Mikor szembe kéne nézni
önmagunkkal
lehajtjuk fejünket
jól megnézzük cipőnk orrát
majd megvonva vállunkat
nagyot rúgunk
egy véletlenül arra járó
teljesen ártatlan kavicsba.
Törött tükör
Kertész Imre halálainak története
Az irodalmi Nobel-díjas magyar íróról-íróval készült könyv, a Kertész Imre élete és halálai (Magvető) nemrégiben jelent meg magyarul, szerzője Clara Royer.
Az éjszakáit presszókban, bridzsezéssel, pókerezéssel töltő fiatal Kertész Imre megismerkedik egy nála kilenc évvel idősebb, korántsem dekoratív, nagyszájú nővel, aki bekéredzkedik hozzá éjszakára. A nemrégiben leszerelt, állandó munkahellyel nem rendelkező, alkalmi munkákból élő fiatalember maga is albérletben lakik – szigorú főbérlője másnap fel is szólítja, hogy minél hamarabb igyekezzen megszabadulni ettől a nőtől. Nem így történt: Vas Albina élettársa, majd első felesége lett a későbbi Nobel-díjas írónak, aki megismerkedésük idején, 1953-ban még nem találta meg élethivatását.
Kertész később „börtönszolidaritásnak” nevezte azt az érzést, mely Albinával összehozta: Albina ugyanis megismerkedésükkor szabadult Kistarcsáról, ahova hamis vádak alapján internálták. Meg akarta írni Albina történetét, úgy érezte, tartozik ezzel neki, hiszen az asszony neki szentelte életét, sokáig az ő fizetése biztosította a megélhetésüket, s ez tette lehetővé az író számára, hogy intenzíven a készülő regényeivel foglalkozhasson. „Az én munkám az ő emlékműve is” – mondta az író az Albina temetésén elhangzott búcsúbeszédben.
Látszólag kitárulkozó
A Kertész-életmű figyelmes olvasója szembesülhet a látszólag kitárulkozó, az önéletrajzi elemekkel mégis óvatosan bánó beszédmóddal. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk Kertész fikciós műveit is önéletrajzként olvasni, főleg ha bizonyos elemek valóban találkoznak az önéletrajzi tényekkel. Az a hamis képzetünk alakulhat ki, mintha a műveket az életrajz tenné érdekessé, s egy valódi életrajz megírására nem is lenne szükség.
Egy francia irodalomtörténész idén magyarul is kiadott könyve cáfolja ezeket a tévhiteket.
Clara Royer, a Paris-Sorbonne Egyetem magyar irodalommal foglalkozó docense 2013-ban kereste fel először budapesti otthonában az akkor már idős, ápolásra szoruló írót. Előbb egy párizsi konferenciára szerette volna meghívni, később egy – kiadói megbízás alapján – készülő Kertész-életrajzához gyűjtött anyagot. Könyvében, mely magyarul Kertész Imre élete és halálai címmel jelent meg, a nyomtatásban is megjelent szövegek mellett a Kertésszel folytatott beszélgetéseinek rögzített hanganyagára, a Berlini Művészeti Akadémia Archívumában található, az író engedélyével áttanulmányozott Kertész-kéziratokra, fényképekre, dokumentumokra is hivatkozik. De – ahogy a kötet alcíme (Életrajzi esszé – a szerk.) is mutatja – nem szokásos életrajzot ír, hanem a művek értelmezését kitágító, az életműben való elmélyülést segítő esszét.
A francia cím (L’histoire de mes morts – Halottaim története, a szerk.) még radikálisabb a magyarnál, élettörténet helyett a halálok történetét ígéri, Kertész mottóként is idézett kijelentésével összhangban:
„Életem története a halálaimból áll, ha el akarnám beszélni az életemet, a halálaimat kellene elmondanom.”
Clara Royer és Kertész beszélgetéseit is a közelgő halál árnyékolja be, végig bizonytalan, hogy a következő találkozó megvalósulhat-e. A beszélgetés magyarul folyik, az írót szórakoztatják a francia nő kiejtési hibái, a látogatótól megkönnyebbülést, felszabadító nevetést vár, nehezen viseli, ha a közös múltidézés könnyeket csal beszélgetőtársa szemébe, ezért „a legkegyetlenebb kérdések” mindig a következő alkalomra halasztódnak. Utoljára 2015 szeptemberében találkoznak. „Meg akartam óvni tőle ezt a könyvet, és őt ettől a könyvtől” – írja Royer. A végső szembesítés valóban elmarad. „Azt mondtam, áprilisban jövök legközelebb Budapestre. Jöttem is, 22-én, a temetésére.”
Áldozatból hóhér
Az életrajz nem a születéssel, gyerekkorral kezdődik, hanem az íróvá érés folyamatát követi. Ebből a szempontból meghatározó a buchenwaldi tábor elhagyása és a hazatérés között eltelt időszak. Kertész a rendszerváltás után tervbe vette ezeknek a történéseknek a regénybe foglalását. A legyőzött Németországban játszódó, Zóna című regény ugyan nem íródott meg, néhány eleme azonban bekerült a Sorstalanság forgatókönyvébe. A buchenwaldi tábor felszabadítása után a kissé már felerősödött, de az indulási súlyánál még mindig húsz kilóval kevesebb fiú a felszabadító nyugati hadsereg katonáinak intése ellenére a szovjet zónába lép át. Egy vonat tetején utazik, mikor táskáját – benne az amerikaiaktól kapott meleg takaró, konzervek – egy orosz katona erővel elveszi tőle, hiába magyarázza, hogy ő zsidó.
„Kertész ekkor értette meg, hogy mindaz, ami addig történt vele, semmi ellen nem nyújt majd védelmet”
– szögezi le Royer.
Az otthoni életbe való visszailleszkedés hamarosan egy újabb diktatúra szabályaihoz történő igazodással lesz egyenlő. Amint betöltötte a tizenhatodik életévét, Kertész lelkesen lépett be a kommunista pártba (igaz, amint erről a K. dossziéban is vall, kicsit meglepődött, mikor az egykori nyilas házmestert is meglátta az egyik gyűlésen). Érettségi után Kertész kommunista újságíróként szolgálta a rendszert. Royer beszámol olvasóinak a Világosság című lapban, 1950-ben megjelent sztahanovista cikkekről (például A Danuvia ezerszázalékos „Szabad Ifjúság”-brigádját lelkesedéssel követi az üzem fiatalsága címűről), majd a fiatal újságíró kiábrándulásáról is. Kertész a besorozást – barátjához hasonlóan – egyetemi beiratkozással próbálja elodázni, de hamarosan lelepleződik. Sorkatonaként az egykori áldozat hóhérrá válik: börtönőr lesz a katonai ügyészség központi börtönében. Ez az élmény ihlette első regénytervét, az Én, a hóhért, melynek egyes elemei A kudarc című regénybe kerültek bele. Ahogy a Mentés másként című könyvében írja: „Nem Auschwitz – az elszenvedés – tett íróvá, hanem a katonai börtön – a hóhér, a ‘Täter’ helyzete.”
Kettős élet
Az elhatározás, hogy író lesz, A kudarcban olvasható, egy L alakú hivatali folyosón történt föleszmélés során egyértelműsödik. Royer ezt úgy értelmezi, hogy „Kertész kilép a dionüszoszi tömegből”, elhatárolja magát a táborok, a sztálinista diktatúra által meghatározott „engedelmességre késztető mechanizmusoktól”. Belső emigránsként persze ez az elhatárolódás nem lehet tökéletes. A sok nyelvet beszélő, talpraesett Albina, aki teherautó-sofőrként, majd pincérnőként kénytelen dolgozni, 1956-ban el akarja hagyni Magyarországot. Kertész ugyan – mivel akkor még nem voltak házasok – felajánlja neki, hogy menjen egyedül (neki ugyanis a regényíráshoz magyar közegre van szüksége), de Albina szolidaritásból mellette marad.
Ezután következik Royer kifejezésével a „kettős élet” időszaka, a Kádár-rendszer idején ugyanis a titkos regényírás mellett Kertész kénytelen a közönség ízlését és bizonyos ideológiai elvárásokat is kiszolgáló vígjátékokat írni (egyrészt pénzszerzés miatt, hiszen csak Albinának van állandó bevétele, másrészt, hogy elkerülje a munkakerülés vádját). Az írónak ekkoriban még társadalombiztosítása sincs, betegségeit az ismerős orvos szerencsére hajlandó Albina kartonjára vezetni.
A regényírás mindemellett nem megy könnyen, az Én, a hóhér terve kudarcba fullad (ennek az első regénynek kiadatlan töredékei a hagyatékban találhatók meg), helyette a deportálás témája kezdi foglalkoztatni.
Közben barátai javaslatára fog bele vígjátékok írásába. A közös munkával született darabokat, melyek Royer szerint Kertészt középszerű szerzőnek mutatják, sikerrel játszották nemcsak Magyarország vidéki városaiban, hanem a határon túl is. A Bekopog a szerelem című színművet, mely főleg egyik betétdala, a slágerré vált Járom az utam miatt lett közismert, 1961-ben Pozsonyban és Komáromban is bemutatták.
Kertész kollaborációnak érzi ezt a tevékenységét, s gyakran elmélkedik színház és diktatúra viszonyáról. Ezeket a korai darabokat azután tagadta meg végérvényesen, hogy egy Nyugatra került volt barát a Nobel-díj miatt irigykedve plágiummal vádolta meg.
Az írói státus
Regénye, A muzulmán (az első terv szerint ez lett volna a Sorstalanság címe) nagyon lassan készült: az író 31 éves korábban kezdte el és 44 éves korában fejezte be. Közben a vígjátékok sikere a család előtt is kicsit megnyugtatóbbá tette a helyzetét, különösen anyja, a becsvágyó Aranka szerette volna megérni, hogy fiából végre legyen valaki. Az igazi siker azonban csak jóval később jött el. A deportálás témáját Kertész nemcsak saját emlékeire hagyatkozva írja meg, hanem emlékeit irodalmi forrásokkal, dokumentumokkal, filmfeldolgozásokkal, az eredeti helyszín látványával is szembesíti. A holokausztirodalom közhelyeitől tudatosan igyekszik elhatárolódni, és megpróbál egy irónián alapuló saját nyelvet kialakítani. A kéziratot elutasító Magvető Kiadó viszont éppen a közhelyekre tartana igényt: a Sorstalanság megjelenésének évében kiadják például Moldova György A Szent Imre-induló című regényét, melynek főszereplője egy tizenegy éves fiú, aki a vészkorszakban különféle megpróbáltatásokon megy keresztül.
Royer a két regényt összevetve megállapítja, hogy a Sorstalansággal szemben Moldova műve „mindenféle formai újítástól mentes”, a „heroikus és patetikus hagyományba illeszkedő” történet, s didaktikus szempontból is jobban megfelelt a kiadó elvárásainak, hiszen még a felszabadító szovjet csapatokat is dicsőítette.
A Szépirodalmi Könyvkiadó ugyan megjelenteti 1975-ben a Sorstalanságot, de Kertésznek nemcsak a kiadói apparátus közönyével, a szerkesztők erőszakos stiláris beavatkozásaival, hanem a szándékosan lefojtott recepcióval és a terjesztés anomáliáival is szembesülnie kell.
A megjelenés után azonban írói státusa lesz, beléphet az Írószövetségbe, jogosult lesz társadalombiztosításra, s a szigligeti Alkotóházban is dolgozhat. Bár Royer szerint Kertész „tagadhatatlan undort érzett a magyar ‘irodalmi közeggel’ szemben”, Szigligeten mégis megalapozódott barátsága például Pilinszky Jánossal, akinek a műveiért rajongott, vagy Ottlik Gézával, akivel a bridzsezés szenvedélye hozta össze.
Részben Szigligeten íródott a Kaddis a meg nem született gyermekért című könyv, melyet sokan vallomásként, „hitvesi kapcsolata feltárásaként” akartak értelmezni. A mű főszereplőjének Kertészhez hasonlóan nem született gyermeke, el is válik feleségétől, aki viszont gyereket szeretne. Royer könyvéből olyan életrajzi háttér információt tudunk meg ezzel kapcsolatban, hogy itt nem Albina és Kertész vitájáról van szó (Albinát meg is kellett volna műteni ahhoz, hogy egyáltalán gyereket vállalhasson, de addigra már egyébként is kifutott az időből). A meg nem született gyermek története az író egyik (a könyvben meg nem nevezett) szerelméhez kapcsolódik: a pár az abortusz mellett dönt, de az asszony még a művi beavatkozás előtt elvetél. „Ezúttal a szívembe markol: magtalanul távozom. Nem hagyok magam után életet. Könnyű volt szembenézni a kérdéssel addig, amíg a sors fel nem kínálta” – írja Kertész egy kiadatlan feljegyzésében.
Elodázott öngyilkosság
Royer könyvének hangsúlyai az intellektuális kihívásokon vannak, de az Auschwitztól a Nobel-díjig ívelő életút is élesen kirajzolódik. Külön fejezet foglalkozik Kertésznek a nyolcvanas években született műfordításaival (például Sigmund Freud, Joseph Roth, Friedrich Nietzsche, Ludwig Wittgenstein műveit magyarította), melyek révén a német nyelvhez és kultúrához is egyre szorosabban kötődött. Az anya halála (illetve az azt megelőző vegetatív állapot és a tábori muzulmánlét összefüggései), a szerettei kihasználása miatt érzett bűntudat, a rendszerváltás utáni utazások, az Albina halála utáni mély depresszió, a második feleség, Magda jótékony hatása férje hangulataira, a Nobel-díj megsemmisítő jellege, a magyarországi vádaskodások, majd a Parkinson-kór következtében a végső leépülés – mindezek nemcsak az életrajz fontos elemei, hanem az önarcképszerű művek témái és alapanyagai is.
Minden könyv egy elodázott öngyilkosság
– írja Kertész a Gályanaplóban. Clara Royer tényfeltáró munkán alapuló, elgondolkodtató könyve ezeknek az elodázott öngyilkosságoknak, az így megszületett műveknek, vagyis Kertész halálaiból összeálló életművének a tükre.
Clara Royer (1981)
Francia író, történész, irodalomtörténész. Több magyar vonatkozású könyv szerzője. Doktori munkájában a két világháború közötti magyar zsidó írókkal foglalkozott. 2015 és 2018 között a prágai Francia Társadalomtudományi Kutatóintézet (CEFRES) igazgatója volt. Jelenleg a Sorbonne docense, ahol a magyar irodalom és a szláv irodalmak, valamint a modernizmus a szakterülete. Első regényéhez magyar származású nagyanyjának története adta az alapötletet, a könyv Csillag címmel 2011-ben jelent meg franciául. (Magyarul 2013-ban a Geopen adta ki.) Nemes Jeles László alkotótársa, az Oscar-díjas Saul fia és a Napszállta társ-forgatókönyvírója. Itt elemzett kötete Kertész Imre: L’histoire de mes morts (Essai biographique) címmel 2017-ben jelent meg franciául.
Polgár Anikó írása
“A Sziget bebizonyította, hogy korlátok csak a fejünkben léteznek”
A Sziget megváltoztatta az életemet, ez a kedvenc fesztiválom és kedvenc helyem a Földön” – mondja Gal Mizrachi. A kerekesszékes fiatalember akkor vált világhírűvé, amikor az idei Sziget Nagyszínpadán – a zenekar biztatására – a földhöz vágta a Foo Fighters frontemberének gitárját.
Gal idei szigetes fesztiválozásáról az osztrák Das Rund Filmproduction egy dokumentumfilmet készített – Wheels of Madness címmel -, amit nemrég mutattak be Bécsben, most pedig itt látható:
2015-ben járt először Szigeten, azóta minden évben visszatér Gal Mizrachi, 33 éves izraeli srác. Az elmúlt években a Sziget kedvencévé vált, mint mondta: ”Itt sokat tanultam meg magamról, az emberiességről, a kedvességről, a barátságról és sok új zenét ismertem meg köszönhetően a világ minden tájáról érkező előadóknak.” Gal évközben multimédiát oktat Tel Avivban, de alig várja a következő fesztivált. “A Sziget bebizonyította, hogy korlátok csak a fejünkben léteznek” – mondja Gal, hozzátéve, hogy ő a Szigetnek köszönheti, hogy jobb emberré és sokkal jobb baráttá vált.
Közlemény és az előzménye…
A Katona József Színház Facebook oldalán jelent meg Gothár Péter közleménye:
„Eddigi szellemi bázisomat, szeretett munkahelyemet, a Katona József Színházat kérem meg arra, hogy közleményemet a nyilvánosság elé bocsássa.
Egy évvel ezelőtt erkölcsileg elfogadhatatlan módon közeledtem színházunkban egy munkatársnőmhöz. Pár nappal később bocsánatot kértem és kaptam tőle.
Most, hogy ez az eset a színház, s azon keresztül az ország nyilvánossága elé került, szeretném bocsánatkérésemet nyilvánosan is megismételni. Nagyon sajnálom, ami történt. Ahogyan azt is, hogy nyers stílusommal, rossz modorommal vagy erkölcsileg kifogásolható viselkedésemmel valaha bárkit megbántottam.
Gothár Péter”
Az előzmény:
A budapesti Katona József Színház vezetőségének tudomására jutott, hogy egy szerződéses munkatársa több esetben is erkölcsi határokat átlépő módon viselkedett a színház dolgozóival.
A sértettek írásbeli bejelentése alapján az Üzemi Tanács megbeszélést hívott össze, ahol a résztvevők egyhangúlag elítélték a történteket és vizsgálóbizottság felállítását kérték az üggyel kapcsolatban. Az igazgatóság – a korábban nyilvánosan is megfogalmazott és követendőnek tartott belső irányelvek, valamint a két évvel ezelőtt módosított Üzemi Szabályzat 4-es számú melléklete alapján – vizsgálóbizottságot állított fel. A vizsgálatot külső szakértők bevonásával lefolytatta, a vezetőség pedig azonnali hatállyal a következő döntéseket hozta meg: az érintett személy a mai naptól, azaz 2019. november 19-től kezdve nem léphet az intézmény területére, illetve a színház a vele való közös munkát a továbbiakban befejezi.
A Katona József Színház társulatát az eset mélyen megrázta, a vezetőség az érintetteknek valamint az egész társulatnak felajánlotta pszichológus segítségét az ügy feldolgozásához.
Ezzel párhuzamosan a színház a vizsgálóbizottság felállításával és a fenti lépések megtételével az ügyet lezártnak tekinti, arról a későbbiekben sem a vezetőség, sem az intézmény munkatársai további nyilatkozatot nem adnak. Az érintett kollégák kifejezett kérése volt, hogy személyük maradjon anonim. Bizalmuk megtartása és személyiségi jogaik védelme kiemelten fontos a színház számára, ezért fokozottan kérjük a sajtó képviselőit ennek tiszteletben tartására!
Fald fel Kazahsztánt! – Kazahsztán 1.
Miután – jelentős politikai háttértámogatással – hazánk kedvenc fapados légitársasága elindította asztanai járatát, nagyon úgy tűnik, Kazahsztán lesz az új Grúzia. A mesés vadkeleti ország, ahová a magyarok az olcsó jegynek hála tízezrével zarándokolnak el. Mi már megtettük az első lépést, a nagy roham előtt odanéztünk.
Grúzia egyik nagy vonzereje kétségkívül a gasztronómia. Lehet vitázni a helyi szolgáltató szektor kifinomultságáról, meg arról, hogy tényleg olyan jók-e a grúz borok, mint amennyire lelkesek tőle a helyiek, de az vitán felül áll, hogy a hacsapuri-hinkali-cserépben sült gomba triásznál kevés jobbat lehet bárhol is enni. Kazahsztán persze egészen más, de gondoltuk, itt is érdemes egy posztot megereszteni az étkezéskultúráról – már csak azért is, mert kicsit sokkolóan hat a magyarokra. Elsőre, mert másodikra már rájönnek, hogy nem is olyan gáz. De még mielőtt ennénk, kezdjük az elején: hol is van az a bizonyos Asztana, ahová az ember megérkezik, miután közel öt órát ült, olyan székekben, amilyet a spanyol inkvizíciónak terveztek kínzóeszközként, de Torquemada visszadobta, hogy túl brutális, inkább maradna a vasszűznél. Térképileg itt:
Amúgy meg a nagy semmi közepén.
A táj az Asztanába vezető úton
Bár a helyi történészek állítják – és ezt ásatások is igazolják -, hogy már a középkorban is volt itt valamiféle település, a mai város Akmolinszk néven, a 19. századi orosz hódítás után kezdett el fejlődni. Kisebb regionális kereskedelmi és igazgatási központ lett. Némileg érdekesebb lett a hely a hruscsovi szűzföld-feltörési program idején. Ekkor települt be ide sok-sok orosz és ukrán, át is nevezték Celinográdnak, a „a szűzföldek városának”. A nagy lehetőséget a függetlenség után látta meg benne az ország első – és mindeddig egyetlen – elnöke Nurszultan Nazarbajev.
Ott van úton-útfélen
1997-ben fővárost csináltak belőle, átnevezték Asztanának (ami kazahul fővárost jelent), és mivel szénhidrogén-bevétel kerülközött jócskán, mindenféle külföldi tervező által megálmodott presztízsépülettel nyomták teli a belvárosát. Látványosra, de kissé életidegenre sikeredett.
A futurisztikus főtér – fő épülete a torony, amelyen a kazah nemzeti napszimbólum fénylik.
A piramist – A béke és egyetértés palotáját – britek tervezték, törökök építették, jó 8 milliárd forintba került
A Diadalív – valahogy inkább emlékeztet a bukarestire, mint a párizsira
A Han Satir, a „világ legnagyobb sátra”, valóban egészen elképesztő technikai megoldásokat tartalmaz, az üvegborítás kibírja, ha belül plusz 22, kívül mínusz 50 fok van, amúgy belülről egy elég szimpla ötemeletes bevásárlóközpont
Hogy a kellemes, és kazah viszonylatban szép Almatiból miért kellett ide hozni a fővárost, arra több megoldás is van. Mondjuk, az biztos nem, hogy jobb itt a klíma – mert az elképesztően pocsék. Novembertől márciusig visítanak a mínuszok, nem ritka a -35 – -40 sem. Nyáron, mondjuk, jobb az idő – igaz, akkor meg néha nagyon meleg van -, de a széles sugárutakon folyamatosan akkor is kellemetlen szél fúj. A cél inkább az igencsak ritkán lakott északi területek mesterséges benépesítése, valamint az addigra már erősen eloroszosodott észak visszakazahosítása lehetett. Az első sikerült – több, mint 1 milliónyian költöztek ide, az utóbbi nem annyira. A láthatóan kazah külsejű emberek is többségében oroszul kommunikálnak egymás közt is a városban.
Kazahok, oroszok vegyesen
A város éppen elég látványosságot rejt, hogy eltöltsünk ott akár egy teljes napot is. Ha meg akarjuk nézni a város összes múzeumát, amelyek kb. 80%-ban Nurszultan Nazarbajevről szólnak, akkor másfelet. A pár – marha széles – utcányi belvároson túl csak végtelen a modern Kínára emlékeztető, kissé lehangoló lakótelepek, és az új kazah elit számára épült lakóparkok váltják egymást.
Lakótelep Asztana határában (a házak mögött már a sztyeppe)
És sorházak a középosztálynak – amúgy ezek mögött is már csak a sztyeppe van.
Ezért, mondjuk, nem lenne érdemes kétszer öt órát szenvedni a gépen. De nézzük, mit kínál a kazah gasztró! Azt előre is leszögezhetjük: nem vegánnak való vidék!
Akinek a hal alternatívát jelent, az meg lehet mentve – ezeket pl. a Szír-Darjából fogták
Ezt gyakorlatilag az első étlap megpillantásakor le lehet szögezni. Egyik helyi ismerősünk mondta, hogy néhány héttel azelőtt fogadott egy indus csoportot, és egy rémálom volt őket etetni. A vega indusok gyakorlatilag az üres rizsen és némi kenyéren, meg pár uborkán kívül nemigen tudtak mit enni. Az egyszeri magyar olvasó ennél a pontnál megvonja a vállát, hogy hát e’minket nem zavar, itthon is a hús-zsír megy naphosszat. No, igen. De mi van, ha megmondom a két leginkább fogyasztott állat nevét: ló, és birka? Na, ugye.
Kazah kebab
A magyarok lótól való idegenkedésére az utóbbi időben mindenféle ködös-szenitmentális-magyarokdó bullshitet szoktak felhozni, mely szerint is a magyarság olyan mély érzelmi kapcsolatban áll a lóval, hogy szinte fájna annak a szánkba vétele. Mondják, ezt általában olyanok, akik lovat utoljára az Én kicsi pónimban láttak, esetleg az ügetőn. Valójában a lóhústól éppen a mélymagyarok által oly mértékben lesajnált európai kultúrkörben szokás idegenkedni. (Emlékszünk Nagy-Britanniában a pár évvel ezelőtti botrányra, amikor kiderült, hogy lóval dúsítottak a mélyfagyasztott húsos pizzát.) A sztyeppei népek, akik valóban komoly érzelmi kapcsolatban vannak a lóval, ennek ellenére elsődleges húsforrásnak tartják.
Félvad ménes a sztyeppén – ősz végén a tulajdonosok egyet-egyet kilőnek a sajátjaik közül, az lesz a hús télire
Azért gondoljunk bele, mégis mi a lóért tartanának hatalmas méneseket? Nekik is egy seggük van, amivel csak különleges esetben lehet több lovat megülni. A lóhúst a kazahok egyébként valóban nagy becsben tartják. Állítják, sokkal több benne az energia, mint bármely más húsban, és sokkal gyorsabban szívódik fel, így, aki lóhúst eszik, azt azonnal megérzi. Mondják, egy lókebab felér egy Red Bullal. Kicsit tudományosabban dicsérik az alacsony koleszterinszintjét, és magas ásványi-anyag tartalmát. Ízre egyébként kimondottan finom, kicsit a marhához hasonló. A legendás nyereg alatt puhítás helyett pácolják, mert a ló igen izmos állat, és tud rágós is lenni. A fent látható kazah kebab – az étteremben legalább is ez az általános neve – pedig a páctól és a fűszerektől igen ízessé és puhává válik. A lovat persze más módon is felhasználják. Teszik például rizseshúsba – piláf-plov-palav a különböző helyi nyelveken – vagy darálva tésztába töltik. Mind egyformán kiváló lehet.
Piláf lóhússal
A másik alaphústól a birkától való magyaros idegenkedést leginkább a „büdös” szóban lehet összegezni. És elsősorban nem is a húsra, hanem a faggyúra érzékenyek sokan. Nos, őket most lelombozzuk. A kazahok gyakorlatilag soha nem faggyazzák le a birkahúst. Legyen az zöldséglevesben, vagy piláfban, a jó nagy zsírdarabok ott fityegnek a húson. A siskebabokon (más néven saslik) viszont mindez csodásan átsül, ropogós lesz és egyszerre zaftos. Sem büdös nem lesz a hús, sem rosszízű, csak kicsit zsírosabb. Darátlan pedig alapeleme a grúz hinkalihoz kísértetiesen hasonló mantinak, meg a kemencében (helyi nevén tandir – végül is India sincs messze) sült szamszának. A főtt verziót amúgy ecettel szokták megönteni – nekünk nagyon ízlett.
Manti
De a csúcsbotránykő talán a hideg birkafaggyú, amit csemegeként fogyasztanak. Külön meg lettünk tisztelve, hiszen annak a báránynak a zsírját kaptuk vacsorára, amelyet a házigazda az áldozati ünnepen vágott le. Az ecetes ubival fogyasztott faggyú, mondjuk, inkább semleges volt, mint kimondottan jó, de semmiképp nem undorító. (Az a nép amelyik a szalonnát is szalonnával eszi, igazán nem tudom, mit undorkodik a hideg állati zsíron…)
Íme a faggyú
Lehet néha marhát is találni – a sertés azonban gyakorlatilag ismeretlen. A kazahok muszlimok, és ha nem is különösebben vallásosak, a disznóevésre nem szoktak rá.
Cégére szerint halal étterem – bár a halal-specialisták szerint itt nem igazán szigorúan ragaszkodnak a vallási előírásokhoz, disznó azért nincs
Az ételek, mint láttuk, alapvetően a sztyeppei nomád hagyományokat keverik az iráni hatásokon alapuló közép-ázsiai konyhával. A leveseknél már sokkal erősebb az orosz hatás. Nem csak az éttermekben, a magánházaknál is általános a borscs, a scsi, a szoljanka. Van azért kazah leves is: a besbarmak. A legkazahabb ételnek mondják.
Besbarmak
Kb. fradileves, mert mindent, ami marad a házban, beletesznek. Van benne hús – ló, birka – tészta és némi hagyma. Mi házi verzióban ettük, és jó volt, ha nem is akkora durranás, mint amekkorának a kazahok mondták. A jó ebédhez jó ital is jár. És ha kazahok, akkor első sorban a kumiszra gondolunk. A különféle szinten fermentált lótejet valóban úton-útfélen lehet kapni.
Lótejnek is kell a cégér …
Az alkoholos és alkoholmentes közt nem sok a különbség. Az alkoholos kissé csípősebb. De mi tagadás, ez volt az az ital, amivel nagyon azért nem bírtunk megbarátkozni.
Pedig igazán kedvesen kínálják
Sokkal finomabbnak bizonyult – bár ezt Asztanában kevésbé lehet kapni – a tevetej. Ennek is van némi csípős mellékíze, de az inkább kellemes. Az itthon kaukázusi kefír néven árult tejtermékre hajaz. (Az a röhej, hogy azt meg a Kaukázusban nem árulják. No, mindegy.)
Tevetej-árus néni
Tea is mindenhez jár – a kazahok az egy főre eső teafogyasztásban a másodikak a világon. Amúgy viszont nyugodtan mondhatjuk, hogy italkultúrában nagyon komoly orosz hatás érte őket. Kvászt, kompótlét – a Pepsi előtti orosz üdítőital-kultúra két alapelemét – gyakorlatilag mindenütt lehet kapni.
Kazah lepény – orosz kvásszal
Meg persze kólát is. (A zéró változat némi utánajárást igényel, de megoldható. ) Az alkoholos italok tekintetében viszont nagy a törés az ország eloroszosodott északi, és hagyományosan muszlim déli része közt. Északon még mindig aránylag könnyű vodkát is kapni. Délen állították – és ezt magunk is tapasztaltuk – hogy a sör még jelentős mennyiségben fogy a fiatalok közt is, de töményet már csak azok isznak, akik még a szovjet időkben nőttek fel. A fiatalok közt már – legalább is ilyen szinten – hódít az iszlám és az egészségtudatosság.
Az oroszos kocsmakultúra helyett visszatérőben van a hagyományos vizipipa (eredetileg sör se volt a helyen, de tulaj kiugrott a szomszéd boltba érte).
A hagyományos édességek között meg ott van a híres turkesztáni dinnye (a nagyszüleimmel mindig azt kellett keresni itthon is a kis piacon), meg a számtalan fajta – elképesztően ízletes, aszalt gyümölcs.
Aszalt dinnye (a zöld hátul), őszibarack, cseresznye…
A gomba módra szaporodó plázákban persze már McDonalds van, és terjednek az orosz gyorsétteremláncok is.
A név „Izbuska” (kb faházikó) és a dizájn meglehetősen oroszos
A menü viszont igazi kazah multikulti: kumisz, kvász, sós uborka, lóhús, bárányleves, túrós palacsinta …
És mindezt mennyiért, teszik fel a kérdést jogosan. Nos, Kazahsztán – amióta az olajár csökkenése miatt leértékelték a tengét – kimondottan olcsó ország. Még a trendi fővárosban is 2000 forint körül meg lehet vacsorázni közepesen elegáns helyen (nagyon elegáns helyen persze több), délen pedig egy ezresből már degeszre ehetjük magunkat lóval, báránnyal, kumisszal. Ha hozzá vesszük, hogy egy mindennel felszerelt szállodai szoba sem került többe napi hatezer forintnál, a városon belüli tömegközlekedés pedig fillérekbe kerül (Asztanában kb. 75 ft a vonaljegy), 15 ezerből meg átrepülhetjük az egész országot, akkor Kazahsztán kimondottan hívogatónak tűnik. A következő posztból meg megtudhatják, hogy ha már egyszer jól belaktunk, akkor mit érdemes csinálni Asztana környékén.
Az európai örökségpolitika bukása
Múlt évben már komoly botrány volt a Világörökségi Bizottság ülésén. Kiabálás, teremből kivezettetés, gyilkosozás. Most, ha ilyenre nem is számítunk, de biztos, hogy nem lesz jó a hangulat. Bár a cím kicsit provokatív, az biztos, hogy komoly kérdések kerülnek terítékre… Lesz szó nemzetietlen pacifizmusról, arab-muszlim nyomulásról, az intézmények bosszújáról, sőt még arról is, hogy szabad-e kivételezni a zsidókkal. Hálás vitatémák, ugye.
Utáljuk persze a cseppben a tenger hasonlatot, így, mondjuk úgy, az idei év világörökségi jelöléseinek botrányát egy esettanulmányon mutatjuk be. A történet mintegy száz évvel ezelőtt kezdődik, amikor is vége lett az első világháborúnak. Nyugaton a fegyverszünet napja – november 11. – igazi ünnep. Ott a négy évnyi pusztulástól való megszabadulás örömünnepe, egyúttal az emlékezés napja arra a háborúra, amelyik addig sosem látott szenvedést hozott Európára.
(Nálunk értelemszerűen messze nem ilyen egyértelmű a megítélése, hiszen egy részről a vesztesek oldalán voltunk, más részről a háború vége vezetett a trianoni békéhez.) A száz éves évforduló ennek megfelelően Angliában, Franciaországban, Belgiumban igen fontos esemény lesz. Állam és kormányfők jelennek majd meg, egymást fogják érni a díszbeszédek és koszorúzások, és természetesen mindent élőben fog adni a tévé. Az összes emlékhely készül erre az alkalomra – már négy éve. Ahol csak lehetett, felújították az emlékhelyeket, újrainstallálták a múzeumokat. A francia és belga örökségvédelmi hivatalok pedig alaposan előkészítették a dossziét, ami alapján az emlékhelyek a száz éves évfordulóra megkapták volna a világörökségi címet. No, ebbe rondított bele most az UNESCO. Nem lesz itt világörökség se most, se – ha rajtuk múlik – később. Hogy miért, és hogy mi okoz ebből felháborodást sokaknál – arról később szólunk. Előbb nézzük meg a felterjesztés tárgyát – no, nem az összeset, mert mint látni fogjuk több is van a kelleténél, de egyet, amely magában hordozza a dolog összes fontos jellemzőjét – mint cseppben a tenger, ugye. (Mégis leírtam, pedig tényleg utálom.) Verdunről lesz szó, ahol az első világháború egyik emblematikus csatája zajlott. Az eseménytörténetre nem is pazarolnánk sok időt – van számos szakblog, ahol nagyobb hozzáértéssel írnák le. A lényeg, hogy 1916. február 21. és október 21. között itt zajlott az egész háború egyik legvéresebb csatája. A németek célja nem is a klasszikus területfoglalás volt – „fel akarták morzsolni” a francia hadsereget, ami, ha nem ilyen eufemisztikusan fogalmazunk, minél több ember megölését jelentette. A csata csúcspontján mindkét oldalon közel egy millió katona nézett egymással farkasszemet. Összesen több, mint 300 ezren haltak meg, és több, mint 400 ezren sebesültek meg a csatában. A frontvonal pedig a csata végén pontosan ugyanott húzódott, mint az előtt. Ami itt történt, emblematikusan mutatja a modern háborúk eszetlen borzalmát.
Mivel Verdun amúgy is komoly történelmi jelentőségű város – ezer évvel a nagy háború előtt itt egy másik háborút zárt le a Verduni Szerződés, amely a későbbi francia és német állam alapjait tette le – egyértelmű volt a hely szimbolikus jelentősége. (Többek között ezért is pont ide tervezték a csatát a németek is.) Így aztán a szimbolikus emlékhelyek is hamar elkészültek. A kisebb emlékművet már 1923-ban felavatták. 16142 fejfát helyeztek el azoknak a katonáknak, akiknek a családjai ezt kérték. Ezzel ez lett a legnagyobb francia katonai temető – kezdeményezője maga is a csata veteránja, André Maginot volt – aki később a róla elnevezett védvonalat tervezte a francai-német határra. (Amit aztán a németek a következő világháborúban egyszerűen megkerültek.)
A fehér keresztek hosszú – látszólag végeláthatatlan sora döbbenetes erővel mutatja az emberi veszteség mértékét. Ugyanakkor esztétikus – mondhatjuk művészi – rendezettsége nyugalmat, rendet sugároz.
Ma már szinte minden háborús temető így néz ki, de akkor, amikor ezt építették, még nem csak a veszteség volt friss, de a műfaj is. 1932-re aztán elkészült a Douamont Osszuárium – ami már az összes – közel 160 ezer – francia katonának emléket állít, akik a csatában elestek.
Drámai és impozáns – jellegzetes emléke a kornak, amely létrehozta. Negyvenhat méter magas tornyában egy két tonnás bronzharang van, tetején a „halál lámpása”, amely éjszaka megvilágítja az egész csatamezőt. A kor leghíresebb francia építészei tervezték – és Lebrun elnök nyitotta meg. Létesült aztán külön emlékhely a csata zsidó és muszlim áldozatainak is – a francia birodalomban mindkettőből volt bőven.
A második világháború után az emlékezetpolitika is fordulatot vett – a „győzelem” helyett a „béke”, illetve a megbékélés lett a kulcsszó. A dicsőség helyett pedig a borzalmak bemutatása. 1967-ben nyitották meg az egyik elpusztított falu volt vasútállomásában a múzeumot, amit aztán – a századik évfordulóra – 2016-ra teljesen újraterveztek, újrainstalláltak.
Mára pedig szinte az egész – jó 20 négyzetkilométernyi – egykori csatatér ilyen-olyan emlékhelyekkel lett teli, ami akár egy (vagy több) napnyi „emlékezetturizmusra” ad lehetőséget. Az új múzeum egyszerre hiteles, és megrázó. Úgy használja fel a modern interaktív technikákat, hogy nem válik valamiféle első világháborús diznilenddé, szenvedéspornóvá.
Láthatjuk a sárba ragadt teherautókat, átélhetjük, milyen gázmaszkban lélegezni, és hallhatjuk a bombák becsapódásait – de ami a legfontosabb, sok-sok személyes történetet láthatunk. Leveket a frontról (mindkét oldalról), élettörténeteket, sorsokat.
Hogy mennyire megrázó az egész, azt a saját – akkor kilenc és öt éves gyermekeinken mérhettük le, akiket egyszerre kötött le a kiállítás (persze sokat kellett nekik fordítani, magyarázni), és jöttek ki onnan falfehéren, kvázi rémülten. Legalább ilyen felkavaró – egyszerre azért felemelő – élmény Fleury-devant-Douamont.
A falu az úgy nevezett ‘vörös zónában” volt, azon a területen, amelyet teljesen elpusztítottak, lakhatatlanná tettek a csata idején. Ma békés, nyugodt, madárdalos erdő – pontosan száz éves fákkal. Az egykori falura csak a kitett táblák emlékeztetnek, amelyek az egykori utcák, házak helyét jelzik, meg a mementóként helyreállított kis templom.
A csatára pedig csak azok a furcsa gödrök emlékeztetnek, amelyekből a fák kinőnek – a száz éves bombatölcsérek. Szimbolikus hely ez is, ahogy a természet úrrá lesz az emberi gonoszság művén és békévé oldja a borzalmat.
A többi már tényleg a modern átélhető múzeumok mintájára épült ki. Van két bejárható erőd – a Vaux és a Douamont erőd – és vannak helyreállított lövészárkok. Ez erődökben látható, hogyan éltek ott a csata idején a katonák. És persze az elképesztő hadigépezetek is.
A gyerekek meg kaphatnak első világháborús kirakót is – ami azért oldotta bennük a feszültséget. És persze mindenütt alaposan odafigyelnek, hogy ne legyen egyoldalú a múzeum, hogy bár Franciaországban vagyunk, ne csak a franciák szenvedéseiről szóljon, és ne a jó és a rossz harcaként mutassa be a világháborút.
Összességében azt kell mondanom, profi módon tálalt, és jó koncepcióval összeállított emlékhely lett Verdun. Ami pedig a nyugati front egészét illeti, nem kétséges, hogy történelmi jelentőséggel bír. Nem csak a hadászatot forgatta fel, de új dimenziót nyitott a háborúban, azzal, ahogy ipari méretűvé tette a pusztítást, a gyilkolást. Nem szép dolog, de megtörtént. Büszkének éppen nem kell rá lenni, de az emberiség közös örökségében helye van. Ilyen egy par excellence világörökségi helyszín. Nyilván ezt gondolták azok is, akik a felterjesztést elkészítették. De ennél azért alaposabban készítették elő: ismervén az ICOMOS és az UNESCO általános alapelveit, és gyakorlatát, magát a jelölést nem ennyire tágan fogalmazták meg. Mivel a korábbi évek vitáiból sejthető volt, hogy az UNESCO nem rajongana a csataterekért, a jelölési dossziéban a temetőkre, emlékhelyekre koncentráltak. Összesen 139 katonai temető került volna a világörökségi listára egy szeriális jelölés keretében.
Az anyagban részletesen leírták a különböző temetőtípusokat (brit, francia, német), azoknak a kialakulását, és azokat a jeles építészeket és politikusokat (August Perret-től Rudyard Kiplingig), akik ezeknek a temetőknek a kialakításában részt vettek. Arra koncentráltak, hogy bemutassák, az első világháború után jelenik meg a tömeges katonai temető, mint építészeti műfaj – és válik a temető egyben nemzeti emlékhellyé. Korábban a csata után a halottakat általában tömegsírba temették. Sem a technika nem állt rendelkezésre az egyes halottak azonosítására egy nagyobb csatatéren, de – az egyszerű katonák esetében – igény sem volt rá. A katonáskodás hivatás volt, ahol benne volt a pakliban, hogy egy idegen ország csataterén jeltelen tömegsírba kerül valaki. A járványok megelőzése végett a halottakat gyakran égették el – síremlék pedig csak az elhullott vezéreknek járt, vagy azoknak sem. Ha mégis gondoskodni akart valaki a halottairól, azt maga – családja – tette.
Az első világháborúra már megvolt a technológia az egyes halottak azonosítására, és az igény is, hogy egyéni sírokba kerüljenek. A 19. század végétől az európai hadseregek körében már általános lett az egyéni azonosító „dögcédula” kötelezővé tétele. A sorozott tömeghadseregek korában az államnak – nemzetnek – pedig már kötelessége is volt, hogy gondoskodjon erről. Az ezzel kapcsolatos törvénykezés a háború első hónapjaiban indult, amikor már látszott, hogy a helyzetet kezelni kell. Közvetlenül a háború után pedig mindenütt megindult az uniformizált egyéni sírokból álló katonai temetők kiépítése, amelyek egyben nemzeti emlékhelyek is lettek. Az anyagban nem csak erre hivatkoznak, hanem arra is, hogy az első világháború nyugati frontjának temetői teremtették meg azt a kánont, amely alapján a későbbi katonai temetőket kialakítják.
Hogy pontosak legyünk három kritérium alapján szerették volna felvetetni a listára:
- egyedi (de legalábbis kivételes) megtestesítője egy élő vagy már letűnt civilizációnak.
Hiszen ezek az első, uniformizált egyéni sírokkal készült katonai temetők. - egy építészeti stílus / együttes / technológia, vagy az emberiség történelme egy vagy több korszakát tükröző táj kiemelkedő példája
Tájépítészetileg kiemelkedőek – és meghatározzák máig a hasonló emlékhelyek stilisztikai jegyeit. - kapcsolódik kivételes, egyetemes jelentőségű eseményekhez vagy élő hagyományokhoz, ideákhoz vagy meggyőződésekhez, művészeti vagy irodalmi művekhez
Ezt pedig tán magyarázni sem kell …
Ebből – első látásra – kb. mind a három megáll. Nem csak én láttam így – és persze a francia és belga örökségvédelmi szakemberek – de gyakorlatilag a teljes világörökséges közösség. A szakblogokon, Facebook-csoportokban egyértelmű volt, hogy ezeknek a temetőknek ott van a helyük a listán. Magyarázni sem kell igazán. Persze látszott az is, hogy a jelölésnek vannak gyenge pontjai. Legfőképpen a szeriális jelölésbe bevont elemek extrémen magas száma. Igen ritka, hogy egy száznál több elemet mozgató jelölésnél mindenhol rendben legyenek a határok, tulajdonviszonyok a management plan stb. De ennek ellenére mindenki biztos befutónak tartotta – ha másért nem, az évforduló miatt. Mondom, mindenki így látta – kivéve a javaslatot tevő ICOMOS-t. Ők ugyanis már a folyamat közben egyszer kiegészítést kértek a felterjesztőktől, ami azért nem jelent jót. De még így is azt valószínűsítettük, hogy egy olyan javaslattal állnak elő, ami
– vagy Referralt/Deferralt javasolt – amit aztán a Bizottság megváltoztathat.
– vagy azt javasolják, hogy csak egy részét vegyék fel a listára a javasolt elemeknek.
Ehelyett jött a hidegzuhany. Úgy, ahogy van, elkaszálták a jelölést. Ráadásul azt javasolták, hogy az egész tárgyalást halasszák el – vagyis ez idén már nem is kerül a Bizottság elé. De miért? Az ellenvetések egy része – ami a helyszínek autenticitása-integritása cím alatt fut – akár jogos is lehet. A megelőző levelezést nem hozták nyilvánosságra, de kiderül, hogy az ICOMOS-nak alapvetően az volt a gondja, hogy miért pont ezeket a temetőket – emlékhelyeket jelölték ki, és miért nem másokat. Ilyen nagy szeriális jelölések esetén ez lehet probléma valóban. Ahogy az is, hogy a kijelölt 139 helyszín igen sokféle, a jogilag különböző szintű védelem alatt áll – vagy nem áll.
A továbbiakban viszont már mintha kiesne az ICOMOS szerepéből, és – bár a szöveg alkotói igyekeztek tartani magukat az ilyenkor szokásos formai követelményekhez, a szövegből süt, hogy egyszerűen utálják az egészet.
A II. kritériumról szólva elismerik, hogy valóban nemigen voltak korábban ilyen temetők – bár elkezdenek kötekedni, hogy de mégis, próbálkoztak már hasonlóval az amerikai
polgárháborúban, meg a porosz-francia háborúban, csak az nem volt ilyen. Aztán kibökik:
„ez kétségtelenül egy eredmény, de nehezen tekinthető ez az eredmény egy kulturális hagyomány kiemelkedő tanújának”
„a helyszínek a világtörténelmi megrázkódtatásról tanúskodnak első sorban ”
A másik két kritériumnál még ennyire sem magyaráznak. Egyszerűen azt írják, hogy őket bizony nem győzték meg az érvek. A zsákból a szög azonban a szöveg befejező részében bújik ki. Néhány idézetet teszek ide, aki szeretné végigolvasni az eredetit, az itt megteheti a 136.-tól a 154. oldalig.
Az ICOMOS kételkedik abban, hogy az, hogy a harcban elesett , minden egyes katonát méltó módon temessenek el, egy olyan eredmény, amely a világörökségek listájára való.
Annak ellenére, hogy a jelölés a katonai temetőket és emlékhelyeket tartalmazza, nem tekinthetünk el attól, hogy nagy részük olyan helyen van, ahol a harcok folytak, és ez csata-emlékmű jelleget ad nekik, még akkor is, ha magukat a csatatereket nagy odafigyeléssel elkerülték, és azok csak a buffer zónában jelennek meg.
(Vagyis: megfelelnek a kívánalmaknak, de nehogymá…)
Nem tettek kísérletet arra, hogy jelezzék, a jelölés mennyiben reflektál a háború mértékére és embertelen voltára. Bár ez minden valószínűség szerint nem is lehetséges.
(Vagyis: várjunk el valamit, amiről magunk is tudjuk, hogy teljesíthetetlen…)
Az ICOMOS szerint komoly kérdéseket vet fel, hogy megfelel-e a Világörökségi Konvenció szellemiségének, hogy olyan helyszíneket ünnepeljünk, amelyek háborúkhoz, konfliktusokhoz kapcsolódnak. Még akkor is, ha a a jelölés célja éppen a békére és megbocsátásra való felhívás, hiszen végülis mégis csak egy háború eredményeként jöttek éltre.
(Vagyis hívjunk fel békére, úgy, hogy ne emlékezzünk a háborúra? Most ezt hogy?)
1979-ben Auschwitz jelölésének vizsgálatakor megállapították: „annak érdekében, hogy megőrizze szimbolikus jellegét, mint minden áldozat emlékműve, meg kell őriznie izolációját, vagyis egyedüliként kell állnia a kulturális helyszínek között. … … Auschwitz felvétele a listára nem jelenthet precedenst egy sor hasonló helyszín jelöléséhez
Nem kétlem, hogy három kiváló szakember fogalmazta a szöveget (egy kanadai, egy svájci és egy portugál), de – és ez ismét nem csak nekem szúrt szemet – vannak benne súlyos csúsztatások. Leginkább is az, hogy folyamatosan a „negative and divisive memory” – negatív és megosztó emlék – kategóriát emlegetik a katonai temetőkkel kapcsolatban. És azt, hogy ennek nincs, vagy csak korlátosan van helye a világörökségi listán. Ebben viszont sok a csúsztatás.
- Sokkal több a „negatív” emlékhely, mint amennyire hivatkoznak.
A szövegben úgy tesznek, mintha Auschwitz – ahogy eredetileg tervezték? – magában állna. Valójában ez messze nincs így, nem csak a Hirosimai Genbaku Dóm (az atomtámadás emlékműve) van a listán, hanem a Bikini Atoll Nukleáris Kísérleti Terület, a Robben-sziget (Nelson Mandela börtöne), az ausztráliai büntetőtelepek egyértelműen ezek közé tartoznak, de a Szoloveckij-szigetek esetében is a GULAG -tábor a világörökségi területen belül fekszik. És mit mondjunk az olomouci Pestis-oszlopról? Mégiscsak sokan haltak meg, hogy ilyen szépet építettek.
- Van sokkal megosztóbb helyszín is
Az emlékezetpolitika – mint minden politika – elég gyakran igen megosztó, és ehhez nem kell, hogy háborús emlékművekről szóljon. Kevés megosztóbb helyszín van, mint Preah Vihear, amiért még háborút is vívott Thaiföld és Kambodzsa.
Preah Vihear – amiért még háborút is vívtak
De legalább ilyen megosztó helyszín Japánban az ú.n. Meidzsi-kor ipari emlékei, amelynél a koreaiak kifogásolták, hogy japánok meg sem említették a koreai rabszolgamunkások tízezreit, akik felépítették azokat. Máskor éppen a gyarmati múlt eltűntetése volt a megosztó – Aszmara esetében például, bár nem tiltakoztak az olaszok, de nagyon ki lettek felejtve, pedig ők építtették az egészet. Hasonló eset az antiguai haditengerészeti dokkok története, ahonnan kifelejtették az építtetőket. És akkor még nem beszéltünk Jeruzsálemről, Hebronról, Battírról. .. Vagy mit gondoljanak az indiánok leszármazottai arról, ahogy körülrajongjuk Latin-Amerikában a hódító katolikus egyház emlékeit. (A probléma valós, voltak őslakos demonstrációk a pápa legutóbbi chilei útján is.)
- Pont a pozitív példát fúrnák ki
Ha van, ami nem megosztó, az az első világháború nyugati frontja. Hiszen nem csak az példaértékű, hogy a franciák és németek hogyan simították el az évszázados ellentéteket (friss felmérés szerint a németek 94%-a tartja Franciaországot megbízható szövetségesnek), de az, hogy ezt hogyan segítette az emlékezetpolitika. Ezt az erőfeszítést azért inkább jutalmazni kellene, mint fikázni.
- Önmagában az Auschwitz kivételességéről szóló deklaráció is megosztó
Hát igen. Itt már igen ingoványos vizekre evezünk. De minden halottszámlálás és méricskélés nélkül azért mára mondhatjuk, hogy a holokauszttal való kivételezés nem szül jó vért. Mint láttuk, egyébként ez a valóságban nem történt így, akkor meg hivatkozni rá, csakhogy támadási felületet hagyjunk, értelmetlen.
- Amit javasolnak, minimum fura
Meglepő módon a szerzők az Angol Tóvidék esetére hivatkoznak. Ezt először 1987-ben terjesztették fel de facto kultúrtájként, úgy, hogy ekkor még nem létezett külön kategóriaként a kultúrtáj (cultural landscape). 2016-ban végül ekként került a listára. Ha egyátalán – bár leginkább sehogy -, de egy újabb külön kategóriaként tudnák elképzelni a szerzők a „szomorú dolgokat”.
- Ezzel sok értékes, fontos helyszínt eleve elkaszálnak (persze lehet, hogy ez volt a cél).
Ruanda 2019-re a népirtás emlékeivel pályázott (volna), a Zöld-foki szigetek meg a Tarrafal koncentrációs táborral, ahová a portugálok a fekete szabadságharcosokat zárták. Előbbit komoly esélyesnek tartották.
Tarrafal őszintén szólva nem egy nagy durranás – igaz, a szigetek eddigi egyetlen helyszíne, Cidade Velha se az.
Előkészületben van két első világháborús jelölés is, Gallipoli Törökországban, és az olasz front. Ez utóbbi, bár olasz-szlovén közös jelölés, de értelemszerűen minket is érintene.
- És legfőképp azért ne szórakozzunk már, a történelemhez konkrétan hozzá tartoznak a szomorú dolgok is …
Sőt, az élet is. Ez van. Nem lehet kiírtani a szonmorú emlékeket a történelemből, mert akkor egy totálisan hamis képet kapunk.
Nem hiszem, hogy az ICOMOS mindezt ne látta volna. Akkor mégis miért ez a vehemencia? Ennek több oka lehet. Egyrészt, tegyük fel, hogy valóban így is gondolják. A nyugati értelmiségben a pacifizmus elég erős, a nacionalizmus elítélése még inkább, szóval, bőven lehet, hogy komolyan gondolták, amit írtak. De azért érzek én itt mást is.
Az elmúlt években már többször írtunk a világörökségi mozgalom nehézségeiről, sőt, mondhatni válságáról. 2015-ben már látszott, hogy nagy a gond, különösen azért, mert a nagy, európai tagállamok totálisan leuralták a rendszert. Jelentős erőforrásaik, lobbierejük és jó örökségvédelmi apparátusuk segítségével már bármit fellobbizhattak a listára. 2016-ra a szakapparátus visszavágásra készült egy új, szigorúbb szabályzással, de végül is a kutya nem figyelt rájuk – a Bizottság ülését pont akkor tartották Isztambulban, amikor kitört a pancserpuccs, így a delegátusok inkább a bőrüket mentették, és a reptérről üzentek, hogy majd megbeszéljük. 2017-ben aztán – írtuk – botrány lett. A politikusokból álló Bizottság jól földbe taposta az ICOMOS ajánlásait, és elfogadta Hebront, a valaha volt legmegosztóbb helyszínt. Volt is veszekedés, kiabálás. Van egy olyan érzésem, hogy idén az ICOMOS készül visszavágásra. Ugyanis nemcsak a katonai temetőket igyekeznek megfúrni. Sosem volt még ilyen magas azoknak a helyszíneknek a száma, amelyeket elutasításra javasolnak, és soha ilyen kevés nem volt az elfogadásra javasolt helyszínek száma.
Ha az ICOMOS-on múlna, idén kevesebb, mint feleannyi új helyszín lenne, mint amennyi egy átlagos évben szokott lenni. (Tíz pozitív javaslatot írtak – az átlagos szám 23.) Különösen feltűnő, hogy a tízből alig KETTŐ európai. (Technikailag Európához veszik még a törökországi Göbekli Tepét, de az semmilyen egyéb szempontból nem számít ide.) Az egyik Medinat az-Zahra, egy spanyolországi, a muszlim uralom korából származó, romváros Cordoba mellett, a másik, a hányattatott sorsú Verespatak – amit aztán a román kormány mégis visszavont. (A múlt augusztusban jelentették be, hogy vissza szeretnék vonni, de mégis lefolytatták az eljárást – úgy értelmetlen, ahogy van.)
Medinat az-Zahra – Európa talán legkevésbé európai helyszíne
A minuciózus szabályokat – amelyek alapján most az ICOMOS szór – éppen az európaiak szorgalmazták egykor. Így szereztek komparatív előnyöket mindenki mással szemben. Most pont ezt fordították ellenük, hogy meggátolják a nagy tagállamok nyomulását, illetve, hogy – a múlt évi szivatás után – visszaszívassák a Bizottságot. Jó-e ez bárkinek is? Nem igazán. Egy tekintélyes, ENSZ szakosított szervezet esetében a nettó szivatás nem növeli a tekintélyt, csak rombolja. Pedig egy szép és jó ügyről lenne szó.
Szokolay Ádám nyerte az idei Bartók világversenyt
A 23 éves Szokolay Ádám lett a Zeneakadémia idei, ezúttal zongoristák számára rendezett Bartók Világversenyének első helyezettje – közölte a Zeneakadémia az MTI-vel a vasárnap esti gálaestet követően. A második díjat Balogh Ádám, a harmadikat pedig Peter Klimo kapta.
A rangos nemzetközi zsűri a szombati nagyzenekari döntő után hozta meg a végső határozatot. A döntőben Szokolay Ádám Bartók Béla 1. zongoraversenyét, Balogh Ádám Liszt Ferenc A-dúr zongoraversenyét, Peter Klimo pedig Bartók 3. zongoraversenyét játszotta a Nemzeti Filharmonikusok közreműködésével, Hamar Zsolt vezényletével.
Vigh Andrea, a Zeneakadémia rektora a gálaesten hangsúlyozta: „Bízom benne, hogy a harmadik alkalommal megrendezett Bartók Világverseny és Fesztivál egy hosszú történet újabb fejezete, s (…) jövőre zeneszerzésversenyt hirdethetünk, két év múlva pedig a vonósnégyesek legjobbjait köszönthetjük”. A verseny ötletgazdájaként kiemelte: a 2016-os emlékévben életre hívott rendezvény Bartók nevéhez és szellemiségéhez méltó, és ezt az idei zongoraverseny is bizonyította.
A tekintélyes zsűri elnöke, Vatanabe Kendzsi japán zongoraművész magyarul mondott köszöntőt. Hangsúlyozta, hogy a művészpálya végtelen, az előadóknak mindig fejleszteniük kell magukat.
A közlemény idézte a világverseny egyik fővédnökét, Lady Valerie Soltit is, aki levélben üdvözölte a résztvevőket és a szervezőket. Néhai férje, Solti György szavait felidézve azt írta: „Kitartás, dolgozzanak tovább, és soha, de soha ne adják fel eszméiket és törekvéseiket!”.
A Bartók Világverseny első három helyezettje számos különdíjat is átvehetett. Az első díjjal 30 000, a másodikkal 20 000, a harmadikkal 10 000 euró is jár.
Elhunyt Konrád György
Elhunyt Konrád György. A nemzetközi hírű író 87 éves volt. Páratlanul gazdag életút végén péntek délután otthonában súlyos betegségben érte a halál.
Életének 87. évében elhunyt Konrád György Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista, szociológus – tudatta a család pénteken az MTI-vel. Konrád Györgyöt hosszan tartó, súlyos betegség után otthonában érte a halál pénteken délután. Temetéséről később intézkednek.
Konrád György a magyar próza világszerte egyik legismertebb alakja, művei egyebek mellett angol, cseh, dán, finn, francia, héber, holland, német, norvég, olasz, orosz, spanyol és szerb nyelven jelentek meg.
1933. április 2-án született Debrecenben.
A nemzetőr
A budapesti egyetemen 1956-ban szerzett tanári oklevelet.
Az 1956-os forradalom alatt egyetemi nemzetőr volt, a bukás után évekig állástalan.
Az évtized végén tagja lett a Belvárosi Kávéház írói asztaltársaságának. 1959 és 1965 között ifjúságvédelmi felügyelő volt Budapesten, ennek élményéből született első regénye, A látogató. Utána 1973-ig városszociológusként gyűjtött tapasztalatokat. Azokban az években több szaktanulmányt publikált Szelényi Ivánnal, közülük a legjelentősebb Az új lakótelepek szociológiai problémái címmel jelent meg.
Második regényének, A városalapítónak kiadását 1973-ban politikai okokra hivatkozva elutasították, végül 1977-ben erősen megcsonkítva jelentették meg. 1973 nyarán ügyészi figyelmeztetésben részesült, állását elvesztette. A következő nyáron Szelényi Ivánnal megírta Az értelmiség útja az osztályhatalomig című történetfilozófiai esszét, amelynek kéziratát a hatóság lefoglalta, a szerzők ellen államellenes izgatás címén eljárást kezdeményezett.
A belső emigráns
Szerzőtársa a zaklatások elől kivándorolt,
Konrád a belső emigrációt választotta.
1973 és 1988 között csaknem folyamatosan publikációs tilalom alatt állt, művei, mint A városalapító, A cinkos, Kerti mulatság először csak külföldön jelenhetett meg. Az ország határain túl valamennyi műve megjelent,
regényeit egy tucat nyelvre fordították le,
1983-ban Herder-díjjal ismerték el. 1990 óta főként esszéket írt. A nyolcvanas évek végére a külföldi közvélemény előtt a mai magyar széppróza legismertebb képviselőjévé vált.
1987-ben és 1988-ban az amerikai Colorado College-ban világirodalmat tanított. Az 1980-as években részt vett a demokratikus ellenzék munkájában, majd 1988-ban a Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapító tagja lett. 2009 nyarán – az új vezetéssel való szembenállása miatt – kilépett az SZDSZ-ből.
Konrád György 1990 és 1993 között a Nemzetközi Pen Club elnöke, 1993 óta alelnöke volt. 1997 és 2003 között a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke.
Megszámlálhatatlan elismerés
Munkásságáért 1990-ben Kossuth-díjat, 1991-ben a Nemzetközi PEN Club irodalmi békedíját kapta. 2001-ben neki ítélték a Károly-díjat, az egyik legkiemelkedőbb német európai elismerést, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. 2004-ben Budapest díszpolgára lett. 2007-ben Franz Werfel emberi jogi díjjal tüntették ki. 2014-ben megkapta a zsidó-keresztény párbeszéd ösztönzésén fáradozó német egyesületek munkáját összefogó Német Koordinációs Tanács Buber-Rosenzweig-érem kitüntetését. 2015-ben Petőfi-emléklap a helytállásért elismerést kapott a XXI. Század Intézettől és a Terror Háza Múzeumtól. 2015-ben Radnóti Miklós antirasszista díjat kapott.
Ismertebb esszékötetei közé tartozik Az autonómia kísértése, az Antipolitika, az Ölni vagy nem ölni, Az újjászületés melankóliája, a Várakozás, az Áramló leltár, A közép tágulása (2004), Az író és a város, a Csodafigurák – Arcképek, pillanatfelvételek, az Inga, a Harangjáték, a Zsidóságról. Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című önéletrajzi regénye 2003-ban, Kakasok bánata című regénye 2005-ben jelent meg.
Az ember ezt-azt hall, lát, olvas 2.
A kormányközelinek nem mondható Závecz intézet felmérése szerint a szocik már leküzdötték magukat 5 százalékra. Az utolsó funkci zárja be maga után a székház kapuját.
***
Miért tettétek a szőnyeget a hűtőbe? Hogy kirázza a hideg.
***
Boris Johnson, az új brit miniszterelnök sok mindenben hasonlít Donald Trumpra. Például minkettőnek elég hülye a frizurája.
***
Hunvald civilként folytatja. Pedig lehetett volna szerződéses katona, mint az önmagát kereső Orbán gyerek.
***
Ferge Zsuzsa: Magyarország legszebb évei 1975 és 1985 között voltak. Kár, hogy csak tíz évig tartott. Azóta hét szűk esztendő van ötödször.
***
Az újpesti, működő (!) zsinagóga gondnoka: a magyar zsidóknak 1867 és 1918 között volt a legjobb dolguk. A további éveket felejtsük el, ha nem akarunk könnyezni.
***
Már nem Schmidt Máriáé a Sorsok Háza, Slomó Háza lett.
***
Barátom mondja: Képzeld, elveszett Dózi, a kutyám. Adj fel egy apróhirdetést! Lüke vagy, a kutyám nem is tud olvasni.
***
Kedves Vezetőnk 1989-ben „kizavarta” a ruszkikat (akik már a beszéd előtt megkezdték a kivonulást), és 1991-ben be is fejezték, országos nagy harangzúgás közepette. Bezzeg a zsinagógákban persze nem harangoztak!
***
Varga pénzügyminiszter: ha rossz az euró-forint árfolyam, itthon is lehet nyaralni.
***
Vicces sztyuvi: Gépünk megérkezett Liszt Ferihegyre.
***
Mai magyar mozgalmi nóta: Egy a jelszónk, Tarlós vége,
Állj közénk és harcolj érte!
***
Sztyuvi mondja az utasoknak: Sajnos késni fogunk, mert a pilóta gyanús hangokat hall a motor felől… mégis időben indulunk, új pilótánk van.
***
Békési Joe karikaturista: Van kilenc decis „Hazai tej”, az egyliteres az szlovák vagy lengyel import.
***
Békési Joe, a sziporkázó rajzoló:1541-ben a janicsárok, 2019-ben a fideszesek foglalták el a budai várat.
***
Békési Joe: A „Nosztalgia párizsi”-nak azért ez a neve, mert hús is van benne.
***
Szomszéd házaspár beszéde áthallatszik a vékony falon: Szeretsz engem, apukám? Hát persze, hogy szeretlek! És mennyire szeretsz? Mennyire van szükséged?
***
Kocsmai koma: Mindig a másik sofőr a paraszt, amikor azt csinálja, amit te is szoktál.
***
Schmidt Mária: konzervatív helyett az illiberális kifejezést használom, mert a liberális erő nálunk az SZDSZ-t jelenti.
***
Új amerikai romantikus kalandfilm készül, címe: Rambó és JúliaJúlia.
***
Maixner Attila, angyalföldi lokálpatrióta: Van még két órám, nem Omega vagy Rolex, mint a fiúknak, hanem egy pásztor, aztán meg az utolsó.
***
Maixner Attila: Multikulti – Auchan harasó.
***
Tóbiás ultimátumot kapott pártjától: döntenie kell, Kanári szigetek vagy Kossuth tér. Pesten a ’44-es látképnek megfelelően akarják visszaállítani a Kossuth teret, Tenerifén is a ’44 állapotokat, az 1544-est. Tóbiásnak az lenne a legjobb, ha Tenerifén is elneveznének egy teret Kossuthról. A döntés nehéz lesz, Tenerifén és a Kossuth téren is forró a helyzet.
