Kultúra

Ha csak egyetlenegyszer megélném, hogy a történelmi emlékezet nem csupán az aktuálpolitika játékszere akkor rögvest nagyon nemzeti érzelmű büszke magyar lennék!

 

 

Ókovács Szilveszter visszaszólt a Magyar Időknek

4
  • A Magyar Idők egy tavaly látott előadásról úgy írt, mintha ma látták volna.

  • Az Operaház főigazgatója az operairodalom klasszikusai közül hoz példákat annak illusztrálására, hogy a melegség bemutatása nem annak propagálása.

  • Ókovács Szilveszter szerint a Jóisten legnagyobb igaz­ságossága, hogy bárhova adhat talentumot. „Művészit is – oda is, ahol se vezetékes víz, se gáz, se telefon, se aszfalt, se tömegközlekedés, se közvilágítás.”

A kormányhoz közeli Magyar időkben N. Horváth Zsófia – a lap meghatározása szerint közíró – kirohant az Erkel Színházban bemutatott (?), és nagy sikerrel játszott Billy Elliot miatt. A darab zenéjét egyébként Sir Elton John szerezte, milliók látták a világon, számos díjat kapott.

Horváth Zsófia és rajta keresztül a Magyar Idők (vagy fordítva) szerint a Billy Elliot bemutatása is azt bizonyítja, hogy a kultúra területén nem történt meg a rendszerváltozás. A szerzőnek véleménye szerint a darab alkalmas arra, hogy a gyerekekből álló közönség nemi iderntitását rossz irányba terelje, már csak azért is, mert a Billy Elliot színpadra állítói szembemennek az állam céljával (!).

Szerinte Ókovács Szilveszter igazgatónak nem lett volna szabad a melegség propagálását célzó darabot műsorra tűznie, vagy, ha igen, akkor ki kellett volna venni belőle bizonyos részeket.

Horváth Zsófia kritikája végén megjegyzi, hogy a dolog annál fájóbb, mert a közönség – gyerekek, valamint az őket a színházba kísérő, szülők és nagyszülők – nem vették észre, hogy milyen irányba terelik őket, nagyon tetszett nekik, amit láttak és hallottak, ami onnan is látszik, hogy az előadás végén hosszan és ütemesen tapsoltak.

Erre az írásra válaszolt a lapban a Magyar Állami Operaház– ehhez az intézményhez tartozik az Erkel színház – főigazgatója Ókovács Szilveszter

A főigazgató kérdésel kezdi a válaszát: „elaludtam volna három hetet? Hisz a Billy Elliotot, a később rendesen lesavazott musicalt csak június derekán kezdjük játszani… Aztán (számomra, mert az olvasóknak biztosan nem) leesett, hogy egy évvel később írja meg egy tavalyi élményét, ami azon túl, hogy a tegnapi újság semmit sem ér, az emlékek pedig megfakulnak-átszíneződnek, inkább kultúracsináló elővágásként értelmezhető, annak is szánták. Nehogy merszünk legyen ezek után kijönni a produkció új sorozatával, hisz Zsófia ezt kvázi előre megtiltja.”

Vagyis, N. Horváth Zsófia

egy tavalyi színházélményét írta meg új kritikaként, miközben „elfelejtette” az olvasókkal közölni, hogy nem most, hanem egy évvel ezelőtt látta a darabot,

amelyet jelen időben károsnak tartott.

„Feljelentem magunkat”, folytatja válaszát Ókovács, „minálunk odahaza négy kisgyermek nevelkedik, és nemcsak az fordult már elő, hogy a lányok az anyjuk körömcipőjében csetlenek, hanem olyan is, hogy az én csónakjaimban botlanak. Hova vitetne most engem Zsófia? Azt értem, hogy az Operából el, de hova?”

Az Oparaház főigazgatója ezt követően az operairodalom klasszikusainak világából hoz példákat: „A Figaro házassága című „melegpropaganda fércműben” eleve lány énekel fiúszerepet, később az illetőt lánynak öltöztetik, de abban fiúként kell viselkednie. (Sajnos ez még a barokk operák hatása a rokokón, művek ezreiben fordul elő…) Vagy Beethovennel, akinél Leo­nóra férfinak öltözik, hogy a férjét megmentse, de Jacquino, a börtöninas beleszeret? És Richard Strauss-szal? A nácik baja meggyűlt vele, de ismeretes az a legenda is, amely szerint a Garmisch-Partenkirchen-i villájába rekvirálás céljából bekopogtató amerikai tiszt azért hőkölt hátra, mert felismerte benne, a hitleri Németországban ragadt-maradt zenészben a Rózsalovag szerzőjét…

Annak a keresményéből épült különben a villa, és nevezett opera azzal indít, hogy két nő szerelmeskedik a franciaágyon, egyikük – ráadásul! – fiúnak öltözve! Vagy Donizetti, aki a nagyobb komikusi hatás kedvéért Viva la mamma! című bohózatában a címszerepet basszus hangra írja, be is kell öltözni, naná! Meddig folytassam a sort? A katolicizmusba erősen belefordult, ugyanakkor homoszexuális Poulenc gyönyörű operáját, A kármelitákat se játsszuk többet? Betiltsuk a fél zeneirodalmat?”

Ókovács ezt követően arról ír, mennyire méltatlannak érzi, hogy magyarázkodnia kell az opera és a balett irodalma miatt,

s hogy „a rendszerváltás maradványaként (húszéves voltam…) vagy valamiféle „penetránsként” és „gyermekrontóként” bélyegezzen az, akivel életemben egy szót sem váltottam, és aki láthatólag információ híján van az Opera gyermek-, családi és nagycsaládos programjai, kiterjedt társadalmi és jószolgálati működése kapcsán.”

Ókovács arról is tájékoztatja a Magyar Idők olvasóit, hogy A Billyt két éve mutatták be, eddig 90 ezren látták, tomboló a sikere, „de erről talán Hűvösvölgyi Ildikót vagy ­Németh Kristófot is meg lehet kérdezni, ők benne vannak, tapasztalják. Joga jövő nyáron lejár, de a Magyar Nemzeti Balett külön intézetet alapíthatott ennek nyomán, ma már 110 kis táncost képzünk, húszan előfelvételisként várják a sorukat – pedig fiúkból­ mindig hiány van, s ha így hagynánk, a Rómeó és Júlia se kerülhetne színre, Rómeó híján.”

Az Operaház fúőigazgatója válaszcikkét a következő sorokkal zárja: „Mert igen, a cikkíró hölgy lesajnáló véleményével szemben még bányászgyerekből is lehet balett-táncos, aki nem feltétlen meleg, s a Jóisten legnagyobb igaz­ságossága, hogy bárhova adhat talentumot. Művészit is – oda is, ahol se vezetékes víz, se gáz, se telefon, se aszfalt, se tömegközlekedés, se közvilágítás. Onnan jövök én is.”

Ez egy nagyon sötét ügy

„Nem veszitek észre, az egész könyvszakma forgalma annyi, mint egy közepes mikroelektronikai gyár éves forgalma, és nem hoztok szavazatot”, mondta három évvel ezelőtt Kocsis András Sándornak, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete elnökének, a Kossuth Kiadó vezérigazgatójának egy államtitkár. A MKKE a közelmúltban már második alkalommal írt levelet Orbán Viktor miniszterelnöknek, arra kérik, rendezze a könyvszakma válságos helyzetét. Kocsis András Sándor szerint rettenetes gondot jelent, amit az Alexandra Kiadó csődje okozott.

Legutóbb tavasszal hat pontot közvetített a MKKE Orbán Viktor miniszterelnöknek. Felsorolták, mi kellene ahhoz, hogy megszűnjön a könyvszakma válságos helyzete. Ezekből három pontot Tállai András államtitkár elutasított. Most hol tart ez az ügy?

– Azóta két és fél, három hete újra írtunk a miniszterelnök úrnak, de semmi nem történt, pontosabban annyi, hogy találkoztunk Hoppál Péter államtitkár úrral, nagyon készséges volt. Másnap a Népszavának elmondta, hogy ő beleáll ebbe a dologba, ugyanis ő is úgy látja, hogy ebből a hat pontból kettőt, hármat érdemes lenne átgondolni és megvalósítani.

– Melyik ez a két-három pont?

– Azt nem mondta. De például arra a pontra, amelyik azt javasolja, hogy a pedagógusok  kapjanak évente százezer forintos könyvutalványt, biztosan azt mondta, hogy ezt érdemes lenne megvalósítani. Hadd legyek demagóg, ha egy szerelőt hívunk a lakásunkba és előveszi a munkaeszközeit, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ő az adóalapjából ezeknek a szerszámoknak az árát levonhatja. Szerintem pedig a százharminc-száznegyvenezer pedagógusnak munkaeszköze a könyv, ők semmiféle adóból nem vonhatják le, a leadózott jövedelmükből kell a könyveket megvásárolniuk.

Nagy eredményként könyvelték el többen is, hogy most a tankönyvek jelentős részét ingyen adták. De Radó Péter oktatáskutató azt nyilatkozta, hogy a tankönyvek nem olcsóbbak az ingyenességtől, hanem jóval drágábbak és rosszabb minőségűek, mert akinek most csaknem monopoljoga van a kiadásra, piaci helyzet híján fölverte az árakat és ez természetesen az adófizetők terhére történik.

Természetesen, ugyanis a tankönyvkiadást államosították. Három nagyon jelentős szereplője volt, a Nemzeti Tankönyvkiadó, az Apáczai és a Mozaik. A Mozaik még küzd, de a másik kettőt már megvette az állam. Ha Mozaik kiadású könyvet akar valaki venni, azt megteheti piaci alapon, de kötelező anyagként a most létrehozott szervezet könyveit kell vásárolni, amit a legutóbbi információim szerint az egri egyetemhez telepítettek. Kicsit meglepő, hogy miért került oda a tankönyvfejlesztés. A könyvszakma nagyrészt elvesztette az érdeklődését a tankönyvkiadás iránt, mert nem piaci alapon működik. Ezért a könyvszakmai forgalomba, amit most negyvenöt-negyvenhat milliárd forintnyira taksálunk, már nem is számítjuk bele azt a tizenöt-tizennyolcmilliárdnyi forintot, amennyiből a tankönyveket pár éve kiadták.

– Már kevés a választható tankönyv, az elvárható sokféleséggel szemben, a személyiséget nem figyelembe véve, mindenkire egyforma tananyagot akarnak ráhúzni, ami senkire nem illik igazán.

– Némi mozgástér van, jóval kevesebb, mint kellene. Az előbbi szisztémát kritizáltam én is. Azért az sem szerencsés, amikor tizenhatféle elsős olvasáskönyvből lehet választani. De azt, hogy ezt a választékot olyan módon csonkolják, ahogy ez megtörtént, nem tartom elfogadhatónak.

– A hat pontból most egyet tárgyaltunk meg, de térjünk vissza az alapkérdésre, ami az, hogy a csődbe ment Alexandra kiadó hárommilliárd forinttal tartozik, ez nagyon sokakat érint, és juttathat a tönk szélére. Önök azt kérik, hogy ezt az adósságot vállalja magára az állam, mert, ha ez nem következik be, a könyvszakma jelentős része becsődöl.

– Már nagyon súlyos gondokat látunk. Három veszélyes pont volt, az egyik, hogy mi lesz azzal az ötvenkilenc bolttal, amelyeket a Könyvbazár, a Rainbow Kft. üzemeltetett. Decemberben megállt az egymás közti fizetés, ezért nyilvánosan, a sajtó előtt három és fél milliárd forint ellopásával vádolják egymást. Ők abszolút együtt voltak évekig, majd valami történt közöttük, hiszen Matyi Dezső, az Alexandra kiadó vezetője hívta be az erdőbe a farkast, tehát ő hívta be a Rainbowsokat, és adta át az irányító többséget nekik. Ez egy nagyon sötét ügy.

– Ez azt jelenti, hogy Matyi Dezső földarabolta a cégét és esetleg így próbált adósságot eltüntetni?

– Igen, mert a Pécsi Direktet három és fél éve felszámolták és a felszámolás időszakában ő nagyon sok céget alapított. Úgy próbált túlélni, hogy új cégstruktúrában építkezik. Ekkor a kiadók megkegyelmeztek neki. Ez abszolút kár volt.

– Állítólag ebben a MKKE is élen járt, türelmet kért az Alexandrának.

– Ebben van igazság, ugyanis a kiskereskedelmi forgalom 40 százalékát akkor a Pécsi Direkt hozta, ebben  piacvezető volt. Próbált is garanciákat adni, amelyeket egy-két évig tartott, aztán nem. Nagyon sok kiadó éves forgalmának 40 százalékát adta a Könyvbazár. Rettegtek attól, ha ez eltűnik, akkor mi lesz. Utólag nagyon bölcsek vagyunk, én igen gyakran hihetetlenül okos vagyok utólag, valóban nem lett volna szabad ezt a kegyelmi állapotot létrehozni akkor, látszólag a szakma érdekében. Ez hiba volt. Hogy ilyen mértékű pénzkivonás történjen a szakmából, arra senki nem számított. Matyi Dezső folyamatosan fizetett, de késve, majd hirtelen januárban bejelentette, hogy semmifajta kötelezettséget ezentúl nem fog teljesíteni. Ez a független kiadókat, akik nem tartoznak a Libri vagy a Líra csoporthoz nagyon súlyosan érinti. Ennek a folyamatnak jelen pillanatban két nyertese van, a Libri és a Líra.

– Ők miért nyertesek?

– Mert ők ebből a problémából szinte semmit nem éreztek, a kereskedés közöttük úgy folyt, hogy szembevezették jórészt a tartozásaikat.

– Mit jelent pontosan a szembevezetés?

– Hogy próbáljam elmagyarázni…? Nagykereskedelmet folytatott a Könyvbazár. Ő kereskedett az Európa kiadó, a Cartaphilus könyveivel és több más kiadó köteteivel. Ő átadta a könyveit forgalmazásra a Lírának és a Librinek, majd a Líra és Libri csoport könyvei bekerültek Matyi Dezsőhöz. Tehát a Magvető, az Athenaeum, a Libri kötetei. Az első perctől kezdve, ahogy beérkezett egy Európa könyv, elkezdte azt eladni a Libri. Tehát azt hívják szembevezetésnek, hogy kaptak termékeket, amelyeket eladtak és megnézték, az általuk átadott termékekből mennyi fogyott, és persze ennek megnézték a szaldóját. Egy kiadó remegve várja, hogy a kereskedők mennyit adnak el a könyvekből és mikor fizetik ki. Tehát itt volt egy ellentételezés, mert ahogy beszállított Matyi Dezső a Libribe és a Lírába, rögtön bevétel termelődött. Ez az esély abszolút nem adatik meg azoknak a kiadóknak, amelyek nem tartoznak ezekhez a láncokhoz. Európában példátlan, hogy két kimondottan vezető cég erős kiadói csoporttal rendelkezik. Ilyen nincs sehol. Ez diszkompetitív helyzetet hoz létre, és nyilvánvalóan, ha kell, akkor keresztfinanszírozásból, a kereskedelmi bevételből ki tudják segíteni a kiadókat. Erre azoknak a kiadóknak, akik nem tartoznak a csoporthoz, esélyük sincs.

– Ha nem adja meg az állam a kért hárommilliárdot, akkor mi történik?

– Még a mi legnagyobb független magyar kiadói csoportunknak is rettenetes gondot jelent az a helyzet, amit az Alexandra csődje okozott, ezt túl kell élni. Lesz, aki túléli, lesz, aki nem. Ez borzasztó gond.

– Sok bolt sorsa kétséges volt, mi lett velük?

– Köszönhető a Librinek és a Lírának, amelyek megfeszített munkával még ebben a hónapban a boltok többségét átveszik és üzemeltetik, a helyzetük rendeződik, de így is ebben az évben lesz forgalomkiesés, hiszen sok bolt több hónapig zárva volt.

– Visszakapták a kiadók a nem forgalmazott könyveiket?

– A mai napig sok százmilliós készlettel nem tudott elszámolni Matyi Dezső. Nincs végleges elszámolás. Én összességében ezt körülbelül egy milliárd forintnyi könyvre taksálom. A mi kiadói csoportunk esetében ez olyan százharminc-száznegyvenötmillió forintnyi összeg között van fogyasztói áron.

– Nincsenek ebből perek?

– De, rengeteg per indult.

– Ezek majd jó hosszú ideig húzódnak, mialatt többen tönkremennek?

– A MKKE elnökeként január végén megtettem a feljelentést. Fogalmunk nincs, mi történik a Fővárosi Főügyészségen, azt tudjuk, hogy az ügyet áthelyezték illetékességből a IX. kerületbe, nem tudjuk, hogy miért és semmifajta információt nem kívánnak adni.

– A szerzők közül hányan nincsenek kifizetve?

– Én úgy tudom, hogy Matyi Dezsőék a külföldi jogdíjakat kifizették. Igyekeztek kifizetni a szerzők jó részét, de tudtommal a fordítók közül még sokaknak tartoznak.

– És más kiadók attól még kifizették a szerzőiket, hogy az Alexandra tartozik nekik?

– Azok a kiadók, akik nagyon súlyos helyzetbe kerültek, tartoznak a nyomdáknak, van olyan nyomda, amelyik kedves és türelmes, és van olyan, amelyik egyáltalán nem. Be kell vallanom, hogy a Kossuth Kiadóban is vannak olyan szerzőink, akiket késve fizetünk ki, és ők kissé nehezen veszik tudomásul a Könyvbazár csődjéből következő gondokat. De, ha nincs bevételünk, ha kiesik százötvenmillió, akkor mi az ördögből fizessünk időben? Ez a hullám a nyomdáktól kezdve a szerzőkig, a fordítókig mindenhol végigvonul.

– Tele van az internet olyan véleményekkel, hogy miért fizetné ki az állam Matyi Dezső tartozását. És tulajdonképpen miért is?

– Mi nem állami támogatást kérünk. Hanem követelésfelvásárlást javasoltunk, adott esetben  diszkontált áron. Mert egy cég nagyobb eséllyel képviselheti az érdekeit, mint 750 beszállító, amelyeknek gyakorlatilag semmi esélyük sincs. A magyar könyvkiadás az elmúlt huszonhat évben példátlanul jó adófizető volt, ez az ötödik bukás, amit megélünk, de eddig ide tíz fillér állami többletforrás nem került be.

– A könyveknek azért van állami támogatásuk.

– Én most arról beszélek, hogy üzleti bukás esetében nem adtak állami pénzt. Ugyanakkor hányszor konszolidálták a magyar bankrendszert temérdek milliárddal? Hányszor konszolidálták a mezőgazdaságot, a bebukott húsüzemeket? Soha a magyar könyvkiadás nem fordult ilyen kéréssel semmilyen kormányhoz. Hétszáz-hétszázötvenmillió forint évente a könyvtámogatás. Ebben benne van a Márai program, a fordítói program. Hogy ilyen kevés ez, az az ország egyik szégyene. A könyvnél olcsóbb ország PR pedig nincs.

– Nem arról van szó, hogy mostanában a humán kultúrát degradálták?

– De, pontosan erről van szó.

– Az értelmiség jó része szintén nem fontos, mert a gondolkodó embereket valahogy most kevésbé kedvelik.

– Volt egy államtitkár, aki belenézett a búzakék szemembe ezelőtt három évvel és azt mondta, hogy „Nem veszitek észre, az egész könyvszakma forgalma annyi, mint egy közepes mikroelektronikai gyár éves forgalma, és nem hoztok szavazatot.”

– Ráadásul valószínűleg a vásárlói erő is csökken, hiszen az értelmiség jelentős része legatyásodik, nem csak a tanárok tudnak igen nehezen könyvet venni.

– Nem tudjuk, hogy ez az év hogyan fog alakulni, én két-hárommilliárd forintnyi veszteséget prognosztizálok a bezárt boltok miatt. Az elmúlt években olyan értelemben konszolidálódott a szakma, hogy megszűnt az azelőtti időszak zuhanása. Ez után a konszolidáció után jött ez a nagyon súlyos dráma.

– Miket ad ki a Kossuth Kiadó mostanában?

– Most jelent meg egy egészen különleges reprintünk, az Újtestamentum, ami Sárváron jelent meg, 1541-ben. Ez azért ikonikus, mert az első Magyarországon nyomtatott biblia. Erős nálunk a gasztro vonal is és a kiadói csoportunkban jelennek meg Lackfi János könyvei, a Dombontúli mesék. Úgy tűnik, hogy Odze György Sorstöröttek című könyve igen nagy érdeklődést vált ki, ő megírta Onódy Lajos és Bara Margit színésznő történetét, tán ez volt az egyik legnagyobb botránya a Kádár rendszernek. A kiadói csoportunk évente háromszázhúsz-háromszázharminc könyvet jelentet meg. Ma, amikor beszélgetünk, a Lúgosítás felsőfokon és a Burgerek nagykönyve című köteteket adtuk ki. Szintén erős a társadalomtudománnyal, természettudománnyal foglalkozó magazinkiadásunk, napokon belül elindítjuk a természettudománnyi enciklopédiasorozatunkat, ez tizenhat kötet lesz irgalmatlanul erős képanyaggal, igen érdekes ismeretterjesztő szöveggel.

Kicsit elteltem magamtól

Stohl András úgy gondolja, túl sok nagy szerep jött egymás után. Nem érzi azt, hogy kiürült, csak már nem volt benne az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell. A Class FM-ben azért vállalt rádiós műsorvezetést, mert ez más típusú munka, mint a színészet, jó időben kérték és sokat is fizetnek. Új kapcsolatáért nem hagyta ott a gyerekeit, rendszeresen találkozik velük.

Fotó: Dömölky Dániel

– Azt nyilatkoztad, életed legnagyobb színészi ajándékának tartod John Proctor szerepét a Vígszínházban játszott Istenítéletben. Legutóbb, amikor májusban beszéltünk, azt mondtad, sírni fogsz, ha az utolsó előadást játszod belőle. Így lett?

– Így lett. A tapsrendnél persze elpityeredtem magam. Amikor felállt ezer ember és ünnepelték a produkciót, az nagyon jó érzés volt. A Facebookon elterjedt, hogy ez lesz az utolsó előadás, pótszékes telt ház volt és felállva tapsoltak a nézők.

– Gondoltál közben valamire?

– Ezeknek az előadásoknak a végén én mindig nagyon elfáradtam. Már nagyon kész voltam, ilyenkor már nem tudtam gondolni semmire, de igazából ezért is csinálja ezt a pályát a színész. Ez az a jó érzés, ez a katarzis nekünk is megvan, nem csak a nézőknek. Tudod, hogy örömet szereztél és hogy ezért az életedből szakadt ki egy darab.

– Annak ellenére, hogy elszerződtél a színházból, tovább játszod a többi szerepedet?

– Mindegyiket játszom tovább, most kezdjük majd A testőr felújító próbáit.

– Akkor mi értelme volt a Vígszínházból eljönni?

– Azért kellett eljönnöm, mert délelőtti műsorvezetést vállaltam a Class FM-ben, az adás tíz óráig tart és utána még megbeszélést is szoktunk tartani. Nem tehetem meg a kollégáimmal, a színházzal, hogy késve megyek az új produkciók próbáira, hogy azt mondom nekik, csak tizenegytől vagyok hajlandó próbálni. Az, hogy én egy rádióban dolgozom, nem befolyásolhatja a Vígszínház próbarendjét.

– Sokan nem értik a mai napig sem, hogy miért volt neked olyan fontos a rádiós műsorvezetés.

– Kicsit elteltem magamtól, elteltem ettől a rengeteg sok melótól és azt hittem, akkor még balga fejjel, hogy ez nekem egy kis szabadságot fog adni.

– Eleged volt magadból, azt érezted, hogy ismétled önmagad?

– Túl sok nagy szerep volt egymás után. Nem érzem azt, hogy kiürültem, csak már nem volt bennem az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell.

– Ha hajnalban műsort vezetsz, akkor lehet, hogy még jobban kifáradsz és még kevesebb „harapás” lesz benned.

– Hát ez is lehet, de most már én határozom meg, hogy elvállalok-e egy-egy szerepet. Ha társulati tag vagy, akkor kötelező évadonként két új produkcióban részt venned.

– De állítólag kapásból vállaltál máshol három új szerepet.

Fotó: Szalontai Ábel

– Így van, de ez még azelőtt történt, hogy a rádióval megkötöttem volna a szerződést. Most nem tudok mit tenni, amiket bevállaltam, azokat meg kell csinálnom. Ráadásul az egyik a Hegedűs a háztetőn-ben Tevje szerepe, Alföldi Róbert rendezésében. Egy ilyen felkérésre nyilván nem fogok nemet mondani. A Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében a Delila című Molnár Ferenc darabban játszom majd. És nagyszabású karácsonyi produkció lesz az Álomkészítők. Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója rendezi, például Schell Judit, Szabó Győző játszik benne.

– Ha elteltél magaddal, akkor a kora reggeli rádiós műsorvezetésen kívül nem lehetett volna mást találni? Vagy erre nagyon megkértek és nagyon sokat fizetnek?

– Mindezek benne vannak abban, hogy elvállaltam ezt a munkát. Jó időben találtak meg, teljesen más típusú feladat, mint a színészet, ez, mint Stohl Andrást, a magánembert érdekel engem.

– Reggeli tévéműsort már vezettél. Ez nagyon más?

– Nem nagyon más. Koncentráltabb azzal, hogy nincs arcunk, nincs mimikánk, csakis hangunk van. Nem bántam meg a döntésemet.

– Mi a jó ebben?

– Jópofa dolog minden nap teljesen más témát feldolgozni, minden nap új emberrel találkozni, a napi vendégeket kifejezetten szeretem. A rádióműsornak ezt a részét kicsit színvonalasabbra akarjuk csinálni, mint sok más rádió, hogy ne csak sima rihegés-röhögés legyen, ne is valakinek a pellengérre állítása, hanem igyekszünk egy kicsit építőek lenni, olyan témákat találni, amikből tanulni tudnak az emberek.

– De rihegés-röhögés is van…

– Rihegés-röhögés is természetesen van a műsorban. De azzal sincs semmi baj, ha valakinek erre van igénye, mert oda kapcsol az ember, ahova akar.

– Az egykori reggeli tévéműsorban való szereplésedet nevezted eszelős, őrült baromkodásnak. Ez akkor már nem az?

– Ez már nem az, most már ötven éves vagyok. Icipicit talán komolyodtam és azért talán éltem már annyit, hogy egy-két témához hozzá tudok úgy szólni, hogy az másnak is a fejlődésére szolgálhat, ha mondhatok ilyen nagy szavakat.

– Profi műsorvezető vagy, vagy Stohl András a színész, aki mellesleg műsort vezet?

– Szerintem ez nem jó így sarkítva. Profi műsorvezető nem vagyok, de három hónapon keresztül foglalkoztak velünk, és most is, amikor az adásnak vége, vannak visszahallgatások, elemzések, folyamatosan megy előre a dolog.

– Szóval élvezed ezt.

– Azt hiszem, mondhatom azt, hogy élvezem.

– A nagyon korán kelést is?

Fotó: Almási J. Csaba

– Képzeld el, hogy ez a legkevesebb. Ötkor kelek és fél hatkor indulok. Attól, hogy te tudod, hogy reggel műsorvezető vagy élőadásban, nem fordulhat elő az, hogy csörög az óra és egy kicsit visszafekszel. Mert tudod, hogy nélküled nem fog elindulni az adás. Valószínűleg egy szerkesztőnek nehezebb lehet felkelni, de attól, hogy meg kell szólaljál hat óra három perctől, nincs mese, időben elindulsz, és ha már elindulsz, akkor adás végéig az idő elszalad, az egy nagy görgeteg, ott nincsen probléma. A probléma utána jön, amikor mondjuk elmegyek próbálni és jön egy holtpont dél körül. Akkor azért érződik a reggel ötös kelés. Ilyenkor meg azt mondom magamban, hogy a fáradt színész a jó színész, érzékenyebben próbálok.

– És ha még este játszani is kell?

– Hát ilyen gyakran van, ha vége kettőkor-fél háromkor a próbának, akkor van két órám pihenni, ha nem szinkronizálok.

– Azt is mondtad már nekem, hogy az is előfordult, hogy éjjel forgattál és onnan egyenesen mentél a rádióba műsort vezetni.

– A mostani héten kedden-szerdán-csütörtökön-pénteken is így van ez. A kedd például úgy nézett ki, hogy reggel hattól tízig rádióztam, tizenegytől háromig próbáltam a Hegedűs a háztetőn-t, délután négytől hajnali négyig forgattam és onnan persze megint mentem a rádióba. Majd a következő ugyanilyen nap kezdődött.

– Eközben tudsz valamelyest foglalkozni a világgal?

– Most nem.

– Tehát gőzöd nincs arról, hogy mit írnak az újságok, mit mondanak a hírekben?

– Azért a kocsiban bekapcsolom a rádiót, és ha tudom, a tévében megnézem a híradót. Nem vagyok teljesen elbutulva és nem is minden nap ilyen, mint amit most elmondtam.

– Amikor az Alföldi által igazgatott Nemzetiben játszottál, és most is játszol a rendezésében – meg azért nyilván a Hegedűs a háztetőn előadása sem lesz politikailag semleges -, akkor téged ellenzékinek sorolnak be, holott nyilvánosan nem nagyon politizálsz.

– Nem is nagyon szeretnék. De azt hiszem, hogy ezzel a Hegedűs a háztetőn előadással megint ellenzékinek fogok számítani. Nagy hősszínészek szokták ezt a szerepet játszani, de ez egy igazán szegény, jószívű kisember, aki nem bírja a feszültséget, nem bírja, ha fájdalmat okoz. Én így szeretném játszani. Nem gondolom, hogy ez egy nagy hősszerep.

– Például a Mephisto vagy a Danton halála, amikben főszerepeket alakítottál, kimondottan a hatalomról szólnak, nyilván te is gondolsz róla valamit.

– A Hegedűs a háztetőn esetében nyilván megkerülhetetlen, hogy egy zsidó közösségről szól, de nem csak erről. Alföldi el is mondta a sajtótájékoztatón, hogy az nem jó, amikor olyan helyzetbe hoznak egy népcsoportot vagy egy egész népet, hogy a fejük fölött döntenek róluk, és a végén el kell hagyniuk az országot. Ez a magyar állapotokról szól. Nyilván azért csinálunk színházat, hogy próbáljunk vele mondani valamit. De ez mindig előfordul, ez az emberiség problémája.

– Az aktuálpolitikáról mit gondolsz?

– Erről nem szeretnék beszélni, mint színész, de azt gondolom, hogy nem mennek jó irányba a dolgok. Túl sok a szegény ember, nagyon nagyra nyílt az életszínvonal területén az olló és nem igazságosan nyílt ekkorára. Igen sok olyan dolog van, amit nem tudok megmagyarázni, sok mindent nem értek, hogyan történhet meg.

– Sokan pedig azt nem értik, hogyan lehetett otthagyni a feleségedet, a gyerekeidet…

– Nem hagytam ott őket, amikor tudok, elmegyek hozzájuk. De akár forgatásra is odahozza őket az édesanyjuk, Ancsika, és ott is megölelem őket. Azt pontosan tudják, hogy nem a fenekemet verem a földhöz és nem Mallorcán nyaralok, hanem dolgozom, és esetleg ezért nem látnak egy napig.

– Sok vargabetű volt az életedben, alkohol, drog, baleset, börtön, ez ügyben én időnként meg szoktalak védeni, hogy ahhoz, hogy remekül eljátssz dzsentrit, diktátort, gyilkost, nem lehet minden nap otthon békésen enni a húslevest. A balesettől a börtönig színészi szempontból valószínűleg temérdek minden kamatoztatható tapasztalatokat jelent.

– Ezek igen, persze, ezek a téglák nyilván belekerülnek a hátizsákba és ha az ember nem is gondol rá, akkor is ott van az arcán vagy a néző fejében, ha olyan szituáció jön, akkor rögtön hozzáköti azt, amit rólam gondol. Ez, ha lehet ilyet mondani, bizonyos szempontból előny, de senkinek nem javaslom, hogy emiatt ilyesmiket kipróbáljon.

– Ugyanakkor a lelkedben ez teherként minden bizonnyal ott van, akár örökre is.

– Hát biztos, hogy ott van. A fene tudja, hogy az ember ezt mikor tudja rendesen feldolgozni vagy feldolgozható-e egyáltalán. Én azt mondom, hogy ezen nagyrészt túl vagyok, ez megtörtént, ez is az én életem volt, hozzám tartozik, de azt hiszem, hogy ezt már magam mögött hagytam.

Alföldi Róbert belecsapott a lecsóba

Alföldi Róbert újfent nagyon beletalált valami közepébe, belecsapott a lecsóba, amikor megrendezte az Átrium Film-Színházban A félelem megeszi a lelket előadását, aminek témáját Fassbinder híres filmjéből ismerhetjük. Egy hatvanéves német nő és egy nála húsz esztendővel fiatalabb marokkói vendégmunkás beleszeretnek egymásba. Emiatt ádázul gyűlölni kezdik és kiközösítik őket.

Fotó: Mészáros Csaba

Megáll a levegő a marokkói vendégmunkásokkal teli német kocsmában, amikor az eső elöl bemenekülő, nála húsz évvel idősebb, hatvan éves nőhöz, aki mereven gubbaszt egy kanapén, odamegy Ali, és felkéri táncolni. Először van egy kis balhé jellege ennek, hiszen annyira nem illik ebbe a közegbe, ahonnan kapásból kinézik, bámulnak rá, mint borjú az új kapura. Ebben a lebujban most éppen ő van kisebbségben. Ali a társai froclizásának a hatására is, némiképp provokatívan, de mégis udvariasan, odamegy hozzá, és mélyen a szemébe nézve, felkéri táncolni. Kapásból elutasítás, aztán már csak vonakodás a válasz, de a két tekintet találkozik, és ettől tán rögtön beindul valami, a többiek számára nagy attrakcióként, heccként, elkezdenek táncolni. És kialakul némi közös hullámhossz, ami hatására a takarítónő meghívja a férfit beszélgetni a lakására.

Mindketten a társadalom peremén vannak. Kivetettség érzetük, magányuk közös, ahogy a kíváncsiságuk is egymás iránt. Roppant egyszerű, tőmondatokban diskurálnak. És Ali kimondja Emmire, hogy „te jó vagy.” Emmi pedig kéri, hogy aludjon nála a nappaliban. Majd amikor reggel felébred, azt látja, hogy mellette alszik édesdeden. Ettől sikongatni kezd, hogy „úristen, úristen!”

Fotó: Mészáros Csaba

A színészek nagy gesztusoktól mentesen, visszafogott mimikával játszanak, csaknem úgy, mintha kamera előtt lennének. Tihanyi Ildi díszlettervező leszűkítette a teret, így a színpad két oldalán is nézők ülnek, ez akár jelképezheti is, valós és átvitt értelemben egyaránt, a kicsi mozgásteret, a fullasztó légkört. Hernádi Judit csaknem rezzenéstelen, de mégis kifejező arccal játssza Emmit, amit nem egészen tudom, hogyan is csinál, de mindenesetre kiválóan. Megmutat egy tényleg végletekig jó asszonyt, aki próbál nem tudomást venni a szerelmük miatti mind vaskosabb gyűlöletről, ahogy a Bányai Kelemen Barna által megformált Ali szintén. Igyekeznek egymásba felejtkezni. Lehet, hogy nem lángoló ez a szerelem, de megérzik a közös hullámhosszot, annak ellenére, hogy más korosztályhoz, már országhoz, kultúrához tartoznak, a lelkük találkozik, ahogy a két remek színész is ritka módon találkozik a szerepben. Megrázóak és felemelőek, fájdalmasak és szépek egyaránt.

Fotó: Mészáros Csaba

Körülöttük négyen formálnak meg több-több szerepet, virtuózan, de anélkül, hogy esztrádműsorba illően fitogtatnák átváltozóképességüket, amiben persze a jelmeztervező, Nagy Fruzsina fantáziadúsan és hathatósan segíti őket. Parti Nóra például Ali férfiasságára hajtó, mutatós kocsmárosnő, felvágott nyelvű takarítónő, és Emmi egyik lánya, aki boldogtalan házasságban él. A férfiak, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid nőt is játszanak, ha kell, például kirekesztő takarítónőt, feljelentő szomszédasszonyt, de persze ők népesítik be a kocsmát is. Beleadnak apait-anyait, egészen különböző karaktereket testesítenek meg, és ennek külön izgalma, és a drámai feszültséggel elegyedő humora van. Mindenkin nagy a teher, ez érezhetően igencsak inspirálja, frappírozza a szereplőket, ahogy nyilván az is, hogy tudható, most meglehetősen húsba vágó ez a téma. De emellett Alföldi azt is hangsúlyozza, hogy ez lehet, hogy kicsit különös, de mégiscsak szép szerelmi történet.

Fotó: Mészáros Csaba

Ali, amikor már nagyon kikészülőben van, éppen, amikor a környezet lassan-lassan megenyhülőben lenne velük kapcsolatban, vad, heves közösüléssel félrelép a kocsmáros nővel, akivel korábban is volt kapcsolata. Ezúttal a kiéhezett testek találkoznak, de a lelkek nem. Emmi utána megy a férjének. Megrendítő, ahogy szorosan magához öleli, és azt mondja neki, hogy a félrelépés nem számít, hiszen feltétlen a szeretet. De Ali már kikészült, kórházi kezelésre szorul. Ott ül mellette az aggódó Emmi, fogja a kezét, és elsötétedik a szín, vége a produkciónak, nem tudjuk, hogy a szorongás, a félelem, a temérdek gyűlölet okozta megrázkódtatás, végleg megette-e a lelket, vagy van gyógyulás.

Tulajdonképpen rémes, hogy ennek az 1974-ben bemutatott filmnek a témája most is égetően aktuális. A német társadalom komoly önvizsgálatot tartott, és jobbára gyógyultnak tekinthető. A miénk mindinkább megbetegszik. Ezért is hat ilyen erőteljesen ez az ütős produkció.

Cirkusz, tánc, színház: műfajok keveredése a Szigeten

Nagyszabású utcaszínház, nemzetközi kortárs “cirkuszfesztivál”, kortárstánc előadások és a Sziget területén felbukkanó rendkívül látványos „sétáló utcaszínházak” – csak néhány program, amik miatt a Sziget az egyik legegyedibb nagyfesztivál a kontinensen.

Az elmúlt évekhez hasonlóan a Sziget idén is egy nagyszabású utcaszínházi előadással szórakoztatja a látogatókat. A Nagy Utcaszínház az AMC támogatásával idén a Sacude társulatát hozza el Barcelonából, akik Euforia című előadásukat mutatják be minden este az utolsó nagyszínpados fellépő után. A darab egy olyan különleges világba repíti a nézőket, ahol a légi akrobaták különleges mozdulatait elektronikus zene és fényshow kíséri, hogy még szabadabban szárnyalhasson a látogatók elméje.

A Cirque du Sziget a megszokott helyén, színes nemzetközi programmal vár mindenkit.

Az 1000 férőhelyes nagy cirkuszi sátorban és a külső szabadtéri helyszíneken koradélutántól késő éjszakáig folyamatosan váltják egymást az izgalmasabbnál izgalmasabb produkciók. A sátorban 5 társulat előadása lesz látható minden nap. A francia Cirque La Compagnie L’avis Bidon című előadásában a művészek a humor és az akrobatika ötvözésével ragadnak magukkal mindenkit, és járják körbe a család, a személyes kapcsolatok és a szociális érzések témáit. Kanadából érkezik a Barcode Circus Company, akik Sweat & Ink című előadásukban az emlékezés és a kapcsolatok témakörét járják körbe akrobatikus metaforákon keresztül.

Nagyon fontos és érzékeny témára tapint a francia Cie Cabas társulat Desiderata című előadása. Hat férfit látunk, sokszor a magasban: repülnek, zuhannak, elkapják vagy épp ütik egymást, táncolnak, ölelkeznek, verset szavalnak, brutalitásba fordulnak, hogy aztán annál gyengédebbek lehessenek egymással – meztelenül vagy épp “csak” kivetkőzve önmagukból.

A Sziget és a Cirkusziskolák Nemzetközi Szövetsége (FEDEC) közötti együttműködésnek köszönhetően, idén két cirkusziskola növendékei is fellépnek a fesztiválon. A Palesztin Cirkusziskola a My Share című előadással érkezik Ramallahból, míg a Baross Imre Artistaképző hallgatói a Szentivánéji álmodók című előadásuk Szigetre készített adaptációjával színesítik a programot.

A szervezők mindenkinek ajánlják a francia La Burrasca női társulat előadását, akik Margeurite-tel, a saját darujukkal érkeznek, hogy azon mutassák be élőzenével kísért légi akrobatikára épülő előadásukat. A külső színpadon az argentin EspumA BrumA kristálygömbökkel és más tárgyak átalakításával, illetve a tangó és a humor erejével teremti meg saját világát.

A Hand Some Feet finn-ausztrál párosa a zsonglőrködés és a kötéltánc ötvözetével varázsolja el a közönséget. Az olasz-argentin Duo Masawa és az olasz Duo Kaos akrobata kettősei üde színfoltjai az idei programnak, akik humorukkal, bájukkal és ügyességükkel minden korosztályt elbűvölnek. És végül, de nem utolsó sorban, több évnyi próbálkozás után végre sikerült a Sziget szervezőinek elhozni Hishashi Watanabé-t Japánból, aki az akrobatikus zsonglőrködés szupersztárja, és számos rangos cirkuszfesztivál ünnepelt fellépője. Idén végre a Sziget közönsége is megismerkedhet vele.

A színház és tánc iránt érdeklődő közönség idén is a megszokott helyen, a domb lábánál, de egy teljesen megújult külsejű és koncepciójú helyszínnel találkozhat.

A Theatre-and-Dance Field a Fidelio támogatásával programhelyszínén két külső szabadtéri színpadon futó produkciók, illetve helyspecifikus előadások váltják egymást, valamint több interaktív installáció is várja a közönséget. Ezúttal is rendkívül színes, nemzetközi programmal készülnek a szervezők. A program – ahogy eddig is megszokhattuk – a nemzetközi társulatok mellett a hazai művészekre is fókuszál, a nagy hírnévnek örvendő táncosok mellett pedig feltörekvő tehetségek is színpadra lépnek majd.

A magyar fellépők között megtalálható Mészáros Máté és társulata, ismét jelen lesz a Sleeping Beauty Project által létrehozott Dream Experiment című alvó installáció.

Márkus Sándor bábművész interaktív bábinstallációval készül a fesztiválra, és a Willany Leó Improvizációs Táncszínház előadásai is tovább színesítik a proramot.

Érkezik Alja Branc szlovén koreográfus magyar táncosokkal készített előadása a Don’t do, try!, idén első alkalommal lesz látható a szintén magyar Flying Bodies társulat, és ebben az évben két spanyol társulat is hoz olyan helyspecifikus előadást, ami nagy érdeklődésre tarthat számot. A barcelonai Insectotropics a The Legend of Burning Man című előadása Mohammed Bouazizi, egy tunéziai férfi történetén alapul, aki az Arab Tavasz forradalmának szikrája volt. A másik spanyol alkotó, Angel Durán a Papillon (Pillangó) című látványos táncszólójával érkezik, amelyet az azonos című film ihletett, és ahhoz hasonlóan a menekülésről és a szabadságról szól.

A világhírű olasz koreográfus, Alessandro Sciarroni a számos rangos fesztiválon már bemutatott Save the last dance for me című előadását is láthatjuk a Szigeten, a francia Un Loup Pour L’homme társulat Cuir című duettje a vonzást és a vonzódást járja körbe, a francia hip-hop táncosból és a portugál kínai rudas akrobatából álló O Ultimo Momento a L’Autre című előadása pedig a két szereplő kapcsolatát követi nyomon.

Idén a női előadókra is nagyobb figyelmet fordít a Sziget színházi programja. Az egyik ilyen előadás a baszk Lasala társulat Fight című koreográfiája, a másik a Sziget szervezőinek a felkérésére a februárban a Trafóban nagy sikerrel bemutatott fiatal belga társulat Forces című előadásának egy olyan adaptációja, ami az utóbbi hónapok szomorú háborús híreire reflektál. A kortárstánc kedvelői számára nem újdonság, hogy sokszor a tánc és a cirkusz, illetve a színház elemei is keverednek egy-egy előadáson belül, erre példa Viktor Černický PLI című előadása is.

A sétáló utcaszínházak előadásaiban, legyen szó óriásbábokról, miniatűr autóbuszról, vagy épp furcsa és meglepő lényekről, a művészek minden lehetőséget megragadnak, hogy a látogatók is az előadások aktív résztvevőivé váljanak. A Paris Bénarès francia társulatának óriásbábjai fémből, fából és gyantából készült gépezetek, amelyeket egyszerre több bábművész kelt életre. Láthattunk már tőlük pár évvel ezelőtt egy hatalmas tevét, idén pedig két gyönyörű indiai szent tehénnel barátkozhatunk. A dobok és a tűzijátékok egészen különleges keverékét hozza a Deabru Beltzak baszk zenekar sétáló utcaszínházi előadásával, ahol a boszorkányok ördögét is megidézik.

Ha valaki ennél csendesebb találkozásokra vágyik, mindenképpen keresse fel Robson Catalunha brazil művész növény-ember performanszát, The Hybrid, ahol többek között eljátszhatunk a gondolattal, hogy vajon milyen lehet egy olyan világban élni, ahol a növények is beszélni tudnak hozzánk.

„Ott van a haza, ahol a haszon”

Vidnyánszky Attila végletekig eldurvult világot mutat Bánk bán rendezésében, a Gobbi Hilda Színpadon. Ottó a nyílt színen otrombán megerőszakolja Melindát, valóságos udvari orgia tanúi is lehetünk, és ez az orgia persze jelképezi mindazt a mocskot, káoszt, aljasságot, ami itt honol.

Vidnyánszky akkurátus alapossággal lepucol Katona József darabjáról minden üres fennköltséget, értelmetlen pátoszt, a mából kiindulva, de napi aktualitásokat nem használva, rendezi meg a produkciót. Megnöveli Biberach fajsúlyát, már-már főszereplővé teszi, érzékeltetve ezzel, hogy elszaporodtak ezek az alattomos képmutatók, gyakorlott bajkeverők, haszonleső, nagyzoló, csúszómászók. Biberach harsogja az inkriminált mondatot, „ott van a haza, ahol a haszon.” És ennek megfelelően lúdbőröztetően tenyérbemászó fickót játszik, remekül, Horváth Lajos Ottó. Megmutatja, hogy egy alapvetően okos, agyafúrt ember hogyan válik a gerinctelenség, a számító elvetemültség, a rideg agresszió megtestesülésévé.

Vidnyánszky színre visz egy egész televényt, ott van a félkörívben körülült színpadon Biberach sok-sok inkarnációja, és nagy elánnal mérgezik a levegőt. Gyakran állandó a mozgás, párhuzamosan többféle cselekmény is zajlik, mint amikor megyünk az utcán, és jó néhány dolgot látunk és hallunk magunk körül egyszerre. Mindehhez a kaposvári színinövendékek még élő zenét is szolgáltatnak, de színészként is jelen vannak, táncolnak is, pulzál, lüktet, él az előadás, amihez jelentős mértékben hozzájárulnak Olekszandr Bilozub parádés jelmezei, riasztóan rideg díszletei. Aztán amikor valami igen fontos történik, csönd lesz, netán halálos, vészjósló csönd, és ott áll például szemben a másikkal Gertrudis meg Bánk, és ahogy egymás szemébe néznek vádlóan, mindketten felsebzetten, fájdalmasan, az maga a lidércnyomás. Ekkor nincs is értelme semmi párhuzamos történésnek, mert, ha cigánygyerekek potyognának az égből, akkor is csak rájuk lehetne figyelni. Erre a sorsdöntő összecsapásra, meg a két karizmatikus színészre. Mindketten fenomenálisak.

Udvaros Dorottyának több olyan szerepe volt a Nemzetiben, amiben inkább csak egy jel volt a rendező koncepciójában, mint kiteljesedő színész. Hát most kiteljesedhet, és meg is teszi. Naggyá nő a deszkákon. Eszében sincs egyértelműen undok, idegenszívű királynőt játszani. Nem kapásból utálható perszónát ad. Nagyon is árnyalja a képet azzal, hogy bár kezében a hatalom, próbál beilleszkedni a magyarok közé, és szenved attól, hogy ez nehezen megy. Félti magát, félti gyermekét, félti távollévő férjét a háborúban. Sok szempontból ő is kiszolgáltatott.

Bánkot soha nem láttam ilyen jól játszani, mint most Mátray Lászlótól. Tán még akkor sem, amikor saját társulatában, Sepsiszentgyörgyön, Bocsárdi László rendezésében, egészen más felfogásban, alakította a szerepet, szintén meglehetősen jó előadásban. Igazi, magas, izmos, férfias hősszínész, de egyáltalán nem úgy, hogy öblöget a hangjával, amivel egyébként szépen megáldotta a természet, ha úgy istenigazából kiereszti, repednek a falak. De nem él vissza ezzel az adottságával, tud akár suttogóan töprengő, vívódó színész lenni, mestere a színpadi élve boncolásnak. Udvaros és Mátray találkozása a deszkákon esemény, hitelesen játszanak nagyvadakat, hiszen ők is színházi nagyvadak.

A kisembert, Tiborcot formázó Varga József nem térdeplő, könyörgő, kérvényezőt ad. Egyenes gerinccel sorolja a végtelenségig a panaszait, mint aki tudja, nem rajta múlt, hogy ebek harmincadjára jutott az ország. Söptei Andrea Melindaként mártírt ábrázol, aki bármennyire is próbálkozik, a temérdek gazsággal szemben nem lehet hathatós ellenszere. A Biberach tanítvány, és általa félrevezetett Ottó, Farkas Dénes megtestesítésében, maga lesz az elszabaduló, gátlástalan szörnyeteg, méltán rohan a vesztébe. A lázadó Petur bán Olt Tamás, akiben iszonyú mennyiségű indulat, düh gyűlt össze, mégsem jut el az életképes pártütéség, Bánk le tudja csendesíteni, hogy aztán maga hajtsa végre a véres bosszút.

Szalma Tamás II. Endreként, aki hasonló cipőben jár, mint Bánk, némi feloldozással szolgál. Nagy lélekről tanúbizonyságot téve, megbocsát, amennyire lehet. Ezzel a manapság ritkaságszámba menő gesztussal megteremti a megbékélés lehetőségét. Hogy aztán ez bekövetkezik-e, azt a kérdést nyitva hagyja az átütő erejű előadás. A jelenlegi súlyos helyzetben nem is tehet mást.

Cserje Zsuzsa halálára

Vasárnap délután 72 éves korában meghalt Cserje Zsuzsa, színésznő, dramaturg, kritikus, rendező. Ezt a lányai, Szamosi Zsófia és Szandtner Anna tudatták a Facebookon.

 

Maga volt a megtestesült vitalitás. Az agya is mozgott állandóan, mindig újabb és újabb és még újabb tervei voltak, de a gesztikulációja is széles és gyors volt, beszédtempója pedig sebes. Rajongott a színházért, miközben nagyon tudta mondani a magáét, ha nem tetszett neki egy előadás, már a szünetben beindult a szövegáradata. De lelkesedni még inkább tudott, produkcióért ugyanúgy, mint a saját ötleteiért, ezekből aztán volt neki szép számmal. Tán csak egy valamit csinált lassan, autót rendkívül óvatosan, már-már félve vezetett, hozott haza úgy vidékről esti előadásról, hogy jóval, de jóval hosszabb ideig értünk haza, mint általában. És vitt csigalassúsággal Terénybe is, ahol színházi fesztivált szervezett, de közben sebesen járt a nyelve, temérdek mindent mesélt a nógrádi faluról, azt is hogyan szerelmesedett belé, és út közben pedig csodáltuk a dimbeket-dombokat, amikről persze szintén volt mondandója. Később aztán itt vett egy parasztházat, magán gombamúzeumot rendezett be benne. Mániákus gombász volt, a lakását is telezsúfolta gombákat ábrázoló tárgyakkal. Amikor idény volt, akár az utolsó pillanatban telefonált, hogy menjünk hozzá gombavacsorára, mert most friss, amit szedett. Ez persze nagy dumapartikat is jelentett, eszeveszett volt a humora, folyamatosan lehetett röhögni vele. Telis-tele volt történetekkel, adódtak pikírt megjegyzései, rosszkedvű időszakai, de mégis, azt hiszem, maga volt a megtestesült életszeretet.

Színésznő akart lenni, nem vették fel, aztán megint nem vették fel a főiskolára. De váltig színház közelben maradt. Elment például félévre Párizsba, és mohón színházakat nézett. Volt Nemzeti stúdiós, pár éve, amikor a Hevesi Sándor téren, de ugyanabban az épületben, azóta Magyar Színházban, rendezett, mondta is, hogy újra van joga ott a művészbejárón bemenni. Segédszínészkedett Kecskeméten, csipetnyit táncos is volt a 25. Színházban, de ez nemigen ment neki, a Honvéd Művészegyüttesnél a versmondás annál inkább. Ezt a tudását kamatoztathatta az Irodalmi Színpadon, és önálló estjeiben is. Diplomát is szerezett, járt az ELTE-re, a bölcsészkarra, színházelméletet végzett a színművészetin. Színikritikákat, színészportrékat is írt, nem feltétlenül az alapos elemzés volt az erőssége, hanem érzékenyen, élvezetesen volt képes közvetíteni a benyomásait, jók voltak az impressziói, szemléletes az írásmódja. Tíz évig volt a Népszínházban, illetve a belőle alakult Budapesti Kamaraszínházban dramaturg. Mindebből már logikusan következett, hogy rendezni is kezdett. Színpadra vitte például a Furcsa pár női változatát, ebben még színésznőként is láthattam a Budaörsi Játékszínben, mert be kellett ugrania a produkcióba. Mit mondjak, sokat nevettünk.

Agyvérzése után ő csalogatta vissza Berek Katit végtelen empátiával a színpadra. A szentek kútja című darabba, az akkor még igen nehezen beszélő nagy színésznőnek, beleírt egy néma koldus szerepet, ami az eredeti szövegben nem létezett. Soha nem felejtem el, amikor Berek egy lépcső tetején megjelent, és a korlátba kapaszkodva, lassan oldalazva, learaszolt a színpadra. Látszódott rajta, hogy pokolian fájnak neki a lépések, és ezt a kínszenvedést átplántálta a figurába, szinte az emberiség szenvedése jelent meg az arcán. Cserje még rendezte őt, ő találta számára A nénikém meg én című darabot, amit a Thália Stúdióban vitt színre. Ebben beszélni nem tudó öregasszonyt játszott, Jámbor László partnereként így volt másfél óra hosszat lenyűgöző a deszkákon,

Cserje Zsuzsa nem rendezett fesztiváldíjas, nagyon egyedi elképzelésű produkciókat, de élvezetes előadásokat, amikben remek játéklehetőséget adott a színészeknek, igen. Ilyen volt például a Shirley Valentine is, amiben Vándor Évának biztosított hosszú sikerszériát.

Ami neki csak kicsit sikerült, az a gyerekeinek igen, Szamosi Zsófia és Szandtner Anna egyaránt kiváló színészek lettek. És megjöttek már az unokák is, róluk büszkén tett ki képeket a Facebookra. Itt tudatták a lányai a halálhírét. Markáns, senkivel össze nem téveszthető, szívvel teli egyéniség, kiváló színházi ember volt.

Őszintén magáról vall, lemeztelenedve

Pokorny Lia amikor a legnagyobb fájdalom kellős közepén vergődik, amikor azt érzi, hogy a lelkét véresre cafatolják egy nagy késsel, annyira fáj valami és miközben ül vonyítva a fájdalomtól, arra gondol, hogy aha, a keze akkor éppen így van most, az arca hogyan áll. Ahogy azt is figyeli, milyen az, amikor gyakorlatilag levegőt nem véve, tátott szájjal zokog vagy némán sikít és közben kívülről vizsgálja magát, jegyzeteli az agya a gesztusrendszert, az állapotot, a testtartást. Ezt mind elraktározza, miközben belehal a fájdalomba. Ez egy agyrém! Nagyon durva érzés, mondja a Centrál Színház kiváló színésze.

 

A Dolgok, amikért érdemes élni című monodrámában, egy hihetetlenül energikus, életerős, hittel teli nőt játszol, aki valószínűleg sok mindenben azonos veled. Így van ez?

Nagyon sokan nem veszik észre, hol van improvizáció, hol van írott szöveg és hol kezdődik a szerep. Még az ismerőseim közül is jónéhányan azt gondolták, hogy ez az én történetem, az én életemről írták. Mondtam valakinek például, hogy, de hát tegnap jártál nálunk, találkoztál édesanyámmal, láttad, hogy nem olyan, mint akiről a darabban szó van. Erre azt felelte, hogy Jézusom, tényleg!

De akkor miért érezhetjük ennyien, hogy a darabbeli nő élete igencsak közel áll hozzád?

Fotó: Rick Zsófi

Mert hiába az írott szöveg szerint nem rólam van szó, mégis annyi mindennel találkozom a darabban, amivel párhuzamosan megy az én történetem. Valóban nem feltétlenül tudom különválasztani a saját énemet és a szerepet. Mint amikor általában a színész fölvesz egy jelmezt, fönt áll a partnerekkel a színpadon és ezzel mégiscsak el van választva a nézőktől. Ez az előadás viszont olyan, mint egy önvallomás a nézők között.

Hangsúlyozottan civilben vagy, farmerben és ingben, mintha otthon lazán elkezdenél magadról mesélni valakinek.

Igen, és az, hogy a nézőkkel folyik az improvizáció, azt hiszem, méginkább ráerősít erre. Engem kimondottan segít, hogy civilekkel játszom, igen nagy felelősség, hogyan szólok hozzájuk. Óriási koncentrációt igényel, hogy ne engedjem el a nézőket, megállás nélkül velük kell kommunikálni. Tartani kell őket a tenyeremen. Azok, akiket kihívok játszani, minden áldott este mások, más személyiségek, teljesen máshogyan kell hozzájuk szólni. Kicsit sem érezhetik azt, hogy ők ott állnak nagyon hülye helyzetben és nekik valamit csinálniuk kell.

A nézőkkel tulajdonképpen a szerepbeli családod tagjait játszatod el.

ILLATSZERTÁR a Centrál Színházban.

Így van, olyan mintha belekóstolhatnának az én életembe. Miközben a közönség tagjaiban, azt hiszem, nagyon felfokozott az izgalom, hogy úristen őket ne hívják ki. Az sem mindennapi, hogy közöttük állva annyira megnyílok, hogy mindenképpen én vagyok ott, az én könnyeim potyognak. Szerintem egészen különös érzés lehet, ha valaki ennyire őszintén magáról vall, lemeztelenedve. Nem választ el minket színpad, hiszen gyakran megyek le a nézőtérre, és megengedem, hogy a néző akár tíz centire tőlem lássa a könnyeimet és a szemébe nézek.

Téged ilyen szituációban nem zavarnak a nézők? Vagy éppenhogy segítenek? Hiszen tőlük valóban néhány centire tényleg akár elbőgöd magad, ami vitatható is lehet, hiszen szokták azt mondani, hogy ne a színész sírjon, hanem a néző. Többféle baj is lehet a sírásból, például elmosódik a sminked.

Jaj, az nem érdekes! Ebben a darabban belekukkantunk abba, hogy egy emberben milyen felkavarodások, fájdalmak vannak, de utána én magam oldom ezt azzal, hogy na haladjunk, menjünk tovább, nincs nagy baj, kicsit a kelleténél talán többet vallottam magamról, de nem maradunk ebben benne, nem sajnáljuk magunkat. Ettől valahogyan a nézők is átadják magukat azoknak a pillanatoknak, amikor én kinyitom azt a dobozt, amit az ember jó mélyen el szokott zárni magában, hogy elássa azokat a csúnyaságokat, amik benne maradnak, mint sérülések. Szerintem ezért a bátorságért nagyon hálás a közönség.

Ilyenkor előjönnek belőled azok a dolgok, amiken egykor bőgtél az életben?

Persze, húha!!! Én megengedem magamnak az életben is, hogy sírjak. Hogy mikor sírtam, azokat a nagyon komoly dolgokat most nem fogom elmondani, azok az én titkaim. A színpadon pedig nem a titkaim, amikor más szavak mögé rejtem őket. Amiket a nézők megtapasztalnak aznap este, azok az én fájdalmaim, az én félelmeim, de nem az én szavaim, nem az én történetem. Én a tehetetlenség miatt tudok sírni, csalódás után tudok sírni, ha nagyon elfáradok, akkor is tudok. Ha régóta nem mozdul egy élethelyzet és nem érzem magam jól benne, akkor a kétségbeeséstől tudok sírni. Valószínűleg ezért nem raktározom magamban annyira a fájdalmakat. Közben pedig mégsem mondhatom, hogy nem, mert mindennek, így például annak is, hogy most rekedt vagyok, vizsgálom az okát, érdekel, hogy a hangszálaimmal miért küszködöm hetek óta, hiszen ennek is nyilván oka van.

Neked tudom, hogy van egy olyan elméleted, ami szerint minden ami történik, úgy jó, ahogyan van és mindennek megvannak a maga tanulságai, ezek alapján pedig tovább lehet lépni. Akkor viszont miért kell sírni, hiszen így akár az is teljesen jó lehet, hogy történik valami rossz, mert annak alapján majd át lehet lavírozni valami jóba.

Fotó: Horváth Judit

De a rossz nem azért jó, mert jó. Hanem pont a fájdalom az, ami présel téged egy helyzetbe. Nem akarsz kimozdulni mondjuk egy állóvízből, ami már nem okoz örömet. Akár azért nem hozod meg a döntésedet, mert miatta sok mindenről le kellene mondanod. Az ember iszonyú fájdalmakat él át, de éppen ezek segítenek abban, hogy te a helyes útra terelődj. A fájdalom könnyeket csal a szemedbe, nem kell úgy csinálni, mintha a fájdalom nem fájna. Nem kell úgy csinálni, mintha egy krízishelyzet boldoggá tenne. A hatása lehet jó, az, hogy nagyon sokat tanulsz belőle. A fájdalmat nem tudod megspórolni.

Amikor az Új Színházban változott a vezetőség, és számodra és még többek számára elfogadhatatlan volt, amit képviselt, akkor te voltál az első, aki azt mondtad, hogy eljössz a színháztól. Nem nagyon maradtál benne abban a szituációban, ami neked elfogadhatatlan volt.

De attól még ez fájt, nem okozott örömet, hogy ez a helyzet kialakult. Ez amúgy egy jó példa, ebben az esetben is sírtam és nem azért, mert nem tudtam, hogyan döntsek, hanem mert túl sok emlék tolult fel bennem, ott volt mögöttem az Új Színházban tíz év és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Miközben ott kellett hagynom egy csomó mindent, ami igen fontos, értékes volt. Ez engem egy új útra terelt, hiszen abban a szituációban nyilván nem lehetett maradni.

Voltak, akik maradtak, olyanok is, akik valószínűleg nem értettek/értenek egyet az új irányzattal.

Fotó: Kiss Kriszti

Én nem török pálcát fölöttük, pedig sokan megtették. Azt hányták a szemükre, hogy miért nem bizonyították be, hogy a helyzet tarthatatlan. Közben pedig senki nem kínált nekik munkát, azt kívánták volna tőlük, hogy az utcára kerülve bizonyítsák be, hogy tarthatatlan a helyzet. Tény, hogy egy ilyen szituációban az ember nem tudhatja, hogy lesz-e munkája vagy sem. Nekem mégis nagyobb esélyem volt erre, mint sokaknak, akik ott maradtak.

De akkor egyedül nevelted a fiadat. Azért jókora kockázat volt, hogy meg tudtok- e élni.

Igen, egy kisgyerekkel azt mondtam, hogy neki indulok a világnak, eltartom az anyukámat és fizetem a hitelemet.

És már középkorú színésznő voltál, aki után azért nem kapkodnak annyira, mint a fiatalok után.

Ez így van, abban a pillanatban valóban nem tudtam, hogyan lesz. Nem tudhattam, hogy Puskás Tamás hetekkel később azt mondja majd, hogy gyere, van egy szerepem és utána pedig azt, hogy gyere, szerződj le a Centrál Színházba.

Ha nem jössz el az Új Színházból, akkor valószínűleg nem mondja ezt.

Nyilván nem. Hozzáteszem, hogy a Csillag születik zsűrijébe is azzal hívtak, hogy hallották, eljövök az Új Színháztól.

Ez szolidaritás is volt?

Azt érzem, hogy volt ebben az is. Ha az ember úgy érzi, hogy menni kell és meg is meri ezt a lépést tenni, és ezzel maga mellett voksol, akkor valószínűleg jönnek lehetőségek.

A megrázkódtatásból aztán, gondolom, valami tovább tud épülni a színpadon, hiszen a színész a saját anyjának a halálából is profitál, bármilyen csúnyán hangzik is ez.

Ez így van. Olyan mintha lenne egy könyvtár az ember fejében az emlékekből meg pillanatokból. Amikor az ember a legnagyobb fájdalom kellős közepén vergődik, amikor azt érzed, hogy a lelkedet véresre cafatolják egy nagy késsel, annyira fáj valami és miközben ülsz vonyítva a fájdalomtól, arra gondolsz, hogy aha, a kezem akkor éppen így van most, az arcom hogyan áll, ahogy azt is figyelem, milyen az, amikor gyakorlatilag levegőt nem véve, tátott szájjal zokogok vagy némán sikítok és közben kívülről vizsgálom magam, jegyzeteli az agyam a gesztusrendszert, az állapotot, a testtartást. Ezt mind elraktározod, miközben belehalsz a fájdalomba. Ez egy agyrém! Nagyon durva érzés. És mégis arra gondolsz, hogy ez egyszer még jó lesz valamire a színpadon.

És meg is tudod mondani, hogy ebben és ebben a szerepben mi az, ami visszajött abból, amit valaha átéltél?

Persze, ez olyan, mint egy érzelmi gardrób, arra gondolok, hogy na melyiket akasszam le?

Nem rettentél meg időnként magadtól?

De, ez kicsit olyan, mintha megbolondultál volna. A színpadon is ugyanezt éled meg, hogy egyszerre vagy kint és bent. Különösen figyelnem kell a monodrámában, ahol civilekkel kell improvizálnom, hogy el ne veszítsem a darab fonalát, mert a nézők akár más irányba is terelhetnék a darabot.

Az improvizációs készséged nagy része nyilván a Beugró című tévéműsorból adódik, ami merő improvizáció és te vagy benne az egyetlen nő.

Voltak vendégek, kolléganők, de én maradtam. Hát igen, így függnek össze a dolgok. Amikor felhívott Kapitány Iván, hogy menjek el a Beugró válogatására, akkor azt gondoltam, hogy Jézusom, én nem tudok improvizálni. Amikor Bácskai Juli hívott a pszichoszínházába, hozzá sem akartam elmenni azzal, hogy nekem ez nem megy. Ő pedig mondta, hogy azért próbáljam meg. Ezt a monodrámát biztosan nem tudtam volna megcsinálni, ha nem lett

ILLATSZERTÁR a Centrál Színházban.

volna ez a sok-sok tapasztalat a Beugróban mögöttem. Nem nagyképűség részemről azt mondani, hogy ezt a darabot Magyarországon nagyon kevesen tudnák előadni. És nem azért, mert ne tudnák eljátszani a szerepet, rengeteg csodálatos színésznő van. De szükség van ahhoz magabiztosságra, hogy civil emberekkel improvizáljak. És arra is szükség van, hogy ezt a nézők elfogadják, akiknél nyilván beugrik, hogy ja, ez az a színésznő, aki a tévében improvizálni szokott. És ez nekik is biztonságot ad, bizalomérzetet kelt bennük, ami nem lenne, ha nem lett volna ez a tévéműsor.

A Csillag születik pedig az országos ismertséget hozta meg neked. Még akkor is, ha esetleg az a műsor nem egyezett az ízléseddel.

Én nem vagyok tévés, az nekem egy kaland volt. És közben ne felejtsük el azt, hogy a Csillag születik-kel nekem akkor hihetetlen ajándékot adott az élet. Nyilván egy színésznő leginkább Lady Macbethet szeretne játszani, nem feltétlen zsűritagként akar mutatkozni a tévében. Én mégis hálás vagyok ezért a lehetőségért, mert ettől megszűnt bennem az a félelem, hogy miből fogunk élni. Már bocsánat, de ez is egy valós félelem volt akkor. Azt se tudtam, hogyan lesz tovább az életem és egyszer csak egy ilyen igencsak nagy mentőövet

facebook

dobott az élet. Az pedig nagyon fontos, hogy az ember ott legyen a televízióban, mert lehet valaki fantasztikus színész, ha nem látják a képernyőn, sokkal kevesebben fognak bemenni miatta a színházba, pedig lehet, hogy csodákat játszik a színpadon. Engem az élet megkínált egy olyan lehetőséggel, ami azt mondta, hogy figyelj, neked a további életedhez az szükséges, hogy te a televízióból ismert legyél. Én elég sok karitatív dolgot szoktam csinálni és eléggé csapatjátékos vagyok. Társulatban létezem. Nekem lényeges az, hogy promotáljak fontosnak tartott produkciókat, kollégákat.

Húzónév lettél…

Igen, és ez felelősség, nem öncélú dolognak tekintem, hogy ez nekem jár.

Tehát például partnereidnek lehet választani kevésbé ismert színészeket, miattad bejönnek az előadásra, és akkor őket is megismerik?

Pontosan, és ugyanígy, fontos dolgok mellé lehet állni, mert jobban odafigyelnek arra az emberre, akit már a televízióban láttak.

Mik mellé álltál oda?

Résztvettem egy fogyatékos gyerekek melletti kampányban. Van egy jótékonysági alapítványunk, ennek égisze alatt el szoktunk menni Monorra, a roma telepre, sportnapokat tartani.

Kikkel?

Például Papp János kollégámmal és több civil barátommal, orvosokkal, közgazdászokkal… összeálltunk, és velük csináltunk egy jótékonysági alapítványt. Élelmiszergyűjtést is szervezünk. Amikor csak lehet, ilyen dolgokat vállalok.

A politikai nem érdekel?

Politizálni azért nem szoktam, mert nem tudok jól. Mindig olyasmit keresek, amihez értek. Nem tudom jól forgatni a szavakat. Nem véleményem nincs, hanem a szavaim nincsenek meg hozzá. Inkább azokat a dolgokat keresem, amikhez tudok értelmesen, ügyesen, tehetségesen kapcsolódni.

Azon kevés színészek közé tartozol, akik azt mondják magukról, hogy szakmai szempontból rendben vannak?

Igen. Figyelj, mondhatnám azt, hogy milyen jó lenne még forgatni nem tudom hány filmet. De nincs bennem sóvárgás, nagy hiányérzet, hogy ez kéne még, meg az kéne, mert nagyon sok mindent csinálok.

Hogyan csinálhatunk kiállítást arról, ami nincs? – Kiállítás a Kieselbach Galériában

0
  1. Egy megszállott művészettörténész-galerista, Kieselbach Tamás és egy kiváló művészettörténész, Molnos Péter sok évvel ezelőtt elkezdtek dolgozni a magyar gyűjtéstörténeten, ennek legfrissebb darabja az „Elveszett örökség” című könyv, amely a XIX. század vége és a XX. század elejének öt kiemelkedő képzőművészeti gyűjtőjének és az ő kollekcióiknak állít emléket.

Ezek a magyar gyűjtők olyan művészek képeinek voltak birtokosai, mint Van Gogh, Cézanne, Renoir, Monet, Picasso, El Greco, Rembrandt, nem elfeledkezve a legkiválóbb magyar művészekről sem, példaként megemlíthető Rippl-Rónai, Mednyánszky, Munkácsy vagy a nagybányai iskola tagjai. Kieselbach egyébként eddig összesen 40 könyvet adott ki annak a programnak a keretében, amelynek célja Molnos szavaival „a műtárgyak szimbolikus visszaszerzése”. De hogyan lehet kiállítást csinálni arról, ami nincs? Az öt kiválasztott műgyűjtő, Andrássy Gyula, Hatvany Ferenc, Nemes Marcell, Kohner Adolf, Herzog Mór Lipót gyűjteményeinek darabjai

szinte mind külföldre kerültek,

a tulajdonosok és a művek sorsa izgalmasan tükrözi Magyarország egyik legfelívelőbb korszakának a történetét.

 Egy „igazi” magyar gróf, négy zsidó bankár/nagyiparos (persze ők is megkapták a nemességet, még ha csak a báróságig vihették) életét és gyűjtő-szenvedélyének különböző korszakait veszi számba a könyv. Négyen közülük meghaltak a II. világháború kitörése illetve a Vészkorszak tombolása előtt. Az ötödik, Hatvany Ferenc, sikeresen elmenekült az országból, Svájcban halt meg 1958-ban.

Nagyon különböző személyiségekről beszélünk, ezt a kiállítási tablók is nagyon egyértelműen jelzik, a kurátorok egy-egy találó jelzővel illették a főszereplőket. Andrássy a politikus, Kohner a tudós, Nemes a műkereskedő, Herzog a befektető, Hatvany a művész jelzőt kapta. Akad közöttük akadémikus, a tudományok doktora meg tanulatlan zseni. Vagyonukat Nemes kivételével a szüleik alapozták meg, a gyűjtés számukra nem volt alapvető egzisztenciális tevékenység. Mi motiválhatta őket a műtárgyak megvásárlására? Andrássynál viszonylag könnyű a válasz, a kulcsot Batthyány Gyulától kapjuk meg: „A parlamenti csaták után fáradtan ment haza. Ilyenkor meggyújtott egy lámpát valamelyik képe fölött és leült.

Nézte a képet és így enyhült meg a művészet szemlélődésében.”

Kohner esetében talán az impresszionizmus lenyűgöző hatása lehet a válasz. Nemes – talán a legregényesebb életű a csapatban – a művek felfedezésében és gyors forgalmazásában talált örömöket és természetesen rengeteg pénzt. Herzog – Nemes hatására – sokáig elsősorban befektetésként tekintett a műgyűjtésre, később azonban megtanulta élvezni a tárgyakat. Hatvany maga is festő volt, ő tudta igazán értékelni a külföldi és a magyar „kollégák” műveit. Itt említem meg, a Kieselbach Galériában látható kiállítás Hatvany Ferenc műveit mutatja be, jó rácsodálkozni a ritkán kiállított, nagyon magas színvonalú képekre.

A kiállítás, de különösen a könyv nem csak azért felemelő, mert csodálatos képzőművészeti alkotásokat tár a közönség elé, hanem azért is, mert ennél nagyobb az ambíciója:

be akarja mutatni egy speciális nézőpontból Magyarország több évtizedes társadalomtörténeti metszetét,

különös tekintettel a zsidó nagypolgárság asszimilációjára. A műtárgyak gyűjtése sok, korábban zárt kaput megnyitott a nagyon gazdag és nagyon művelt zsidók számára, bizonyára ez lehetett a gyűjtési szenvedély egyik oka.

Szomorú, de nagyon tanulságos történetek bontakoznak ki a gyűjtemények széthordása, külföldre kerülése ügyében. Gazdasági válság, háború, megszállások – a történelem pillanatok alatt elsodorta az évtizedek alatt összegyűjtött tárgyakat. Egyes esetekben a gyűjtőnek sikerült néhány művet a Szépművészeti Múzeumra hagynia, de ez csak töredéke a széthordott kollekcióknak.  Számos mű külföldi múzeumok, galériák, magángyűjtemények dísze, sok közülük eltűnt, sokról lehet sejteni, hogy Oroszországba került, de ezek visszaszerzésére nincs esély.

Erről nyilatkozott a megnyitón részt vevő Lázár János is. Az ő személyét azért érdemes megemlíteni, mert egyrészt támogatta a kiállítást és a könyvet, másrészt európai stílusú, elegáns, szellemes, a magyar politikai osztályt kigúnyoló beszédet mondott, ahol még a bevétel egy részét megkapó Bátor Tábor Alapítványt (civil szervezet!) is igen pozitív megközelítésben említette.

Hadd fejezzem be ezt a cikket a miniszter egyik nagyon aktuális gondolatával:

„Akinek pénze van, annak kötelessége is van:

ma sok gazdag ember él Magyarországon, de nekik sajnos nincs igényük a művészi minőséget támogatni. A kiállításon és a könyvben bemutatott gyűjtők és gyűjtemények egyszerre voltak magyarok és európaiak, a művek pedig a világszínvonalat képviselték. Biztos vagyok abban, hogy a Kieselbach Galéria további kiállításai és könyvei is ebben a szellemben készülnek.”

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK