal, már-már mereven áll a kurátor mellett, ő pedig szeretettel magyaráz róla. Meg sem nyikkan, ahogy a többiek sem, kivéve azt az igencsak kisebbséget, akik maguk beszélnek a műveikről.

Ezen a sajtóbejáráson kitalálták a művészt, mint kiállítási tárgyat. Némaságukban végig lehet őket mustrálni. Körbepillantva a termen, hallgatva a szakértőt, és bámulva az alkotót, találgatni lehet, milyen ember is ő. Aztán később, amikor utánanézek, és megtudom, hogy a Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakán végzett, akkor már szinte azonosnak érzem a műveivel. Azzal pedig többen elszórakozunk, hogy egy kamera elé lehet járulni, és ez a mellette lévő monitoron, másokkal együtt, ugyancsak bizonyos algoritmus szerint, sokszorosít minket, még sorjáznak is ezek a képek. Ezen lehet nevetni, a humor úgysem teng túl a kiállításon.

Jeles klasszikus mondta, hogy „csak nevetek az olyan színházon, amin nem lehet nevetni.” És ebben van valami, bár valószínűleg a képzőművészet esetében azért csekély ennek az igazsága. Egyetlen teremben dominál a humor, Agnes von Uraynál, korábbi nevén Szépfalvi Ágnesnél. Ha látunk egy kidolgozott testű férfiaktot, önelégült ábrázattal, meredő hímvesszővel, és az a kép címe, hogy Diadal, akkor ez pajzán fricska az ellenkező nemnek. De nőt is fest meztelenül, méghozzá a sajátjához hasonló, fénybe néző arccal, felhők között lebegve, Égi jelenség címmel. Tele van ez öniróniával, de közben azért hirdeti a test megmintázandó szépségét is. Jobbára tomboló életszeretettel vannak tele ezek a képek, a Balatont megörökítők különösen.

Pázmándi Antal szobrai közül viszont több kimondottan riasztó. A XXI. századi soros Madonna egy próbababa, amin emberi arcok fényképei is láthatók, otrombán riasztó gázálarc került rá, a tébolyult öldöklés segélykiáltásként való megtestesítésére. Van egy felismerhető, jobbára bulvár újságokból formázott hatalmas „papír” repülőgépe is Pázmándinak, fenyegető instrumentum, jelezve a szellemi környezetszennyezést.

A valós természet szennyezését ábrázolja, annak nyilvánvaló szerelmese, Nagy Gabriella, amikor állatokat fest jókora könnycseppel a szemükben. De kiállított egy sugárban hányó medvét is…

Turcsányi Antalnak egész sorozata látható élénk színű, groteszk álarcokból.

Baksai József, akinek van egy Szarvassá változott fiú című képe is, monomániásan festett agancsokba lát bele sok mindent.

Bullás József már nem fest figurális képeket. Izgatja a számítógép grafika, szemet próbára tevő, vibráló, felvillanyozó képeket készít, akár valóságos színorgiákat.

Kapitány András mikroszkopikus és madártávlatból is vizsgálja a nála futurisztikus formákból álló valóságot.

Lajtai Péter monumentális ikonfalakat készít, amik vonzóak, de sokkolóak is lehetnek.

Monumentális a kiállítás is, nehéz egyszerre befogadni. Kilenc művész, kilenc hozzáértően gondos kurátor, Fazekas Réka, Kondor-Szilágyi Mária, Rockenbauer Zoltán, Markovits Éva, Medve Mihály, Mayer Marianna, Reischl Szilvia, Szegő György, Csóka Edina összmunkájából jött létre az impozáns tárlat.

Érdemes ráhangolódni.

 

Amit ezek a fiatalok tudnak, teljesen egyedülálló

„A zene mindenkié” Egyesületnek köszönhetően 40 középsúlyos értelmi sérült fiatal tanulhat zenét képességeinek megfelelően, ami egyrészt hatalmas örömet okoz nekik és családjaiknak, másrészt fejlesztő hatású is. Az egyesület tavaly már fennállásának 20. évfordulóját ünnepelhette, pedig nagyon kevés támogatásból működik. Tevékenységükből a Parafónia zenekarban folyó munka lett a legismertebb, hiszen ide a legtehetségesebb fiatalokat válogatták be, akik híres zenészekkel lépnek fel, és fél Európát is beutazták.

A Parafónia a zászlóshajónk – mondta Erdős Katalin, az egyesület vezetője, akivel a zenekar egyik próbája előtt beszélgettünk. De gyorsan hozzátette, hogy hiba lenne csak a 13 fős zenekarra redukálni a náluk folyó munkát, hiszen jóval több fiatalnak tanítanak zenét egy speciális módszer segítségével.

Ezt a német gyógypedagógus, Heinrich Ullrich dolgozta ki, a magyar viszonyokra pedig Vető Anna, az egyesület alapítója adaptálta. Mivel középsúlyos értelmi sérült fiatalokról van szó, akiknek legtöbbször az írás és olvasás is gondot okoz, a hagyományos, ötvonalas kotta helyett a hangokat egymás mellett, színes mértani formákkal jelölik. A színek a hangmagasságot mutatják, a ritmust pedig a formával jelzik. A színek a hangszereken is megjelennek, hogy könnyebb legyen beazonosítani, hol kell lejátszani az adott hangot. A színes kotta összességében sokkal egyszerűbben leolvasható, mint az ötvonalas, amellyel sokszor az ép gyerekeknek is meggyűlik a baja.

A módszerhez speciális hangszerek is tartoznak, de „A zene mindenkié” egyesületben már továbbléptek ezen.

A koncerttermekből ismerős, „valódi” ütős és húros hangszereken is játszanak a fiatalok, amelyeket szakemberek alakítanak át az igényeiknek megfelelően. Fontos még, hogy az értelmi sérült zenészek mellett mindig van egy-egy segítő is, akik hosszú pálcával mutatják, hogy éppen hol tartanak a kottában. A zenében jártas, és általában gyógypedagógus végzettségű segítők jelenléte azért is fontos, hogy lelki támaszt nyújtsanak a fellépéseken.

Így néz ki egy színes kotta. Forrás: Facebook/Parafónia

A Parafónián kívül, amelyben Erdős Katalin fia is zenél, van egy másik zenekara is az egyesületnek, a Paracitera, amelyben autista fiatalok magyar népdalokat adnak elő citerakísérettel. Emellett több csoportban tanítanak zenét, de olyan is van, aki egyéni fejlesztésre jár – sorolta az egyesület vezetője. Fellépési lehetőséget mindenkinek biztosítanak, legalább a házi rendezvényeiken, amelyből évente négyet tartanak. Mikor arról faggatom, milyen forrásból tudják megoldani mindezt, kiderül, hogy ez egyre nagyobb problémát jelent.

Az egyesületet értelmi sérült gyerekek szülei alapították, és most is alapvetően szülői támogatásból fedezik a költségeik nagy részét, mivel a támogatók közül csak néhány maradt. Erdős Katalin arról beszélt, hogy régen többféle pályázaton el tudtak indulni, és ezeken keresztül esetenként igen jelentős támogatáshoz jutottak, illetve nagyobb cégek is beálltak az Egyesület mögé. Ilyen szponzoraik viszont már nincsenek, a pályázati pénzekhez is nehezebb hozzájutni, így a legkisebb adománynak is nagyon örülnek. Az Egyesület vezetője elmesélte, hogy a Parafónia egyik koncertje után megkereste valaki, hogy havi ezer forinttal támogatná őket, ami nagyon meghatotta őt.

Szerencsére a helyszínért nem kell fizetniük, mert az egyik szülő közvetítésének köszönhetően a Mándy Iván Szakközépiskola nemrég befogadta őket, rendelkezésükre bocsátva egyik használaton kívüli tantermüket. Ez a megoldás persze távolról sem ideális, de egyértelmű, hogy az egyesületben már ennek a lehetőségnek is nagyon örülnek. Ha ez nem lenne, nemigen tudnának tovább működni. Erdős Katalin beszámolója szerint

a fellépések költségeit is nehéz kigazdálkodni:

a Parafóniához számos felkérés érkezik, aminek mindig nagyon örülnek a szülők, a fiatalok és a pedagógusok is, viszont több esetben fel sem merül, hogy fizetnének a zenekarnak. Az utazást, a hangszerek szállítását, esetenként a szállást is maguknak kell állniuk. Erdős Katalin látható örömmel emlékszik vissza arra, amikor a Parafónia egy európai színes kottás együttműködés keretében külföldi országokban is felléphetett, és csak az utazást kellett megoldaniuk. Sőt, egyszer ők is vendégül látták más országok fiataljait, de ez már évek óta elképzelhetetlen.

Pedig a zenekar tagjai nagyon szeretnek fellépni: nem csak a zenélést élvezik, hanem a rájuk irányuló figyelmet is. Ráadásul olyan jelentős együttesekkel léphettek fel, mint a Budapesti Fesztiválzenekar, amelynek vezetője, Fischer Iván szívén viseli a zenekar sorsát, vagy a Szent Efrém férfikar, akik januári koncertjükre hívták meg a Parafóniát. Emellett például a Művészetek Völgyében is minden évben fellépnek. Nagyon szeretik ezeket a lehetőségeket, de az egyesület vezetője bevallotta, hogy azért fáradságos is megszervezni a koncerteket. Az is szóba került, hogy a sok meghívás ellenére olyanok is vannak, akik

elsőre nem hiszik el, hogy mire képes a zenekar,

és általában nem is úgy kezelik őket, mint egy „normális” együttest. A koncert után pedig mindenki megütközik azon, milyen profi volt az előadás – tette hozzá.

„Amit a Parafónia tud, az teljesen egyedülálló” – mondta Erdős Katalin arról, hogy a zenekar tagjai sérültségük ellenére komplex komolyzenei darabokat is elő tudnak adni. De arról is beszélt, hogy a közönségből sokan meghatódnak, és elkezdik sajnálni a tagokat, amikor a Parafóniát látják és hallják. „Pedig ők ezt rettenetesen élvezik. Ilyennek születtek, ezt el kell fogadni. Az autizmust vagy a Down-szindrómát nem lehet gyógyítani. Örülni kell, hogy ennyi tehetség szorult beléjük, és hogy van egy ilyen közösség, ami össze tudja őket fogni” – mondta. Ráadásul a zenetanulásnak fejlesztő ereje is van: például jó hatással van az értelmi sérült fiatalok koncentrálóképességére és magabiztosságára is a zenélés.

Az Egyesület vezetője a beszélgetésünk alatt egyébként többször kijavította magát, mert rendre gyerekekként hivatkozott a zenekar tagjaira, holott valójában már mindannyian felnőttek. Ennek, ahogy magyarázta, egyrészt az az oka, hogy még gyerekként kezdtek együtt zenélni a tagok, másrészt pedig az, hogy egy értelmi sérült fiatal sok szempontból mindig gyerek marad – ennek a jó és rossz oldalát is beleérte. Az Egyesület vezetője azt emelte ki, hogy rengeteg szeretetet kapnak a fiataloktól:

„Annyira tudnak szeretni, hogy ez valami fantasztikus”.

A Parafónia zenekart 2003 óta Fabényi Réka irányítja: a fiatalok az ő vezetésével, illetve a segítők közreműködésével, rövid, néhány perces zeneműveket játszanak, viszont azok közül meglepően bonyolultakat. Ezeket Fabényi Réka hangszereli át az általuk használt hangszerekre, illetve írja át színes kottára, ami szükségszerűen egyfajta egyszerűsítést és átdolgozást is jelent, de úgy, hogy a darabok karaktere érintetlen maradjon.

Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, amikor bementem a zenekarhoz, pedig a próba igazából olyan volt, mint bármilyen más együttes próbája: a zenészek átismételték a repertoár egy részét, illetve tanulták az új darabokat. A nehéz részeknek többször is nekifutottak, és ha kellett, egyedül gyakorolták ki a szólamokat. Mikor beléptem, egy autista lány, Ági éppen külön játszott egy metallofonon, a többiek pedig csöndben figyelték. Látszott rajtuk, hogy alig várják, hogy ők is játszanak, mert Fabényi Réka felhívására, hogy „most együtt”, szinte egy emberként álltak fel. Két darab között a zenekarvezető a művekről mesélt, illetve a zeneszerzőkről. Néha megkérdezte a fiatalokat, hogy mit szeretnének játszani, máskor pedig azt, hogy milyen más műveket tudnak felsorolni az adott komponistától, az erre érkező válaszokból pedig az derült ki, hogy a zenetörténeti műveltsége is figyelemre méltó a társaságnak. De nem mindig a zenéről volt szó, két darab között többször ment a viccelődés, máskor pedig olyan komoly témák is előkerültek, mint hogy ki hány órában dolgozik.

A Parafónia széles repertoárjából többek között egy Chopin-keringőt, Albinoni Adagióját, Hadyn Csalogányát és egy Bach-menüettet is elővettek. Illetve elpróbálták a Himnuszt is, amelyet rendszeresen eljátszanak a holokauszt emléknapján rendezett április megemlékezésen a Terror Háza előtt (most is erre a fellépésre készültek). A próba után Fabényi Réka elmondta, hogy igazából már nem vesz igénybe sok időt, hogy betanulják az új darabokat: míg korábban hónapokig tartott egy új mű kigyakorlása, ez mára hetekben mérhető. Ahogy abban is sokat fejlődtek a zenészei, hogy mennyire bonyolult darabokat adnak elő. Fabényi Rékát majd tizenöt éve hívták el zenekarvezetőnek, de akkor még nagyon más volt a Parafónia – mesélte. A fiatalok lassan játszottak, és nagyon egyszerű műveket, de mivel Fabényi Réka már dolgozott értelmi sérült gyerekekkel (a Csalogány iskolában tanít ének-zenét és a kórust is ő vezeti), így tudta, hogy ennél többre is képesek. Most is folyamatos a fejlődés: a próbán a zenekarvezető felvetette, hogy a csellón játszó Nóri hangszerére ideje lenne feltenni egy harmadik húrt is az eddigi kettő mellé.

Fabényi Réka elmondta, hogy igyekszik olyan darabokat választani, amelyek

egyszerre jelentenek kihívást, de ugyanakkor sikerélményt is,

hiszen a lényeg mégis csak az, hogy a zenélés örömet okozzon. Ezért, amikor a színes kottákat készíti, arra is oda kell figyelnie, hogy mindenkinek a képességeihez mért nehézségű szólam jusson. Van pár nagyon tehetséges fiatal, akik akár már ötvonalas kottából is tudnak játszani, akik a fő szólamokat szólaltatják meg, a többiek pedig kísérik őket. Mindenki mellett ott állnak a segítők, akik néha a két kezükkel két külön szólamot mutatnak, és instrukciókat is adnak. Fabényi Réka elmondta, hogy a kottákhoz is ragaszkodnak a zenekar tagjai, még akkor is, ha sokan már kívülről tudják a darabot.

Ő pedig ahhoz ragaszkodik, hogy alapvetően klasszikus darabokat játszanak, amelyeket mára annyira megszerettek a fiatalok, hogy otthon is szívesen keresgélnek az interneten. „Ezzel azt bizonyítjuk, hogy igenis ők is képesek klasszikus zenét játszani. Tudják ki az a Bach, Mozart vagy Beethoven, és játszani is tudnak tőlük. Talán ezért is vagyunk egyedülállóak az országban” – magyarázta Fabényi Réka.

A Parafónia zenekar teljes létszámban, hátul középen Fabényi Réka zenekarvezető. Forrás: „A zene mindenkié” Egyesület

A zenekarvezető egyébként lelkes híve a színes kottának, ami mindezt lehetővé teszi. A módszerrel az egyesületben ismerkedett meg, de azt mondja, szerinte a nem értelmi sérült óvodásoknak és a kisiskolásoknak is így kellene tanítani a kottaolvasást, mert sokkal könnyebben érthető, és eleve úgy van kidolgozva a módszer, hogy átvezetést adjon az ötvonalas rendszerhez is.

Ő is megerősítette, hogy a fiatalok nagyon élvezik a fellépéseket és persze a próbákat is, és el vannak keseredve, ha valamiért nem zenélhetnek. Erről én is meggyőződhettem, mert a zenekari tagok szívesen meséltek a kedvenc darabjaikról, és persze az eddigi koncertjeikről is. Látszik rajtuk, hogy büszkék ezekre.

„Boldogok a nézők, hogy muzsikálunk és jól sikerül”

– mondta a Down-szindrómás Tomi, aki egy Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral közös fellépést említ meg, és nem hagyja ki a külföldi útjukat sem.

És persze a szülők is boldogok, főleg, hogy akarva-akaratlanul sok negatív impulzus éri őket a környezetükből egy sérült gyerek nevelése során. „Amikor azt látják, hogy ott állnak a gyerekeik, az ő gyerekeik a színpadon, és vastapsot kapnak, az nagyon nagy boldogság a szülőknek is, a művészeinknek meg pláne” – mondta Fabényi Réka. Persze láthatóan neki, és a többi pedagógusnak is sokat ad egy-egy ilyen fellépés, illetve a közös munka is. „Jó velük. Tündérek” – mondta.

Nézegessen képeket a zenekarról!

Lea Seydoux is játszik Enyedi Ildikó új filmjében

A Testről és lélekről stábja még az Oscar-gálára készül, de időközben elkezdődtek Enyedi Ildikó új filmjének a munkálatai. Most kiderült, hogy a koprodukcióban készülő A feleségem története egyik főszereplője a francia sztár, Lea Seydoux lesz.

A hírt a Hollywood Reporter írta meg, és részletesen írtak a filmről is, amelyről korábban Mécs Mónika producer a FüHü-nek azt mondta, hogy a Testről és lélekről-höz képest egy jóval nagyobb költségvetésű alkotásról van szó. Producertársa, Muhi András pedig arról beszélt, hogy az Oscar-jelölt filmhez hasonló remekmű születhet.

A feleségem története Füst Milán azonos című regényéből készül, egyben Enyedi első olyan nagyjátékfilmje, amely irodalmi adaptáció – de a forgatókönyvet most is a rendező írja -, és egyben az első olyan, amely angol nyelvű lesz.

A Hollywood Reporter leírja, hogy a „Milan Fust” által jegyzett regény a nyolcvanas években jelent meg angolul, és hatalmas siker lett. A történetben a tengerész Störr kapitány fogadást köt egy kávézóban arról, hogy feleségül veszi az első nőt, aki besétál az ajtón. Ezt a nőt alakítja majd Lea Seydoux, akire a 2013-as Adéle élete kapcsán figyelt fel a világ. Störr kapitányt a norvég Anders Baasmo Christiansen alakítja.

A filmen a magyar produceri gárda mellett a berlini székhelyű Komplizen Film is dolgozik, amely az Oscar-jelölt Toni Erdmann-ért is felelt.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!