Már csütörtökön megkezdődött minden idők legnagyobb szabású, több napon át tartó Szent István-napi (giccs) fesztiválja.
Pénteken a Kossuth Lajos téri ünnepélyes zászlófelvonással és tisztavatással folytatódtak az augusztus 20-i állami rendezvények, amelyeken többek között légiparádéval, ünnepi menettel, családi programokkal köszöntötték az „ország születésnapját”. Nem maradtak el a szokásos elemek: a zászlófelvonás, a katonai tisztavatás, a honvédségi légi parádé és az állami kitüntetések átadása, este pedig az ünnepi programokat Európa legnagyobb tűzijátéka zárta.
Scherer Péter, népszerű nevén Pepe, elementáris humorú, kiváló színész és rendező. A Nézőművészeti Kft. tagja. Azt mondja, az a baj, hogy választási lehetőség sincs. Egy parlamenti beszédet vagy egy politikai sajtótájékoztatót úgy kapcsol tovább, mint a sicc. Sokat játszik, a Válótársak című tévésorozat különösen jót tett az ismertségének, de a népszerűséget mulandónak tartja.
Igaz, hogy a humorod úgy kezdett kialakulni, hogy kisebbségi érzésed volt, ezért mindenáron a társaság középpontja akartál lenni és szórakoztatni akartad a körülötted lévőket?
Ezt talán kicsit túlzás, szerintem a humorban van valami veleszületett. Bár lehet fejleszteni, így elképzelhető, hogy van abban valami, amit mondasz. Kisebbségi érzésem elsősorban a színészekkel kapcsolatban volt.
Amiatt, hogy nem vettek föl a színművészetire meg amiatt is, hogy vidéki voltál?
Fotó: Nézőművészeti Kft.
Így van. Nagyon fura dolog a vidékiség, én ajkai vagyok, az egy kis bányászváros a Bakony közepén. Én lépésről lépésre mentem nagyobb városokba. Először elmentem Szombathelyre és már ott éreztem, hogy ezek nagyvárosi srácok hozzám képest. Nekem az apám rettenetesen szigorú, nagyon okos, igen művelt gépészmérnök volt. Az a típusú műszaki értelmiségi, aki Bachot, Mozartot, Beethovent hallgatott, Tacitust, Liviust olvasott, beszélt latinul, piarista gimnáziumba járt, régi vágású ember volt. Olyan műveltséggel, ami időnként a humán végzettségűeket is zavarba ejtette. Ő a két fiától is megkövetelte ezt a fajta műveltséget, ami ugye ilyen szinten nem mondható azért el rólam. A négy évvel idősebb tesóm meg én is kitűnő tanulók voltunk általános iskolában, de arra mentem haza, hogy az apám a bátyám fölé görnyed az íróasztalnál és tanulnak. Az volt bennem, hogy én lehet, hogy nem akarok az ajkai gimibe menni és ennyire szem előtt lenni. Az volt a szerencsém, hogy az ajkai nem volt egy igazán jó gimi. Erre lehetett hivatkozni és volt Veszprémben a Lovassy László Gimnázium, egyből azt mondták anyámék, menjek matek tagozatra, mert jó voltam matekból és akkor tudnék a nagymamánál lakni. Én meg azt gondoltam, hogy úristen, a nagymamánál megint szem előtt leszek nagyon. Ezért mondtam, hogy engem a matek annyira nem érdekel, inkább a fizika, mondtam ezt úgy, hogy már ötödikben, hatodikban, hetedikben megnyertem a városi Ki mit tud?-ot, Karinthy prózával. De ennek ellenére hajtogattam, hogy engem a fizika meg a fizika érdekel, mert tudtam, hogy Veszprémben nincs fizika. Pápán viszont volt, ott azonban nem kaptam kollégiumot. Utánanéztünk, hogy Szombathelyen van fizika tagozat, és ott kaptam kollégiumi helyet is.
Máshol beszéltél már róla, hogy a kollégiumban voltak meglehetősen kemény dolgok.
Hát voltak, az egy matula volt. Annak már a hivatalos rendje is olyan volt, hogy reggel hatkor csengőre ébresztő, majd reggeli torna. Héttől reggeli szintén csengőre, irgalmatlan erős csengőszóra kezdtük el a felkelést meg a reggelit is. Az egésznek katonaság jellege volt. Huszonkét ágyas szobában laktam, ez tizenegy darab emeletes vaságyat jelentett.
Ez egészen rémisztő, nem gondoltad, hogy mégiscsak jobb lett volna otthon szem előtt maradni?
Szerintem az, hogy én egy ilyen alaszkai pingvin lettem, aki a jég hátán is megél, innen van.
Vannak Alaszkában pingvinek?
Fotó: Nézőművészeti Kft.
Lehet, hogy a pingvinek pont délen vannak és a jegesmedvék vannak északon, de ettől még hagyjuk ezt így, mert ezek szerint akkor az alaszkai pingvinből csak egy van, aki én vagyok. De most figyelj, Gábor! Ez olyan kolesz volt, hogy kötelező társadalmi munka volt minden héten, két órát kellett a kertben gyomlálni, gazolni a futópályát. A tanulmányi eredménytől függött, hogy hányszor engedtek minket haza a szüleinkhez. Szombat-vasárnap este hétig lehetett kint maradni, de ha rossz jegyet kaptál, nem engedtek ki. Hétköznap pedig már délután négyre be kellett mennünk, mert négytől tanóra volt.
Milyen tanóra volt ilyenkor?
Kötelező készülés másnapra, nem ült mellettünk tanár, de ezt is tanórának hívták. Utána héttől volt vacsora. Ha jó tanuló voltál, jól viselkedtél, szerettek, akkor hétvégén tízig is kaphattál kimenőt. De amikor nekem elutasították egy ilyen kérésemet, kimásztam a villámhárítón. Persze, hogy csináltunk mindenféle stikliket, mi például üzleteltünk Milka csokival, kvarcórával. Volt egy barátom, akinek az apukája kijárt kishatár-átlépővel Ausztriába. A barátom hozta ezeket, én pedig valamennyit eladtam a koleszban, mi pedig feleztük a hasznot és ebből éltünk egész jól. Na ez az alaszkai pingvin, na érted mire gondolok.
Gondolom, a felsőbb osztályosok jól megleckéztettek titeket.
Fotó: Nézőművészeti Kft.
Volt fenyítés, igen. Igazából ezt nem volt szabad csinálni, de a tanárok szemet hunytak efölött. Főleg a negyedévesek, ha olyat csináltál, ami nem tetszett nekik, akkor elítélhettek kokira. A koki azt jelenti, hogy ököllel fejbe vertek. Ehhez még be is kellett hajolni. Ha pofátlan volt a srác, akár még tanórán is megcsinálta, azt mondta: Scherer, három koki, gyere ide. Megtehetted, hogy nem mész oda, akkor ő nem fogott le, nem ugrott rád, este viszont a szobában három helyett tizenkettőt kaptál, mert akkor lefogtak.
Ebből a fajta neveltetésből mi következett számodra?
Tudod, mi következett ebből? A túlélés. Annak tudatosítása, hogy mindig mindenre van megoldás. Ha zárva volt a nagy ajtó, akkor én bementem a kiskapun. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom, de azt igen, hogy ebben a szituációban forradalmárnak lenni nem érte meg. Ahhoz elég intelligens voltam, hogy ezt én egy hónap alatt átlássam.
Milyen helyzetekben volt szükséged a túlélést jelentő kiskapura?
Ez az egész életemre jellemző a mai napig. Most csak mondok egy konkrét példát, egy osztálytársamhoz úgy kimentem egy házibuliba, hogy fogtam a söprűt, beágyaztam pulóverrel meg mindennel együtt, hogy úgy nézzen ki, mintha ott feküdnék, és szépen kiléptem a wc ablakon, onnan pedig a villámhárítón és a csatornán le lehetett mászni. Kimentem a buliba és éjfélkor visszamásztam.
Bevallom, hogy sokkal jobban érdekelne egy mai példa.
Figyelj, az egész személyiségemben van egy konfliktuskerülő magatartás. Csak akkor érzem jól magam, ha azt tapasztalatom, hogy mindenki szeret.
A kiskapun való bemenés is konfliktuskerülés?
Hát, ha zárva van a nagy kapu, akkor mit csinálsz? Akkor vagy az van, hogy feladod, amit akartál vagy pedig elkezdesz veszekedni, hogy nyissák ki.
Most már nem hagyom magam, légy szíves mondj a mából valami példát arra, amikor bementél a kiskapun.
Az a baj, hogy csak olyanokat tudok mondani, amiket nem lehet leírni.
Akkor mondj egy olyat, amit mégiscsak le lehet írni.
Fotó: Nézőművészeti Kft.
Mondok egy történetet ’89-ből, amit leírhatsz. Úgy mentünk el akkor Kubába és Mexikóba frissen végzett diplomásokként, hogy lefoglaltuk a repülőjegyet a Malévnál, de nem tudtuk volna kifizetni. Lengyelországban viszont olyan magas volt a dollár fekete árfolyama a zlotyhoz képest, hogy kimentünk autóval, ott a Magyarországon lefoglalt jegyet kiállíttattuk a lengyel légitársaság irodájában. Csak annyi volt, hogy Varsó-Budapest-Moszkva-Havannát kellett venni, arra kiírták, hogy 285 000 zloty. Ami mondjuk akkor magyar pénzben 40 000 forint lett volna, de az rettenetesen sok volt. Mi azonban kimentünk az utcára, azt mondtuk annak, aki feketén váltotta a dollárt, hogy 285 000 zlotyt szeretnénk, amire ő azt felelte, hogy 75 dollár, ami 4500 forint volt. Visszamentünk az irodába, kifizettük a jegyet, amit így 40 000 forint helyett 4500-ért vettünk. De mondok még egy példát. Az egyetemen az egyik barátommal kitaláltuk, hogy az egyik tanulóhelységből csinálunk egy irodalmi kávézót. A KISZ bizottságon is keresztülvittük ezt a gondolatot. Nem volt egyszerű, de végül még valami kis pénzzel is támogatták, az azonban olyan kevés volt, hogy abból ezt nem lehetett megcsinálni. Mi fúró-faragó emberek voltunk, volt egy műhely lent a pincében és a kávézónak a pultját úgy építettük meg, hogy tanítás után bemásztunk egy kerítésen és ott fel voltak polcolva raklapok. Elloptunk hatot vagy nyolcat, hazavittük ezeket a koleszba, kihuzigáltuk belőlük a szögeket, legyalultuk, megcsiszoltuk a raklapokat és megépítettük belőlük a kávézó pultját, ami egy rohadt fillérbe nem került.
Szóval akkor hasonlókat kell elképzelni a mában is?
Tudnék mondani mostani példákat is, de hát ezeket nem szeretném.
Párhuzamosan jelentkeztél színésznek és építészmérnöknek…
Lengyel Ferivel jártam egy iskolába, egy évfolyamra, együtt mentünk felvételizni, egy napon, mindkettőnket eltanácsoltak az első rostán. Ő elment Kaposvárra segédszínésznek, én meg eljöttem Pestre a Műegyetemre, kicsit megszimatolni a nagyvárost. Arról pedig egy regénnyit tudnék mesélni, hogyan írtuk meg ZH-kat.
A Műszaki Egyetemen, furcsa módon, akkoriban igen nagy művészeti élet volt, nem csak a Szkéné Színházra gondolok, hanem például a nagy szimfonikus zenekarra is.
Nekem a Szkéné nagy mázli volt, bár nem az egyetem révén kerültem oda.
Tudom, hogy a Szkénében működő Arvisura Színházban sokáig volt kisebbségi érzésed, hogy ezt vagy azt a szerepet jól meg tudod-e oldani. Vagy tíz évet eltöltöttél úgy a pályán, hogy tulajdonképpen sokat játszottál az Arvisurában, de mégis egy azon kívüli produkcióban, a Csányi János által rendezett Szentivánéji álomban vett csak igazán észre a szakma, sokak szemében te ettől számítasz színésznek.
Ez így van és a kisebbségi érzés ebből is volt és nem csak nekem, hanem az összes Arvisurás színésznek. Mindig mindenki azt mondta, hogy baromi jók vagyunk, jó a rendezés, nagyon erős az előadás, de hát azért színészi szempontból ezek a produkciók gyengécskék.
Volt egy olyan vélemény, hogy az Arvisura előadásainak az összhatása jó, jó a csapatmunka, de külön-külön a színészek nem elég erősek.
Ez volt a duma. De közben, ha most megnézzük, hogy abban a társulatban kik játszottak, akkor ezek után nagy fricska az, hogy Horgas Ádám, Terhes Sándor, Péterfy Bori, Pintér Béla, Schilling Árpád és én. Ez hat olyan ember, aki egész tűrhetően elhelyezte magát a magyar színházi térképen. Az az érdekes, hogy az Arvisura vezetőjét, Somogyi Istvánt, a szituatív színjátszás, ami az igazán magyar hagyomány, a szituációelemzés, nem érdekelte. Lehet, hogy mi egy kicsit tudtunk volna jobbak lenni annál, mint amilyenek voltunk, de ő ebbe nem fektetett elég energiát. Azok az előadások, amiket már Horgas Peti és Terhes Sanyi rendezett, színészileg erősebbek voltak, de hiányzott belőlük Somogyinak az elképesztő vizualitása és spiritualitása, amik viszont vitték az Arvisura produkcióit.
A Szentivánéji álom annyira kiugróan jó volt, hogy lényegében emiatt kaptátok meg a Bárka Színházat.
Fotó: Nézőművészeti Kft.
Hát igen, a rendezője Csányi János ügyes volt, ő azért tíz körömmel kaparta ki a gesztenyét. Megvolt benne a buldog szívóssága. Számomra az 1995-ös év elképesztő volt színházi és családi szempontból egyaránt. Akkor nősültem, akkor született az első gyerekem. November 16-án, ’95-ben a Bábelna című előadásunk premierjén, a taps alatt született meg az első lányom, Fruzsi. 21:33-kor született, este nyolckor kezdődött az előadás és másfél órás volt. Miután a Szentivánéji álom előadását befogadta az Új Színház, szinte naponta hívott fel valaki, hogy voltam-e újságosnál, meg kell venni a Film, Színház, Muzsikát, aztán az És-t, a Magyar Narancsot… Mindig megjelent egy újabb kritika. A jelzők Mucsi Zolira meg rám azok voltak, hogy zseniális, frenetikus, elképesztő, ellenállhatatlan humor. A Népszabiba Molnár Gál Péter egy olyan cikket írt, aminek az volt a címe, hogy Béla megsértődik. A mi verziónkban Bélának hívták az egyik mesterembert, akit én játszottam. Az apám pedig olvasta a Népszabadságot, minden reggel leslattyogott a benzinkúthoz és megvette. Fölhívott, akkor harmincnégy éves voltam, neki a Molnár Gál az isten volt, annyira imádta az írásait, annyira nagyra tartotta. Azt mondta a telefonba, hogy: „Peti, olvastad a Népszabadságban, hogy a Molnár Gál mit ír rólad?!”. Ekkor éreztem meg, hogy az apám elfogadta, hogy én színész lettem. Odáig segített, támogatott, de azért éreztem, azt gondolja, hogy nohát csak benő már egyszer a gyerek feje lágya. Molnár Gál az én szerepemen keresztül írt az egész előadásról. Apu a teljes cikket fölolvasta nekem a telefonba, miközben addigra persze már én is olvastam, de ezt nem mondtam neki.
Játszottál a Bárkában, aztán a Krétakör Színházban, több nagyszerű dolgot csináltál, de országosan ismert mégiscsak a Mucsi Zoltánnal való kettősöd révén Kapa-Pepeként lettél ismert. Ilyen minőségetekben főleg Jancsó filmekben szerepeltetek, miközben nem hiszem, hogy az ország zöme Jancsó filmeket nézett, de mégis, ettől a két tulajdonképpen kabaréfigurától lettetek híresek.
Hát igen. A Jancsó filmekből a legnépszerűbbek a Youtube-os részletek. Ezek milliós vagy akár kétmilliós klikkeléseket hoztak. Nagyon sok olyan fiatal van, aki nem tudja, hogy mikből vannak ezek a részletek. Nekünk a Jancsó Miki bácsival való találkozásunk a teljes életünkre kiható élmény. Fantasztikus, hihetetlenül laza ember volt, nyolcvan évesen is remekül lehetett vele hülyéskedni. Elképesztő sztorijai voltak és nagyon egyedien látta a világot. Hét filmet forgattunk vele és ebből hatot páros főszerepben. Följártunk hozzá, sörözgettünk, whiskyztünk, ő pipázott. Mindenről szó volt, életről, halálról, politikáról, hatalomról, de akár rómaiakról és görögökről is.
Kapa és Pepe figurája a Jancsó filmekben alakult ki, vagy megvolt már valahol?
Ez a Szentivánéji álom előadásában lényegében már megvolt. A nagyon tehetségtelen, gyomorbajos, idegbeteg, üvöltözős és a még tehetségtelenebb, borzasztóan szolgálatkész, de rettenetesen balfasz és ostoba figura tulajdonképpen onnan jött. Ezt a két figurát transzformáltuk át egy kicsit a Jancsó filmekbe. Miki bácsi azt is megkérdezte, hogy használhatja-e az igazi becenevünket, mert nagyon tetszett neki. Sokan azt hiszik, hogy a Jancsó filmekben kaptuk ezt a két nevet, de egyáltalán nem.
Vannak olyan szerepeid, amelyek akár meglehetősen tragikusak, ilyen a Klamm háborúja című monodrámában a diákokat agresszív módon terrorizáló, félelemben tartó tanár. De a legújabb rendezésedben, A piszkosak címűben, amit részint Rejtő Jenő szövegekből állítottál össze, részint egy mai építkezés jelenetei láthatók benne Rejtő stílusában, is azt mutatják, hogy érzéked van a komoly, tragikus mozzanatokat tartalmazó szituációk iránt is.
Van egy barátom, aki évek óta kiírkálja nekem a melósok dumáit, ezért akartam már csinálni egy darabot róluk és rájöttem, hogy itt a pillanat, a Rejtő szövegekkel össze lehet ezeket fűzni. Aztán persze sok mindent átimprovizáltunk, de például azt, hogy állandóan a csajokról és a pénzről beszélnek, megtartottuk.
Ez is azt mutatja, érzékeled, hogy egy elviselhetetlen világban élsz, csak lehet, hogy ezt kiskapuk segítségével elviselhetővé teszed magadnak.
Ez biztos, hogy így van.
Ki se nyitod az újságot vagy kinyitod és fölhúzod magad vagy mindennek dacára nyugodt maradsz?
Fotó: Nézőművészeti Kft.
Én leginkább a barátaim szájából tájékozódom. Nagyjából tisztában vagyok a dolgokkal, de alapvetően a környezetem szűrőjén keresztül észlelem a politikai és társadalmi események nagy részét. Nem tartozik a szokásaim közé az újságolvasás, jobban szeretek mással foglalkozni. A politika minden szinten rettenetesen idegesít. Úgy a jobboldal, mint a baloldal. Irgalmatlanul érzem a hazugságokat, csúsztatásokat. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a jobboldali média a választások előtt két héttel semmi mást nem csinált, csak Vona Gábort próbálta tönkretenni, hogy a Jobbiknak szétverje a szavazótáborát.
Azért migránsozás is volt rendesen.
Igen, ez a másik. Az még kitart, a Vona Gáborozás pedig eltűnt. Az amerikanisztika tanszék vezetője, amikor Amerikába mentünk a Krétakörrel, elmagyarázta, hogy ha nekünk huszonhárom éves korunkban volt egy ügyünk egy tizenhét éves lánnyal, amit egy kicsit is szégyellünk, akkor ne jelöltessük magunkat amerikai elnöknek, mert föl fogják ellenünk használni, ez ezer százalék. Bejött ide ez a szisztéma. A baloldal pedig teljesen szét van zilálva. A tüntetés legalább egy jó megmozdulás volt. Az a baj, hogy választási lehetőség sincs. Én egy parlamenti beszédet vagy egy politikai sajtótájékoztatót úgy kapcsolok tovább, mint a sicc.
Az mondható, hogy szakmai szempontból befutottál?
Olyan előadásban nem sikerült a Krétakör óta játszanom, és olyat rendeznem sem sikerült egyet sem, amit a Pécsi Országos Színházi Találkozóra meghívtak volna. De kétségtelen, hogy a Nézőművészeti Kft. ennek ellenére dübörög. Több produkciónk túl van a századik előadáson, több mint ezerszer mentek csak az általam rendezett ifjúsági előadásaink, ebben a Klamm háborúja is benne van, amit Novák János állított színpadra. A Nézőművészeti Kft. a tavalyi évadban kétszáz előadást játszott. Jól érzem magam a bőrömben, ebben a Nézőművészeti Kft.-ben mi azt csinálunk, amit akarunk, olyan ötleteket valósítunk meg, amilyeneket szeretnénk, és ezekhez partnereket is találunk. Ez csodálatos, ráadásul szerintem, aki hozzánk kapcsolódik akár tagként, akár vendégművészként, az általában jól érzi magát. Az is biztos, hogy a Válótársak című tévésorozat az országos népszerűségemen sokat dobott. Hogy ez jó-e vagy sem, az persze kérdés lehet. A családomnak néha már kezd sok lenni, sokan fölismernek, rám mosolyognak, néha odajönnek hozzám, kedvesek az emberek velem. De szerintem ez a népszerűség mulandó, a lényeg az, hogy az embernek valahogyan meg kell próbálni normálisnak maradni. Az egyik Jancsóval készített filmünkben van ez a mondás, „nincs olyan törvény, hogy féregnek kell lenned.” Nekem ez tetszik.
A Weinstein-ügy kirobbanása után nem sokat kellett várni, hogy idehaza is megszólaljanak a hasonló zaklatási ügyben érintett színésznők.
Elsőként Sárosdi Lilla törte meg a csendet, aki elmesélte, hogy 18 éves korában egy ismert és nagy tiszteletben álló rendező akarta orális szexre rávenni.
A színésznő akkor nem árulta el, hogy
ki lehet a rendező, aki fiatalkorában megpróbált visszaélni a kiszolgáltatott fiatal lány helyzetével.
Ezt követően többen – nemcsak színésznők – jelentkeztek hasonló történetekkel, és Sárosdit is sokan kérték, nevezze meg a rendezőt. Ő napokig ellenállt, azt mondta, hogy az illető tudja, hogy róla van szó, és a szakmában is biztosan sokan ráismernek.
Sárosdi Lilla végül csütörtökön reggel egy, a Facebookra feltett videóüzenetben elárulta, hogy ki volt az egykori zaklató: Marton László, a Vígszínház egykori igazgatója kezdett ki a fiatal, akkor még nem színésznőként dolgozó, ám a színházat szerető fiatal lánnyal.
A földöntúli jóság és a nagyon is földi gonoszság találkozik az Ádám almái című produkcióban, a Radnóti Színházban. Egy az elaljasult világról tudomást sem venni akaró pap és egy Hitler fotót a szobája falára példaképként kitűző újnáci ütközik meg egymással, Anders Thomas Jensen Ádám almái című erőteljes darabjában, aminek témája híres filmként is közismert.
Horogkeresztet tetováltatott Adam a tar koponyájára, így nézetei napnál világosabbak. Pál András megszemélyesítésében árad belőle az agresszió. A nézése is dermesztő, a hanghordozása brutálisan fenyegető, fensőbbségtudat süt a lényéből, és bár börtön utáni közmunkára, ha úgy tetszik, javító-nevelő tevékenységre érkezett, rögvest érzékelteti, kár vele próbálkozni, ő aztán nem lesz hajlandó változni kicsit sem. Keresztülnéz azokon a társain is, akik hasonló célból vannak itt.
A László Zsolt megformálta pap, Ivan viszont arról nem vesz tudomást, hogy betoppant maga a megtestesült gonosz. Közvetlen, barátságos módon beszél hozzá, biztatóan meleg pillantásokkal veszi körbe, úgy kezeli, mintha régi barátok lennének. Rideg elutasítás a válasz. Sőt otromba, dühös ütés, amitől elered az orra vére. De ő mintha mi sem történt volna, rendületlenül közeledő, mosolygósan kedves, nem is érzékeli a brutalitást, folyamatosan árad belőle a jóság.
A tűz és víz találkozásának feszültsége van. Vibrál körülöttük a levegő. Ezt pedig igencsak érzik a többiek is. Az egykori teniszező, az alkoholistává lett, lecsúszott Gunnar, Schneider Zoltán megszemélyesítésében. A menekült Khalid, Rusznák András megformálásában, aki bosszúból benzinkutat rabolni jár, mert úgy gondolja, hogy a multik miatt kényszerült elhagyni a hazáját. Sarah, a gyermeket váró alkoholista nő, akit Radnay Csilla játszik, jól érzékeltetve a bűntudatot a piálásai miatt. Bálint András alakításában a nappal is pizsamásan flangáló, totálisan szétesett, egykori fasiszta őr, Paul, akit kísért a múlt.
Fotó: Dömölky Dániel
Kis társadalmi körkép, amiben senki nincs igazán megbékélve magával, mindenkinek feldúlt a lelke, de azért a papból örökkön örökké kisugárzó jónak, a totális naivsággal társuló, pozitív életszemléletnek gyógyító hatása van. A darab fő dilemmája, hogy elszánt, tántoríthatatlan jóra vágyással, a rossz tudatunkból való kizárásával, negligálásával, cselekvő humánummal, lehet-e változtatni a rútul elfajzott világon, vagy mindez csak falra hányt borsó, sőt ostobaság, végtelen kiszolgáltatottságot eredményez, mert a támadó agresszivitásra muszáj keményen válaszolni. Az újnácik pedig a darab szerint is egyre többen lesznek, jönnek és jönnek, Kelemen József adja gyilkos indulatú, riasztóan merev arcú vezérüket.
Már amikor a Hitler kép kikerül a szoba falára, és ezen inkább nevetünk, mint a hideg futkos a hátunkon, rögtön megérezzük, hogy ez közel sem realisztikus, hanem groteszk játék. Egymással ötvöződik a grandiózusan félelmetes és a röhejesen pitiáner, és ezt Szikszai Rémusz rendezőként igencsak jól elénk tárja. Megmutatja, hogy kínunkban már csak röhögni tudunk, de azért jelzi azt is, hogy az őrülettel határos elszántsággal, bámulatosan erős hittel, esetleg, csodával határos módon, netán a szilárdnak gondolt falakat is kicsit odébb lehet tolni, és valamicskét változtatni is lehet, ha csak egy emberen, hát akkor egyen.
Fotó: Dömölky Dániel
Amikor nagy a reménytelenség, mint sok tekintetben nálunk, egy ilyen történet erőteljesen hat, ahogy ezt a Paczolay Béla által rendezett remek pécsi előadás is bizonyította. Az újnáci fokozatosan a pap barátjává lesz, akinek akkora a hite, hogy a golyó sem fog rajta. Emiatt a Gazsó György által megszemélyesített cinikus orvos ott hagyja a kórházat, mert azt mondja, akinek meg kel halnia, haljon meg, ne élvezze a napfényt a kertben. Csomós Mari ősöregasszonyként néz végig bizonyos jeleneteket. Látszik rajta, hogy hatalmas élettapasztalatával már nem lepődik meg semmin. De egyszer hangsúlyosan megszólal, bibliai példázatot mond. Az egész darab hajaz Jób történetére. Az Öregasszony pedig tán Isten, aki lehet, hogy maga is sok mindent elrontott, tán ezért ekkora az emberiség szenvedéstörténete. De hát van némi fény az alagút végén, hiszen a pap barátjává lett a valamikori újnáci. Igaz, hogy az egykori haverjai jönnek csőstül, de most már legalább a pap nincs egyedül, ketten vannak ellenük. Mellbevágó, amikor legvégül a Baltazár Színház fogyatékkal élő színészei bejönnek a színpadra, és énekelni kezdenek az Örömódából. Ezekkel a kiszolgáltatott, de mégis kedvvel teli, elesetten is energikus emberekkel kezd foglalkozni a két barát.
Van hitük, van lendületük, tán jövő is van.
A héten nálunk is bemutatták a Szárnyas fejvadász 2049 című filmet, amelyet azon túl, hogy az 1982-es kultfilm folytatása, azért is nagy várakozás előzött meg Magyarországon, mert nagyrészt itthon forgatták. Pohárnok Iván maszkmester és csapata, a Filmefex Studio munkatársai is dolgoztak a filmen, egészen pontosan replikánsokat kellett alkotniuk, és ennek folyamatát maga a rendező, Denis Villeneuve felügyelte. Pohárnok Iván a FüHü-nek elmondta, hogyan lehet szépen és gyorsan szuperembereket készíteni, és szóba került az is, miért hívják évek óta hiába a Trónok harcába.
Mikor leültünk a Filmefex stúdió vezetőjével beszélgetni arról, hogy miket készítettek a Szárnyas fejvadász új részébe, még ő maga sem látta a filmet. Pohárnok Iván csapatával évente több kisebb-nagyobb költségvetésű filmbe, illetve sorozatba készít maszkokat, bábukat és kellékeket, és gyakran előfordul nála, hogy meg sem nézi az elkészült produkciót. Vagy azért, mert nem jut rá ideje, vagy már a forgatás közben kiderül számára, hogy nem lesz maradandó alkotás a film. De olyan is van, hogy nem akarja látni, hogyan tüntették el azokat a jeleneteket, amelyekbe rengeteg munkaórát öltek. A Szárnyas fejvadász 2049 természetesen nem ilyen, ennek bemutatását a maszkmester is nagyon várta, hiszen az eredeti, Ridley Scott által rendezett 1982-es film meghatározó élmény volt a számára.
Nagy Csillagok háborúja rajongó voltam, úgy indult az egész filmezés, a Szárnyas fejvadász meg a második kedvenc volt.
Nagyon örültem, hogy ebbe a filmbe megtaláltak, de persze megtalálhattak volna több dologgal is” – mondta a maszkmester. Pohárnok Iván szerint egyébként leginkább a közepes költségvetésű filmekbe jó dolgozni, mert azokra már van elég pénz, de még hagynak nekik szabadságot, a legnagyobb produkciók viszont a végletekig beszabályozottak, és sokszor saját embereivel dolgoztat a rendező.
A filmefexesek és a szuperemberek. Forrás: Filmefex
A Szárnyas fejvadász 2049 egyértelműen a szuperprodukciók kategóriájába tartozik, a film készítését éppen ezért hatalmas titkolózás övezte.
A forgatókönyvet még azok sem láthatták, akik dolgoztak a filmben, mindenki csak a legszükségesebb információkat kapta meg.
A stúdió munkatársai több kisebb kelléket és jelmezt is készítettek az Szárnyas fejvadászba, de a legfontosabb projektjük annak a 12 replikánsnak a legyártása volt, amelyeket testépítőkről mintáztak. Pohárnok Iván elmondta, hogy 2016 elején keresték meg azzal, hogy lesz egy olyan jelenet, amelyben víztartályokban lebegnek majd mozdulatlanul „szuperemberek”, és ezeket kellene elkészíteni. A forgatáson már nem volt ott, így a film megjelenése előtt ő is csak abból tudott kiindulni, amit az előzetesben látott. „Csodálkoztam is, hogy a trailerbe bekerültek, mert általában, amikor fél évig dolgozunk valamin, azt utána simán kivágják” – mondta.
Az emberi bábuk készítése egyébként a Filmefex specialitásai közé tartozik. Ennek a hagyományos módja az, hogy öntőformát készítenek a megfelelő pózba beállított modellekről, de ilyenkor sok korrekcióra van szükség, így a kiöntés és a végső simítások hosszadalmas, hónapokig tartó procedúrát jelentenek. Ráadásul itt 12 különböző alkatú és testtartású emberről/báburól volt szó. Pohárnok Iván ezért úgy döntött, hogy inkább megpróbálja 3D nyomtatással elkészíteni a testeket, ez pedig úttörő vállalkozásnak bizonyult, és az utóbbi években egyre jelentősebb filmeken dolgozó kanadai rendező, Denis Villeneuve (Érkezés, Sicario – A bérgyilkos) is áldását adta rá.
A Villeneuve általa kiválasztott férfiakról és nőkről számítógéppel 3D-s modelleket készíttettek, és ezeket több kisebb darabra bontva nyomtatták ki a műhelyben.
Ebben a jelenetben kaptak helyet a szuperemberek. Forrás: InterCom
Egy teljes alak kinyomtatása hónapokat vett volna igénybe egy hatalmas nyomtatóval, ezért inkább több kisebb eszközt állítottak üzembe, amelyek másfél hét alatt elvégezték a munkát. A darabokat nyomtatás után a Filmefex munkatársai gondosan összeállították, eltüntették az illesztéseket, majd lefestették a bábukat. A produkciónál ugyanis menet közben kitalálták, hogy a polkorrektség szempontjából kívánatos lenne, ha különböző bőrszínűek lennének a replikánsok.
Pohárnok Iván szerint egyébként meglepően élethűek lettek a 3D nyomtatott emberi testek, még a modellek bőrének textúrája is megjelent a nyomtatásban. De ezzel még nem volt vége a történetnek: a rendező azt szerette volna, ha a testek hatalmas, vízzel teli tartályokban lebegnek. Végül akkora víztömeget elbíró, és mégis megfelelően kinéző tartályt sehol sem tudott legyártatni a produkció. Pohárnok Ivánék szuperemberei így üres tartályokba kerültek, és felmerült, hogy a vizet utómunkában varázsolják majd köréjük. Legkésőbb ezen a ponton nyilván felmerült az olvasóban a kérdés, ha ezt meg lehetett volna oldani, miért kellet hónapokig tartó munkával és kínlódással, rengeteg pénzből elkészíteni a testeket, ahelyett hogy az egészet számítógéppel oldják meg?
A K ügynököt alakító Ryan Gosling, a Deckard szerepében visszatérő Harrison Ford és Denis Villeneuve a forgatáson. Forrás: InterCom
Pohárnok Iván szerint a válasz erre az, hogy most „nagy divat” zöld hátterek helyett ismét valódi díszletekben forgatni. Denis Villeneuve pedig kifejezetten azt akarta, minél több valóban megépített környezet, és minél kevesebb CGI vegye körbe a színészeit.
A rendező ráadásul annyira felügyelte az egész munkát, hogy többször is elment a Filmefex Soroksári úti stúdiójába, hogy megnézze, hogyan készülnek a replikánsok.
Ha nem tetszett neki például egy-egy testtartás, akkor maga állítgatta be a modelleket a megfelelő pózba. Ez szőrszálhasogató dolognak tűnik, de Pohárnok Iván szerint a rendező kifejezetten jófej volt. „Én nagyon bírtam” – mondta.
Hiába szerepelnek végül a filmben csak néhány másodpercre a filmefexes replinkánsok, Pohárnok Iván azért is büszke rájuk, mert nem tud arról, hogy filmben valaha 3D-nyomtatott emberi testeket használtak volna fel. Ha tényleg így van, akkor külön érdekes, hogy minderre egy olyan filmben került sor, amely az emberekre megszólalásig hasonló gépekről szól…
Pohárnok Iván. Forrás: Filmefex
„Egy-két apróságot még csináltunk, csontvázakat, kivágott szemet, meg nem is tudom mit még”
– mondta Pohárnok Iván, akinek a fejében már összefolyik, hogy melyik filmbe mit készített a stúdió. Pedig több fontos produkcióba is bedolgoztak az elmúlt években. A 2016 egyik nagy meglepetésének számító Vaksötétben például ők készítették a főszereplőt játszó Stephen Lang szemsérülését. Pohárnok Iván saját bevallása szerint nem sokat nézett ki a sztoriból, amelyben egy veterán vak katona egyesével levadássza a házában csapdába ejtett betolakodókat. Meg sem nézte a filmet, csak miután sokan kikiáltották az év horrorjának, és maga is megdöbbent rajta, hogy milyen jó lett.
De több kiemelkedően sikeres magyar filmben is közreműködtek:
csináltak egy lórobotot a Kincsembe a lovagolni nem tudó szereplőknek, A martfűi rémbe pedig több holttestet és sebesülést készítettek. Ez utóbbival kapcsolatban nagy sérelme a stúdió vezetőjének, hogy hiába kapott a Magyar Filmakadémiától maszkmesteri díjat A martfűi rém, a Filmefex munkáját nem ismerték el.
A stúdiónál egyébként általában több megbízáson is dolgoznak egyszerre, de most éppen végeztek mindennel, így Pohárnok Iván részletesen tudott beszélni a projektjeikről, miközben munkatársai holttestek felújításával töltötték a munkaidőt. Mint megtudtam,
hullákra mindig óriási a kereslet, ezért a Filmefex bérbe szokta adni a saját készletet
a legkülönfélébb produkcióknak szerte a világon. A forgatásokon viszont jelentősen amortizálódnak a bábuk, ezért időről időre ki kell csinosítani őket. Egy véletlenül odavetett félmondatból az is kiderült, hogy 40 filmefexes holttest még a Trónok harcát is megjárta tavaly, de Pohárnok Iván ezt egyáltalán nem tartotta akkora számnak, mint én. Maszkmesterként már többször visszautasította, hogy részt vegyen a sorozatban, mert nem volt lehetőség Magyarországról bedolgozni a produkciónak, a forgatásokra pedig nem tudott elutazni.
Amikor a következő nagyobb projektjeikről kérdezem, először a Terminátor 6-ot említi, amelyet valószínűleg Magyarországon forgatnak majd, így nagyon reméli, hogy jut valamilyen munka a Filmefexnek is. Emellett
jelenleg is tárgyal Mundruczó Kornél Magyarországon készülő amerikai filmjének, a Deepernek a stábjával.
Most zajlik a forgatás előkészítése, amely jövőre kezdődik majd, a legutóbbi hírek szerint olyan sztárokkal, mint a Wonder Womant játszó Gal Gadot vagy a többszörös Oscar-jelölt Bradley Cooper (Amerikai mesterlövész, Amerikai botrány).
Az Ötödik Kerék nem volt valami különös vagy rendellenes dolog – legalább ő nem tartotta magát annak. És nem volt Elvont Fogalom, rögeszme egy lángész agyában, különös hajlandóság a nyárspolgár szemében.
Az Ötödik Kerék nem hasonlat volt, kedves gyermekek, nem metafora, amit az iskolában tanultok. Jelképes Beszéd és Átvitt Értelem.
Az Ötödik Kerék valódi, kézzelfogható, rendes kerék volt, olyan, mint a többi négy, szőröstül-bőröstül, sőt gumistul és csövestül olyan volt, nem különbözött semmit keréktársaitól, ugyanabban a gyárban látta meg a napvilágot – még csak felfújva sem volt jobban vagy kevésbé, mint a többiek.
Azazhogy…
Azazhogy, éppen ez az, hogy jobban fel volt fújva.
Csakhogy ezt a felfújást, illetve felfújva levést – ezt viszont már átvitt értelemben kell érteni, nem rendes, köznapi értelemben.
Az Ötödik Kerék ugyanis se alakjánál, se anyagánál, se lényegénél fogva nem különbözött a többitől – de igenis különbözött a helyzeténél fogva.
A többi négy a kocsi két tengelyére volt felszerelve, kétoldalt. A többi négy, mikor a benzin kigyulladt, és szólt a tülök, már tudta, mi a teendő – forogni és forogni, lihegni és erőlködni és rohanni és száguldani, árkon-bokron át, sártengerben éles kavicson keresztül, nem törődve tulajdon épségével, hosszú órákon át, pihenés nélkül, nyomasztó megterhelés alatt – ó, nem volt jó dolga a Négy Keréknek, elhihetitek, nem adta nekik a sors a boldog, védett helyzetet, mint távoli rokonaiknak, a finom, kecses kis órakerekeknek például, amikre úgy vigyáznak, üveg alatt tartják őket.
De az Ötödik Kerék, bár mondom, édes testvére volt a többinek, mindebből semmit sem tapasztalt.
Az Ötödik Kerék a kocsi hátuljára volt odaakasztva, érzékeny és finnyás gumibőrének még csak egy milliméterjét se érte soha az utca pora-sara – az Ötödik Keréknek soha még egy fél métert nem kellett gurulni, az Ötödik Kerék ott lógott, és leereszkedő fölénnyel tűrte, hogy sétáltassák és cipeljék.
Mert az Ötödik Kerék, a maga felfuvalkodott ostobaságában, hogy stílszerűen fejezzem ki magam, mellre szívta és saját érdemének tulajdonította a kivételes helyzetét.
Természetesnek találta, hogy vele így bánnak.
Úgy érezte, hogy ő már gyermekkorában különbözött testvéreitől – hogy ő más, mint a többi kerék, ő úrnak született, és a többiek arra, hogy őt kiszolgálják és dolgozzanak, csak hogy ő boldogan és kényelmesen élhessen.
Meg volt győződve róla, hogy az egész kocsi tulajdonképpen az ő sétáltatását szolgálja.
Hogyne, hiszen mindenki fáradt és dolgozott a kocsin, elöl a sofőr, motor, alul a kerekek, oldalt az ajtók – csak ő terpeszkedett és pöffeszkedett dologtalanul élvezve a rohanó tájékot, friss levegőt, duzzadó egészséget. A kocsiba néha furcsa, négyküllőjű kerekek szálltak be, amiket Embernek neveztek, ezek is siettek és erőlködtek és szaladgáltak, hol föl, hol le – meg volt győződve róla, hogy ezek is az ő alattvalói, hogy tevékenységük célja és értelme a kocsi körül kimerül abban, hogy a kocsit, az ő kocsiját, jó karban tartsák, és gondoskodjanak az ő kényelméről.
És bizonyos atyai, leereszkedő jóindulatot érzett mindezekkel szemben, lélekben megveregette a vállukat, amiért ilyen derék és hűséges szolgái az ő rendkívüli, isten kegyelméből alkotott egyéniségének.
Egy éjszaka az Ötödik Kerék édesdeden aludt éppen, beszívta a rétek jó szagú illatát.
Arra riadt fel, hogy valami csattan és zörren és zökken – a kocsi szaladt még egy darabig, aztán furcsán, bicegve csúszott néhány métert, majd megállt.
Villanylámpa került elő – a kocsi belsejéből sietve kászolódott elő két Emberkerék, a sofőr is leszállt.
Félálomban figyelt, mi történik.
Az egyik tengelykerékkel lehetett baj. Akörül foglalatoskodtak. Az egyik csavart és forgatott valamit – a másik lassan emelni kezdte a kocsi hátulját.
S néhány perc múlva leemelték azt a kereket, és letették, közvetlenül alatta, a nedves fűre.
A sápadt holdfényben megdöbbentő látvány tárult eléje.
A szegény, agyondolgozott kerék holtan feküdt a fűben – sápadt gumija ezüstösen csillogott. Egyik oldalán hatalmas lék tátongott, a léken keresztül már alig pihegve szivárgott vére és lelke: a levegő.
Egy pillanatra hideg futott végig a hátán, borzalom és részvét. Aztán magához tért. Jó, jó, gondolta, nagyon sajnálom szegényt, de azért mégis illetlenség, hogy engem emiatt felkeltenek, igazán csendesebben is csinálhatták volna, cseréljék ki, vagy tolják nélküle a kocsit, és gyerünk.
De egészen más történt.
Az egyik Emberkerék hozzálépett. És az Ötödik Kerék méltatlankodva és csodálkozva tátotta ki egyetlen szemét: az Emberkerék szentségtörő kézzel hozzá mert nyúlni, sőt alaposan megfogta, átnyalábolta, valamit csavart rajta, aztán szó nélkül leemelte a helyéről.
Csaknem elájult a meglepetéstől és felháborodástól. De nem volt sok ideje bámulni.
A következő percben durván odalökték a kiszenvedett kerék helyére. Valamit csavartak, csak annyit érzett még, hogy hozzáragadt a tengelyhez, aztán a kocsi hátulját leeresztették, és finnyás, előkelő bőre egyenesen belepottyant az alatta szivárgó agyagos pocsolyába.
Kiáltani akart, ellenkezni – de nem jött hang a torkára.
A tülök tülkök, benzin robbant, tengely csikorgott, aztán csak azt érezte, hogy valami elkapja, és rángatni és lökdösni és dühösen hajszolni és korbácsolni kezdi, iszonyú fájdalom nyilallt át egész testén, és lihegve, félig ájultan, sivító hangot hallatva elszorult torkából, rohanni és forogni és száguldani kezdett a bűzös pocsolyákon, éles kavicsokon át, rettenetes teherrel a nyakán, mely odanyomta, beszorította, belepréselte a föld porába.
És néhány perc alatt megtudta és megtanulta a Keréktörvény egyetlen, végzetes tételét: hol fönt, hol lent, hol fönt, hol lent, ahogy a Lét titokzatos Kormányzójának, a Tengelynek tetszik.
A Vadkacsa voltaképpen az életet átszövő élethazugságok problematikája. A szereplők önámító szerepeket játszanak, amelyek lelepleződése törvényszerű, hiszen az igazság egyszer mindig a felszínre kerül, csupán az a kérdés, mekkora árat kell fizetni annak halogatásáért.
Az itt olvasható összefoglaló, az egyik lehetséges, mondjuk így: a legáltalánosabban elfogadott értelmezése Ibsen drámájának. Hogy Marton László ebből a gondolatból mennyit emelt át a darabba, azt nem tudhatjuk, bár a rendezés, feltételezzük, nagyjából készen áll, ahogy én tudom csak az utolsó simítások vannak hátra. És most, hogy ideírom az utolsó simítások szót, mindjárt lelkifurdalásom is támad; minek használok kétértelmű kifejezéseket, pedig hát, esküszöm nem volt szándékomban. Pusztán annyit akartam jelezni: amikor elkezdte előkészíteni a Vígszínház novemberen bemutatandó produkcióját, a rendezőnek, azaz Marton Lászlónak még fogalma sem lehetett arról, hogy milyen helyzetbe kerül október közepére. Hogy a saját életét is átszövi az élethazugságok problematikája; egyelőre azonban tisztázatlan, hogy kié is.
Szóval nem tudom, hogy Marton milyen felfogásban állította színpadra a Vadkacsát, és e pillanatban abban sem lehetünk biztosak, hogy valaha megtudhatjuk.
A művész körül kirobbant botrány, az egymás után jelentkező, állításuk szerint a Marton által meggyalázott, zaklatott nők történetei bizonyára fejtörésre késztetik a Vígszínház vezetését is. Egyelőre a színészek a kiírásoknak megfelelően, keddtől folytatják a próbákat, de vajon így marad-e. Ma és holnap pihenő-, illetve ünnepnap, ami egy szusszanásnyi időt, gondolkodási lehetőséget biztosít minden érintettnek, ám az ügy önmozgása most még oly erős, hogy inkább várható annak erőteljesebbé válása, mint elcsendesülése. Vagyis, nehezen megjósolható, hogy folytatódnak-e ténylegesen azok a próbák, odaül-e a rendező a nézőtérre, hogy instruálja színészeit,
avagy épp úgy elsodorja ezt is az abúzus terhe, mint az egyetemi közreműködését, vagy épp a Vígszínház főrendezői titulusát.
Ahogy mi tudjuk: a színészek készülnek, nekik bizonyára fontos, hogy a darab színre kerüljön, de vajon ugyanilyen fontos-e magának a színháznak? Ahogy mi tudjuk: itt is erős kérdőjelek vannak, de végső szót az ügyvédekkel való tárgyalás hozhat. Ha hoz egyáltalán.
A Vígszínház partnerének, a Bánáti János vezette ügyvédi irodának most elsősorban arról kell véleményt mondania; van-e a teátrum szempontjából kockázata a Marton rendezte színdarab előadásának? S bár ez nem jogi probléma, mindenképpen gondolni kell az esetleges következményekre:
vajon lesznek-e olyan fiatalok, idősek, igazságkeresők, jogvédők, női jogokért harcolók, akik képesek a premiert is elsöpörni annak érdekében, hogy ez az ügy még nagyobb nyilvánosságot kapjon.
Ebből a szempontból az előadás résztvevőinek mai szándéka és várakozása majdhogynem érdektelen; Eszenyi Enikő igazgatónak a Víg presztízse lesz a legfontosabb szempontja. És ebből a nézőpontból már mellékes lesz, hogy az igazgatói posztot épp Martontól vette át, és pont az iránta tanúsított tiszteletből nevezte ki főrendezőnek Ha úgy tetszik: ma ugyan egyre növekszik azok száma, akik a Marton által elkövetett zaklatásokról tanúskodnak – most heten vannak ilyenek -, de már messze nem csak a rendezőről van szó.
Kétségtelen, hogy ő áll a középpontban, de a női jogokért küzdők ezt a reflektorfényt igyekeznek kihasználni arra, hogy a társadalom is odafigyeljen a nők elleni erőszak általános jelenségeire.
Kétségtelen: egy Kossuth-díjas művész Magyarországon éppen annyira alkalmas lendületet adni egy ilyen harcnak, mint az Egyesült Államokban az Oscar díjas, nem mellesleg a francia becsületrenddel is kitüntetett Harvey Weinstein lebukása. És ebből a szempontból mellékes, hogy az eddig megismert esetekről ki mit gondol, hogy egyesek szerint az áldozatok maguk is tehetnek Marton – állítólagos – durva közeledéséről, a történetek végül is az áldozattá válásukról szól.
Így aztán mindazok áldozattá válásáról, akik bármely szakmában, de rendre ki vannak téve a hatalom – a főnök – akaratának.
Nincs értelme, és nem is lehet ilyenkor relativizálni az egyedi történeteket, avagy férfi-módra arról szólni, hogy az elmesélt helyzetek arról is szólnak, hogy a színésznő szerepet akart, a rendező meg nőt, a társadalmi hangulat a meggyalázottak mellé áll, és ennek így is kell lennie. Bármennyire is igyekeznek néhányan Schilling Árpád rendezőre, az abúzusról elsőként beszámoló Sárosdi Lilla férjére terelni a gyanút, mondván, nem véletlenül hívja őt a szakma Süsünek, a rendezői sikertelenségét palástolja a folyamatos társadalmi elégedetlenségek szításával, ebbe a kánonba még a hatalom sem állhat bele, még akkor sem, ha neki tetszene az általa nemzetbiztonsági kockázatként tételezett Schilling befeketítése.
Itt ugyanis valóban olyan problémával állunk szemben, amely nincs kibeszélve és egyelőre emiatt megoldások sincsenek rá.
Éppen ezért áll igen nehéz döntés előtt a Vígszínház és jogi csapata, de maguk a próbák folytatásában bízó színészek is. Hogy is volt az a bevezetőben említett mondat a Vadkacsa című darabról szólva? Hogy az igazság egyszer mindig felszínre kerül, csupán az a kérdés, mekkora árat kell fizetni annak halogatásáért.
A darabban a Vadkacsával kellene végezni az egyik főszereplőnek, de e helyett magával végez. A Vígszínházbeli darabnak még nem látjuk a végét. Azt ugyanis most nem Marton, hanem az élet rendezi.
Ha beülünk a moziba egy filmre, akkor ahhoz vagyunk szokva, hogy a főhős, ha halálos veszedelemben forog is, túléli a rá váró viszontagságokat, vagy, ha mégis meghal, a halálával jobb hellyé vált a világ. Ha a szíriai háborúról szóló dokumentumfilmet nézünk meg, akkor módosulnak ezek az elvárásaink, de ennyi értelmetlen halálra, mint amennyit az Aleppo, a végsőkig című filmben láthatunk, nem lehet felkészülni. Mint ahogy arra sem, amikor 104 perc után kiírják, hogy a filmben látott emberek nagy része már nem él.
A 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon vetítették le Fera Fajjád egy dán társrendezővel, Steen Johannessennel közös alkotását, amely az idei Sundance filmfesztiválon fődíjat nyert. Eredetileg úgy volt, hogy a film után beszélgetés lesz a rendezővel, Fajjád azonban végül nem tudott eljönni, de az Aleppo, a végsőkig kommentár nélkül is nagyon erős vádbeszéd az Aszad-rezsim, a várost bombázó oroszok, a konfliktusba így-úgy beavatkozó, vagy azt tétlenül szemlélő közel-keleti országok, illetve a menekültek befogadásában nem jeleskedő, a helyzet rendezésében pedig tehetlen Nyugat ellen is.
Aleppo, a végsőkig. Forrás: Verzió
Pedig nehéz már olyat mondani vagy mutatni Szíriáról, amire az emberek felkapják a fejüket. Több mint hat éve tart a háború, és folyamatosan érkeznek a beszámolók a különböző merényletekről, légicsapásokról, a civilek elleni támadásokról, városok pusztulásáról vagy éppen a segélyszervezetek hiábavaló küzdelmeiről, de ezzel párhuzamosan egyre kevesebb olyan hír van, amely eléri mondjuk a magyar emberek ingerküszöbét. És, mintha a szöveges beszámoló már nem is lenne elég: néhány fotó vagy videó az, például a mentőkocsiban véres fejjel ülő aleppói kisfiú képe, amely rádöbbenti a világot arra, hogy itt bizony továbbra is zajlik a háború, és emberek halnak meg.
Fajjád filmje is itt, a háborútól leginkább sújtott Aleppóban készült, és nem az egymással szemben álló felekre, hanem
az úgynevezett fehérsisakosokra, a civil lakosságból szerveződött önkéntes mentőcsapatokra koncentrál.
Számos videó került fel már az internetre arról, ahogyan a korábban polgári foglalkozást űző önkéntesek gyerekeket mentenek ki lebombázott házakból, és sokan meg is kérdőjelezték ezek hitelességét. Fajjád filmje azonban nem csak sokolló képsorok gyűjteménye – bár ezekből is rengeteg akad. A rendező nem kímélte a nézőt, már az első néhány percben súlyosan sebesült, illetve halott gyerekeket emelnek ki a fehér sisakosok a törmelékek alól, miközben folyamatosan kémlelik az eget, hogy mikor várható a következő légicsapás. De azt is igyekszik bemutatni, hogy mi motiválta ezeket az embereket arra, hogy, miközben körülöttük egyre többen menekülnek el Aleppóból, vagy akár az országból, ők maradjanak, és minden nap az életüket kockáztassák idegenekért.
És nem feltétlenül azért, illetve nem csak azért taglózza le az embert az Aleppó, a végsőkig, mert folyamatosan hullanak a bombák az égből, mint a tűzijáték, és egymás után kerülnek elő a halottak és az emberi testrészek a törmelékek alól. A film a szörnyű tragédiákat kendőzetlenül bemutató képek mellett azzal is sokkolja a nézőt, hogy a fehérsisakosok életének mennyire természetes része ennyi év után mindez. Ez rengeteg apró dologban megnyilvánul, például mikor az egyik főszereplő önkéntes arról beszél, hogy csak hatig ér rá a romok alatt kutatni, mert este a barátja esküvőjére megy, vagy, amikor mentés közben elküldik a bámészkodókat, mert tudják, hogy ők kiemelt célpontot jelentenek a harci repülőknek. Közben pedig az is elhangzik, hogy ők még szerencsések, mert legalább nem éheznek, mint a teljesen ostrom alá vont városrész lakói.
Fajjád alapvetően két önkéntes, Mahmúd és Khaled történetét helyezi a középpontba, ők azok, akiknek a családi viszonyaikat is jobban megismerjük. Khaled több gyerek édesapja, de a mentési munkák miatt egyre ritkábban találkozik a családjával, a másik, fiatalabb férfi pedig azt hazudta a szüleinek, hogy testévérével együtt egy törökországi menekülttáborban van, hogy ne aggódjanak érte.
Látjuk, hogy folyamatosan veszélyben van az életük,
és rengeteget beszélnek is arról, hogy csak a halál választhatja el őket bajtársakként egymástól, de amikor tényleg így is történik, nem hiszünk a szemünknek.
Aleppo, a végsőkig. Forrás: Verzió
2015 őszétől körülbelül egy év alatt forgatták a filmet, miközben az Aszad-rezsimet támogató oroszok folyamatosan bombázták Aleppót, és a fehérsisakosoknak több központja is megsemmisült. Fajjád nem sokat foglalkozik a konfliktus hátterével, és a fehérsisakosok egy részéről is csak annyit tudunk meg, hogy rendszeres résztvevői az Aszad-ellenes tüntetéseknek. Inkább a munkájukra, illetve a háborús borzalmak közt enyhülést adó pillanatokra koncentrál a rendező: láthatunk közös focizást, halastóépítést, családi látogatásokat – mindezt váltogatva a mentési munkákat bemutató képsorokkal, amelyek így éles kontrasztba kerülnek.
Fadi al-Halabi operatőr egy évig folyamatosan követte Mahmúdot és Khaledet a legveszélyesebb helyekre is: az egyik jelenetben például elkezdenek lőni az önkéntesekre és a filmesekre is, akik az életükért futnak, miközben forog a kamera. Mindezek alapján szinte hihetetlen, hogy az alkotóknak sikerült elkészíteniük ezt a dokumentumfilmet, amelynek bár vannak hiányosságai – nem meglepő, de európai szemmel azért nagyon feltűnő például, hogy mennyire nincsenek benne nők -, de szokatlanul bátor vállalkozás, amely segíthet közelebb hozni az egyre inkább arctalanná váló szíriai háborút, és egyszersmind az önkénteseknek is méltó emléket állít.
Maffiaháborúban, gyűlölettől sistergő, ádázul elvadult légkörben próbál egymásé lenni a Fővárosi Nagycirkuszban a két halhatatlan hősszerelmes, Rómeó és Júlia.
Fotó: Urbán Ádám
Júlia kötélen mutatja meg magát először, szép lírai száma van. Rómeó, ha dühös, nem falra mászik, hanem rúdra, ahogy többen is, ott kakaskodni, versengeni is lehet. Uray Péter főleg artistaképzősökkel megvalósított ütős produkciója
a cirkuszt, a színházat, a táncot hozza közös nevezőre, hathatós harmóniában.
Júlia a légből hosszú gyolcson hempergeti le magát a magasból az őt a földön háton fekve epedve váró Rómeójához. Mercutio gurtniba kapaszkodva, a levegőben haldoklik, ez gyönyörű és megrendítő.
Fotó: Urbán Ádám
Egy hatalmas karika a sírbolt bejárata. A halál angyala a levegőben lengedezve emeli a légbe holtukban is a szerelmeseket, felmagasztosulnak általa.
Ötlet ötlet hátán, de ezek nem mennek a közlendő rovására.
Fotó: Urbán Ádám
Pazar az összmunka, ahogy mindenki egyszerre a színpadon van, és áldozatosan játszik tömeget is, hogy aztán ő emelkedjen ki a sorból. Zömében a Baross Imre Artistaképző Intézet növendékei, de mindenképpen harsogóan fiatalok. Ihletetten, lelkesülten, akár felhevülten közvetítik Shakespeare-t a maguk műfajának lehetőségeit a végtelenségig kitágítva, Uray Péter fantáziadús, erőteljes rendezésében.
Fotó: Urbán Ádám
Szerelmi jelenet a trapézon régen elképzelhetetlen volt, ma már cirkuszi közhely sóvárgó tekintettel összeölelkezve lengedezni a légben. Na, de egész darabot előadni, ráadásul magát Shakespeare-t, a Rómeó és Júliát, ez vakmerő vagányságnak tűnik. De a méltán világhíres, a Trafóban többször óriási sikerrel megfordult Cirkus Cirkör is megcsinálta, meg Schilling Árpád is rendezett úgy, ahogy összefüggő darabot fiatal francia artistákkal, akik ezt el is játszották a Fővárosi Nagycirkuszban is, ahol Fekete Péter rendezésében a Ludas Matyi is porondra került.
Az artistaképzősök Rómeó&Júlia címen adják elő az ismert történetet.
Valószínűleg nem véletlen, hogy az és kötőszót kivették a címből, ezzel utalnak arra, hogy ez mégiscsak egészen más, mint az eredeti.
Fotó: Urbán Ádám
Egyáltalán nem beszélnek benne. De mondjuk egyáltalán nem beszélnek a Magyar Állami Operaházban, Seregi László remekmívű koreográfiájában, azonban az ő esetében nyilvánvaló, hogy amennyire ez egyáltalán lehetséges, csaknem egy az egyben, Shakespeare-t akarta átültetni a tánc nyelvére.
Fotó: Urbán Ádám
A fiatalok viszont egy hetven perces verziót játszanak. Akrobatikus elemeket használnak leginkább, de
az úgynevezett fizikai színház, a kortárs tánc, a pantomim eszköztárából is elcsennek ezt-azt.
És ami a leginkább értékelhető, hogy beleplántálják a produkcióba szívüket-lelküket, nagy energiájukat, szerelemre való képességüket, csalódottságukat, haragjukat, ha kell, akár agressziójukat. Érezhetően megérinti őket a történet. Odaadják magukat neki.
Fotó: Urbán Ádám
Ez a verzió maffiák harcaként ábrázolja a közismert történetet. Székekből, asztalokból áll a díszlet jelentős része, ezekből kerekedik például verekedésre alkalmas csehó, de a báli jelenethez semmi más nem szükséges, mint a mozgékony, ruganyos testek. Uray nem szépfiú Rómeót, és „Napra lehet nézni, de rá nem” típusúan gyönyörű Júliát választott. Nem akarta szuperhősöknek mutatni őket.
Olyanoknak látszanak, mint bármelyikünk,
hiszen szerelmes akárki lehet. Ugyanakkor hajlékonyak, és a szemükben ott van az a tűz és láz, az a zsigerből jövő érzés és indulat, ami kell.
Fotó: Urbán Ádám
A produkciót már láttam a kisvárdai színházi fesztiválon, egy cirkuszi sátorban. Azóta még inkább összeérett, eltűntek belőle bizonyos esetlegességek, setesutaságok, de a lázas hevület megmaradt, és élő zenekar is közreműködik. Kisvárdán este láttam, felnőtt közönséggel, melynek tagjai jókora ovációval fogadták a produkciót.
Fotó: Urbán Ádám
Most délutáni előadást néztem meg, amin leginkább középiskolások voltak jelen. Az elején kicsit nyüzsögtek, de aztán igencsak magukkal ragadta őket a játék. Ami után
sokak számára drogprevenció is következett.
De nem az akár unalomba fulladó, mindenáron elrettenteni akaró, a kábítószerek tömkelegét úgy felsoroló, hogy az akár népszerűsítésnek is hathasson, és a dílerek malmára is hajthassa a vizet. Hiszen a drog nagy üzlet, és bizony még a gyógyítással foglalkozó orvosoknak is lehet az.
Fotó: Urbán Ádám
Marosi Antalt, aki az előadást tartja, a Fővárosi Nagycirkusz sajtófőnökeként ismertem meg. Nem tudtam, hogy komoly rendőrségi múltja van – a rádiós múltján kívül –, még a gyilkossági csoportnál is dolgozott, de újságíróként foglalkozott a mentők, a tűzoltók, a katasztrófavédelem munkájával. Szóval sokat látott, és ezt izgalmasan, akár vaskosan, nyersen, el is tudja mesélni.
Egyáltalán nem tanár uras vagy doktor bácsis, egy érdekes fazon az életből, aki szemléletesen képes elmesélni, hogy például milyen volt, amikor télvíz idején, fiatal lányt találtak egy szál bugyiban, egy kapualjban, totálisan belőve.
A legfontosabb azonban, hogy Dr. Balogh Sándor kivetített ábráit is használva,
érzékletesen bemutatja, hogy a kábítószer rövid idő alatt milyen visszafordíthatatlan roncsolást végez az agyban.
Tényeket sorol pattogósan egymás után, miközben személyes húrokat is penget, mesél például arról, amikor volt felesége gyerekkel, bútorokkal elköltözött otthonról. Ekkor gödörbe került, de arra figyelmeztet,hogy ilyenkor nem muszáj ajzószerekhez nyúlni, a bajban valahogyan mindig lehet találni valakit, barátot, szülőt, egy tanárt, aki segít.
Fotó: Urbán Ádám
Pikírt humorral megjegyzi, hogy száz tanárból csak akad egy, aki normális. Erre persze vevők a fiatalok, de a mellettem ülő tanárnő szintén elmosolyodik. Marosi leköti a figyelmet, megnyeri a hallgatóságot, az általa képviselt ügynek és magának is.
4200 produkcióból lett a legjobb Edinburg-ban, a Fringe Fesztiválon a Recirquel Újcirkusz Társulat My Land című előadása. Ez olyan, mintha kulturális olimpiát nyertek volna. A magyarországi premiert most tartották a Müpa Fesztivál Színházában, Vági Bence rendezésében, koreográfiájával.
Testek tobzódása, próbatétele, némiképp megkínzása és felmagasztosulása ez a produkció. Érintések, közeledések, eltávolodások, egymásba fonódások sorozata roppant artisztikus megvilágításban. Cirkusz is, színház is, legfőképpen talán tánc, a műfajok, az alkotóelemek összeolvadnak, erőteljes zene társul hozzájuk, és festői látványvilág, melyben a fénynek és a sötétségnek, és ezek ezernyi variációjának kiemelt szerep jut Lenzsér Attila és Pető József fénytervezők jóvoltából.
Fotó: Pályi Zsófia
Vági Bence látványvilágában szűrrealitás és akár vaskos naturalizmus keveredik. A teret betölti egy téglalap alakú emelvény, amit föld borít. Jó anyaföld hatását kelti, később megtudom, hogy tulajdonképpen sokkal könnyebben kezelhető parafa, de az illúzió tökéletes. Ehhez a földhöz, akár az egész földgolyóbishoz való viszonyukat regélik el szó nélkül, a mozgás nyelvén az artisták. A férfiak általában félmeztelenek, izomtól dagad a kidolgozott testük. Egyetlen hölgy szerepel a produkcióban, mondanom sem kell, hogy ő is formás, hajlékony, és a gondosan felépített izomzat dacára meglehetősen kecses. A nőiség megtestesülése.
Fotó: Tamás Réthey
Valamennyi szereplőnek testszínű jelmezeket tervezett Kasza Emese. Ez a produkció a test ünnepe, piedesztálra helyezése, de megmutatja a szenvedését is. Nincs lineáris cselekmény, de azért érzékelhető a gonosszal, a sötétséggel való küzdelem, ami bár eljön a megvilágosodás, az egyik szereplő letaglózó halálával végződik.
Fotó: Tamás Réthey
Vad érzelmek vannak jelen, gyilkos tekintetek, ádáz harcokat látunk, kiélezett összecsapásokat, Szirtes Edina Mókus és Terjék Gábor népzenét is felhasználó, őrjítő, olykor fültépő, elementáris zenéjére. Ami tán többeknek furcsa lehet, hogy nem száguldó a tempó. Vági miközben nagyon is felhasználja a klasszikus cirkusz hagyományait, ellenük is megy. Ha az gyors és pergős, akkor ő előszeretettel komponál akár lassítottnak tűnő jeleneteket, mint például a Cirkusz az Éjszakában című produkciójában ugyancsak. Ha a hagyományos cirkusz gyakran csilli villi, rikító elemeket is használ, és általában fényárban úszik, ő mer pasztell lenni és alul világítani. Elégikus, gondolkodásra késztető, miközben felvillanyozó. A Meztelen Bohóc sem harsány, inkább filozofikusan elmélyült, miközben azért persze finoman átszövi a humor. A Párizs Éjjelben vannak élénkebb színek, de az revü is, izgató erotika is, felforrósodó hangulattal.
Fotó: Tamás Réthey
A mostani produkció azonban inkább szembenézés önmagunkkal, a világgal. A szó szoros értelmében vett tükörbe nézéssel kezdődik. Látjuk a testeket valójukban, és a tükörben szintén, a szereplők megvizsgálják benne magukat. Az önmagukban is figyelemreméltó artista produkciók leheletnyi elvarrásokkal beilleszkednek a nagy egészbe, és rendszerint táncba, pantomimbe torkollanak. Kristóf Krisztián világot járt kiváló zsonglőr, az együttes nemzetközi menedzsere működött közre cirkuszszakértőként. Az artisták ukránok, látszik rajtuk, hogy meglehetősen komplex képzésben volt részük, náluk lehet egyetemi szinten cirkuszművészetet tanulni. Lenyűgöző a mozgáskultúrájuk, jellegzetes a karakterük, kifejező az arcuk. Andrii Spatar olyan könnyed természetességgel jár a kezén, mint a lábán. Az ikerpár Andrii Pysiura és Mykola Pysiura hasonló számot csinálnak, mint a Ripper fivérek, egymást emelik, különböző alakzatokban. Rodion Drahun és Sergii Materinskyi kis golyóbisokkal vívnak nagy csatát. Az utóbbinak pazar létra attrakciója is van. Roman Khafizov mintha nem lennének csontok benne, bármilyen alakzatban hétrét hajtja magát. Yevheniia Obolonina az egyetlen hölgy, a vonzás és a taszítás tárgya, a kísértés és a beteljesedés.
Fotó: Tamás Réthey
A My Land minden elemében mívesen megkomponált, fantáziadúsan új utakon járó, sötét színekkel festő, mégis varázslatos, világszínvonalú produkció.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
