Nagyon meglepődtek a kurátorok, amikor az újrakeretezésnél észrevették, hogy az egyik Vajda Lajos festmény mögött egy másik mű is lapul. Vajda Lajos a háború előtti magyar szürrealizmus egyik kiemelkedő alakja volt, így a most felbukkant, eddig sosem látott kép milliókat érhet.
Az 1908-ban született festő-grafikus életművéből nemrég a szentendrei Ferenczy Múzeumban nyílt kiállítás, így a festmények már a kurátoroknál voltak, hogy ők újrakeretezzék a műveket a november közepén nyíló kiállításra, amikor egy nagyon fura dolog történt. A meglepetés akkor jött, amikor egy kép újrakeretezésénél észrevették, hogy a hátlap mögött egy másik ismeretlen rajz van elrejtve. A képről a Vajda Lajos festmények tulajdonosa sem tudott, így őt is meglepte a felfedezés, és alig várja, hogy visszakapja a kiállításnak kölcsönadott három festményt, és az új frissen felfedezett képet.
Vajda Lajos a most előkerült rajzán feltüntette az évszámot is, így tudjuk, hogy 1934-ben készítette azt, és egy tőle megszokott régebbi stílusban alkotott. A most felfedezett kép értéke így magasabbra rúg, hiszen egy igazi különlegességről van szó, ráadásul a felfedezés körülményei sem minden naposak.
„Még sosem meséltem arról, hogy milyen volt, amikor Apa tavaly elköltözött. Lehet, hogy azért, mert el akartam felejteni. Nem sikerült, itt van a fejemben. Vagy valahol másutt, de mindenképpen énbennem” – kezdődik Barni története az Azt mondták, válnak című könyvben, amely a sok családot érintő élethelyzetet mutatja be egy nyolcéves gyerek szemszögéből.
Rigó Kata könyvében Barni egy évvel a szülei válása után idézi fel az eseményeket és azt, hogy mi mindent érzett azután, hogy apukája váratlanul elköltözött otthonról. Barni nehezen birkózik meg a helyzettel, nem tudja, hogy viszonyuljon a szüleihez, akik szintén szomorúak, és ki az, akiben megbízhatna.
Rigó Kata egy olyan témát dolgoz fel az elsősorban gyerekeknek, azon belül is a nagyóvodásoknak és a kisiskolásoknak készült kötetben, amellyel nap mint nap szembesülnek, mégis alig van reprezentálva a könyveikben. A szerző tapasztalatai szerint a gyerekek nagyon szeretik az olyan történeteket, amelyekkel azonosulni tudnak, ezért számos olyan gyerekkönyv készül, ami hétköznapi eseményeket dolgoz fel. Például arról szól, hogy milyen iskolába menni, viszont
ezekben általában tökéletes családokat látunk.
Apa és anya együtt van, úsznak a boldogságban, miközben egyre több gyerek él egyszülős családban, vagy közös felügyelet alatt, ami nagyon más tapasztalat. Az Azt mondták, válnak lehetőséget teremt arra, hogy a gyerekek megtapasztalják, mások is élnek így, és hozzájuk hasonlóan zűrzavaros érzésekkel küzdenek, amikor megbomlik a családi egység.
Rigó Kata elmondta, hogy azért gyereknézőpontból beszélte el a történetet, mert a problémák feldolgozásában sokszor nem segít, ha egy kívülálló magyarázza el, hogy mi történik. Az viszont annál inkább, ha lelki rokonságot tudunk felfedezni valakivel; ha megtapasztalja a gyerek, hogy nincs egyedül.
A szerző szerint, mivel egyre több a válás, és sokan vélik úgy, hogy nem megoldás egy megromlott kapcsolatban maradni a gyerekek kedvéért, hiszen ők is ugyanúgy megérzik a konfliktust, kiemelten fontos beszélni a témáról. A könyvben ábrázolt család viszont bizonyos szempontból ideális, mert a válás ellenére az apa és az anya együtt tud működni, és mindent megtesznek azért, hogy Barni a lehető legkevésbé sérüljön.
Nagyon fontos, hogy Rigó Kata nem akart ítélkezni: nincs arról szó, hogy miért hozták meg a szülők ezt a döntést, mindössze annyit lehet tudni, hogy megromlott a kapcsolatuk. Ezt pedig a természetesen Barni is érzi, hiába próbálják elrejteni előle:
„Rossz volt, hogy anyáék folyton veszekedtek, de az még rosszabb, hogy utána nem nevették el magukat, és nem simogatták meg egymást”.
Az író arra is odafigyelt, hogy legyen más gyerekszereplő is a történetben, akinek a szülei elváltak, és hasonló problémákkal küzdenek, de más megoldást választottak, mint Barniék. Bálint például nem találja a melegítőfelsőjét az edzésen, de nem tudja, „melyik otthon” felejtette azt, mert hol az apukájánál, hol az anyukájánál lakik.
Rigó Kata szerzőtársa a könyv megírásában Holló Kati volt, aki az ötletadó, másrészt ő készítette az illusztrációkat a könyvhöz, amelyek szerves részei a történetnek. A szerzők azt a megoldást választották, hogy Barni és szülei mackócsaládként jelennek meg, nem emberekként. Egyrészt úgy gondolták, hogy egy konkrét kisfiú alakja megnehezítené, hogy bármelyik gyerek könnyen azonosulhasson a történettel, másrészt a téma érzékenysége miatt is jobb választásnak tűntek az állatfigurák.
Rigó Kata a könyv megírása előtt több, a témával foglalkozó, szakirodalmi jellegű művet olvasott, és klinikai gyerekpszichológus, Dragomán Judit is segítette a munkáját, hogy bemutathassa azokat a viselkedésformákat és érzéseket, amelyek a Barni korosztályába tartozó gyerekre jellemzőek egy válás során. Rigó Kata elmondta, hogy persze minden gyerek más és más, de Barni története azt tükrözi vissza, amik
a kisiskolás gyerekek tipikus és természetes reakcióinak számítanak egy ilyen helyzetben.
Az egyik ilyen az okok keresése és az ezzel kapcsolatban felmerülő önhibáztatás. De ugyanilyen jellemző az úgynevezett lojalitás-konfliktus is: a szülők vitáiban a gyerek akarva akaratlanul is két tűz közé kerül. Ha pedig beszél a gondjairól, óhatatlanul is „kibeszéli” az egyik felet a másiknak, ami egymás hibáztatásához vezethet akár olyan egyszerű problémáknál is, mint egy elfelejtetett matekházi.
Az is fontos, hogy Barni iskolai magaviselete az otthoni gondok miatt még számára meglepő módon is megváltozik: focizás közben agresszív lesz, néha érzelmi kitörései vannak, és a figyelme is elkalandozik az órán. De ebben is szerencsés: tanárai megértőek, és büntetés helyett inkább segíteni akarnak neki.
A könyv éppen ezért felnőtteknek is szól. A gyerekszemszögből elmesélt történetből ők is megérthetik, hogy mi megy végbe a felszín alatt, milyen érzésekkel, problémákkal kell megküzdenie egy kisiskolás gyereknek válás esetén. Rigó Kata hangsúlyozta, hogy ebben a korban még sokszor közösen olvasnak a gyerekek a szülőkkel, így lehetőség van arra is, hogy megbeszéljék, hogy mi minden történt Barnival, és ez mennyiben hasonlít arra, amit ők tapasztalnak. Fontos, hogy a könyvben ábrázolt szülők is beszélnek a kisfiúval, és nem rejtik el a szomorúságukat sem.
A kommunikáció, amit az Azt mondták, válnak elősegíthet, a történet szintjén is fontos.
Alapvető, hogy a szülők is felismerjék a gyerek igényét arra, hogy feldolgozza a történteket, és ne csak arra figyeljenek, hogyan valósul meg a különélés – mondta a szerző arról, hogy mi a legfontosabb célja a könyvnek. A feldolgozatlanság ugyanis sok későbbi probléma forrása lehet, ami akár évekig a gyerekekkel maradhat.
Rigó Kata azt viszont nem szerette volna, hogy a történet happy enddel érjen véget abban az értelemben, hogy a szülők újra egymásra találnak, hiszen pont a helyzet elfogadása a feldolgozás egyik kulcsa. Itt a happy end azt jelenti, hogy a szülők és a gyerek is megtalálják, hogyan lehet tovább lépni ebből a szituációból. Barni megérti, hogy apukája és anyukája továbbra is ott van neki, csak egymáshoz viszonyulnak másképp.
„Ez nem feltétlenül egy elveszett helyzet” – mondta a szerző kapcsán, hogy összességében a komoly téma ellenére is pozitív kicsengése van a könyvnek.
A könyv a Betűtészta Kiadó gondozásában jelent meg.
Férfiak öntik ki a lelküket az Ürgék című produkcióban, a Katona József Színház stúdiójában, a Kamrában. Egy lepukkant kiskocsmában, de nevezhetjük szebb napokat látott retro presszónak is, nekiveselkedve mondják és mondák a magukét. Persze leginkább nőkről. Egymásra licitálva történeteket mesélnek. Időnként dalra fakadnak, táncra perdülnek. És közben azért vannak nők is…
Különböző korú hapsik búsulnak neki. Nem feltétlenül könnyen, de előtör belőlük a szó. Gyakran nem is a többieknek mesélnek, hanem maguk elé dörmögnek. Bánatosak, de közben azért csak cifrázzák a történeteiket. Amit az előbb még csak mormogtak, félig emelt hangon mondtak, azzal most már tetszést akarnak aratni. Arra vágynak, hogy az ő történetük legyen a legszórakoztatóbb, legeredetibb, képzeletbeli tapsot akarnak aratni a társaik között, de könnyíteni is akarnak a lelkükön.
Fotó: Horváth Judit
Hétköznapi, valós történetek ezek, nincs bennük semmi különös, nem rendkívüli hősökről, nem kiemelkedő teljesítményekről szólnak. Két nő gyűjtötte őket, a rendező, Pelsőczy Réka és a dramaturg Török Tamara. A színlap alján, kis betűkkel szedve, ott is a felsorolás, hogy ki mindenki nyílt meg nekik. Valós történetekből alakult ki a színjátékszöveg, egyveleg. Nem állítom, hogy darab, mert az nem igazán van. Sok szöveg megmarad monológnak, jelenet sem nagyon kerekedik belőlük, az egyik színész mondja a magáét, a többiek pedig gesztusokkal, mimikával, különböző módon reagálva, hallgatják. Persze formálódnak párbeszédek, jelenetfoszlányok, akár jelenetek, sőt, jelenetfüzérek, gyengébb vagy erősebb szálakkal összetoldva, ezekből építkezik a produkció.
Fotó: Horváth Judit
No, meg a koncentrált színészi jelenlétből. Az is lehet hangsúlyos, hogy a remek színészek, Ujlaki Dénes, Szacsvay László, Bán János, Tasnádi Bence, Dér Zsolt, csak ülnek a Kálmán Eszter által megteremtett közegben, Keszei Borbála ruháiban, gubbasztanak egy bárszéken, és véleményük lerí az arcukról, leolvasható a gesztusaikról. Valaki pedig akár éppen felénk fordulva monologizál. Szóba kerül például, a nőkre való sóvárgás, a tőlük való félelem, de a nagypofájú macsós csajozás is, meg az, hogy már nem megy a szeretkezés. Szó van öngyilkosságról, halálról, arról, hogy rendszeres program lett a temetőbe járás. Ezúttal a főszereplők a férfiak. De időnként megjelenik, belibben, vigasztal, kiakaszt, csodálatos vagy éppen elidegenítő, Pálmai Anna és Pálos Hanna, ők adják az örök, nélkülözhetetlen, imádni vagy éppen utálni való nőket. Ha úgy tetszik, az ürgék számára az élet értelmét, és alapjában véve, a beszédtémát. Végül ők is elregélnek egy-egy történetet.
Fotó: Horváth Judit
A produkció alcíme, hogy Férfitörténetek a zenés Kelet-Közép-Európából. Így aztán a szereplők időnként dalra fakadnak és hozzá táncra penderülnek, Wagner-Puskás Péter zenei vezető, illetve Fejes Kitty koreográfus intenció szerint. A szituációhoz passzoló slágerek, örökzöldek, kuplék, táncdalok hangzanak el, mifelénk jellemzően, akarva, nem akarva, nyomorúságunkat, de boldogságunkat, vagy műboldogságunkat is tükrözve. Vicces és megrendítő históriák sorjáznak. Egymásba fonódik szomorú, édesbús és tragikus. A zenés esztrád akár mellbevágó történettel keveredik. Pelsőczy felhasznál abból valamennyit, amit már a Musik, Musikk, Musique előadásával kikísérletezett, ugyancsak a Katona társulatával, amitől nem idegen, hogy konkrét dokumentumokat használ fel az előadásaiban. Ahogy ezt például az egészségügyről, a romákról, vagy a színháztörténetről szóló produkcióiban tette.
Most éppen a férfi a téma. A megfejthetetlensége, a beszédes hallgatása, a mellébeszélése, a bonyolultsága, az egyszerűsége, a pitiánersége, a nagyvonalúsága, még sorolhatnám és sorolhatnám. Nincs szó, hú, de nagy mélységek feltárásáról, iszonyú megrendülésről. Ez inkább kedves, szellemes este, játékos is, de az utóbbiból azért lehetne kicsit több.
A héten nálunk is bemutatták a Szárnyas fejvadász 2049 című filmet, amelyet azon túl, hogy az 1982-es kultfilm folytatása, azért is nagy várakozás előzött meg Magyarországon, mert nagyrészt itthon forgatták. Pohárnok Iván maszkmester és csapata, a Filmefex Studio munkatársai is dolgoztak a filmen, egészen pontosan replikánsokat kellett alkotniuk, és ennek folyamatát maga a rendező, Denis Villeneuve felügyelte. Pohárnok Iván a FüHü-nek elmondta, hogyan lehet szépen és gyorsan szuperembereket készíteni, és szóba került az is, miért hívják évek óta hiába a Trónok harcába.
Mikor leültünk a Filmefex stúdió vezetőjével beszélgetni arról, hogy miket készítettek a Szárnyas fejvadász új részébe, még ő maga sem látta a filmet. Pohárnok Iván csapatával évente több kisebb-nagyobb költségvetésű filmbe, illetve sorozatba készít maszkokat, bábukat és kellékeket, és gyakran előfordul nála, hogy meg sem nézi az elkészült produkciót. Vagy azért, mert nem jut rá ideje, vagy már a forgatás közben kiderül számára, hogy nem lesz maradandó alkotás a film. De olyan is van, hogy nem akarja látni, hogyan tüntették el azokat a jeleneteket, amelyekbe rengeteg munkaórát öltek. A Szárnyas fejvadász 2049 természetesen nem ilyen, ennek bemutatását a maszkmester is nagyon várta, hiszen az eredeti, Ridley Scott által rendezett 1982-es film meghatározó élmény volt a számára.
Nagy Csillagok háborúja rajongó voltam, úgy indult az egész filmezés, a Szárnyas fejvadász meg a második kedvenc volt.
Nagyon örültem, hogy ebbe a filmbe megtaláltak, de persze megtalálhattak volna több dologgal is” – mondta a maszkmester. Pohárnok Iván szerint egyébként leginkább a közepes költségvetésű filmekbe jó dolgozni, mert azokra már van elég pénz, de még hagynak nekik szabadságot, a legnagyobb produkciók viszont a végletekig beszabályozottak, és sokszor saját embereivel dolgoztat a rendező.
A filmefexesek és a szuperemberek. Forrás: Filmefex
A Szárnyas fejvadász 2049 egyértelműen a szuperprodukciók kategóriájába tartozik, a film készítését éppen ezért hatalmas titkolózás övezte.
A forgatókönyvet még azok sem láthatták, akik dolgoztak a filmben, mindenki csak a legszükségesebb információkat kapta meg.
A stúdió munkatársai több kisebb kelléket és jelmezt is készítettek az Szárnyas fejvadászba, de a legfontosabb projektjük annak a 12 replikánsnak a legyártása volt, amelyeket testépítőkről mintáztak. Pohárnok Iván elmondta, hogy 2016 elején keresték meg azzal, hogy lesz egy olyan jelenet, amelyben víztartályokban lebegnek majd mozdulatlanul „szuperemberek”, és ezeket kellene elkészíteni. A forgatáson már nem volt ott, így a film megjelenése előtt ő is csak abból tudott kiindulni, amit az előzetesben látott. „Csodálkoztam is, hogy a trailerbe bekerültek, mert általában, amikor fél évig dolgozunk valamin, azt utána simán kivágják” – mondta.
Az emberi bábuk készítése egyébként a Filmefex specialitásai közé tartozik. Ennek a hagyományos módja az, hogy öntőformát készítenek a megfelelő pózba beállított modellekről, de ilyenkor sok korrekcióra van szükség, így a kiöntés és a végső simítások hosszadalmas, hónapokig tartó procedúrát jelentenek. Ráadásul itt 12 különböző alkatú és testtartású emberről/báburól volt szó. Pohárnok Iván ezért úgy döntött, hogy inkább megpróbálja 3D nyomtatással elkészíteni a testeket, ez pedig úttörő vállalkozásnak bizonyult, és az utóbbi években egyre jelentősebb filmeken dolgozó kanadai rendező, Denis Villeneuve (Érkezés, Sicario – A bérgyilkos) is áldását adta rá.
A Villeneuve általa kiválasztott férfiakról és nőkről számítógéppel 3D-s modelleket készíttettek, és ezeket több kisebb darabra bontva nyomtatták ki a műhelyben.
Ebben a jelenetben kaptak helyet a szuperemberek. Forrás: InterCom
Egy teljes alak kinyomtatása hónapokat vett volna igénybe egy hatalmas nyomtatóval, ezért inkább több kisebb eszközt állítottak üzembe, amelyek másfél hét alatt elvégezték a munkát. A darabokat nyomtatás után a Filmefex munkatársai gondosan összeállították, eltüntették az illesztéseket, majd lefestették a bábukat. A produkciónál ugyanis menet közben kitalálták, hogy a polkorrektség szempontjából kívánatos lenne, ha különböző bőrszínűek lennének a replikánsok.
Pohárnok Iván szerint egyébként meglepően élethűek lettek a 3D nyomtatott emberi testek, még a modellek bőrének textúrája is megjelent a nyomtatásban. De ezzel még nem volt vége a történetnek: a rendező azt szerette volna, ha a testek hatalmas, vízzel teli tartályokban lebegnek. Végül akkora víztömeget elbíró, és mégis megfelelően kinéző tartályt sehol sem tudott legyártatni a produkció. Pohárnok Ivánék szuperemberei így üres tartályokba kerültek, és felmerült, hogy a vizet utómunkában varázsolják majd köréjük. Legkésőbb ezen a ponton nyilván felmerült az olvasóban a kérdés, ha ezt meg lehetett volna oldani, miért kellet hónapokig tartó munkával és kínlódással, rengeteg pénzből elkészíteni a testeket, ahelyett hogy az egészet számítógéppel oldják meg?
A K ügynököt alakító Ryan Gosling, a Deckard szerepében visszatérő Harrison Ford és Denis Villeneuve a forgatáson. Forrás: InterCom
Pohárnok Iván szerint a válasz erre az, hogy most „nagy divat” zöld hátterek helyett ismét valódi díszletekben forgatni. Denis Villeneuve pedig kifejezetten azt akarta, minél több valóban megépített környezet, és minél kevesebb CGI vegye körbe a színészeit.
A rendező ráadásul annyira felügyelte az egész munkát, hogy többször is elment a Filmefex Soroksári úti stúdiójába, hogy megnézze, hogyan készülnek a replikánsok.
Ha nem tetszett neki például egy-egy testtartás, akkor maga állítgatta be a modelleket a megfelelő pózba. Ez szőrszálhasogató dolognak tűnik, de Pohárnok Iván szerint a rendező kifejezetten jófej volt. „Én nagyon bírtam” – mondta.
Hiába szerepelnek végül a filmben csak néhány másodpercre a filmefexes replinkánsok, Pohárnok Iván azért is büszke rájuk, mert nem tud arról, hogy filmben valaha 3D-nyomtatott emberi testeket használtak volna fel. Ha tényleg így van, akkor külön érdekes, hogy minderre egy olyan filmben került sor, amely az emberekre megszólalásig hasonló gépekről szól…
Pohárnok Iván. Forrás: Filmefex
„Egy-két apróságot még csináltunk, csontvázakat, kivágott szemet, meg nem is tudom mit még”
– mondta Pohárnok Iván, akinek a fejében már összefolyik, hogy melyik filmbe mit készített a stúdió. Pedig több fontos produkcióba is bedolgoztak az elmúlt években. A 2016 egyik nagy meglepetésének számító Vaksötétben például ők készítették a főszereplőt játszó Stephen Lang szemsérülését. Pohárnok Iván saját bevallása szerint nem sokat nézett ki a sztoriból, amelyben egy veterán vak katona egyesével levadássza a házában csapdába ejtett betolakodókat. Meg sem nézte a filmet, csak miután sokan kikiáltották az év horrorjának, és maga is megdöbbent rajta, hogy milyen jó lett.
De több kiemelkedően sikeres magyar filmben is közreműködtek:
csináltak egy lórobotot a Kincsembe a lovagolni nem tudó szereplőknek, A martfűi rémbe pedig több holttestet és sebesülést készítettek. Ez utóbbival kapcsolatban nagy sérelme a stúdió vezetőjének, hogy hiába kapott a Magyar Filmakadémiától maszkmesteri díjat A martfűi rém, a Filmefex munkáját nem ismerték el.
A stúdiónál egyébként általában több megbízáson is dolgoznak egyszerre, de most éppen végeztek mindennel, így Pohárnok Iván részletesen tudott beszélni a projektjeikről, miközben munkatársai holttestek felújításával töltötték a munkaidőt. Mint megtudtam,
hullákra mindig óriási a kereslet, ezért a Filmefex bérbe szokta adni a saját készletet
a legkülönfélébb produkcióknak szerte a világon. A forgatásokon viszont jelentősen amortizálódnak a bábuk, ezért időről időre ki kell csinosítani őket. Egy véletlenül odavetett félmondatból az is kiderült, hogy 40 filmefexes holttest még a Trónok harcát is megjárta tavaly, de Pohárnok Iván ezt egyáltalán nem tartotta akkora számnak, mint én. Maszkmesterként már többször visszautasította, hogy részt vegyen a sorozatban, mert nem volt lehetőség Magyarországról bedolgozni a produkciónak, a forgatásokra pedig nem tudott elutazni.
Amikor a következő nagyobb projektjeikről kérdezem, először a Terminátor 6-ot említi, amelyet valószínűleg Magyarországon forgatnak majd, így nagyon reméli, hogy jut valamilyen munka a Filmefexnek is. Emellett
jelenleg is tárgyal Mundruczó Kornél Magyarországon készülő amerikai filmjének, a Deepernek a stábjával.
Most zajlik a forgatás előkészítése, amely jövőre kezdődik majd, a legutóbbi hírek szerint olyan sztárokkal, mint a Wonder Womant játszó Gal Gadot vagy a többszörös Oscar-jelölt Bradley Cooper (Amerikai mesterlövész, Amerikai botrány).
Idén is lesz magyar film Cannes-ban, hiszen az elsőfilmes rendezők seregszemléjén, a Kritikusok Hetén mutatják be Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotását, amely egy negyvenes családanya átlagos hétköznapját meséli el. A filmről a cannes-i utazás előtt az egyik producerrel, Pataki Ágival beszélgettünk, aki elmondta, hogy miért szeretett bele egyből a projektbe, milyen volt a közös munka Szilágyi Zsófiával, de a női filmesek helyzete is szóba került.
1100 beküldött játékfilmből választották ki az Egy napot a Kritikusok Hetére, ami már önmagában nagy elismerésnek tűnik.
Ez iszonyatosan nagy dolog, és ami külön érdekessé teszi, hogy a film az Inkubátor Program keretében készült, tehát abszolút low budget alkotás.
Hogyan reagáltatok, amikor kiderült, hogy beválogatták a filmet?
Mindenki iszonyatosan örült. A producertársamnak, Kenesei Edinának, akinek ez szintén az első filmje, időbe telt, mire elhitte. A rendező, Szilágyi Zsófia pedig ijedtséggel vegyes boldogságot élt át, szintén egy kis késéssel.
Egy első filmnél az ember nem is akarja elhinni, hogy sikerült, hiszen olyan sok film próbál bekerülni Cannes-ba.
Több magyar film is szeretett volna egyébként, de az idén ez csak nekünk sikerült.
A szervezők külön kiemelték, hogy idén kifejezetten sok női alkotó filmje került be a válogatásba.
Igen, de az elsődleges szempont mindig a minőség és az izgalmasság Cannes-ban. Minden más csak utána jöhet. Nem gondolom, hogy kifejezetten fókuszáltak a női alkotókra, és nem is lennék boldog, ha így lenne. Inkább arról van szó, hogy egyre erősebb a felhozatal női filmesek munkáiból is a világban. Egyszerűen a felszínre kerültek erős női alkotók, és ilyen például Szilágyi Zsófi is.
A Kritikusok Hetének programját bemutatva Charles Tesson művészeti vezető úgy jellemezte az Egy napot, mint amely egy a napi rutin igáját nyögő pár életét tárja fel, különös tekintettel az anya egy napjára, amelyet a hétköznapok könyörtelensége ural. A film intim közelségbe enged egy nővel, aki megpróbál valamiféle egyensúlyt teremteni az életében a munkája és a családja által diktált feladatok közepette. Egyetértesz ezzel a jellemzéssel?
Nagyon pontos a leírás, annyit tennék hozzá, hogy bár női szemszögből, egy középosztálybeli anya szemszögéből tárja fel a film a napi rutint, ami felemészt, a mindennapok küzdelme igazából mindenkire érvényes. Nem feltétlenül női kérdés ez: mindenki életében felmerül, hogyan tud megfelelni a mindennapi kihívásoknak, hogy tudja elkerülni az összeomlást. Ez egy általános érvényű probléma, de van egy speciális női szemszög, amelyen keresztül ezt bemutatja az Egy nap.
De azért a trailerből az is kiderül, hogy nem csak a mindennapi problémákkal kell megküzdenie a főszereplőnek, hanem egy ennél nagyobb horderejű gond is felmerül a házastársi hűséggel kapcsolatban.
Nyilván ez egy olyan konfliktus, ami okoz egy plusz feszültséget a mindennapi rutinnal járó stresszen kívül a filmben. De ez is olyasmi, amit valahogy meg kell oldani, ha meg lehet – ez egy nagy kérdés a filmben -, és szerintem egyébként ez is hozzátartozik a mindennapokhoz. Persze, nem minden nap, nem mindenkivel és nem ugyanúgy, de nagyon sokunkkal, nagyon sokszor előfordul, hogy megcsalják.
Jelenetfotó a filmből
A téma miatt az időkezelése is érdekes a filmnek, hiszen úgy kellett bemutatni a Szamosi Zsófia által játszott nyelvtanárnő egy napját, hogy pontosan azokat az érdektelennek tűnő dolgokat nem akarta kihagyni a rendező, amelyek máskor kimaradnak a filmekből.
Pontosan ezért érdekes ez a párkapcsolati kérdés is, hiszen nyilván nem egy napos probléma egy párkapcsolati hullámvölgy, de ennek az egy napnak a történéseibe tökéletesen bele tudta építeni a rendező a teljes problémát.
Hiába egy nő „csupán” egy napjának történetét meséli el, egy egész család életéről szól.
Ami szerintem még nagyon erős a filmben az az, hogy nem csupán egy kelet-európai történet, azaz egy kelet-európai rendező kelet-európai filmje, hanem egyben egy európai rendező olyan története, amely bárhol a világon érvényes.
Szóba került az interjú elején az Inkubátor Program, amelynek keretében elkészült a film. Így kerültél kapcsolatba a rendezővel?
Én az első két évben vettem részt a programban, az első évben zsűritag voltam és válogató, a második évben már csak válogató, mert nagyon helyesen elválasztották ezt a két szerepet egymástól. Ez a film az első, 2016-os Inkubátor Program nyertese volt, és amikor megnyerte a támogatást, akkor kerestem meg Kenesei Edinával együtt a rendezőt. Nagyon érdekes volt, mert én már ismertem a projektet,
végigasszisztáltam a teljes pályázási folyamatot, és teljesen beleszerettem a filmtervbe.
A producertársamnak semmit sem mondtam, csak elhívtam a pitchfórumra, ahol kihirdették a nyerteseket. A végén azt mondta, hogy egy film tetszett neki nagyon, és ez volt az Egy nap. Mondtam neki, hogy akkor már ketten vagyunk. Ez annyira jó indítás volt, hogy azonnal megkerestük Zsófit, hogy szeretnénk megcsinálni ezt a filmet. Azt hiszem, hogy pont a lelkesedésünk volt az, ami felénk irányította őt, és mellettünk döntött. Érezte rajtunk az őszinteséget.
És mi okozta ezt a szerelmet?
Készített egy pár perces pilotot, amiből tökéletesen kiderült számunkra az a fajta érzékenység és természetesség, ahogy ehhez a dologhoz viszonyult. Ez az a helyzet, amikor a tehetség egyszerűen és őszintén, de megszólal.
Hogyan találták meg Szamosi Zsófiát a főszerepre?
Nehezen. Minden szereplőt nagyon nehezen találtunk meg, egy komoly, hosszú casting előzte meg a forgatást. Három gyerekfőszereplő és egy házaspár van, tehát egy egész család, és az egész családnak passzolnia kell vizuálisan is, habitusban is, mindenben. Hiába talált volna egy tökéletes női főszereplőt a rendező, ha az összes többi szereplő lelóg róla. Kohézióra kellett törekednie. Itt nagyon finom dolgokról van szó, nem pedig nagy történésekről. Ha nem működik a kohézió, akkor a néző nem tudná beleélni magát a család életébe, a dráma sem tudna feszültséget kelteni. Ráadásul kisgyerekeket is castingolni kellett, ami szintén nagyon nehéz. Amikor a gyerekekről beszélünk, nyilván nem színészekről van szó, és egyébként az apát játszó Füredi Leó sem profi. A főszereplők közül csak Szamosi Zsófia hivatásos színész.
Érdekes egybeesés, hogy legutóbb Kocsis Ágnes Friss levegő című filmjét mutatták be a magyar alkotások közül a Kritikusok Hetén, és ha jól tudom, pont most dolgoztok a rendező következő filmjén, az Édenen, amely már a második forgatási szakaszába lép májusban. Mit lehet még tudni erről a filmről?
Már a Friss levegővel kiderült Kocsis Ágiról, hogy egy nagyon különleges látásmódú és nagyon tehetséges rendező, akinek biztos volt, hogy van tovább útja. Utána megcsinálta a Pál Adriennt, ami szintén egy nagyon izgalmas film volt, és Cannes-ból elhozta a FIPRESCI-díjat. Akkor még csak irigykedve néztem mindezt, de egyszer csak megkeresett minket egy tervvel, és akkor halálosan boldog voltam. Ez a film szintén egy általános, az egész világon érvényes problémát feszeget, női szemszögből. A gyártó nem a Filmpartners, de producere vagyok én is. Az első része már leforgott a filmnek, és nagyon ígéretes…
Az is érdekes, hogy a film férfi főszereplője egy belga rockzenész lett.
Évekig kereste a rendező a megfelelő főszereplőket, hiszen itt is nagyon fontos volt, hogy a két főszereplő passzoljon egymáshoz. Sok magyar színészt is megnézett, de végül egy horvát színésznőben (Lana Baric) és egy belga rocksztárban (Daan Stuyven) találta meg azt a párost, akiket el tudott együtt képzelni a vásznon. Az egész folyamat alatt kicsit értetlenkedve néztem, hogy miért találjuk meg a főszereplőket ilyen nehezen, hiszen kiváló színészeket castingoltunk. Mikor megtalálta a két főszereplőt, egyből kristálytiszta lett, hogy miért volt erre a hosszú válogatásra szükség.
Fontos számodra, hogy női rendezők projektjeit karold fel, vagy egyszerűen csak így alakult?
Mindig a tehetség a legfontosabb.
Az a lényeg, hogy egy alkotónak legyen mondanivalója,
és azt úgy tudja megfogalmazni, hogy sokak számára érthető és érdekes legyen, minőségi formában. Hogy ezt meg tudja-e valaki valósítani, az nem attól függ, hogy férfi e vagy nő. De a világ, ha nagyon lassan is, arrafelé halad – nem a teljes egyenjogúságról beszélek, mert arról tudjuk, hogy nem létezik – , hogy a nők is meg tudják mutatni magukat, és egyre komolyabb karriereket tudnak építeni a filmszakmában is. Egy világjelenség része, hogy egyre több nagyon erős női rendező van. Közéjük tartozik Kocsis Ági is.
Szilágyi Zsófia rendező az Anna szerepét alakító Szamosi Zsófiát instruálja MTI Fotó: Kallos Bea
Hollywoodban nagyon fontos téma a női filmesek helyzete. A Testről és lélekről kapcsán Mécs Mónikával is beszélgettem korábban, és tőle is megkérdeztem, hogy producerként érezte-e valaha annak a hátrányát, hogy nő. Azt mondta, hogy ez fel sem szokott merülni. Neked milyen tapasztalataid vannak?
Szerintem a filmszakma olyan speciális sziget, ahol nincs diszkrimináció, semmilyen olyan hátrányt nem érez az ember, ami női mivoltából fakadna.
Mármint úgy érted, hogy Magyarországon.
Igen. De ettől függetlenül igaz, hogy arányaiban sokkal több férfi van a szakmában. Ez szerintem nem abból fakad, hogy a nők nem jutnának szóhoz, hanem a szakma fizikai nehézsége okozza. A filmkészítés nagy megerőltetés, ami annyira bizonyos időszakokra koncentrálódik, ráadásul olyan kiszámíthatatlanul, hogy hagyományos családi élet mellett filmes karriert építeni nagyon nehéz. Az most mindegy, hogy valaki rendező, producer, vagy a technikai stáb tagja, mert
ahhoz, hogy filmes legyen és a filmszakmában teljesíteni tudjon, mindenképpen támogató családra van szüksége.
Szerintem ez az, ami eltolja az arányokat a férfiak javára, nem pedig a diszkrimináció.
Eddigi filmjeid között művészfilmek, de kifejezetten közönségfilmek is akadnak szép számmal. Mivel foglalkozol szívesebben?
A filmek minőségét vagy szerethetőségét nem az dönti el, hogy mi a műfajuk. Ha egy közönségfilm kvalitásos, én arra ugyanolyan büszke vagyok, mint egy fesztiválokon szereplő filmre. Az igaz, hogy több kvalitásos film születik művészfilmként, mint vígjátékként.
Mit gondolsz a jelenlegi magyar filmtámogatási rendszertől?
Szerintem egy nagyon átlátható és tiszta rendszer épült ki, aminek ugyan nem minden döntésével értek egyet, hiszen nyilván azoknak az embereknek az ízlését tükrözi, akik a filmekről döntenek, de
projektalapon születnek ezek a döntések, és nem poltikai, ideológiai vagy haveri alapon.
Ezért mondom, hogy tisztességes a rendszer, és csak üdvözölni tudom. Főleg amióta az Inkubátor Program is létrejött, ami lehetőséget ad első filmes rendezők bemutatkozására is. Igaz, hogy nagyon kevés pénzből, de pont annyit forrást biztosítanak ezekhez a filmekhez, amiből már kiderül, hogy valaki tehetséges e vagy sem. Eddig a kezdők csak véletlenszerűen jutottak filmhez, vagy szívesség alapon. Ez pedig nem egy üzleti modell. Most ez pályázati alapon történik.
Gondolom az alacsony költségvetés azért elég nagy kihívást jelent most is.
Igen, de ha a rendezőnek és a producernek van hajlandósága a kereteken belül gondolkodni, akkor nincs baj ezzel. Akkor van baj, ha a rendező és a producer ezt nem veszi tudomásul. De olyan szigorú az elszámoltatás a Filmalapnál, hogy nincs arra mód, hogy egy rendező elszálljon: mar a fejlesztési szakaszban, a forgatás előtt és közben is kordában tartják a produkciót.
Milyen rendezőként jellemeznéd Szilágyi Zsófiát?
Szerintem nincs egyszerű rendező, hiszen aki tehetséges, annak mindig vannak olyan dolgai, amikhez ragaszkodik, viszont producerként nehéz a megvalósításuk. Én még nem találkoztam könnyű rendezővel, de ha van egy normális emberi kapcsolat a rendező és a producerek között – mint ahogy Szilágyi Zsófi és Kocsis Ágnes esetében így van -, akkor ezek a nehézségek áthidalhatók. Az óhatatlanul keletkező feszültségek mindig feloldódnak a kölcsönös tisztelet miatt. Tehát abszolút szeretetteljes a viszony az alkotók és köztünk, beleértve a producertársamat és az egész stábot.
Hogy néz ki a következő hete a stábnak?
Kedden indulunk Cannes-ba, és akit csak tudunk, elviszünk. Erre pályáztunk a Filmalapnál, és ők is nagyra értékelték, hogy van egy magyar film Cannes-ban, ezért nagyon segítőkészek voltak. A kis költségvetés miatt mindenki annyira áron alul dolgozott, hogy szeretnénk legalább ezzel a gesztussal viszonozni az erőfeszítéseiket. 8-án indulunk, a hivatalos rész pedig 10-éig tart. Több vetítés is lesz, de az első bemutató, ahol a szakma és a sajtó is ott lesz, az 9-én, kedden van. Mi, saját költségen még kinn maradunk a producertársammal és Zsófival két napot, hiszen őt még biztosan fogják hívni interjúzni és közönségtalálkozókra. Szóval összesen négy napot leszünk Cannes-ban, de nem nyaralás lesz, az biztos.
Bánsági Ildikó, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas, kiváló tagja, fel tudja húzni magát tévénézés közben, akár olyanokat mond a képernyőn lévőnek, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De nem akar politizálni, mert nagyon rossz a véleménye. Most a Játékszínben, a Mennyei hang! című produkcióban, azt a gazdag nőt, Florence Foster Jenkinst alakítja, aki igen pocsékul, iszonyúan hamisan énekelt, de még a Carnegie Hallban is felléphetett.
Játszottál már ennyire tehetségtelen embert, mint amilyen Florence?
Hát nem tudom, ezen még nem gondolkoztam, bár szerintem a Sok hűhó semmiértben Beatrice is elég tehetségtelenül szerzi meg végül is a Benedekjét.
De ő csak megszerzi, Florence meg soha nem tanul meg énekelni.
Nem tud megtanulni, mert beteg. A nemi bajtól elállítódik a belső hallás. Én ezt nem tudtam, most hallottam.
Szifilisze volt, amit akkor még nem tudtak gyógyítani.
És emiatt ő csodálatosnak hallotta magát, időnként még bele is trafált a hangokba. Annyira egyszerű lenne a történet, hogyha valaki baromi rosszul énekel és amiatt, hogy nagyon sok pénze van, mégis énekes maradhat.
De azért a sok pénz nyilván kellett ahhoz, hogy énekelhessen, hiszen például a Carnegie Hallban csak nem léphetett volna fel, ha nem béreli ki.
Fotó: Juhász G. Tamás
A Carnegie Hallt tényleg ő fizette meg a férje, volt pénzük, de előtte ez a nő a lelkét kitette azért, hogy ifjú zenészeket bemutasson, menedzseljen. Volt egy házuk és először csak oda hívott meg mindenkit, ahol házi koncerteket tartottak és elnézték, hogy ő is énekel egyet, mert a barátai voltak. Az ott felfedezetteket pedig megtapsolták, és egyengették az útjukat. Igen sok jót cselekedett ez a nő, ezért elnézték neki, hogy énekel egyet-egyet.
Nyilván pokoli nehéz lehetett megtanulni azt, hogy mellé énekelj.
Ez főleg színészi, nem énekesi munka. Úgy volt, hogy először megtanultam például egy az egyben az Éj királynőjének az áriáját.
De egy az egyben nyilván Te sem tudod elénekelni az Éj királynőjének az áriáját, hiszen nem vagy operaénekes.
De el tudom énekelni.
Ki tudod énekelni azokat a szörnyen magas hangokat?
Ha rágyúrok erre, még az F-eket is ki tudom énekelni véletlenszerűségből, néha. Ezt én nem tudtam, nehogy azt hidd, hogy ezzel büszkélkedem. Dékány Magdi néni, aki engem énekelni tanított, mindig mondta, hogy nekem van négy oktávom és hogy miért nem operaénekes lettem. Ezt én viccnek vettem, nem gondoltam, hogy tényleg így van. De aztán, amikor elkezdtem énekelni Lakmé Csengettyű áriáját, ami a koloratúráriák királynője, mert annyira nehéz, akkor még szerettem is ezzel kiragyogni. Bagó Berci rendező könyörgött, hogy legyek szíves rondán énekelni. Azt mondta, hogy „ez túl szép Ildi, ne csináld”! Tetszett, hogy néha meg tudom mutatni, hogy ezek a hangok nekem megvannak. Szenvedélyesen próbáltam Florence-t, mert én magam is ugyanolyan hülye vagyok, mint ő.
Milyen értelemben?
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Naiv vagyok, idealista, lelkesedni tudok, hogy operát énekelhetek én, Bánsági Ildikó, így, ennyi évesen. Amikor felkértek erre a szerepre és mondtam, hogy de ettől én félek és mondták, hogy de igen, igen, meg tudom ezt csinálni, olyan öröm tört ki a lelkemből, hogy azt nem tudom neked elmondani, hogy igen, ez még hiányzik a palettámról. Egy földöntúli állapotba kerültem, hogy ez biztosan nem véletlen, hogy én operát fogok énekelni. De hát én nem vagyok énekes. Ha véletlenül jó hang süvít a fejem közepébe, akkor extázis van, ez olyan élmény!
Egyébként Te amúgy is extázisos színész vagy, nagyon beleéled magad a figurába, hihetetlenül felpörögsz. Nem tudsz rögtön civilbe visszakapcsolni.
Ez azért darabfüggő is, nagyon ritkán van azért ilyen örömet jelentő szerepem. Például Az ügynök halála előadása után nem pörgök, bár persze hat rám és már előtte két nappal halálfélelmem van.
Mitől?
Attól, hogy ritkán megy. Most tíz napig nem ment, holnap viszont igen, és ezért én már ma bent voltam szöveget összemondani. Ráadásul egy szinkron után, tökre elfáradtam, tök kész vagyok.
De Az ügynök halálában a feleség szerepétől miért félsz? Az próza, ilyet Te játszottál eleget. Attól tartasz, hogy elfelejted a szöveget?
Ritkán megy a produkció és nincs bebeszélve, bejáratva a szöveg. Van, amikor az ember csak „hajózik” és megy előre. De amikor nem rögzült kellőképpen a szöveg, akkor ez nem így van. Akadnak bizonyos szavak, amik fontosak és valamiért mégis ki akarnak esni a fejemből. Ilyenkor megyek a kutyával a Duna parton és mondom a szöveget.
Olvasod magadnak?
Nem, nem, a fejemben van a szöveg, azt mondom és közben még olyan dolgokat is keresek, amik fél évvel, egy évvel ezelőtt nem jutottak eszembe a szöveg kapcsán. Egy csomó dolgot az ember még felfedez a saját előadásaiban.
Ilyenkor esetleg a Duna parton jól nekimész a szembejövő járókelőknek?
Nem megyek nekik, de néha meglepődnek, amikor énekelek. Amikor a Mennyei hang szövegeit mondogatom és egy dal következik a szerepem szerint, akkor bizony dalra fakadok akár a Duna parton is, miközben csendben jönnek szembe a biciklisták.
Azt nem mondod komolyan, hogy a Duna parton, kutyasétáltatás közben például az Éj királynője áriáját énekeled.
Persze, hogy énekelem! Több szerepemet a Duna parton tanultam meg. Mindig várom azt, hogy ne legyen semmi, ne kelljen tanulnom semmit.
Azért azt nem lehet mondani, hogy Te most halálra játszod magad.
A Nemzetiben tartott nemzetközi színházi találkozó miatt tényleg keveset játszottam, alig játszottunk egy hónapig, de most például felújítottuk Az ügynök halálát, a Pogánytáncot. Lassan vége az évadnak, de közben meg már castingra kell menni.
Milyen castingra mész?
Nem én megyek castingra, hanem a férfiak jönnek hozzám castingra.
Te már benne vagy a tutiban?
Hát én már tavaly csináltam a Csak színház és más semmi és a Korhatáros szerelem című tévésorozatokat is. A Csak színházban tavaly mindössze tíz forgatási napom volt, egy tök lüke színésznőt játszottam, aki botoxol, akinek kiesik a mandula, kifolyik a víz a szájából, mert rossz orvoshoz jár. Egy helyes, komikus szerep volt. Most már huszonöt forgatási napom lesz, megnövelték a szerepemet. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, mert még nem tudtam végigolvasni, de szerepem szerint most azt célzom meg, hogy férjhez megyek. Egyik pasival ugratom a másikat. Ezeket a pasikat castingoljuk. Megnézzük, a kémia hogyan működik köztünk.
Az nem fáj, hogy mozifilmet nem forgatsz? Szabó István korai filmjei alapján úgy nézett ki, hogy Te leszel az egyik legjobb, legfoglalkoztatottabb filmszínésznő. De aztán ez máshogyan alakult.
Fotó: Juhász G. Tamás
Az a baj, hogy amikor a pályára kerültünk, azután nem sokkal kinyílt a világ és Szabó Istvánék elkezdtek kint dolgozni. Mi meg itthon maradtunk. Pista néha azért hívott még, szinkronokat is csináltam nála. Fehér Gyuri pedig, akivel még sokat dolgoztam, meghalt. Pista időnként mondja, hogy úgy szeretne velem dolgozni, de sajnos nem jut olyan téma az eszébe, amivel engem meg tud kínálni. De azt is mondja, ha nekem eszembe jut, akkor szóljak. Hál’ istennek, hogy Meryl Streep rendezőjének eszébe jut valami róla. Fájdalmas az, hogy valaki téged megszeret a Bizalom című filmben, vagy a III. Richard tévéfilm változatában, és akkor ő követne téged, de nem tud, mert jönnek a sokkal fiatalabbak. Ha megyek a közértbe, érzékelem, mennyire szeretnek. Most örülnek, hogy a két sorozatban végre látnak.
Mennyit észlelsz a világból? Teljesen a színház közegében élsz, vagy azért olvasol újságot, nézel híradót?
-Én mindent nézek.
És fölhúzod magad?
– Nagyon.
Miből áll az, amikor te fölhúzod magad?
Kikapcsolom a tévét, aztán mégis visszakapcsolom. És mondom a magamét.
Üvöltözöl a tévével?
Olyanokat mondok, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De, ne politizáljunk, mert nagyon rossz a véleményem. Nem akarok a politikába egyáltalán bekerülni, miközben én el vagyok könyvelve valami felé. De én emberpárti vagyok, a franc egye meg!
Nem azért vagy elkönyvelve, mert az MMA tagja vagy?
Nem azért. És ez is nagyon fájdalmas dolog, tudod? Mert, amikor megkaptam a Kossuth-díjat, odajöttek hozzám a szinkronban, és azt mondták, hogy végre közülünk is kapott valaki. És én nem értettem akkor, hogy mi az a közülünk. Az MMA meg úgy lett, hogy fölhívott Marton Éva operaénekesnő, és megkérdezte, hogy „nem jössz közénk?” Komolyan mondom, úgy meg voltam hatódva, hogy ő felhívott, hogy rögtön azt válaszoltam, „dehogynem, megyek!” De én ezt egyáltalán nem politikailag gondoltam. Beszélgettem ott egy kedves nővel, hogy hasznomat veszik-e? Ugye, nem az agyamról vagyok híres, hogy ezt mondjam. És akkor arra gondoltam, hogy megpróbálok a saját környezetemben valamit segíteni. Egy csomó dologban nem értek egyet, ami felé megy a pályánk. Azon gondolkodom, hogyan lehetne ezeken segíteni?
Mikre gondolsz?
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Én például szeretném, ha minden színházban lennének olyan szerződések, amikben pontosan legyenek meghatározva, hogy mettől meddig legyen próba, hány órát lehet használni a színészt. Básti Lajos, amikor a Haláltáncot játszotta, amiben többféleképpen kellett meghalnia, azért, hogy hiteles legyen, elment például a pszichiátriára, a tüdőgondozóba. Tudta, hogy ez egy felkészülést igénylő munka. Ma már rohanunk ide-oda, nincs időnk feltöltődésre. A fiatal tehetségeket pedig nem ismeri meg a nagyközönség, mert már nincsenek olyan újságok, tévéközvetítések, amikből felfigyelhetne rájuk. Rengeteg dolgot kellene csinálni! Elég sok minden nincs jól. Komolyan el is határoztam magamnak, hogy én majd mikor hagyom abba, mert nem akarok szerencsétlenül vergődni ezen a pályán. Látom, hogy arra, aki 29 évesen eljutott oda, hogy baromi jó lett, nagy örömmel nézem, két perc múlva ráküldenek egy 22 évest. Igen sok igazságtalanság van. El kéne érni, hogy időben tudjuk, mit játszunk. El tudjam olvasni a színdarabot nyáron. Rá tudjak készülni. Ez már nem divat. Majd összeáll az, ha reggeltől estig próbáljuk, gondolják. Tudnék mondani olyanokat, hogy na, de hát nem lehet, mert vagy az egészet abbahagyod, vagy, ha nem, akkor próbálj ott, helyben valamit tenni. Ha majd nem tudok, akkor azt mondom, hogy csókolom, feladtam.
Kár lenne, mert nagyon jó vagy.
De, ha kivész az emberből a játék öröme, akkor nem tudsz mit csinálni.
Remélem, hogy nem vész ki belőled…
Nem, nem vész ki, de tudod, a mi színházunkban is mondtam, hogy a színész szeretne repülni, a közönség és a saját örömére. De nem akarok pesszimista színben feltűnni. Mert mond meg, tulajdonképpen mi a bajom? Túl vagyok egy sikeres bemutatón, mindjárt itt van a nyár, forgatok is, itt van a családom. És a Macskajátékban Giza leszek. Erre már tudok készülni.
Két egymásba kapaszkodó tinilány bámulja a kamaszokról szóló, Golden Boundaries című fotókiállítást a Capa Központban. Közben gyakran jelentőségteljesen egymásra néznek, majd vissza-visszapillantanak a képekre. Magukkal szembesülnek. Én meg velük. És tán szintén magammal is.
Jörg Brüggemann: 80-as évek thrash metal rajongó | 80s Thrash Metal Fan (Metalheads), 2010
Több termen keresztül kamaszok bámulnak rám vissza a képekről, sehol egy árva felnőtt. Szülő, nagyszülő, rokon, tanár, miegymás, teljesen „kiiktatva”. Ez a korosztály végül is, elég jól elvan önmagában. Vagy sem. De mindenképpen igyekszik egymásba kapaszkodni. Együtt bandázni, koncertre járni, sajátos ruha- és hajviseletet kialakítani. Hogy aztán ez a nagy elkülönülés nem feltétlen túl egyéni, az más kérdés. A zenei és öltözködési divatok, tetoválások, bármennyire is, hű, de extravagánsnak látszanak, akár végig söpörnek a világon, tehát végső soron legalább annyira uniformizáltak, mint amitől meg akarják különböztetni magukat.
Barakonyi Szabolcs: Tébánya, 2006-2007
Na ja,
a kamaszkornak éppen az egyik legnagyobb dilemmája, hogy ebben az átmeneti korban, a gyerekből milyen felnőtt, milyen egyéniség formálódik.
Lesz-e belőle igazi személyiség, vagy minden különcködés, annak hitt gesztus dacára, abszolút beáll a sorba, és tucatemberré, „a szürkék hegedűsévé” válik, ahogy majd látunk is egyenruhába beöltözött megszeppenteket.
Gáldi Vinkó Andi: Lilla (Maybe You Will, Maybe You Won’t), 2017
Belódult a fantáziám ezen az Oltai Kata és asszisztense, Pupli Dorottya által rendezett impozáns tárlaton. Némelyik felvételt hosszabb ideig is bámultam, és magamban találgatni kezdtem, hogy vajon milyen is lehet az, akit nézek, és milyen felnőtt válhat belőle? Emberismereti kvíz, magánszorgalomból. Szemeztem például egy felénk fordulva fekvő lánnyal, aki tenyerébe támasztja az arcát, de úgy, hogy a hüvelykujját csaknem csecsemőmódjára bekapja, mintha cumizna. Ugyanakkor nagyon is éretten bánatos, sőt töprengő az arca, mint aki már tudja, hogy az élet egyáltalán nem fenékig tejfel, és mint aki már meg is ütötte a bokáját rendesen. Kicsesztek vele, netán elhagyták, és hát ezt nem igazán képes feldolgozni, de fölöttébb a lelkére veszi.
Olyan ez a lány, mint egy sajgó seb.
Hang nélkül, zárt szájjal is segítségért kiállt, de nem biztos, hogy eltűrné a segédkezet. Mint partra vetett magányos hal, fekszik és fekszik, és ki tudja, mikor kel fel. Egy társa fürdőkádban, meztelenül, csaknem ellepve vízzel, szétterpesztett lábbal, csukott szemmel hever. Annyira sápadt, olyan elalélt, hogy megfordulhat a fejünkben, él -e egyáltalán? De nyilván csak magába fordult, netán lement alfába, vagy éppen próbálja feldolgozni a számára feldolgozhatatlant, igyekszik elernyedni, kizárni a külvilágot, valamit tisztázni a kobakjában. Nem tudjuk, jut-e valamire vagy még mélyebbre merül a vízben és a kétségbeesésben.
David Meskhi: Ha nem köt a föld | When the Earth Seems to Be Light, 2007-2017
Van, aki, szégyen ide, szégyen oda, a tanácstalanságában, a szó szoros értelmében, a két ujját szopja. Más, mint csaknem egy édenkertben, élvezettel hever el egy túlzottan is gondosan nyírt parkban. És akad, aki már-már szinte sztárnak mutatkozik. Egy srác gondosan megvilágítva, láthatóan műtermi körülmények között, félmeztelenül a könyökére támaszkodva, azúrkék háttér előtt, arányosan mutatós testtel, divatos frizurával, némiképp olyan pózzal, és csaknem olyan nézéssel, de sokkal üresebb tekintettel, mint Rodin A gondolkodó című remekmívű szobra, mutogatja magát. Csupa ellentmondásnak tűnik ez a fiú, akiben láthatóan jócskán vannak narcisztikus vonások. Tán a jövő celebje?
Alexandre Haefeli: Férfitársaság | The Company of Men, 2015
Sokkal természetesebbek, vaskosabbak nála a fiatalkorúak börtönének ifjai, akik az ebédlőben szanaszét heverő poharak, tányérok, ételmaradékok és szemét közepette, lezserül papucsban, éppen valami ramazurit csapnak, kitörő harsánysággal, széles jókedvvel, többen egy rakásban összeölelkezve, de mégis megviselt arcvonásokkal. Érződik, hogy
a kitörő jókedv mögött hepehupás élettörténetek, sok szenvedés és akár bűn lappang.
Sokatmondóak, kifejezőek a képek, bőven van min elmélázni. A tárlat vége felé már kicsit kóválygok is, mint aki némiképp elteltem az élménnyel. Már nem akarok még újabb és újabb fotókat látni. Tán vissza kell jönnöm, hogy az utoljára maradt képeket is feldolgozzam magamban.
Slava Mogutin: Ilya, Zenit sapka | Ilya, Zenit hat (Elveszett fiúk | Lost boys), 2001
De hát a tárlat zárásáig, március 18-ig, még csak lesz idő ismét végig mustrálni Barakonyi Szabolcs, Jörg Brüggemann, Sian Davey, Fryd Frydendahl, Gáldi Vinkó Andrea, Anna Grezelewska, Alexandre Haefeli, Halász Dániel, Koleszár Adél, Zuza Krajewska, David Meskhi, Slava Mogutin, Derek Ridgers és Tóth Márton Emil igencsak figyelemreméltó munkáit.
Kétségtelenül nehezen, és kell hozzá két furcsa szovjet élettörténet és egy, éppen a kihalás szélén álló nép.
Az elmúlt hónapokban virálisan terjed egy videó a neten. A YouTube-on közelíti az 1 milliót a megtekintések száma, Oroszországban már kimondott rajongótábora van, számos helyről lehet letölteni, online nézni, és már számos feldolgozása is van – az orosz-némettől az őslakos amerikaiig. Íme:
A dolog kétségkívül kúl. A pszichedelikus tánc és a furcsa, repetitív dallamokra épülő zene összhatása komolyan üt. Mindamellett az egésznek megvan a retrós bája is – szóval, adott a hatás. A kommentelők egyértelműen rajonganak érte. Egyesek szerint bizonyíték arra, hogy a szovjet időkben sem üldözték a kábítószereket, mert LSD nélkül ilyen látomása nem lehetett senkinek, mások viszont az ezoterikus ősi forrást látják benne. Van persze, akinek csak a legutóbbi nyaralása jut eszébe róla. De mit is tudunk valójában erről a klipről? (Vagy miről.)
Kezdjük a dallal. Bár annak, aki nem beszéli a nyelvet – az angolul kommentelők jelentős része így van vele – elsőre úgy tűnhet, mintha oroszul énekelnének, de aki csak egy kicsit is ismeri az oroszt, az azonnal leveszi, hogy nem. A nyelv, amin a dal szól: nanáj. A még nálam is idősebbek a nanájokat (a cári időkben gold néven emlegették a népet) a Derszu Uzala című híres regény és film révén ismerhették, a nálam jóval fiatalabbak pedig tán, ha némi szubkulturális behatással rendelkeznek, arról hallhattak, hogy a Super Junior nevű koreai fiúcsapat egyik tagja kínai-nanáj (ottani szóhasználattal hezhen) származású. Amúgy a nanájok a mandzsu-tunguz nyelvek egyikét beszélik (az altáji nyelvek harmadik ága a török és a mongol mellett), és a kínai-orosz határvidéken élnek, ma már kevesebb, mint 20 ezren – igaz, ebből nanájul már kevesebb, mint kétezren tudnak, a többiek csak az oroszt vagy a kínait beszélik. A nyelv egy-két évtizeden belül bizonnyal kihal, a nanájok, mint Szibéria többi, kis népe, asszimilálódnak a nagyokhoz. A 18. század óta ismerjük őket, ma kb. kétharmaduk Oroszországban, egy harmaduk a Kínai Népköztársaságban él. Eredetileg alapvetően folyami halászatból éltek. Amennyiben hinni lehet a dal neten keringő orosz fordításainak, a dal is erről szól. (Lelkesültebb szájtok persze ősi sámánéneknek mondják …)
Emlékszem rád húgocskám. Hanina-ranina
Amikor a folyóban halászom. Hanina-ranina
Emlékszem, hogy a szívem, Hanina-ranina
Úgy remegett, mint a hal a horgon. Hanina-ranina
Meg szeretném tölteni a csónakodat a legfinomabb halakkal.
Az előadó Kola (hivatalosan Nyikoláj Ivánovics) Beldi.
Az orosz föderáció érdemes művésze, aki valóban nanáj származású. Élettörténete megér pár szót: hagyományos halász-vadász családba született 1929-ben, de hamar elárvult, éhezett, és megbetegedett. Egy internátusba került, ahol nem igazán élvezte az életet – így alig tizenévesen elszökött, és beállt a távol-keleti flottához. Folyt a világháború, kellett az ember, nem foglalkoztak vele, hogy nem volt még 18 éves. Később harcolt a koreai háborúban is (szovjet önkéntesek ugye). Kapott mindenféle érdemrendet is – majd a háború után az addig passzióból énekelgető fiatalember konzervatóriumban kezdett tanulni Szaratovban – közben pedig egy tankgyárban dolgozott. Hamar sikeres lett – a kor szovjet könnyűzenéjének egyik igazi csillaga. Lett érdemes művész és fellépett a sopoti intervíziós dalfesztiválon. Utólagos kritikusai szerint a jellegzetes, szovjet, havas giccs egyik meghatározó alkotója volt. Általában természetesen oroszul énekelt, de – a lenini nemzetiségi politika elveinek megfelelően – néha egy-egy szibériai népdalt is elénekelt eredetiben. Hogy átéljük a szovjet műdal aranykorát, elég egyetlen számot megismerni tőle. A sokat mondó című: „Elviszlek a tundrára” (ne értsük félre a címet, nem azzal fenyegeti a kedves nézőt, hogy majd jól száműzik a GULÁG-ra), aminek dallama és a klip megvalósítása is igazi mélymerülés a brezsnyevi pangás kulturális borzadályába.
Beldi állítólag közben a kelleténél komolyabb barátságba keveredett a kis, ázsiai népek gyarmatosító asszimilációjának legfontosabb eszközével (ezt egy orosz blog írta így), a vodkával, és a rendszerváltás – meg a kor – nosztalgikussá tette. Megcsömörlött Moszkvától és elköltözött a nanájok közelébe Habarovszkvba. 61 évesen még gyermeke is született. 1993-ban aztán szívinfarktusban meghalt. Talán maga sem hitte volna, hogy legmaradandóbb emléke ez a nanáj népdal lesz. Bár kétségtelen, ebben meghaladta az etnoszovjet popikon kötelező átlagosságát.
A dal persze önmagában nem futott volna be – kellett hozzá a klip korát megelőző kicsit szürreális képi világa is. Azt, hogy ez egy 1968-as filmből „A város és a dal”-ból van sok helyen lehet látni. A film rendezője, bár szintén jellegzetes szovjet figura, a totális ellentéte Beldinek.
facebook
Leonyid Iszákovics Menaker is 1929-ben született, de egészen más családi háttérrel: szülei a leningrádi zsidó értelmiségi-művész elitbe tartoztak, anyja színésznő, apja maga is filmrendező, nagybátyja, akinél a leningrádi blokád idején Moszkvában húzta meg magát a család, a szovjet esztrád műfaj egyik megteremtője. Adott volt, hogy Lenya milyen pályára kerüljön – egyetem után előbb színházban dolgozott, majd belevágott a filmrendezésbe. „A város és a dal” az egyik első munkája volt a Lenfilmnél. A rendszerváltásig dolgozott ott – utolsó filmjét 1990-ben rendezte. Azt mondta, nem akar már beilleszkedni az új világba – haláláig, 2012-ig inkább tanított leendő filmrendezőket. Maga a film, amiből a klipet kivették, egészében is fent van a neten, és igazán megéri azt az alig több, mint egy órát:
Zseniális, és a korát messze megelőző alkotás. Műfaját orosz források általában koncertfilmnek mondják, angolra jobb híján musicalnek fordítják, de valójában egyik sem. Leginkább Tímár Péter 1987-es Moziklipjére emlékeztet. Ma született bárányoknak, emlékeztetőül, itt a leghíresebbé vált részlet belőle:
A két évtizeddel később megjelenő videoklipek képi világát, filmes megoldásait megidéző módon zeneszámok követik egymást. Ezzel nem akar elmesélni egy történetet – így nem epigonja a vele egy időben született korai nyugati zenés filmeknek. Teli van képi gegekkel a matrózokat utánzó két kriplitől a twistelő lóig. Egyszerre használja fel és mosolyogja meg (itt-ott veszi totál hülyére) a szovjet könnyű műfaj legváltozatosabb közhelyeit – közben a kor legmodernebb zenei formáitól a népdalig és a klasszikus balettig mindent felhasznál. A zenék alatt pedig elképesztően szépek a képek – nem meglepő, hogy Vlagyimir Prohorovics Kovzel, az operatőr, díjat is nyert vele. Akármikor elmenne turisztikai imázsfilmnek Leningrádról – persze ekkor még ezt a zsánert sem igazán találták fel, főleg nem a nagy Szovjetunióban. A 13. percnél kezdődik az inkriminált rész, ami tulajdonképpen egy a leningrádi tengerparton megélt álom-ábránd, és Szocsiban vették fel. A főszereplő egy észt színésznő, Ülle Ulla (ne tessék röhögni, tényleg ez a neve). Az eredeti zene alatta azonban nem a fent ismertetett Kola Beldi dal, hanem egy instrumentális szintetizátoros esztrád. A képi világ így is megragadó – de mi tagadás, ez a zene (bár a korhoz jobban passzol) sokkal kevésbé hatásos, a képekkel együtt, mint a nanáj népdal.
De ki és mikor pároztatta a videót a dalhoz? Nevet nem tudunk, és pontos időpontot sem, az ismeretlen művész egyelőre névvel, címmel nem lépett ki az internet anonim bugyraiból. Minden valószínűséggel Oroszországban készült ez a klip, azon belül is valószínűleg Szibériában, Beldi szűkebb (mondjuk azért elég tág) pátriájában, és legkésőbb 2011-ben. A legtöbb támpontot az asiarussia.ru – egy az orosz Távol-Kelettel foglalkozó hírportál adja, akik szerint a Kola Beldy Fan Club (bárkik is legyenek azok) készítette. A YouTube-ra egy – a nevéből és a felöltött anyagokból ítélhetően – a távol-keleti nyelvek és kultúrák rajongója töltötte fel 2011-ben. Világhódító útjára viszont minden valószínűség szerint a Soviet Visuals nevű oldal repítette. Köszönet nekik érte.
A budai teátrum, amely hétfőn tartotta évadnyitóját, a nyár folyamán jelentős felújításon esett át. Megújultak az öltözők, a villamos hálózat, az előtéri világítás, új fény- és hangtechnikai rendszert építettek be, megújult a homlokzati dizájn és az intézmény teljes arculata
A színházat ettől az évadtól a THEA Art Nonprofit Kft. üzemelteti változatlanul magánszínházi formában.
Októberben Rainer Werner Fassbinder A félelem megeszi a lelket című művének színpadi adaptációját tűzik műsorra Alföldi Róbert rendezésében, Hernádi Judit és Bányai Kelemen Barna főszereplésével.
Februárban George Orwell 1984 című regényének színpadi változatát mutatják be a Lepkegyűjtő Produkció előadásában, Horgas Ádám rendezésében, Bereczki Zoltán főszereplésével és látható lesz Bodó Viktor új előadása, a Vendetta is, amelyben többek között Gyabronka József, Lukáts Andor és Lázár Kati játszik. Emellett számos produkció kerül újként az Átrium repertoárjára. Tasnádi István Majdnem 20 című, a Bárka Színház bezárására reflektáló darabját Vidovszky György, a Nyáry Krisztián könyve nyomán készült Így szerettek ők című felolvasószínházi sorozatot Réczei Tamás rendezte. Az idei évadtól az Átriumban látható a Pintér Béla és Társulata Kaisers TV, Ungarn és Tündöklő Középszer című produkciója is.
Scherer Péter lesz a főszereplője a Kiscsillag zenekar Semmi konferencia című kamaraestjének, bemutatkozik Gubás Gabi és Szabó Győző zenés estje, a Ha lenne más is., a galérián pedig Alföldi Róbert 1940 és 1970 közötti színezettfotó-gyűjteményéből nyílik kiállítás októberben. Krizsó Szilvia színházi talkshow-ja is az Átriumba költözik.
Az idén ünnepli ötödik születésnapját az Átrium első saját bemutatója, a Gothár Péter rendezte Vaknyugat, emellett repertoáron maradnak a színház korábbi sikeres előadásai is.
Több könyvbemutató lesz az évadban, elsőként Bödőcs Tibor új kötetét ismerhetik meg az érdeklődők szeptemberben.
Az Átrium infrastruktúrája szolgálja ki a színházi nevelési előadásokat bemutató Mentőcsónak Egység munkáját is; előadásaik októbertől láthatók a Jurányi Házban.
Az Átrium csapata a szeptember 2-i Pozsonyi Pikniken és a szeptember 16-i Színházak Éjszakáján is különleges zenés produkciókkal várja az érdeklődőket.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Scherer Péter lesz a főszereplője a Kiscsillag zenekar Semmi konferencia című kamaraestjének, bemutatkozik Gubás Gabi és Szabó Győző zenés estje, a Ha lenne más is., a galérián pedig Alföldi Róbert 1940 és 1970 közötti színezettfotó-gyűjteményéből nyílik kiállítás októberben. Krizsó Szilvia színházi talkshow-ja is az Átriumba költözik.
