|
Ott ült a Császár. Dús hajában Gót ablakokban sírt az Orvos: A kútkávánál állt a Gyermek, Repedt tükrénél állt a Céda: Éjfél borult a háztetőkre, Aránypárnáin ült a Dáma, Tüzénél állt az Alkimista, Pestis-csengőkkel jött dögvész, A vén Paraszt már tudta s várta |
“A csók jelenetünk előtt szándékosan fokhagymás csigát evett, mert előtte elmondtam neki, hogy undorodom ettől. Amikor pedig az ágy jelentre került a sor, akkor a keze ott járt mindenütt, ahol nem kellett volna. Világos volt, hogy minden nőt szexuális zsákmánynak tekint” – mesélte Sophie Marceau erről az időszakról amikor Gérard Depardieu viselkedése egyáltalán nem volt kivétel hanem sokkal inkább szabály.
A metoo kampány azóta elérte Franciaországot is, Gérard Depardieunek számtalan többé vagy kevésbé megalapozott váddal kellett szembenéznie.
A legsúlyosabb vádat egy akkor 22 éves színésznő fogalmazta meg amikor azt állította, hogy a hetven körül járó sztár megerőszakolta. Depardieu természetesen tagad, ítélet még nincsen Franciaországban.
A francia színész igencsak jó kapcsolatban állt az orosz elnökkel, aki szép pénzért vásárolta meg a “barátságát”. A metoo kampány által üldözött Depardieu azonban érezte, hogy még egy támadási felületet nem engedhet meg magának, ezért az ukrajnai háború miatt hevesen bírálta Putyint.
Ukrajna 2015-ben öt évre kitiltotta az országból a francia színészt miután támogatta a Krím félsziget orosz megszállását. Akkoriban Depardieu nagyszerű demokráciának nevezte Putyin birodalmát, ahol megkapta az állampolgárságot. Miért volt fontos Depardieunek az orosz állampolgárság? Mert évek óta háborúban állt az adóhivatallal Franciaországban, és az adócsalásra akkor remek megoldásnak látszott az orosz állampolgárság, mely Putyin 2022-es agressziója után tehertétel lett.
A párizsi Le Monde felsorolja azoknak a diktátoroknak a listáját, akik mind jóba voltak Gérard Depardieuvel Fidel Castrotól Vlagyimir Putyinig. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a diktátorok PR szolgálata néhány ezer vagy épp millió dollárért megvásárolta a francia színész “barátságát”. Üzbegisztánban Gérard Depardieu egymillió dollárt kapott egyetlen dalért, melyet a diktátor lányával együtt adott elő. A párizsi lap mindezt azzal a sokatmondó címmel adja elő, hogy: Gérard Depardieu, a francia film szent szörnyetegének hanyatlása.
“A zene hozzánk, emberekhez tartozik”
– nyilatkozta Sting a BBC-nek.
Hozzátette: ”mindenkinek harcolni kell az emberi tőke értékeiért szemben a mesterséges intelligenciával!” Óriási globális vita bontakozott ki a mesterséges intelligencia által előállított zenékről, melyek egyre népszerűbbek a világon.
A múlt hónapban egy “zeneszerző” a Tiktokon közölte, hogy a mesterséges intelligencia segítségével hozta létre slágerét Heart on my Sleeve címmel. A hangot a Drake and the Weekend “kölcsönözte”. A sláger “szerzője” büszkén kijelentette : ”ez a jövő!”
Nick Cave, az ausztrál dalszerző énekes már januárban felhívta a figyelmet arra, hogy körülbelül 15 olyan szám kering az interneten, melyet az ő dalaiból csináltak a ChatGPT felhasználásával. Nick Cave úgy nyilatkozott, hogy
“ez groteszk kigúnyolása az emberi alkotásnak.”
A ChatGPT-t kifejlesztő cég, az OpenAI főnöke nemrég Washingtonban a szenátus albizottsága előtt sürgette a törvényhozókat, hogy szabályozzák a mesterséges intelligenciát.
“Én teljes mértékben ki akarom használni ezt a modern technológiát bár van itt egy kis etikai probléma” – nyilatkozta David Guetta francia zenész és DJ a CNN gazdasági rovatának. Az etikai probléma persze nem is nagyon kicsi hiszen a szerzői jogokról van szó, a zenészek megélhetéséről.
Sting viszont elutasítja a mesterséges intelligenciát úgy ahogy van: ”halálosan unom, ha egy számítógép által készített képet kell néznem. Szerintem ugyanilyen érzést vált ki az a zene is, melyet a mesterséges intelligencia állít elő.”
Vajon észrevehető-e a különbség? Laikusok számára aligha. Tudja ezt Sting is, aki így folytatta: ”talán az elektronikus tánczene esetében elmegy a mesterséges intelligencia, de olyan daloknál, melyekben emberi érzésekről esik szó, már nem.”
A Universal Music Group, amely Sting szerzői jogait képviseli már áprilisban levélben fenyegette meg nagy platformokat mondván a Spotify, az Apple Music és a többiek “szerzői jogi csalást“ követnek el amikor teret adnak a mesterséges intelligencia által kreált zenéknek.
– hangsúlyozta Sting, aki már zenei munkásságáért megkapta a Grammyt és a Golden Globe díjat, csütörtökön pedig kitüntették a The Ivors Academy legmagasabb díjával Londonban.
Rigó Kata könyvében Barni egy évvel a szülei válása után idézi fel az eseményeket és azt, hogy mi mindent érzett azután, hogy apukája váratlanul elköltözött otthonról. Barni nehezen birkózik meg a helyzettel, nem tudja, hogy viszonyuljon a szüleihez, akik szintén szomorúak, és ki az, akiben megbízhatna.
Rigó Kata egy olyan témát dolgoz fel az elsősorban gyerekeknek, azon belül is a nagyóvodásoknak és a kisiskolásoknak készült kötetben, amellyel nap mint nap szembesülnek, mégis alig van reprezentálva a könyveikben. A szerző tapasztalatai szerint a gyerekek nagyon szeretik az olyan történeteket, amelyekkel azonosulni tudnak, ezért számos olyan gyerekkönyv készül, ami hétköznapi eseményeket dolgoz fel. Például arról szól, hogy milyen iskolába menni, viszont
Apa és anya együtt van, úsznak a boldogságban, miközben egyre több gyerek él egyszülős családban, vagy közös felügyelet alatt, ami nagyon más tapasztalat. Az Azt mondták, válnak lehetőséget teremt arra, hogy a gyerekek megtapasztalják, mások is élnek így, és hozzájuk hasonlóan zűrzavaros érzésekkel küzdenek, amikor megbomlik a családi egység.
Rigó Kata elmondta, hogy azért gyereknézőpontból beszélte el a történetet, mert a problémák feldolgozásában sokszor nem segít, ha egy kívülálló magyarázza el, hogy mi történik. Az viszont annál inkább, ha lelki rokonságot tudunk felfedezni valakivel; ha megtapasztalja a gyerek, hogy nincs egyedül.
A szerző szerint, mivel egyre több a válás, és sokan vélik úgy, hogy nem megoldás egy megromlott kapcsolatban maradni a gyerekek kedvéért, hiszen ők is ugyanúgy megérzik a konfliktust, kiemelten fontos beszélni a témáról. A könyvben ábrázolt család viszont bizonyos szempontból ideális, mert a válás ellenére az apa és az anya együtt tud működni, és mindent megtesznek azért, hogy Barni a lehető legkevésbé sérüljön.
Nagyon fontos, hogy Rigó Kata nem akart ítélkezni: nincs arról szó, hogy miért hozták meg a szülők ezt a döntést, mindössze annyit lehet tudni, hogy megromlott a kapcsolatuk. Ezt pedig a természetesen Barni is érzi, hiába próbálják elrejteni előle:
„Rossz volt, hogy anyáék folyton veszekedtek, de az még rosszabb, hogy utána nem nevették el magukat, és nem simogatták meg egymást”.
Az író arra is odafigyelt, hogy legyen más gyerekszereplő is a történetben, akinek a szülei elváltak, és hasonló problémákkal küzdenek, de más megoldást választottak, mint Barniék. Bálint például nem találja a melegítőfelsőjét az edzésen, de nem tudja, „melyik otthon” felejtette azt, mert hol az apukájánál, hol az anyukájánál lakik.
Rigó Kata szerzőtársa a könyv megírásában Holló Kati volt, aki az ötletadó, másrészt ő készítette az illusztrációkat a könyvhöz, amelyek szerves részei a történetnek. A szerzők azt a megoldást választották, hogy Barni és szülei mackócsaládként jelennek meg, nem emberekként. Egyrészt úgy gondolták, hogy egy konkrét kisfiú alakja megnehezítené, hogy bármelyik gyerek könnyen azonosulhasson a történettel, másrészt a téma érzékenysége miatt is jobb választásnak tűntek az állatfigurák.
Rigó Kata a könyv megírása előtt több, a témával foglalkozó, szakirodalmi jellegű művet olvasott, és klinikai gyerekpszichológus, Dragomán Judit is segítette a munkáját, hogy bemutathassa azokat a viselkedésformákat és érzéseket, amelyek a Barni korosztályába tartozó gyerekre jellemzőek egy válás során. Rigó Kata elmondta, hogy persze minden gyerek más és más, de Barni története azt tükrözi vissza, amik
Az egyik ilyen az okok keresése és az ezzel kapcsolatban felmerülő önhibáztatás. De ugyanilyen jellemző az úgynevezett lojalitás-konfliktus is: a szülők vitáiban a gyerek akarva akaratlanul is két tűz közé kerül. Ha pedig beszél a gondjairól, óhatatlanul is „kibeszéli” az egyik felet a másiknak, ami egymás hibáztatásához vezethet akár olyan egyszerű problémáknál is, mint egy elfelejtetett matekházi.
Az is fontos, hogy Barni iskolai magaviselete az otthoni gondok miatt még számára meglepő módon is megváltozik: focizás közben agresszív lesz, néha érzelmi kitörései vannak, és a figyelme is elkalandozik az órán. De ebben is szerencsés: tanárai megértőek, és büntetés helyett inkább segíteni akarnak neki.
A könyv éppen ezért felnőtteknek is szól. A gyerekszemszögből elmesélt történetből ők is megérthetik, hogy mi megy végbe a felszín alatt, milyen érzésekkel, problémákkal kell megküzdenie egy kisiskolás gyereknek válás esetén. Rigó Kata hangsúlyozta, hogy ebben a korban még sokszor közösen olvasnak a gyerekek a szülőkkel, így lehetőség van arra is, hogy megbeszéljék, hogy mi minden történt Barnival, és ez mennyiben hasonlít arra, amit ők tapasztalnak. Fontos, hogy a könyvben ábrázolt szülők is beszélnek a kisfiúval, és nem rejtik el a szomorúságukat sem.
Alapvető, hogy a szülők is felismerjék a gyerek igényét arra, hogy feldolgozza a történteket, és ne csak arra figyeljenek, hogyan valósul meg a különélés – mondta a szerző arról, hogy mi a legfontosabb célja a könyvnek. A feldolgozatlanság ugyanis sok későbbi probléma forrása lehet, ami akár évekig a gyerekekkel maradhat.
Rigó Kata azt viszont nem szerette volna, hogy a történet happy enddel érjen véget abban az értelemben, hogy a szülők újra egymásra találnak, hiszen pont a helyzet elfogadása a feldolgozás egyik kulcsa. Itt a happy end azt jelenti, hogy a szülők és a gyerek is megtalálják, hogyan lehet tovább lépni ebből a szituációból. Barni megérti, hogy apukája és anyukája továbbra is ott van neki, csak egymáshoz viszonyulnak másképp.
„Ez nem feltétlenül egy elveszett helyzet” – mondta a szerző kapcsán, hogy összességében a komoly téma ellenére is pozitív kicsengése van a könyvnek.
A könyv a Betűtészta Kiadó gondozásában jelent meg.
A fene nem gondolta, hogy ilyen, már-már hiteltelennek tűnő dicshimnuszt fogok leírni erről a produkcióról. Sőt, az elején kimondottan kételkedtem, és némileg furcsának találtam, amikor a színpad elején, balról jobbra, egyenként belejtettek a szereplők, tettek néhány tánclépést, majd a túloldalon eltűntek. Mit mondjak, rögtön látszott a jelentős részükön, hogy nem táncvilágbajnokok, és meglehetősen elütnek egy hagyományos társulattól. A 15 fős csapatban van kisfiú és kislány meg kimondottan idős ember, van teltkarcsú, transzvesztita, downszindrómás, hórihorgas, de alacsony is, fehér és színes bőrű, kerekesszékes, terhes anya.
Te atyaúristen, mi lesz ebből?! Ha lesz belőle bármi épkézláb dolog egyáltalán, gondoltam. Hát aztán sokkal több lett belőle, színházi, táncos csoda, az együttműködés diadala, totálisan különböző emberek felszabadult alkotómunkája, szárnyalás, röpülés, boldogság, aminek kemény tréning az alapja, és olyan energiabefektetés, amit bárki megirigyelhetne.
Ezt a fajta színpadi létet veszettül lehet irigyelni, sőt hathatós társadalmi mintának is tekinteni. A totális elfogadáson alapszik ugyanis. Pont az ellenkezője annak, amit nálunk az oktatási rendszer zöme csinál, hogy ugyanazt a tananyagot akarja ráhúzni, ugyanazt a mércét akarja alkalmazni mindenkire, ami így senkire nem passzol igazán. Bel viszont azt gondolja, hogy
Abszolút igazodni kell a személyiséghez, minél inkább meg kell ismerni, ki kell bontani, hagyni kell, hogy megnyilvánuljon, kitárulkozzon, mint egy nekiszabadult, játékos kölyök, és akkor a legkülönbözőbb emberek is képesek lesznek együttműködésre, fantáziával teli alkotómunkára.
Sőt, még az is látszik, hogy ezek az emberek megszerették egymást. Tudnak figyelemmel, odaadással fordulni a másik felé. Ha elvétenek valamit, nem rögtön lebunkózó kudarcként fogják fel, a többiek sem gúnyosan néznek rá, hanem mennek, táncolnak, röpülnek tovább, húzzák egymást fölfelé és fölfelé, bekalkulálják kinek mik az előnyei, hátrányai, vagányul kiélik a vágyaikat. Ha valaki a cigány táncban kirobbanó erejű, akkor ő viszi magával a többieket, aki keringőben érzékenyen elegáns, az ennél a műfajnál kerül előtérbe. Az improvizációnál bárki azt csinál, amit csak akar. Átélhetjük, hogy a tehetség millióféle lehet, hogy a karneváli hangulatba, fergetegbe minden és mindenki belefér, és, hogy mennyivel kézenfekvőbb, célravezetőbb elfogadónak lenni, mint gyűlölködni. Él, lüktet a színpad, a szereplők, Bakó Lea, Cserepes Gyula, Dányi Viktória, Farkas Ádám, Janzsó Cecília, Kankovszky Cecília, Ládi-Erlauer Aldó, Chen-Wei Lee, Nagy Zomilla, Németh Kálmán, Novák Evelin, Setzka Dávid, Tina Colada, Varga Gyöngyi, Vitárius Orsolya igazán beleadnak apait-anyait, szívüket, lelküket teszik oda a deszkákra, miközben jóformán kiköpik a tüdejüket, de ezt is virgonc játékossággal teszik.
A produkciót csaknem kétszázszor adták már a világban, Bel asszisztensei tanítják be, mindenütt válogatást tartva a helyi leendő szereplőknek, és belőlük építik fel a „show”-t, ami a színpadon és a nézőtéren szintúgy felszabadítja a boldogsághormonokat, a hangulat a mámorosságig fokozódik. A The New York Times írta a produkcióról, hogy „hihetetlenül szórakoztat és igazán mélyre hat.” Milyen egyszerű megfogalmazása ez a színházeszményemnek! Ahogy ez a produkció is csaknem pofonegyszerű. Nincs semmi hókuszpókusz, lila köd, érthetetlen okoskodás, nincs flikk-flakk, nincs agyonagyalása a dolgoknak. Díszlet sincs. Tizenöt ember van a térben, akik abban a jelmezben lépnek fel, amiben ők akarnak. Tán mi is köztük lehetnénk. Hiszen mindannyian érdekesek, bizonyos szempontból szépek, valódi személyiségek lehetnénk, ha társadalmi késztetésre nem fojtanánk ezt el magunkban. Ezt az előadást receptre kellene felírni elnyomottaknak, elkeseredetteknek, kiábrándultaknak, másokon hatalmaskodóknak, elbutítóknak és elbutítottaknak, hiszen gyógyír ez, a lehető leghatékonyabb, legjobb fajtából.
A hölgy vehemens, tán zavarában is sokat és felpörgetett tempóban beszél, az úr éppen ellenkezőleg, meggondoltan szűkszavú, meghökkenten néz, alig tud megszólalni. Két látszólag össze nem illő ember. Tűz és víz. Első ránézésre azt saccolnánk, hogy az ég egy adta világon semmi közük nem lehet egymáshoz. A jól öltözött, műveltnek tűnő úrról kiderül, hogy hentes, de szemünk nem rebbenne, ha azt mondaná magáról, hogy irodalomtanár, választékos a modora és az öltözködése egyaránt. A hölgy pincérnő, bár őt is kvalifikálhatnánk akár feljebb, annak dacára, hogy neki nem a jó modor, a meggondoltság a legfőbb sajátja, inkább a természetesség, hogy ami a szívén, a száján. Pereg a nyelve, bátran beszél a köztük lévő úgy harminc esztendő korkülönbségről, még arra is magától értetődően kérdez rá, hogy ugyan már, mennyi lehet még a férfinak hátra?
Közben ráadásul nevet is. A férfi is, bár némi kényszeredettséggel, de nyilvánvaló szimpátiával, mosolyra húzza a száját. Valami kezd köztük kialakulni, van ebben taszítás, idegenkedés, de vonzódás ugyancsak, maguk sem hiszik, hogy bármi közük lehet egymáshoz, ott van mindkettőjük szemében a döbbenet, de közben mégis és mégis, csak vonzódnak egymáshoz, csak jó egymással szóba elegyedni, csak lesz ebből érintés, visszarettenés, ismét érintés, majd csók, tegeződés. Aztán egyszer csak a nő, sietős hadarással, megkérdezi, hogy „nincs kedved velem lefeküdni? És a férfi minden dilemmázás nélkül, zsigerből rávágja, hogy „de.”
Azt is bevallja, hogy ő már nagyon, de nagyon régen nem szeretkezett, feltehetően meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmiben még része lehet. De hát valahogy a két magányos ember között kialakul a „kémia.” Oldani próbálják a magányukat, szeretetre vágynak, és máris szeretetet adnak. Meglepődnek, megrettennek, akár szakítani akarnak, mert ők sem tudják elhinni, hogy köztük bármi is lehet, de közben már van is, és miközben tartanak tőle, hogy megégethetik magukat, már mind kézenfekvőbben akarják egymást, vágynak a másik társaságára.
Jutalomjáték ez a két remek színésznek, de nem a szó olcsó értelmében, szó sincs arról, hogy esztrád műsorszerűen, hatásvadász módon, bemutatót tartanának képességeikből, fitogtatnák azt, hogy mi mindent tudnak. Miközben tán ők is meglepődnek, hogy mi minden jön elő belőlük, finom, nemes eszközökkel játszanak. A próbákon nyilván bejártak egy utat. Ott volt a Kossuth-díjas, nagy színész, meg a leginkább valószínűleg a miskolci nemzetiben színésszé érett Ullman Mónika, aki már gyerekkorában ismert lett, népszerű, de tán kevesen gondolták volna róla, hogy jelentékeny szerepek eljátszására lesz prímán alkalmas Eisemann operettől, Füst Milán vagy éppen Albee műig.
Simon Stephens, az egyik legismertebb angol író, akinek nálunk A kutya különös esete az éjszakában című drámáját a Centrál Színház, a Harper Regan című alkotását a Katona József Színház tűzte műsorra, egyaránt méltó sikerrel. Hálás, jól játszható szerepeket ír, nagy érzelmekkel, groteszkbe hajló stílussal, sok humorral, és nem kevés fájdalommal, úgy, hogy miközben nevetünk, kicsit könnyes is lehet a szemünk. Ráismerünk a gyengeségeinkre, a félelmeinkre, a dadogó, vagy szájunkon túlságosan gyorsan kicsúszó szavakra, mérhetetlen szeretetvágyunkra, ahogy minél többet és többet igyekszünk megtenni azért, hogy sok-sok szeretetet happolhassunk be, és mellé fogunk, csalódunk, aztán esetleg jön, árad a szeretet. Akkor pedig attól rettegünk, hogy elveszíthetjük az oly áhított, annyira nehezen megszerzett szeretetforrást, akire már mi is árasztani akarjuk az érzéseinket.
És ez nem életkor kérdése. Örkény Macskajáték című klasszikussá nemesedett groteszkje a logikátlan, de nem múló, öregkori vágyról, szerelemről regél. Fassbinder ugyancsak klasszikussá lett filmje, A félelem megeszi a lelket, aminek kiváló színpadi adaptációja, Alföldi Róbert rendezésében, az Átriumban látható, arról beszél, hogy minden előítélet dacára, egy arab bevándorló, és egy nála húsz évvel idősebb, hatvan esztendős német nő is egyszer és mindenkorra egymásba szerethet. Lehet, hogy nem lángolóan, de mégis örökkön-örökké.
Szabó Máté biztos kézzel, kellő empátiával, időnként a hidegből melegbe rántva a nézőket, rendezte a Heisenberget. A közönség meghatódik, nevet, olykor kicsit a föld fölött lebeg. És fölöttébb szereti a két színészt, akik igencsak rászolgálnak erre.
Sárosdi Lilla (akinek férjével, Schilling Árpáddal készült interjúnkat itt olvashatja el) nem nevezi meg a posztban, hogy ki volt a rendező, aki 20 évvel ezelőtt zaklatta. Azt írja, a Weinstein-ügy kapcsán látta úgy, hogy meg kell írnia, mi történt.
Fiatal volt és naiv, rajongott a színházért, és örült, hogy megnézhetett egy próbát, láthatta, „hogy instruál a nagyrendező”. Eközben azonban odaült mellé „egy 45-50 körüli férfi, a nagyrendező barátja, kedvesen bemutatkozott”, majd sztorikat kezdett mesélni.
„A próba végén a nagyrendező ennyit mondott: Na menjünk!”
Egy fehér BMW-be ültek be, amit a barát vezetett, a rendező pedig a színésznő mellé ült. A Margit hídnál aztán
A színésznőnek pedig annyit mondott: „puszild meg”. Ő viszont elsírta magát, mire a „nagyrendező” azt mondta, vannak „ilyen fiatal barátnőik”, akikkel szexelnek egy jót, lazuljon ő is. Ahogy írja, „nem sikerült” lazulnia.
Egy kietlenebb helyen aztán a barát maszturbálni kezdett, a rendező viszont „megbántva szállt ki” a kocsiból, aztán sértődötten mondta barátjának, vigye haza a őt.
Sárosdi Lilla nagyon szégyellte magát, és az évek alatt nem csitult benne ez az ügy.
„Ha arra gondolok, hogy ez az ember fiatalembereket tanít azóta is, akkor feljön bennem a harag.”
Tudja, hogy „sok színésznő van a pályán, aki hasonló módon lett megalázva rendezők, producerek, színházigazgatók által”, és hogy az ilyen eseteket nehéz bizonyítani, mert a zaklató letagad mindent.
„Vajon mit tehetünk, hogy leleplezzük a magyar Weinsteineket?”
A Weinstein ügy kapcsán kikivánkozik belőlem ,hogy 20 évvelezelőtt egy akkor színházat igazgatò rendező egy kedves bará…
Közzétette: Sárosdi Lilla – 2017. október 14.
Hirokazu Kore-eda neve az átlagos nézőnek korántsem a legismertebb volt a 21 filmből álló versenyprogram rendezői között, de Cannes-ban nagyon kedvelt filmesről van szó, aki 2013-ban már elnyerte a zsűri Nagydíját A fiam családja című filmjéért. Ezúttal a Shoplifters című drámájával nyerte el a fesztivál fődíját. A film egy kisstílű bűnözőkből álló japán családról szól, akik befogadnak egy bántalmazott gyereket.
A második legrangosabb díjat, a zsűri Nagydíját Spike Lee BlacKkKlansman című filmje kapta. A rendező 27 év után tért vissza Cannes-ba, ezért nagy várakozás előzte meg a Ku Klux Klánba beépülő fekete rendőrről szóló filmjét, amelyben az amerikai focistából színésszé avanzsáló John David Washington, Denzel Washington fia, illetve a Star Wars-filmek új sztárja, Adam Driver játssza a főszerepet.
A legjobb rendező a lengyel Pawel Pawlikowski lett, aki Zimna wojna (Cold War) című filmjével versenyzett, és korábban az Ida című filmjéért megkapta a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart is.
A női rendezők sem maradtak díj nélkül: Nadine Labaki libanoni rendező kapta a zsűri díját a Bejrútban játszódó, dokumentumfilmszerűen forgatott Capharnaüm című filmjéért, amely egy 12 éves menekült utcagyerek története.
A forgatókönyvírói díjat megosztva kapta a 2014-ben Nagydíjat nyert olasz Alice Rohrwacher a Lazzaro felice (Boldog Lazzaro) című filmért, amelynek a rendezője is ő volt, illetve a filmezéstől és az utazástól eltiltott iráni Dzsafar Panahi, aki illegalitásban forgatta Three Faces című filmjét.
A legjobb női alakítás díját a hivatalos verseny utolsó napján bemutatott Ayka egy kirgiz menekültnő története Moszkvában című film főszereplője, a kazah Szamal Eszljamova kapta. A férfiaknál pedig Marcello Fontét díjazták, aki Matteo Garrone Dogman című filmjében egy, a jövedelmét drogkereskedéssel kiegészítő kutyakozmetikust játszik.
A fesztivál hivatalos és párhuzamos szekcióiba beválogatott 19 elsőfilm közül a legjobbnak járó Arany Kamera-díjat a belga Lukas Dhont Girl című filmje kapta, amelyet az Un Certain regard szekcióban mutattak be. A film egy 15 éves, fiú testbe született lányról szól, akinek az az álma, hogy balerina legyen.
A díjátadó és a fesztivál azonban nem csak a díjazottakról és a filmekről szólt. Mivel ez volt az első cannes-i filmfesztivál a Weinstein-botrány és a #metoo kampány óta, Marlene Schiappa, a nők és a férfiak egyenjogúságáért felelős francia államtitkár vezetésével kampány is indult a szexuális zaklatások ellen: röplapokat osztogattak a megfelelő viselkedésről és egy segélyvonal is üzemelt a fesztivál ideje alatt.
Szombat este pedig beszédet mondott Asia Argento, aki azzal vádolja Harvey Weinsteint, hogy 1997-ben megerőszakolta, éppen Cannes-ban.
„21 éves voltam. A fesztivál volt a vadászterepe. Szeretnék tenni egy jóslatot: Harvey Weinsteint soha többé nem látják itt szívesen”
– mondta a színésznő, mikor a legjobb női alakítás díját vezette fel.
Ezen kívül a 71. cannes-i fesztivál egyik legemlékezetesebb eseménye az volt, amikor női filmesek kart karba öltve vonultak a vörös szőnyegen a filmipar nemi diszkriminációja ellen tüntetve. Cate Blanchett, Kristen Stewart és Salma Hayek is ott volt a 82 nő között, csakúgy, mint Agnes Varda francia filmrendező. A protestálás szóvivője Cate Blanchett, az idei zsűrielnök volt, aki arról beszélt, hogy a 82 nő azokat a filmrendezőket képviseli, akik 1946 óta megfordultak Cannes-ban 1886 férfi társuk mellett. Hozzátette, hogy az Arany Pálmát eddig 71 férfinek ítélték oda, és mindössze két női rendező kaphatta meg. Egyébként a női zsűrielnök is ritkaságnak számít Cannes-ban, eddig tíz alkalommal volt rá példa, és Cate Blanchett elnöksége azért is jelentős, mert a szexuális zaklatások elleni fellépés egyik fontos szószólójáról van szó.
Egyébként is igyekeztek a kortárs problémákra, és ezen belül női témákra koncentrálni a szervezők, és ebbe a vonalba egyébként tökéletesen beleillet Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotása is, amely a verseny párhuzamos programjaként futó, első- és második filmesek alkotásait bemutató Kritikusok Hetén debütált. Itt hét film volt versenyben a fődíjért, és ugyan nem Szilágyi Zsófia alkotása nyert, de megkapta a FIPRESCI kifejezetten újonnan bemutatkozó rendezőket jutalmazó különdíját.
Idén egyébként a versenyprogramra is jellemző volt, hogy a nagy nevek helyett sok olyan rendező kapott meghívást, aki újoncnak számít, azonban minden törekvés ellenére csak három női rendező filmje versenyzett az Arany Pálmáért. Persze voltak visszatérő nagy neveik is 21 versenyfilm rendezői között: például a francia újhullám emblematikus alakja, Jean-Luc Godard, aki Le livre d’image (Képeskönyv) című filmesszéjével szerepelt a válogatásban. Az ikonikus francia rendező munkásságát különdíjjal ismerték el a díjátadón.
Már a díjak kiosztása előtt sok helyen kiemelték, hogy idén kifejezetten erős volt az ázsiai filmes felhozatal. Nagyon lelkesedtek a kritikusok a dél-koreai Li Csang Dong Burning című filmjéért, amely a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) díját is elnyerte, és a talán a fesztiválon kívül is nagyobb sikert arathat, hiszen főszereplője a The Walking Dead című sorozat egykori sztárja, Steven Yeun.
A fesztivál nyitófilmje az iráni Ashgar Farhadi Nyílt titok című, Spanyolországban játszódó pszichothrillere volt, amelyben az egyébként is egy párt alkotó Penélope Cruz és Javier Bardem alakította a főszerepeket.
Nagyszabású hollywoodi produkciókkal viszont ezúttal nem kényeztették a közönséget, egyedül a Star Wars filmek legújabb spin-offját, a Solo című filmet vetítették le, bár a beszámolók szerint nem övezte túl nagy érdeklődés.
A fesztivál versenyen kívül bemutatott zárófilmje körül volt idén a legnagyobb balhé. Terry Gilliam The Man Who Killed Don Quixote (Az ember, aki megölte Don Quijotét) című filmjével kapcsolatban felmerült, hogy esetleg be sem lehet majd mutatni, miután az egyik producer, Paolo Branco le akarta tiltatni a vetítést. Az egykori Monty Python-os Gilliam majd húsz évig forgatta saját, modern környezetbe helyezett Don Quijote-feldolgozását, amelyben Jonathan Pryce „Don Quijote”, és Adam Driver is főszerepet játszik benne. Rajtuk kívül Olga Kurylenko és Stellan Skarsgard is szerepet kapott a végül nagy nehézségek árán, többszöri nekifutásra elkészült filmben. A fesztivál a rendező pártját fogta a vitában, és a bíróság végül úgy döntött, hogy a Gilliam és a producer között fennálló jogviták ellenére Cannes-ban és utána a francia mozikban is bemutathatják a filmet.
a dán rendezőt hét éve kitiltották a fesztiválról, most pedig egy extrém módon erőszakos horrorral tért vissza, amelyet egyes kritikusok remekműnek, mások öncélú botránykeltésnek tartanak. A The House That Jack Built egy elmebeteg sorozatgyilkosról (Matt Dillon) szól, aki válogatott kegyetlenséggel öli meg áldozatait. A filmet versenyen kívül mutatták be.
A musicalt a tavalyi előadások után idén kedden kezdték újra játszani az Erkel Színházban, ám a főigazgató közlése szerint a negatív kampány miatt a jegyértékesítés nem úgy alakult, ahogyan szerették volna, ezért nem lesznek további előadások.
A Billy Elliot című, Sir Elton John által jegyzett darab hányattatásaival a Független Hírügynökség is foglalkozott. Jelesül azzal, hogy június elsején a Magyar Idők újságírója, N. Horváth Zsófia a melegség propagálásával vádolta meg a darabot akkor még csak felújítani szándékozó Erkel Színházat.
Érdekessége a cikknek, hogy a Magyar Idők kritikusa úgy írt a darabról, mintha a cikk egy jelen idejű kritika lenne, vagyis, most látta volna. Miközben a Billy Elliot-ot a mostani előadások előtt csak egy évvel korábban lehetett látni.
Ókovács Szilveszter válaszcikkben védte meg az előadást, pontosabban azt igyekezett elmagyarázni a Magyar idők újságírójának, hogy a darab nem a melegséget propagálja, és az operairodalomból hozott példák segítségével bizonygatta, hogy a férfi és női szerepek felcserélése az opera világában természetes dolog és nem számít ritkaságnak.
A maesteszinhaz.hu nevű last minute színházjegyeket áruló portál még ma is hirdeti az előadás megmaradt jegyeit, s amint a mellékelt képen is látható, ma a déli órákra már nem sok jegy maradt.
Kerestük az ügyben az Opraházat, de a sajtósuk jelenleg szabadságon van, telefonon nem hajlandóak nyilatkozni. Azt viszont megerősítették, hogy tényleg lemondják az előadásokat, és a napokban eltüntetik a honlapról is. Sem portáljukon sem a Facebookon nincs egyelőre tájékoztatás arról, hogy az előadások elmaradnak.
Cikkünk megírása után megérkezett az Operaház közleménye. Az előadásokat megtartják, csak elmaradnak. Íme a közlemény szövege:
Közlemény: nem, az Opera megtartja a Billy Elliot 29 előadását
A Magyar Állami Operaház biztosítja nézőit arról, hogy megtartja Billy Elliot című produkciójának 29 előadását – miközben az összesen 44 db, június-júliusra tervezett alkalomból 15-öt törölni volt kénytelen az elmúlt hetek sajtóvitái nyomán. Félreértések elkerülése végett aláhúzzuk: az előadásokat nem a sajtóvita miatt hagyjuk el, hanem a sajtóvita nyomán visszaesett érdeklődés miatt.
Aki bízik az Opera érvelésében, még több mint 20 előadásra válthat jegyet – akár ma is, hisz kedd óta napi két előadásban újra táncol Billy. Egyes bennünket támadó portálok tájékozatlansága, szándékos félrevezetési kísérlete és hamis információinak cáfolataként csak hivatalos lapunkat, a www.opera.hu oldalt ajánlhatjuk, ahol minden előadás értékesítési helyzetére rálátnak a kedves látogatók, és természetesen vásárolhatnak is. (Itt jegyezzük meg, hogy szakmai gyakorlat szerint minden előadás emeleti szektorai zárva vannak – tehát még nincsenek eladva –, azokat akkor nyitjuk meg, ha az előadások földszinti, jól látó helyei már elfogytak.)
A Billy Elliot-produkció két éve megy, eddigi 90 előadását 101 ezren látták. Ezúton is köszöni nézői bizalmát a Magyar Állami Operaház
Ókovács Szilveszter
főigazgató
Magyar Állami Operaház
www.opera.hu
