Üdvözli Őt hálás népe, sok barátja, ellensége, újságíró, migránshorda. Szalonnából van a torta! Ma mindenki reá hallgat. Ebből lesz az új kétharmad!
(444)
„…… ……. hatvan éves –
nem kell keresnem szavakat
ha így egyszerűen leírom,
tudom már, mit jelent e nap.
…… …….. hatvan éves.
Így szól a hír. S a felelet:
kilép medréből: a szívekből
árad feléje a szeretet.
A szeretet.
Ha róla szólnak,
ahogy kimondják a nevét,
színültig telik szeretettel,
fénylő mosollyal a beszéd.
Róla szól a munkás a gyárban
és este, otthon a család
elmúlt napot, jövőnket mérni
előveszik egy-egy szavát.
Falvak mélyén, kemencefénynél,
ha ül a szomszéd s szóba kezd:
„…… ……. megígérte…”
„…… ……. mondta ezt…”
Neve a bizonyság pecsétje
megfontolt okos szavakon,
fölépült már, fölépült várad,
falai ronthatatlan állnak
szívünkben, Bizalom!”
Örkény Istvánnak nem kellett ahhoz Facebook, hogy népszerűvé tegye az egyperces olvasmányokat, de tagadhatatlan, hogy a közösségi médiafelületek kifejezetten kedveznek annak, hogy az erre elhivatottak megleljék a magukban szunnyadó írót. A Facebook hírfolyamát rendszeresen átpörgetőknek pedig, az úgymond „megváltozott tartalomfogyasztási szokások” következtében sokszor pontosan ennyi irodalom fér bele. Egy rövid sztori, amivel könnyű azonosulni, néhány kifejező mondat, és esetleg valami üzenet, amit akár tovább is vihetnek magukkal, ha épp ilyesmire van igényük. Ha mindez nagyon betalált, lehet lájkolni, kommentelni, osztani, illetve bekövetni a szerzőt ízlés szerint.
A Facebook tehát tökéletes terepe ezeknek a könnyed olvasmányoknak, de az ottani szerzők, úgy tűnik, időről időre visszakívánkoznak a Gutenberg galaxisba. Máté Attila Jövet-menet című kötetének a címe elég jól leírja, hogy miről is szól ez a műfaj (?). Olyan rövid történetekről van szó, amelyet útközben, néhány perces ráérő idejében olvasgat az ember, és amelyeket ezúttal már összegyűjtve, könyv formájában is magával vihet. Másrészt a cím azért is kifejező, mert olyan történetekről van szó, amelyekre jövet-menet bukkanhatott a szerző.
Akadnak nagyon személyes, illetve múltbeli, akár korábbi generációk emlékeit feldolgozó írások is, de a legtöbb történet alapja egy elkapott beszélgetés, vagy egy érdekes sztori, ami a szerzővel, esetleg barátaival történt meg jártában keltében. Ezek a néhány mondatostól a maximum két-három perces olvasmányt jelentő terjedelemig változnak attól függően, hogy épp mennyi volt az adott témában.
Van néhány írás, ami mintha kísérlet lenne arra, hogy a szerző elszakadjon ettől a formától, hiszen elképzelt élethelyzeteket ír le, vagy éppen csak egy eszmefuttatás, de ezeknél jobban működnek az életből elcsípett rövid történetek. Máté Attila ugyanis néhány mondattal képes arra, hogy plasztikussá tegyen helyeket, helyzeteket, figurákat. A rövid sztorikban nincs nagy megmondás vagy váratlan reveláció, de a humoros, vagy máskor elgondolkodtató, akár megható csattanó szinte mindig ott a történet végén, mintegy a szerző kommentárjaként.
A jobb híján novelláknak nevezett írásokban mindenki ráismerhet a saját életéből, környezetéből ismerős karakterekre és szituációkra, de Máté Attila azért világossá teszi a saját nézőpontját is. A szerző személye valahogy – mesélőként, fő- vagy mellékszereplőként, esetleg rezonőrként – egyébként is mindig benne van a történetben, és nagyon érződik, hogy elsősorban barátoknak, ismerősöknek születettek ezek az írások. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak nekik lehetnek érdekesek és szórakoztatók.
Az István, a király örömünnep, performance, némileg lázadás, nagy-nagy banzáj volt, amikor 35 évvel ezelőtt a Városligetben, a Királydombon bemutatták. Sokan többször is megnéztük. Felkorbácsolta az érzéséket. A Budapesti Operettszínház produkciója is felkorbácsolja. Kivétel nélkül minden néző állva vastapsol utána, jókora ovációban van részük a színészeknek, pedig én nem is a premiert láttam. Így valószínűleg minden előadást követően ez történik majd.
Szörényi Levente és Bródy János dalainak jó része sokunk fülében ott van, ezért szinte olyanok, mint amikor koncerteken jönnek a kedvenc számok, vannak akik már előre várják ezeket, és csaknem elélveznek, ha meghallják a közismert dallamokat. Fura, de ez már nem sokkal az ősbemutató után, a Szegedi Szabadtéri Játékokon is így volt, amikor a színpadot körülölelő épület ablakaiból fürtökben lógtak ki potya nézők, sőt akadtak, akik a háztetőre is felmerészkedtek, csakhogy láthassák a produkciót, amiben kétségkívül volt gyúanyag. Annyira, hogy amikor ifjú titánként a közönség tagjaival is interjúztam, többször igazoltattak titkos rendőrök, nyilván azt hitték, hogy felbujtó anyagot készítek valami ellenséges orgánumnak, csak akkor nyugodtak meg, amikor megmutattam a Magyar Rádióba szóló belépőmet.
Persze vannak, akik váltig állítják, hogy lázító elemek ide vagy oda, már az ősbemutató lényegében a konszolidáció – beleértve az 56-os forradalom utáni konszolidációt -, dicsőítése volt. Hogy annyi viszály után most elérkezett a rend, és hát persze a darab végén István megkoronázása, amiről ugye tudjuk, hogy sokkal több véráldozatot követelt, mint az 56 utáni megtorlás, amit sokan a kiegyensúlyozottság, a boldog jövő zálogának tartottak, mások tömeggyilkosságnak.
Fotó: Gordon Eszter
István pedig tényleg államalapító, valószínűleg nem tehetett mást, mint amit tett. De ugyanakkor kétségtelenül temérdek vér tapad a kezéhez. Azt hiszem, hogy Székely Kriszta rendezőt ez izgatta leginkább. István vívódása, gyötrődése, hogy megteheti-e, amit tulajdonképpen nem tehetne meg, halomra ölethet-e egy rakat embert, azért, hogy létrejöjjön az ország. Lehet-e kíméletes, emberséges az ellenséggel, vagy ilyen szituációban nincs kegyelem? Meg, hogy nem válik-e ettől szinte automatikusan maga is zsarnokká, nem megy-e keresztül végzetes személyiségtorzuláson?
Korszerűen izgalmas kérdések. Öt évvel ezelőtt, a darab harminc esztendős évfordulóján, Alföldi Róbert a Szegedi Szabadtéri Játékokon rendezett verziójából azért is akarhattak botrányt kavarni, akik ebben voltak érdekeltek, mert meglehetősen érzékeltette a temérdek kínt, szenvedést és azt, hogy a megkoronázás sem révbe érés, közel sem happy and. Lehet, hogy sokak számára még a kínok kínja következik, akár börtönné is válhat az ország. Na ilyesféle felfogás még sehol nem volt a Királydombon, ott egyértelmű üdvrivalgás, minden kétely nélküli, szédületes mámor, már-már tébolyult boldogságkitörés kísérte a hatalom megszilárdulását, a színpadon és a nézőtéren egyaránt.
Fotó: Gordon Eszter
Székelynél viszont hangsúlyossá válik a legyőzött Koppánnyal, aki végül is a diktatúra veszélyére figyelmeztet, és minden hívével, a durva elbánásmód. Jól látható a megveretésük, megszégyenítésük. Igencsak hangsúlyos, ahogy Koppány lánya könyörög a legyőzött apja életéért, hogy ne ellenségként, hanem ellenfélként tekintsenek a legyőzöttekre. István már-már meginogna, de, ahogy az a politikában lenni szokott, a háttérből sok mindent irányítanak, és az anyja, Sarolt nem tűr semmiféle kegyelmet, ragaszkodik a felnégyeléshez, a testrészek kitűzéséhez, tanulságul. És most a produkció legerősebb, megdöbbentő képe következik. Martalócok otromba durvasággal hurcolják Koppányt a színpad hátsó részére, vesztőhelyére, egy magaslatra. Óriási, félbevágott kereszt is van hátul, a színpad két oldalán. Ez, amikor az ítélet beteljesedik, összezárul, vagyis súlyos áldozat árán, de eljött nálunk a kereszténység időszaka. Közel sem egyértelmű diadalmenetként, közel sem vér nélkül. Ez így fájdalmas, megrázó, ugyanakkor szép is, úgy felemelő, hogy közben azért borzalmas. A rendezőn kívül a díszlettervező, Cseh Renátó remeklése is. Utána nem sokkal következik a himnusz, amit a nézőtéren is állva hallgat végig mindenki, majd leülünk, de hamarosan itt a produkció vége, és ekkor újra a teljes nézőtér felpattan, állva zúg a vastaps.
Szörényi Levente és Bródy János darabja kiállta az idő próbáját, most is van benne kakaó bőven. Szabó Mónika hatalmas elánnal vezényli a zenekart, ami elhalkul, lelassul, ha kell, de jobbára inkább megrengeti a falakat. Kocsis Dénes nem macsó, nem kemény István, vannak benne már-már kisfiús vonások, így jobban érthető, hogy az anyja által rángatható, és jobban el lehet játszani a megkeményedés folyamatát. Az anyja, Sarolt, Polyák Lilla megformálásában, kőkemény nő, nála aztán nincs apelláta. Polyák csaknem olyan
Fotó: Gordon Eszter
őserőnek játssza, mint amilyennek Dolhai Attila Koppányt, de hát ugye ez nem western, amiben a főhősök a végső ütközetben egymás szemébe nézve, becsülettel vívnak pisztolypárbajt, és győz a jobbik. Itt már szerepet játszik az ármány, a túlerő, az éppen kialakulóban lévő hatalom. Őserő és áradó énekhang ide vagy oda, Koppányt pedig a György-Rózsa Sándor által alakított, vehemensen vérszomjas, nyughatatlan Torda igyekszik mind erőszakosabb cselekedetek irányába taszítani. Gubik Petra Rékája ütközőpont, próbál engesztelően, csitítóan hatni, de ebben az eldurvult közegben már sajnos hatástalanul.
A Bodor Johanna és Lénárt Gábor koreográfiájában is megmutatkozó kolosszális energiákkal van jelen az Operettszínház társulata a produkcióban. Az említetteken kívül például Maros Bernadett, Kerényi Miklós Máté, Homonnay Zsolt, Gömöri András Máté, Dancs Annamari dobnak be apait-anyait. Pattantyús Dóra jelmezeiben nem történelmi korok nehéz ruháiban feszengenek, de nem is maiakban, a jelmezek is érzékeltetik azt a rendezői szándékot, hogy ez a történet kortalan, a hatalom rút mechanizmusa eléggé hasonló szinte bármikor.
A 42 évesen a gyilkos kórban meghalt Krisztina, a férje, Gyémánt László által készített festményen, rejtélyesen mosolyog a laudációt mondók feje fölött a falon.
A Károlyi Étterem és Kávéházban, a róla elnevezett Krisztina-díj átadásán vagyunk, amit azok kaphatnak, akik gondoskodó társként, múzsaként sokat tettek azért, hogy remekművek, kiváló művészi teljesítmények születhettek.
Idén Esterházy Péterné Gitta, Esterházy Péter író özvegye kapta az elismerést, azaz Benedek György szobászművész plakettjét.
Nem nyilatkozott senkinek, tartja magát ehhez, a fuhu.hu-nak annyit mondott, hogy jobban szeret otthon, a háttérben sírni. Gyémántot, mivel könyvet írtam róla, ezért elég jól ismerem, Krisztina halála után többször láttam sírni. Amikor ott állt a temetőben, a ravatalozóban a nyitott koporsó felett, és nem nézett se jobbra, se balra, föl nem pillantott senkire a szertartás megkezdéséig, csak halott felesége szemébe nézve megrendülten simogatta és simogatta, azt hittem nem éli túl, ami történt.
Egyfolytában járt a temetőbe.
Soha nem láttam két embert úgy összenőni, mint őt és Krisztinát,
aki 32 esztendővel volt fiatalabb nála, ezért senki nem hitt a hosszútávú kapcsolatukban. De 22 éven keresztül nem volt nap, és óra sem nagyon, amit ne együtt töltöttek volna, a postára, a közértbe, a patikába is együtt indultak neki, baráti meghívásoknak szintén együtt tettek eleget. Olyanok voltak, mint a szétválaszthatatlan, végletesen egymásba habarodottnak tűnő diákszerelmesek.
1 a 5
Ahogy Hernádi Judit, Krisztina egyik barátnője, el is mondta a díjátadón, tudta mikor kell háttérbe vonulni, és mikor van szüksége Lacinak halaszthatatlanul a támogatására. Ő intézett mindent, dokumentátor volt, levelező, titkár, villámhárító, és aki evett a főztjéből, tudja, hogy akár a nagyokkal is vetekedő szakács. Számára a főzés volt az igazi alkotás, fantáziadúsan, nagy szakértelemmel csinálta, és a végeredmény nem csak finom volt, hanem festői látvány is.
Halála előtt még több hónapig barangoltak Laci kedvenc országában, ugyancsak múzsájában, megihletőjében, Amerikában. Bár az út előtt is voltak már rossz előjelek, de egy neves orvos, ráadásul barát, megnyugtatta őket, hogy nincs semmi vész, bátran utazhatnak. Mikor hazaértek, kiderült, hogy már igen nagy a baj. Krisztina soha nem hordott testre simuló, feltűnő, nagyon színes, „nőcis” ruhákat, de Amerikában vagányul vett ilyeneket. Kérdezgette, hogy most már ki fogja hordani ezeket? Nem ámította magát, ahogy Esterházy Péter sem, megírta betegségéről a drabálisan, fájdalmasan őszinte, szarkasztikus humorral teli Hasnyálmirigynaplót. Kigúnyolta a gyilkos kórt, de az sajnos nem rettent meg, nem hátrált.
Az írás mellett Esterházy is fenemód szeretett enni, a jó szakács munkáját a művészekével egyenrangúnak tartotta. Gittával mohón végigettek számtalan országot, miközben persze a hazai ínyencségeket sem vetették meg. Azt hiszem, a munka, a kötelesség, a gyerekek mellett, élethabzsolók voltak. És szintén szétválaszthatatlanok. Nyilvánvalóan inspirálták egymást, így Gitta feltétlen múzsa volt, akiket valahogy mindig a keresztnevükön emlegetnek. Otthon ezek szerint sír, a díjátadón, ha nem interjúról van szó, kedvesen, már-már könnyedén beszélget, fogadja a dicsérő, biztató szavakat.
Közben belül tán zokog, de láthatóan örül is a díjnak, meg annak, hogy ezen keresztül sokan gondolnak éppen most Péterre is. És abban a teljesítményben, ami miatt évtizedek múlva is sokan fognak gondolni rá, feltétlen benne van ő is, aki mindenben a társa volt, múzsája mindhalálig.
Egy akarnok, diktátor, szeretetre éhes, hektikus, hisztérikus, nagyra vágyó, talajt a lába alatt elvesztő, fölényeskedő, zsarnokoskodó, kétségbeesett, kiszolgáltatott, másokat leuraló idegzsába, szexuálisan kielégítetlen nőről regél a Margarida asszony. Ugye elég érdekes!? Psota Irénnek volt ez egykor nagy-nagy, legendás szerepe. Most Balázs Andrea játssza a Karinthy Színházban. Így is érdekes!
Balázs Andrea mind feljebb és feljebb jött a színészi ranglétrán, adott epizódszerepeket és most is ad, játszott főszerepeket, aztán már kétszereplős darabban is a siker egyik kovácsa lehetett, majd most monodrámát játszik, nevezetesen a Margarida asszonyt. Mit mondjak, hatalmas falat! Birkózik vele. Fokozatosan bekebelezi. Átéli ezt a lúdbőröztetően ellentmondásos nőt, ezt az egyszerre sátánt és kiszolgáltatott párát, aki basáskodik a gyerekeken, mert magányos, nem boldog, szeretné a világ urának, mindent tudó polihisztornak képzelni magát, és valószínűleg utálja, hogy ahelyett, hogy körbeünnepelnék, egy „vacak” kis iskolában kell tanítania, neki, a félreértett zseninek. Egyfolytában fennhangon fényezi magát, nyilván sokszor kell mondogatnia azt, amit tán ő sem hisz. De meg kell támogatnia a labilis lelkét. Erre való a jókora szófolyam. Csak mondja, mondja, megállíthatatlanul mantrázza eszméit, téveszméit. Akaratát igyekszik átplántálni a gyerekekre, mint Cipolla Thomas Mann remekművében, a Mario és a varázslóban. Állandóan vizslatja a tanulókat, akik tulajdonképpen mi vagyunk. Minden félreértés elkerülése végett, az előadás elején csináltat is velünk egy osztály, vigyázz-t! Vannak, akik nem akarnak felállni, de olyan rondán néz, annyira elutasítást nem tűrően határozottan int a kezével, hogy mindenki engedelmeskedik. No, jó közben persze azért nevetünk is, jelezzük, hogy belemegyünk a csínybe, hogy ez csak játék, nem rosáltunk tőle be kapásból, megtesszük ezt a kedves színésznőnek. Aztán ezen messze, messze túllép, eljut a lúdbőröztető csendekhez, a kikészüléshez, ahhoz, hogy szerepe szerint már féltenünk kelljen az életét.
Karinthy Színház
Némi rokonságot mutat Klamm tanár úrral, akit Scherer Péter játszik a Kolibri Pincében meg másutt is, ő szintén gyerekeken elhatalmasodó, lidércnyomássá váló tanár, annyira, hogy az egyik nebuló öngyilkos lesz miatta. De ő rideg és lelketlen. Ennek a nőnek meg lelke van, és olykor már-már mintha vajra lehetne kenni, és jóságos nagynéninek mutatkozik, aki imádja a gyerekeket. Vagy csak mézesmázos? A következő pillanatban pedig előtör belőle az agresszió. Ezeket az éles hangulatváltásokat Balázs igen jól érzékelteti. Akár riadt kis madárkából képes átváltani dühöngő perszónává. Azért nem mondom azt, hogy agresszív fenevaddá, mert ez az ami még nincs meg. Persze lehet ez koncepció kérdése is, lehet, hogy nem is akarták Böhm György rendezővel, aki nyilván temérdek mindent előcsalogatott a színésznőből, akitől tán ez áll a legtávolabb, netán ezért kell a leginkább megküzdenie. Érdemes.
Karinthy Színház
Megmutat egy bajba jutott embert, aki a tudathasadás szélén van, de közben állandóan észbe kap, mert észreveszi a tüneteket, de aztán újra elborul az agya, majd megint rövid időre észbe kap. Ez az önkontroll cefetül fáj neki, majd tovaillan, és újra jön az őrület, akár egy félénk diák leteperése, és mondjuk azt, ezúttal finomnak ható szóval, hogy zaklatása fekvő helyzetben. Aztán eljut a totális kikészülésig, amikor a szó szoros értelmében a padlóra kerül, megdermed, halottnak néz ki. A zaklatott diák, akit Vincze Márton alakít kellő félszegséggel és rémülettel, de annyira villanásnyi időkre, hogy még nem veszélyezteti a monodráma műfaji meghatározást.
Michac Gábor olyan magas katedrát tervezett, hogy elmenne akár bírósági pulpitusnak is. Onnan néz le ránk megvetően. Kemenesi Tünde vastag pulóvert, zárt ruházatot tervezett Margarida asszonynak, amin egy fűtötten hevült pillanatban igencsak lazít. Balázs úgy képes megmutatni ezt a már-már szörnyeteg nőt, hogy vannak olyan villanásai, amikor még szeretni is lehet. És ez már komoly művészet. Én még szeretnék egy kicsit jobban berosálni, de lehet, hogy ez már az én személyiségzavaromból fakad.
Orbán Viktor a Putyinnal tartott kétoldalú találkozón arról beszélt, hogy megszámolta, tizenháromszor találkozott az orosz elnökkel 2009 óta, de ilyen összetett körülmények között még sosem. Ennek oka nem más, mint a katonai művelet és a vele járó nyugati szankciók – mondta a magyar miniszterelnök. Orbán kijelentése azért érdekes, mert az oroszok hívják „különleges katonai hadműveletnek” az Ukrajnában zajló eseményeket, más – nem oroszbarát – országok vezetői háborúnak nevezik.
Miután – jelentős politikai háttértámogatással – hazánk kedvenc fapados légitársasága elindította asztanai járatát, nagyon úgy tűnik, Kazahsztán lesz az új Grúzia. A mesés vadkeleti ország, ahová a magyarok az olcsó jegynek hála tízezrével zarándokolnak el. Mi már megtettük az első lépést, a nagy roham előtt odanéztünk.
Grúzia egyik nagy vonzereje kétségkívül a gasztronómia. Lehet vitázni a helyi szolgáltató szektor kifinomultságáról, meg arról, hogy tényleg olyan jók-e a grúz borok, mint amennyire lelkesek tőle a helyiek, de az vitán felül áll, hogy a hacsapuri-hinkali-cserépben sült gomba triásznál kevés jobbat lehet bárhol is enni. Kazahsztán persze egészen más, de gondoltuk, itt is érdemes egy posztot megereszteni az étkezéskultúráról – már csak azért is, mert kicsit sokkolóan hat a magyarokra. Elsőre, mert másodikra már rájönnek, hogy nem is olyan gáz. De még mielőtt ennénk, kezdjük az elején: hol is van az a bizonyos Asztana, ahová az ember megérkezik, miután közel öt órát ült, olyan székekben, amilyet a spanyol inkvizíciónak terveztek kínzóeszközként, de Torquemada visszadobta, hogy túl brutális, inkább maradna a vasszűznél. Térképileg itt:
FK
Amúgy meg a nagy semmi közepén.
FK
A táj az Asztanába vezető úton
Bár a helyi történészek állítják – és ezt ásatások is igazolják -, hogy már a középkorban is volt itt valamiféle település, a mai város Akmolinszk néven, a 19. századi orosz hódítás után kezdett el fejlődni. Kisebb regionális kereskedelmi és igazgatási központ lett. Némileg érdekesebb lett a hely a hruscsovi szűzföld-feltörési program idején. Ekkor települt be ide sok-sok orosz és ukrán, át is nevezték Celinográdnak, a „a szűzföldek városának”. A nagy lehetőséget a függetlenség után látta meg benne az ország első – és mindeddig egyetlen – elnöke Nurszultan Nazarbajev.
FK
Ott van úton-útfélen
1997-ben fővárost csináltak belőle, átnevezték Asztanának (ami kazahul fővárost jelent), és mivel szénhidrogén-bevétel kerülközött jócskán, mindenféle külföldi tervező által megálmodott presztízsépülettel nyomták teli a belvárosát. Látványosra, de kissé életidegenre sikeredett.
FK
A futurisztikus főtér – fő épülete a torony, amelyen a kazah nemzeti napszimbólum fénylik.
FK
A piramist – A béke és egyetértés palotáját – britek tervezték, törökök építették, jó 8 milliárd forintba került
FK
A Diadalív – valahogy inkább emlékeztet a bukarestire, mint a párizsira
FK
A Han Satir, a „világ legnagyobb sátra”, valóban egészen elképesztő technikai megoldásokat tartalmaz, az üvegborítás kibírja, ha belül plusz 22, kívül mínusz 50 fok van, amúgy belülről egy elég szimpla ötemeletes bevásárlóközpont
Hogy a kellemes, és kazah viszonylatban szép Almatiból miért kellett ide hozni a fővárost, arra több megoldás is van. Mondjuk, az biztos nem, hogy jobb itt a klíma – mert az elképesztően pocsék. Novembertől márciusig visítanak a mínuszok, nem ritka a -35 – -40 sem. Nyáron, mondjuk, jobb az idő – igaz, akkor meg néha nagyon meleg van -, de a széles sugárutakon folyamatosan akkor is kellemetlen szél fúj. A cél inkább az igencsak ritkán lakott északi területek mesterséges benépesítése, valamint az addigra már erősen eloroszosodott észak visszakazahosítása lehetett. Az első sikerült – több, mint 1 milliónyian költöztek ide, az utóbbi nem annyira. A láthatóan kazah külsejű emberek is többségében oroszul kommunikálnak egymás közt is a városban.
FK
Kazahok, oroszok vegyesen
A város éppen elég látványosságot rejt, hogy eltöltsünk ott akár egy teljes napot is. Ha meg akarjuk nézni a város összes múzeumát, amelyek kb. 80%-ban Nurszultan Nazarbajevről szólnak, akkor másfelet. A pár – marha széles – utcányi belvároson túl csak végtelen a modern Kínára emlékeztető, kissé lehangoló lakótelepek, és az új kazah elit számára épült lakóparkok váltják egymást.
FK
Lakótelep Asztana határában (a házak mögött már a sztyeppe)
És sorházak a középosztálynak – amúgy ezek mögött is már csak a sztyeppe van.
FK
Ezért, mondjuk, nem lenne érdemes kétszer öt órát szenvedni a gépen. De nézzük, mit kínál a kazah gasztró! Azt előre is leszögezhetjük: nem vegánnak való vidék!
FK
Akinek a hal alternatívát jelent, az meg lehet mentve – ezeket pl. a Szír-Darjából fogták
Ezt gyakorlatilag az első étlap megpillantásakor le lehet szögezni. Egyik helyi ismerősünk mondta, hogy néhány héttel azelőtt fogadott egy indus csoportot, és egy rémálom volt őket etetni. A vega indusok gyakorlatilag az üres rizsen és némi kenyéren, meg pár uborkán kívül nemigen tudtak mit enni. Az egyszeri magyar olvasó ennél a pontnál megvonja a vállát, hogy hát e’minket nem zavar, itthon is a hús-zsír megy naphosszat. No, igen. De mi van, ha megmondom a két leginkább fogyasztott állat nevét: ló, és birka? Na, ugye.
FK
Kazah kebab
A magyarok lótól való idegenkedésére az utóbbi időben mindenféle ködös-szenitmentális-magyarokdó bullshitet szoktak felhozni, mely szerint is a magyarság olyan mély érzelmi kapcsolatban áll a lóval, hogy szinte fájna annak a szánkba vétele. Mondják, ezt általában olyanok, akik lovat utoljára az Én kicsi pónimban láttak, esetleg az ügetőn. Valójában a lóhústól éppen a mélymagyarok által oly mértékben lesajnált európai kultúrkörben szokás idegenkedni. (Emlékszünk Nagy-Britanniában a pár évvel ezelőtti botrányra, amikor kiderült, hogy lóval dúsítottak a mélyfagyasztott húsos pizzát.) A sztyeppei népek, akik valóban komoly érzelmi kapcsolatban vannak a lóval, ennek ellenére elsődleges húsforrásnak tartják.
FK
Félvad ménes a sztyeppén – ősz végén a tulajdonosok egyet-egyet kilőnek a sajátjaik közül, az lesz a hús télire
Azért gondoljunk bele, mégis mi a lóért tartanának hatalmas méneseket? Nekik is egy seggük van, amivel csak különleges esetben lehet több lovat megülni. A lóhúst a kazahok egyébként valóban nagy becsben tartják. Állítják, sokkal több benne az energia, mint bármely más húsban, és sokkal gyorsabban szívódik fel, így, aki lóhúst eszik, azt azonnal megérzi. Mondják, egy lókebab felér egy Red Bullal. Kicsit tudományosabban dicsérik az alacsony koleszterinszintjét, és magas ásványi-anyag tartalmát. Ízre egyébként kimondottan finom, kicsit a marhához hasonló. A legendás nyereg alatt puhítás helyett pácolják, mert a ló igen izmos állat, és tud rágós is lenni. A fent látható kazah kebab – az étteremben legalább is ez az általános neve – pedig a páctól és a fűszerektől igen ízessé és puhává válik. A lovat persze más módon is felhasználják. Teszik például rizseshúsba – piláf-plov-palav a különböző helyi nyelveken – vagy darálva tésztába töltik. Mind egyformán kiváló lehet.
FK
Piláf lóhússal
A másik alaphústól a birkától való magyaros idegenkedést leginkább a „büdös” szóban lehet összegezni. És elsősorban nem is a húsra, hanem a faggyúra érzékenyek sokan. Nos, őket most lelombozzuk. A kazahok gyakorlatilag soha nem faggyazzák le a birkahúst. Legyen az zöldséglevesben, vagy piláfban, a jó nagy zsírdarabok ott fityegnek a húson. A siskebabokon (más néven saslik) viszont mindez csodásan átsül, ropogós lesz és egyszerre zaftos. Sem büdös nem lesz a hús, sem rosszízű, csak kicsit zsírosabb. Darátlan pedig alapeleme a grúz hinkalihoz kísértetiesen hasonló mantinak, meg a kemencében (helyi nevén tandir – végül is India sincs messze) sült szamszának. A főtt verziót amúgy ecettel szokták megönteni – nekünk nagyon ízlett.
FK
Manti
De a csúcsbotránykő talán a hideg birkafaggyú, amit csemegeként fogyasztanak. Külön meg lettünk tisztelve, hiszen annak a báránynak a zsírját kaptuk vacsorára, amelyet a házigazda az áldozati ünnepen vágott le. Az ecetes ubival fogyasztott faggyú, mondjuk, inkább semleges volt, mint kimondottan jó, de semmiképp nem undorító. (Az a nép amelyik a szalonnát is szalonnával eszi, igazán nem tudom, mit undorkodik a hideg állati zsíron…)
FK
Íme a faggyú
Lehet néha marhát is találni – a sertés azonban gyakorlatilag ismeretlen. A kazahok muszlimok, és ha nem is különösebben vallásosak, a disznóevésre nem szoktak rá.
FK
Cégére szerint halal étterem – bár a halal-specialisták szerint itt nem igazán szigorúan ragaszkodnak a vallási előírásokhoz, disznó azért nincs
Az ételek, mint láttuk, alapvetően a sztyeppei nomád hagyományokat keverik az iráni hatásokon alapuló közép-ázsiai konyhával. A leveseknél már sokkal erősebb az orosz hatás. Nem csak az éttermekben, a magánházaknál is általános a borscs, a scsi, a szoljanka. Van azért kazah leves is: a besbarmak. A legkazahabb ételnek mondják.
FK
Besbarmak
Kb. fradileves, mert mindent, ami marad a házban, beletesznek. Van benne hús – ló, birka – tészta és némi hagyma. Mi házi verzióban ettük, és jó volt, ha nem is akkora durranás, mint amekkorának a kazahok mondták. A jó ebédhez jó ital is jár. És ha kazahok, akkor első sorban a kumiszra gondolunk. A különféle szinten fermentált lótejet valóban úton-útfélen lehet kapni.
FK
Lótejnek is kell a cégér …
Az alkoholos és alkoholmentes közt nem sok a különbség. Az alkoholos kissé csípősebb. De mi tagadás, ez volt az az ital, amivel nagyon azért nem bírtunk megbarátkozni.
FK
Pedig igazán kedvesen kínálják
Sokkal finomabbnak bizonyult – bár ezt Asztanában kevésbé lehet kapni – a tevetej. Ennek is van némi csípős mellékíze, de az inkább kellemes. Az itthon kaukázusi kefír néven árult tejtermékre hajaz. (Az a röhej, hogy azt meg a Kaukázusban nem árulják. No, mindegy.)
FK
Tevetej-árus néni
Tea is mindenhez jár – a kazahok az egy főre eső teafogyasztásban a másodikak a világon. Amúgy viszont nyugodtan mondhatjuk, hogy italkultúrában nagyon komoly orosz hatás érte őket. Kvászt, kompótlét – a Pepsi előtti orosz üdítőital-kultúra két alapelemét – gyakorlatilag mindenütt lehet kapni.
FK
Kazah lepény – orosz kvásszal
Meg persze kólát is. (A zéró változat némi utánajárást igényel, de megoldható. ) Az alkoholos italok tekintetében viszont nagy a törés az ország eloroszosodott északi, és hagyományosan muszlim déli része közt. Északon még mindig aránylag könnyű vodkát is kapni. Délen állították – és ezt magunk is tapasztaltuk – hogy a sör még jelentős mennyiségben fogy a fiatalok közt is, de töményet már csak azok isznak, akik még a szovjet időkben nőttek fel. A fiatalok közt már – legalább is ilyen szinten – hódít az iszlám és az egészségtudatosság.
Flickr
Az oroszos kocsmakultúra helyett visszatérőben van a hagyományos vizipipa (eredetileg sör se volt a helyen, de tulaj kiugrott a szomszéd boltba érte).
A hagyományos édességek között meg ott van a híres turkesztáni dinnye (a nagyszüleimmel mindig azt kellett keresni itthon is a kis piacon), meg a számtalan fajta – elképesztően ízletes, aszalt gyümölcs.
FK
Aszalt dinnye (a zöld hátul), őszibarack, cseresznye…
A gomba módra szaporodó plázákban persze már McDonalds van, és terjednek az orosz gyorsétteremláncok is.
FK
A név „Izbuska” (kb faházikó) és a dizájn meglehetősen oroszos
A menü viszont igazi kazah multikulti: kumisz, kvász, sós uborka, lóhús, bárányleves, túrós palacsinta …
FK
És mindezt mennyiért, teszik fel a kérdést jogosan. Nos, Kazahsztán – amióta az olajár csökkenése miatt leértékelték a tengét – kimondottan olcsó ország. Még a trendi fővárosban is 2000 forint körül meg lehet vacsorázni közepesen elegáns helyen (nagyon elegáns helyen persze több), délen pedig egy ezresből már degeszre ehetjük magunkat lóval, báránnyal, kumisszal. Ha hozzá vesszük, hogy egy mindennel felszerelt szállodai szoba sem került többe napi hatezer forintnál, a városon belüli tömegközlekedés pedig fillérekbe kerül (Asztanában kb. 75 ft a vonaljegy), 15 ezerből meg átrepülhetjük az egész országot, akkor Kazahsztán kimondottan hívogatónak tűnik. A következő posztból meg megtudhatják, hogy ha már egyszer jól belaktunk, akkor mit érdemes csinálni Asztana környékén.
Mindig is lesz a környezetünkben, az életünkben olyan ember, rokon, barát, aki szereti a bohókás, vicces tárgyakat, dolgokat, élethelyzeteket. Szerencsére, a lámpagyártók is gondoltak ezekre az emberekre, hiszen számtalan olyan asztali lámpa található ma már a piacon.
A lámpa, amely feldobja a komor irodai hangulatot, de ha otthon sem szeretik ezek az emberek a klasszikus, vagy a modern stílust, akkor ilyen bohókás lakberendezési tárgyakat, kiegészítőket is beszerezhetnek. A romantikusok sem fognak csalódni, ha elolvassák a cikket, amely kedvet adhat a romantikusabb kiegészítők, lámpák vásárlásához.
Futurisztikus, repülő lámpa
Az ufó hangulat dominál – merthogy ezt az égi repülő tárgyat idézi – ennél a lámpánál, és nagyon jól néz ki. A lámpa, nem csak a vicces hangulatú embernek nyerheti el a tetszését, hanem, akár még egy irodában is jól mutat, a vonalvezetése, az ezüstös színe és nem utolsósorban a Bluetooth megoldása miatt. A beépített hangszóró mellett, jellemzője még az egyedi lebegő hatás, illetve lehetőség van még a vezeték nélküli töltésére, és a lámpa, bármilyen Bluetooth eszközhöz csatlakoztatható.
Lufi lámpa horror kedvelőknek
Nekem az Az című filmet juttatja eszembe ez a lámpa, ettől független, érdekes látványt nyújt, és még egy gyerekszobának is üde színfoltja lehet. A lámpa, USB kábellel működik, a kapcsoló pedig a lufi végén található, amely meglehetősen praktikus megoldás. Amikor felkapcsoljuk a lámpát, a lufi úgy világít, mintha izzana. Aki fél a bohócoktól, vagy nem rajong Amerika egyik legnépszerűbb írójának, Stephen Kingnek a művéért, jól teszi, ha nem ilyen lámpát vásárol magának, hiszen vannak ennél sokkal szolidabb darabok, sok asztali lámpa sorakozik ma már az üzletekben, amelyek közül, kedvünkre válogathatunk.
Hold lámpa gyönyörű kivitelben
Vannak emberek, akikre hatással van a Hold, pontosabban a telihold. Telihold idején ezek az emberek kicsit nyűgösebbek, frusztráltabbak, és még ők maguk sem tudják, hogy mitől morcosabbak a kelleténél. Abban biztosak lehetünk, hogy a Holdat idéző lámpa nem fog ilyen negatív hatást senkiből sem kiváltani. A Hold lámpa beépített LED vezérlőmodult tartalmaz, és érintésérzékeny kapcsolóval rendelkezik. 3D-s nyomtatási technikával készült és a gyártása során a NASA műholdas képeit használták fel. A Hold lámpát az esti sötétségben felkapcsolva, valóban olyan érzésünk támadhat, mintha valóban az igazi Hold lenne a szobánkban.
Mágikus LED asztali lámpa
Ezt a lámpát a kisgyerekes családok szokták nagyon kedvelni. Legfőképpen azok a gyerekek rajonganak ezért a lámpáért, akik félnek a sötétben. A lámpa, egy lámpatestből és 3 darab, fluoreszkáló gömbből áll, amelyeket le is lehet venni a lámpatestről. A foszforeszkáló, LED-es gömbök nem csak csodálatos fényt biztosítnak, de mivel puhák, így a gyermek, este a kezébe is foghatja azokat. A gömbök puhaságától és fényétől hamar megnyugszik és álomba is szenderül. De akár még a fürdőszobába is magával viheti a gyermek, amikor éjjel a mosdóba kell mennie.
„Ne törődjünk azokkal, akik hol az árnyékból, hol a brüsszeli magaslesről lövöldöznek ránk, ott fogják végezni, ahol az elődeik”
A győzelemhez egyszerre van szükség az oroszlán bátorságára, kígyó ravaszságára és a galamb szelídségére, mondta Orbán halált megvető bátorsággal Zalaegerszegen, ahol néhányszáz biztonsági ember és ugyanannyi kiválasztott hívő előtt tartotta meg ünnepi beszédét, beismerve ezzel, hogy az ország fővárosa számukra elesett.
Nem igaz, hogy a kortárs zene hallgathatatlan. Ha eljöttek volna Kaposvárra hétfőn délelőtt, akkor elhinnék, amit mondok. Először is meghallgathatták volna egy ausztrál zeneszerző kompozícióját, amely egészen különleges hangokat csalt ki a trombitából. Tényleg úgy hangzott, mintha beszélne a hangszer. Következett egy XX. századi francia zeneszerző műve, szaxofon-zongora felállással, nagyon izgalmas volt hallani a szaxit, mint klasszikus zenei hangszert. Jópofa, kedves szám volt, működött a dolog. csakúgy, mint a török zeneszerző, Fazil Say „Négy város” című darabjánál. A komponistát négy anatóliai város, Sivas, Hopa, Ankara, Bodrum ihlette meg, mindegyikre keresett és talált egy vezértémát.
Az első a szomorú nosztalgiázás, a második egy házassági mulatság, a harmadik a szülőváros, Ankara világa, a negyedik egy divatos fürdőhely zenei kavalkádja.
Finom, élvezhető, kimondottan kellemes, ugyanakkor sokszor izgalmas muzsika,
pedig a szerző csak 47 éves, de már több, mint 30 éve komponál. Zongoristaként és zeneszerzőként is világhírű, hazája is büszke lehetne rá, ha nem bírálná már hosszabb ideje a szabadságjogokat egyre intenzívebben porba taposó kormányzatot. Ahogyan azt „rendes” iszlám autoriter rendszerekben szokás, négy évvel ezelőtt vádat emeltek ellene és egy isztambuli bíróság 20 hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az iszlám és a muzulmánok megsértése miatt. Say egy Twitter-üzenetben azt merte mondani, hogy tetszik neki a híres, XI. században élt perzsa költő Omar Khajjam az iszlámot gúnyoló verse. a zeneszerző ráadásul nyilvánosan kijelentette, hogy ateista és szerinte egy kormánynak nincs joga eldönteni, hogy egy állampolgárnak kell-e hinnie Istenben vagy nem.
Persze a török művész már nem él, nem élhet hazájában, ez a történet bizonyos elemeiben emlékeztet Say egyik példaképe, Bartók Béla sorsára. Talán nem véletlen, hogy a délelőtti koncert utolsó darabjának a „Román népi táncok”-at választották. Két zseni, akik –teljesen más kontextusban, de- nem maradhattak otthon, miközben rengeteg dicsőséget szereztek a hazájuknak.
Este Rost Andreát hallgatva azon tűnődtem, hogy van-e jogom írni egy valóban világhírű magyar művészről.
Ki vagyok én, hogy vegyem a bátorságot és leírjam, amit persze minden szakember tud: a művésznő már nem a régi.
Hú, de okosat mond a jeles szakértő – gondolom magamról, de azért a helyzet nem ilyen egyszerű. Hogyan kell méltó módon befejezni egy pályát? Abbahagyni teljesen vagy fokozatosan, alkalmazkodva a darabválasztással a hanghoz? És egyáltalán: ki mondja meg, hogy mit kell tenni? A férj? Az impresszárió? A kritikus? A barátok? Esetleg maga a művész tudja, hogy adott pillanatban meddig mehet el? Sok zenésztől megkérdeztem már, kinek a véleményére adnak? Ki a kontroll? A válasz szinte mindig ugyanaz: mi, művészek mindig tudjuk, hogyan sikerült a koncert, nincs szükségünk más véleményére. Ki meri megmondani egy nemzetközi sztárnak, hogy például egy szerepet már nem kellene énekelnie? Az is igaz persze, hogy ha egy idő után elmaradnak a rangos meghívások, akkor váltani kell.
„Levezetésnek” marad a Magyar Állami Operaház, utána pedig kezdődhet a munka a tanítványokkal. Vagy sem. Rost Andrea például egészen más úton indult el, 2015-ben bemutatta az első ékszerkollekcióját. Ha ebben is hasonlóan tehetséges lesz, mint az éneklésben, akkor büszkén elmondhatja, hogy megtalálta az új útját.
Rost Andrea nagy sikerrel szerepelt a Kaposfesten, ő volt az első, akinek kétszeri ráadást tapsolt ki a publikum.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
