Orbán Viktor, láthatóan, érezhetően valamiféle vírussal küzdve tartotta meg 20. évértékelő beszédét; becsületére legyen mondva végigküzdötte magát az ötvenpercnyi szövegen. Miközben mielőbbi gyógyulást kívánunk a miniszterelnöknek, gyorsan biztosítjuk őt afelől is: nem vagyunk ellenzékiek, nem hatja át mondandónkat a gyűlölet – mint ahogy ő azt kijelentette a politikai ellenfelekkel kapcsolatban, – tehát, amikor gyógyulást kívánunk neki, akkor azt komolyan is gondoljuk.
Még akkor is, ha ő maga a magyar egészségügy állapotáról egy szót sem ejtett; ebben az állapotában talán érthetően.
Mint ahogy az oktatásról is csak abban az összefüggésben, hogy a felsőoktatásba mennyivel több cigány jutott be, ami persze fontos körülmény, de talán még sem meghatározója annak, ami e területen hazánkban történik.
Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert ez a miniszterelnöki év-, vagy nyolc év értékelő a nemzeti tudat, a nemzeti függetlenség megtartása, kivívása, megharcolása köré épült, márpedig ha nemzet, ha haza, ha magyarság, akkor mégis csak illett volna, kellett volna szólni az oktatásról is, kiváltképp akkor, amikor a magyar diákok éppen egyfajta választ várnak, remélnek az ország vezetőjétől, azokra a problémákra, amelyek bénítják a szakágat. Ilyet azonban nem kaptak Orbán Viktortól; természetesen nem várható a kormányfőtől, ráadásul ötven napnyira a választásoktól, hogy önbírálatot gyakoroljon egy ilyen ünnepi alkalommal, amikor a kiválasztottakhoz szólhat. Nem, tudjuk, hogy ilyet egyetlen vezető sem tenne; megbocsátható tehát, ha kizárólag az eredményekre koncentrál, és az is, ha a politikai ellenfeleket bírálja. Nincs abban semmi illegitim, ha csak saját magát, és az őt követőket tartja hazafinak, ezt más országok más vezetői is megteszik; ilyen a politika. Talán még az is belefér, hogy a vetélytársakról olyan stílusban szóljon, mint ahogy tette.
Belefér, mondjuk, miközben arra gondolunk, hogy Magyarország legnagyobb, vagy inkább: legjelentősebb közjogi méltóságától elvárható lenne az árnyaltabb tiszteletadóbb fogalmazás.
De persze értjük mi: ötven nap, az ötven nap, a választások meg választások, azaz semmit nem szabad a véletlenre bízni. Azt az emberek jobban értik, ha a vetélytársat csődgondnoknak nevezik, Gyurcsányt virtigli kommunistának, az összes létező pártot mindenre alkalmatlan hazafiatlan, nemzetellenes társaságnak. Mi több, mi azon sem akadunk fenn, hogy Orbán Viktornak egyetlen szava sem volt a korrupcióról, és zavartalanul folytatta migránsozó retorikáját, meg sem említve saját kormánya szerepét az általuk befogadottakról. Mondjuk azt: nem is vártuk tőle.
Folytassuk a sort, mi az, amit még ugyanígy elfogadhatónak tartunk, a jelen helyzetben és az orbáni évértékelő hagyományokat tekintve. Rendben van, ha úgy látja, és úgy akarja láttatni a szónok, hogy az elmúlt nyolc év kiemelkedő, még az általa vártnál és jobb eredményeket hozó időszaka volt az országnak. Gondolhatja úgy, hogy itt az új, hétszázezer munkavállaló nagyszerűen érzi magát, mint ahogy a nekik munkát adó vállalkozók is. Gondolhatja úgy, hogy a fiatalok családépítése is jó mederbe került, hála a Fidesz – na jó, a KDNP is – kormányzásának.
De, ha ennyi minden rendben volt ezzel a beszéddel, akkor mi volt benne, ami nem? Hát úgy az egész együtt. Mert ennek a mostani beszédnek igazában nem volt tartalma. Nem volt súlya. Fogalmazhatunk így is: rossz kampány-nyitó volt.
Színvonaltalan, a hazai és nemzetközi politika szereplőit alábecsülő, néhányat érthetetlenül felülértékelő (például Berlusconit). Igazán nem tudom hova tenni Orbán ama kijelentését, amit a Jobbikkal kapcsolatban hallottam: az egykor szebb napokat megélt pártól szólt. Vajon mire gondolt? Azokra az időkre, amikor még EU-s zászlót égettek, vagy nyíltan zsidóztak, cigányoztak? Merthogy ennek a pártnak ez volt az előélete. Ezek lennének a szebb napok? Hogy az elnök egy iszlámra vonatkozó mostani kijelentésével operált, miközben ezt megtehette volna éppen saját korábbi iszlámot dicsérő mondatának idézésével is.
De nem ezt tette. Nyilván azért nem, mert nem illett volna bele a szónoklatba.
Amelynek igazi veleje – bár nem illik ide ez a szó – mégiscsak az utóbbi két év kormányzati politikájának lényegét tükrözte: a migránsozást.
Ezzel kapcsolatban pedig már korántsem lehetünk oly megengedőek, mint a beszéd egyéb részeivel voltunk. A sorosozás újabb, hazug és igaztalan fokára lépett a miniszterelnök, kiterjesztve a támadás irányát Brüsszel, Párizs, és Berlin után az ENSZ-re is. Olyan fordulattal élt – biztosak lehetünk, hogy a következő napokban párttársaitól is hallani fogjuk -,
mely szerint egy nemzetközi vezető elkottyintotta magát, és arról beszélt, hogy kitenyésztik a homo sorosenzicust, mégpedig épp a bevándorlókból, mert azt látja, hogy a magyarok reménytelenül átformálhatatlanok.
Ezért kell minden szinten megharcolnunk velük, mert ezek ilyen nézeteket vallanak és ezt a gyakorlatot követik. Európát bevándorló földrésszé akarják tenni; itt válik ketté a nyugat-európai és a közép-európai akarat. Mert mi itt, a kereszténység utolsó bástyájaként védelmezzük az európai kultúrát és a nemzeti identitást. Orbán szerint győzelemre állunk.
Itt többes szám első személyt használt. De biztos, hogy csak magukat értette bele, mert meghirdette a tovább harcot – és kitiltást – azok ellen, akiket ők bevándorlás pártiaknak minősítenek, a majdani új törvény szerint.
Ha nyernek, lesz ilyen törvény. Azok pedig, akiket érinteni fog, boldogok lesznek, ha kitiltják őket ebből az országból.
Képzeljük el a szituációt. Idejön Budapestre egy osztrák miniszter, megáll Budapest egyik utcáján. Mondjuk ott, ahol éppen ételért állnak sorba az emberek. Nemcsak hajléktalanok, hanem olyanok is, akiknek van fedél a fejük fölött. Nem mind munkanélküliek, soknak közülük munkájuk is van, de hiába dolgoznak a nap nyolc órájában, a számlák befizetése után már nem marad pénzük arra, hogy minden nap meleg ételt egyenek.
És ez az osztrák miniszter elmondja Budapesten, hogy a magyarok nagy része szegény, sokan éheznek, s mint a mellékelt képeken látszik rossz ruhákban járnak.
Vagy ugyanez a miniszter Orbán Viktor háza elől jelentkezik be az osztrák közönségnek. Elmondja, hogy Magyarországon soha nem látott méreteket öltött a korrupció, s ez már a miniszterelnök családjáig is elért. Nem véletlen, mondja a kamerába a miniszter, hogy a magyar emberek Orbán Viktor 32 éves vejét, Tiborcz Istvánt tartják a harmadik legkorruptabb magyarnak. Nála csak Andy Vajna, a TV2, valamint több kaszinó tulajdonosa, és Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor jó barátja korruptabb. Az osztrák miniszter elmondja azt is, hogy a magyar gazdaságnak felmérhetetlen károkat okoz a korrupció, nem is szólva arról a rombolásról, hogy az emberek megtanultak együtt élni vele, és nem is zavarja őket annyira, mert azt gondolják, természetes dolog, hogy a hatalmon lévők lopnak.
Képzeljük el, hogy az ideiglenesen Budapesten állomásozó osztrák miniszter egy fővárosi kórház elől jelentkezik. Elmondja, hogy a magyar egészségügy romokban van, alkalmatlan a feladata ellátására, hosszúak a várólisták, hiányos az intézmények felszereltsége, sok a kórházi fertőzés.
De az sem kizárt, hogy ugyanez a miniszter az MTVA székháza elől tudósítja az osztrák nézőket. Közli velük, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott magyarországi közmédia nem teljesíti feladatát. Hiába költenek rá évente 80 milliárdnál is több forintot a magyar adófizetők, a közmédia ahelyett, hogy tájékoztatná őket arról, hogy mi történik Magyarországon és a világban, inkább maszatol, ködösít, nem egy esetben pedig kifejezetten hazudik.
Ha egy osztrák miniszter eljönne Budapestre, és valamelyik fővárosi utcáról tudósítaná honfitársait az itteni elviselhetetlen helyzetről, Szijjártó Péter még aznap berendelné hivatalába az osztrák nagykövetet, és az sem kizárt, hogy Magyarország hadat üzenne Ausztriának.
A nemzeti konzultáció meglehetősen megosztó téma a választók között. Vannak olyanok, akik csupán a kormány transzparens mivoltát és a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét látja ezekben a kérdőívekben. Mások erőltetett és felesleges kampánytevékenységnek és egyszerű manipulációnak bélyegzik az Orbán kormány által 2010-ben életre hívott kérdőíveket és az azokat övező reklámokat.
A nemzeti konzultációkról általában, mire való, miért használják a politikában
A nemzeti konzultáció egy politikai eszköz, egy kérdőív, melyet a kormány küld ki a legtöbb magyar választókorú állampolgárnak. A kérdőív kitöltése és visszaküldése megoldható hagyományosan postai úton és online platformon egyaránt. Ezek a kérdőívek a kormány által összeállított kérdéseket tartalmazzák.
A konzultációs kérdőívek funkciójukat tekintve sokrétűek. Egy a valóságtól távolabb álló értelmezés szerint a kormány egyszerűen csak kikéri az állampolgárok véleményét, olyan kérdésekben, melyek sarokpontjait adják a politikai terveinek, törekvéseinek.
Egy másik, a realitással közelebbi kapcsolatot ápoló magyarázat szerint a nemzeti konzultációk sokkal inkább a választások közötti időszak, politikai kampányának fontos elemeiként jelennek meg a kormányzati kommunikációban. Ez a magyarázat nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a kormány valóban kíváncsi lenne az emberek véleményére. Azonban az állampolgárok véleményének megismerése, ebben a felfogásban csupán a sokadik helyen áll, a politikai racionalitás által kialakított hierarchiában.
Az adott politikai erő, jelen esetben a Fidesz-KDNP elsősorban a nemzeti értékek kifejezésére, szavazói mobilizálására és politikai témák kijelölésére alkalmazza a nemzeti konzultáció intézményét.
A konzultációban szereplő kérdések többsége egyszerűen megválaszolható. A közérthetőség végett az összetettebb gondolkodásra okot adó tartalmat csupán nyomokban lehet felfedezni a kérdések leírásában.
Ahogyan az lenni szokott a kormány és az ellenzéki oldal abszolút másként tekintenek a nemzeti konzultáció, most már az évek alatt megtűrt, megszokott intézményére.
Az ellentétes politikai oldalak érvei a konzultáció mellett és ellen
A kormány érvei a konzultáció mellett:
Kormány oldalról a konzultáció melletti érvek általánosan a demokratikus elvekből vezethetők le.
Miszerint a konzultációs kérdőív kitöltésével a választók kifejezhetik véleményüket, álláspontjukat, fontos politikai kérdésekben. Hozzájárulhatnak a választók a kormány politikájának alakításához.
A kérdőívekkel kapcsolatban fontos kiemelendő tény, hogy a nemzeti konzultációk erősítik az egyes jövőben érvényesíteni kívánt törvények és intézkedések legitimitását. A kormány könnyedén előhúzhatja a népakarat kártyáját amikor szükségesnek érzi.
A pártszövetség kétharmados felhatalmazása mellé, időről időre hozzászegődik a konzultációkat kitöltő és visszaküldő, korántsem elhanyagolható tömegek hangja és akarata.
Furcsa a kettősség, mely a kormány oldali érveket illeti. Az ellenzékkel szimpatizálók és az ellenzéki pártok a legtöbbször éppen a demokratikusság hiányát róják fel a rendszer leginkább meghatározó elemeként. A kormány érvelése a konzultációk mellett meg pont a demokratikusságra épül.
Mindenesetre a konzultáció egy roppant hatékony eszköz a Fidesz-KDNP saját szavazótáborának mobilizálására. Egy-egy ilyen kérdőívet változó számban küldenek vissza a választók, de az bizonyos, hogy több tízezres, százezres, sőt akár milliós tömegek érdeletek a válaszok visszaküldésében.
Szemléltető példaként nézzük meg a 2015 májusában kiküldött kérdőívet, mely a bevándorlás és terrorizmus kérdéskörét járja körbe. A rendelkezésre álló adatok szerint az összesen kiküldött 8 millió példányból körülbelül 1 millió kérdőívet küldtek vissza kitöltve kormány részére. Ez a szám a Fidesz-KDNP szavazótáborának közel felét teszi ki.
Ebből a milliós nagyságrendű számból is látható, hogy a választók nagy számban, elsősorban a Fidesz-KDNP pártszövetséggel szimpatizálók, élnek a konzultáció adta lehetőséggel.
A kormány a felsoroltak mellett gyakran érvel azzal, hogy a konzultációs kérdőívek fegyvertényezőt nyújtanak Brüsszellel, vagyis az Európai Unióval szemben.
Az ország szuverenitásának megerősítését és a választók egyértelmű akaratát tükrözik a nemzeti konzultációk eredményei. Ugyanez a retorika köszön vissza a hazai politika játszóterén is. Amikor az ellenzéki pártok bírálják a kormányt tevékenysége miatt, akkor a kormány gyakorta használja hivatkozási alapként a konzultációk eredményét és eredményességét.
Az ellenzék érvei a konzultáció ellen
A konzultációkkal kapcsolatban az egyik leginkább szemet szúró negatívum az a felmerülő költségek mértéke.
Az időről időre kiküldött konzultációk költségei változók, azonban általában 200 millió és 1 milliárd forintnyi anyagi ráfordítás volt eddig a jellemző a már kiküldött konzultációk esetében.
Az első nemzeti konzultáció még 2010-ben látott napvilágot. Körülbelül nettó 200-230 millió forintba került és a kormány nyugdíj és támogatáspolitikai kérdésekben kérte ki a választók véleményét.
A 2017-es „Állítsuk meg Brüsszelt!” témában indított konzultáció összes anyagi ráfordítása meghaladja a 949 millió forintos összeget is.
A 2010-es konzultációt leszámítva mindegyik kérdőív költségei közpénzből kerültek finanszírozásra. Ebbe beleértendő a napokban kiküldött konzultációs kérdőív, eddig még nem ismeretes költsége is.
A költségek több milliárd forintnyira duzzadtak 2010 óta. Az ellenzék feleslegesnek és drágának tarja a nemzeti konzultációkat. Elmondásuk szerint másra költenék a fentebb leírt közvagyont.
A másik legfontosabb konzultációk ellen felhozott érv szerint a konzultációt a kormány kampányra és az állampolgárok manipulálására használja. Már a kérdések megfogalmazása is arra utalhat, hogy a leírt eldöntendő kérdések magukban hordozzák a logikus és egyszerű választ, ami jellemzően a kormány akaratához áll közelebb.
A kérdőívek szakmaiságát is sokan vitatják. Mivel az egyszerűen megfogalmazott, közérthető kérdések a legtöbb esetben kiölik az esetlegesen szükséges szakmai hátteret, mely a választók segítségére lehetne a felelős döntés meghozatalában.
A magukat a kormány ellen meghatározó politikai pártok és szimpatizánsaik mindezek mellett korrupciót sejtenek a konzultációk megvalósítása mögött.
A tematizálás
A nemzeti konzultáció, mint eszköz tulajdonképpen egy kampányidőszakon kívül eső kampánytevékenységnek is megfeleltethető. Ezen okból kifolyólag fontos szerepet játszik a Fidesz-KDNP tematizáló tevékenységében.
Amennyiben egy politikai erő képes tematizálni a közbeszédet, úgy elmondható róla, hogy különleges hatalom birtokosa. A közvélemény tematizálása egy nagyon fontos, sőt elengedhetetlen tevékenység a politika világában. Ami a különféle elterelő témák bedobálásában és témák aktualizálásában nyilvánul meg leginkább.
Amikor egy politikai erő egy megadott témát beemel a közbeszédbe és a politikai közösség fontos, közös ügyeként jelöli meg, akkor már tematizáló tevékenységet végez.
Nem is szükséges éveket visszautazni az időben, hogy találjunk egy olyan témát, melyet a kormány beemelt a közbeszédbe. A bevándorlás és Soros György elleni kampány, mely 2015 után végig kísérte az emberek életét is ilyen. De ilyen volt a nyilatkozatok és intézkedések egész sorozata, mely az „állítsuk meg Brüsszelt” politikai szlogen alatt fut, még a mai napig is, változó intenzitással.
Ezen folyamat, aktus végrehajtásában meghatározó szerepet játszanak a nemzeti konzultációk és az azokat hirdető televíziós csatornákon, rádióban, írott és elektronikus médiában megjelenő reklámok sokasága.
Az teljesen biztos, hogyha a kormány nemzeti konzultációt indít, a sajtó és a politikai elemzők éhes disznóként vetik rá magukat a kérdőívekre, hogy megfejtsék a kérdések mögötti szándékok keszekusza összefüggéseit.
Néhány kérdés, néhány értelmezés
A teljesség igénye nélkül, kiragadnék néhány kérdést a konzultációs kérdőívekből, hogy értelmezzük, milyen üzenetet közvetítenek a választók számára.
Egy kérdés a 2015-ben kiküldött nemzeti konzultációból, melynek címe: Nemzeti konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról
Forrás: Wikipédia
„Sokféle véleményt lehet hallani az erősödő terrorcselekményekkel kapcsolatban. Ön mennyire tartja fontos kérdésnek a terrorizmus térnyerését (franciaországi vérengzés, az ISIS riasztó cselekményei) a saját élete szempontjából?”
Ezen kérdéssel kapcsolatban tudni, hogy a válaszadók 70,49%-a „nagyon fontos” választ jelölte meg, a „fontos” és „nem fontos” opciók ellenében. Ez a szám teljesen érthető a feltett kérdés tükrében.
Ennek oka egyszerű, maga a kérdés megfogalmazásának módja logikus választ rejt magában. A világ sokféle kultúrát és népet tömörít, azonban egy fejlett, globalizálódott és civilizált társadalomban az állampolgárok alapvetőnek tartják biztonságuk fontosságát. Ebből következik, hogy az embereket igenis érdekli a terrorizmus témája. Önnön és szeretteik biztonságának féltéséből adódik, hogy követik a terrorizmussal kapcsolatos történéseket. A magyar politikai kultúra egyik legfőbb jellemzője is a biztonság utáni általános vágy. A magyar politikai kultúráról és jelentőségérő itt írtam bővebben.
Egy ehhez hasonló eszmefuttatás nélkül is evidens a válasz a legtöbb ember számára, illetve így már körvonalazódik a kérdés valódi célja, mely nem más, mint a politikai álláspont kifejezése és a választók fenyegetettség érzésének tudatos növelése.
A következő kérdés a 2011-ben kiküldött szociális konzultáció egyik kérdése.
Forrás: Wikipédia
„Vannak, akik azt javasolják, hogy az ország segély helyett inkább munkalehetőséggel segítse a munkanélkülieket. Mások szerint a segélyezés a megoldás a munkanélküliség problémájára. Ön mit gondol?”
A kérdés felvetése ebben az esetben releváns. A munkanélküliekkel való bánásmód megítélése egy igencsak megosztó téma. A kormány álláspontja azonban világos. A kormány jóléti politikája alapvetően konzervatívnak nevezhető. Mivel a legtöbb szociális támogatás és segély munkaviszonyhoz van kötve. A munkanélküliek és a szociális hálón kívül rekedt társadalmi rétegeknek a kormány politikai víziója ellenséges lehet. Ezen konzultáció előrevetítette a politikai értelemben vett jövőt, mely később a közmunkaprogram képében vált valósággá.
Még két konzultációs kérdés a Nemzeti konzultációból, mely a családok védelméről címet viseli.
Forrás: kormany.hu
„Egyetért-e Ön azzal az alapértékkel, miszerint a gyermekeknek joguk van anyához és apához?”
Maga a kérdés egyszerű, azonban mélyebb tartalmat hordoz magában. A kérdés másként megfogalmazva úgy is hangozhatna, hogy: Egyetért-e Ön azzal az alapértékkel, miszerint gyermekeknek joguk van a Fidesz-KDNP által elismert, valódi családmodellhez, melyben egy anya és egy apa van, a gyermekek mellett. Mivel ismeretesek a kormány családpolitikai törekvései és álláspontja, meghatározható, hogy jelen esetben nem a nagyarányú válások számát kívánja csökkenteni a kormány, hanem sokkal inkább a tradicionális keresztény alapú családmodellt igyekszik elterjeszteni a köztudatban. Ez természetesen nem foglalja magában a homoszexuális kapcsolatban élő egyéneket, a gyermeküket egyedül nevelő, gondozó szülőket. A kívánatos családmodell az apa, anya és gyerekek köré épül.
Valószínűsíthető, hogy a jövőben a kívánatos családmodellt erősítő intézkedések nagyobb reflektorfényt kapnak. Ebbe persze a szegényebb rétegek nem férnek bele, hiszen akkor őket lélegeztetőgépre helyezné a kormány. A kormány egyik pillanatról a másikra, nem lenne képes megszüntetni a szegénységet Magyarországon. Ez egy túlontúl összetett és hosszútávú terv megvalósítását igénylő feladat, mely támadási felületet nyújt a többi politikai erőnek a Fidesz-KDNP kritizálására. A konzultáció sem foglalkozik a szegénység kérdésével. Ez nem is meglepő, hiszen a kormány nem akarja felszítani a kritikus érzelmeket a választók körében.
„Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?”
Magyarország súlyos demográfiai problémákkal néz szembe. A népesség szapora fogyása és elöregedése, jelenleg is kihívásokat állít a teljes magyar társadalom és a kormány elé. Néhány évtizedes távlatban pedig a jelenlegi nyugdíjrendszer sem tartható fent.
Az aktív korú népesség fogyása és a teljes népesség körében tapasztalt alacsony születésszám korrigálására, a bevándorlás egy megoldás lehet, de a kormány szemében egy rossz megoldás.
A kormány élesen bevándorlásellenes szemléletmódja találkozik a magyar demográfiai valósággal. A bevándorlás és a család politika összefüggése ebben a kérdésben kerül kifejtésre.
A kérdés semmit nem vetít elő a jövőre nézve, amit eddig nem tudtunk volna. A kormány kommunikációjában ellenzi a bevándorlást és támogatja a hazai családokat.
Összességében elmondható, hogy a nemzeti konzultációk kérdései üzenet értékűek.
Mindegyik kérdés aszerint van kialakítva, hogy tükrözze a kormány álláspontját az egyes témákban. A legtöbb „helyes” válasz, mely egyenesen következik a kérdésből valójában az a válasz, amit a kormány tagjai is bejelölnek a konzultáció kitöltésekor.
Rendkívüli ülést tartott tegnap az Országgyűlés. Azaz nem tartott. Nem tartott, mert a fideszes képviselők szokás szerint nem jöttek el. Ahogy 2010 óta soha nem jönnek el az ellenzék által kezdeményezett rendkívüli ülésre. Magát a rendkívüli ülést Kövér László a házszabály előírásai szerint összehívja, és ezzel látszólag eleget tesz az alkotmányos előírásnak.
A fideszes (ezen természetesen a KDNP-snek tekintett fideszes képviselők is értendők) képviselők nem jelennek meg, ezért a napirend előtti felszólalások után nem tudják megszavazni a napirendet, és ezért az ülést napirend híján nem lehet megtartani. Ezzel kapcsolatban három dolgot kell leszögezni.
Az első: a fideszes képviselőknek ez az eljárása alkotmányellenes. Igaz, ennek a szónak ma igazából nincs értelme, hiszen Magyarországnak 2012. január elseje óta nincs alkotmánya.
Alkotmánynak azt nevezzük, ami egyrészt megköti a hatalmat gyakorlók kezét, másrészt a különféle politikai erők valamiféle, hosszú távra szóló konszenzusát fejezi ki a társadalmi berendezkedés alapvető kérdéseiben.
Orbán Viktor egy párti alaptörvénye semmiféle konszenzust nem fejez ki, és semmiben nem köti meg a hatalmat gyakorlók kezét.
Mégis: miközben a parlament működését, az ott tárgyalt javaslatok körét és a döntéseket, alapvetően a többség szabja meg (és ez rendben is van, a parlamentarizmushoz hozzá tartozik), a köztársasági alkotmány számos rendelkezését átvevő alaptörvény és házszabály egyfajta rekvizitumként tartalmazza a parlamenti kisebbségnek azt az előjogát, hogy hogy – a többség egyetértése nélkül is – vizsgálóbizottságokat, parlamenti vitanapokat és rendkívüli üléseket kezdeményezzen általa fontosnak tartott ügyekben akkor is, ha a többség azokat nem tartja fontosnak, napirendre veendőknek. A parlamenti vitanapokat a Fidesz nem szokta megakadályozni, azokat megtartják, viszont a kisebbség által kezdeményezett vizsgálóbizottságok megalakítását és a rendkívüli ülések magtartását a Fidesz távolmaradásával megakadályozza.
Sem az ellenzéki pártok, sem a független média nem kezeli ezt az alkotmányellenes viselkedést súlyának megfelelően. Most sem tette.
A második: az ellenzéki pártok megint elrontották a dolgot. Az ügy, amiben a DK, megkapva a kezdeményezéshez a többi ellenzéki párt támogatását is, a rendkívüli ülést kezdeményezte, korántsem egyszerű, a kezdeményezés korántsem volt magától értetődő, még ha tulajdonképpen helyes is. Azt akarták az ülésen megbeszélni, hogy Orbán miniszterelnök miért fogadta el Brüsszelben az Európai Tanács határozatait a költségvetésről és az „Új Generáció” helyreállítási programról, miközben az Országgyűlés többsége határozatban kötötte ki, hogy milyen feltételek teljesülése esetén teheti ezt meg, és ezek a feltételek vitathatatlanul nem teljesültek.
Csakhogy a DK és néhány további ellenzéki párt (nem mind) az elfogadott határozatokat alapjában véve helyesli, az Országgyűlés fideszes többsége által kikötött feltételeket viszont nem helyeselte.
A DK és vele az ellenzéki pártok többsége tehát nyilvánvalóan helyesli, hogy Orbán miniszterelnök nem élt a kilátásba helyezett vétóval. Akkor mit is akarnak számon kérni? Tudom, azt, hogy Orbán miniszterelnök nem azt tette, amit saját parlamenti képviselői az ő kívánságára tőle elvártak.
Mármost ha a DK és a hozzá csatlakozott ellenzékiek ennyire bonyolult politikai kezdeményezést tesznek, akkor a napirend előtti felszólalásokban rendelkezésükre álló öt-öt percben arról kell meggyőzniük a rájuk figyelő közönséget, hogy e kezdeményezésük helyes, a miniszterelnök eljárása pedig – szemben végső döntésével, a brüsszeli határozatok elfogadásával – helytelen, tisztességtelen, továbbá az őt támogató fideszes képviselők viselkedése – nevezetesen az, hogy előbb megszavazzák neki a feltételeket, majd szemet hunynak afölött, hogy azok teljesülése nélkül is elfogadta a határozatokat – elvtelen, tisztességtelen, gyáva.
De nem ezt tették, hanem másról beszéltek.
Mindjárt az elején a Párbeszéd képviselője csak a Balatonról, maga Gyurcsány Ferenc három más dologról: a tragikusan elhunyt Bogdán Lászlóról, a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról és az Index ügyéről. Mindhárom állítása helytálló volt, szokás szerint kitűnően, meggyőzően adta elő azokat, jó volt a „züllött kormány” mint keret – csak éppen azt nem tette világosabbá, hogy miért is kezdeményezett rendkívüli ülést a DK, és mit gondol a Fidesz viselkedéséről.
Hasonlóképpen eklektikus volt az MSZP elnökének és a Jobbik nevében felszólaló képviselőnek öt perces beszéde is. Így együttesen csak még jobban megnehezítették, hogy a rájuk figyelők megértsék, hogy miért züllött ebben a dologban a Fidesz, s miért van vele szemben nekik igazuk.
A harmadik dolog, amiről az elszabotált rendkívüli ülés kapcsán beszélni érdemes, az eddig nem említett ötödik ellenzéki felszólalás.
Ungár Péter az LMP nevében nem másról, mint a tárgyról beszélt, a brüsszeli EU-csúcsról, az ott elfogadott határozatokról, és ez önmagában dicséretes.
Világosan, érthetően adta elő a maga álláspontját mint pártjának álláspontját. Ez azonban gyökeresen ellentétes volt azzal, amit a brüsszeli EU-csúcs ügyében legalábbis a DK, az MSZP, az Országgyűlésben nem jelenlevő Momentum és az egyetlen képviselővel jelenlevő Liberális Párt képvisel.
Ungár szerint a brüsszeli határozatok s az azokkal kapcsolatos magyar álláspont Merkel kancellár és Orbán miniszterelnök szövetségét, az ő közös álláspontjukat jelenítik meg, merthogy a mai EU, a mai Németország és az orbáni magyar állam érdekei közösek, megjelenítik a német autóipar, a magyar kormány (és a lengyel szénipar) közös érdekeit, szemben a népek, köztük a magyar nép érdekeivel.
Ez az EU a tőke Európáját jelenti, szemben az emberek Európájával, hirdette Ungár.
(Ugyanezt mondta el az előző rendkívüli ülésen is, amikor a fideszes többség a feltételeket szavazta meg Orbánnak, s azt megelőzően napirend előtt is.) Ungár felfogásában az Európai Unió a maga jelenlegi képében nem szövetséges, hanem ellenfél. Ungár számára Merkel nem a demokratikus Európa vezető politikusa, akinek támogatására a magyar demokraták számíthatnak, hanem a tőke Európájának vezetője, akivel ő és pártja szemben áll, aki ellen harcolni kell. Az Orbán-rendszernek és a német tőkének ez a szövetsége megjelent a jobbikos szónok szövegében is, s bizony megjelenik időnként a Párbeszéd és az MSZP egyes politikusainak egyes megszólalásaiban is. Nos,
ha az ellenzéki pártok ennyire különbözőképpen, egymással ellentétesen értelmezik Magyarországnak az európai politikában elfoglalt helyét, ami kétségkívül a magyar politika egyik alapkérdése az előttünk álló évtizedekben, akkor nem tudom, hogyan képzelik azt, hogy valamikor majd együtt kormányoznak.
A DK, a Momentum és – azt hiszem – az MSZP is a szorosabb európai integráció híve, határozottan az euró bevezetése mellett áll. Az LMP és a Jobbik szemben áll ezzel. Ezekben a kérdésekben – és persze nemcsak ezekben – ugyanazt képviselik, mint a Fidesz.
Én a magam részéről nem tudok elképzelni olyan közös kormányprogramot, amelyet a jelenlegi ellenzék egésze őszintén el tud fogadni.
Azt gondoltuk, hogy nem írunk már többet a CEU-ról, leírtunk már mindent, amit lehetett és amit érdemes. Talán egy búcsúcikk belefér még december elsején, de aztán tényleg annyi, szép volt, jó volt, talán igaz sem volt. Hogy volt egyszer egy egyetem, amely pénzt és dicsőséget hozott Magyarországnak.
De most mégis írnunk kell a CEU-ról, mert felcsillant a remény, hogy a magyar kormány aláírja az egyetem működését biztosító egyezményt. Már a pontos dátum is megvan: majd ha eljön az ideje.
Ezt maga Orbán Viktor miniszterelnök mondta a parlamentben, egy újságíró kérdésére válaszolva. Mi magyarok pedig megnyugodhatunk, mert ismét bebizonyosodott, hogy nemcsak az egészségügy, a kultúra, a gazdaság, de az oktatás is jó kezekben van.
Akkor írják alá az egyezményt, amikor annak eljön az ideje. Sem előbb, sem később. Biztosan vannak olyan kormányok, hebehurgyák, felelőtlenek, amelyek nem akkor írnak alá fontos megállapodásokat, amikor azoknak idejük van, hanem vagy előbb, vagy később. A mi kormányunk nem ilyen, mert a mi miniszterelnökünk mindig tudja, mit és mikor kell tenni, mondani, aláírni.
Már csak azért is fontos ez, mert mind a késlekedésnek, mind a sietségnek megvan a maga kockázata. Ha késve írnák alá Orbánék a megállapodást, akkor már csak bottal üthetnénk a CEU nyomát, s utóbb hiába lenne ott az aláírásuk a papíron, az már olyan lenne, mint halottnak a csók.
Ha idő előtt írják alá, sokan azt hihetnék, hogy Orbánéknak fontos, hogy a CEU Magyarországon működjön, itt képezze azokat a diákokat, akik majd dicsőséget hoznak az országnak.
Jó tudni, hogy ilyen miniszterelnökünk van,
aki mindig pontos és szakmailag is kifogástalan választ ad az őt kérdezőknek. Mert megtehette volna Orbán azt is, hogy cinikusan, pikírten, lekezelően válaszol a kérdésre, például azt mondja, hogy kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, vagy visszakérdez, hogy kisült-e már a kalácsom?
Megtehette volna ezt is a mi miniszterelnökünk, mert ma nincs erő, amelyik számon kérhetné. Hogy miért magánrepülőgépen utazgat, ahelyett, hogy a szegények, elesettek sorsát segítené. Miért hisztériát kelt, miközben az indulatokat kellene csillapítani. Lennének kérések, de ezek a kérdések alapvetően fölöslegesek, Orbán ugyanis mindig tudja, hogy mikor minek van ideje. Mikor kell majd a korrupciót fölszámolni – akkor például, ha egyszer újból ellenzékben lesz. Akkor majd nagyon fogja zavarni, ha valaki urizál, lop a közös pénzekből, stadiont épít működő egészségügy és versenyképes oktatás helyett.
Megvan tehát a bizonyosság: amennyiben nem jön közbe semmi, akkor szinte majdnem biztos, hogy a kormány vagy aláírja a CEU működését biztosító megállapodást, vagy nem.
Mérget azért nem vennénk rá: aki még ennél is konkrétabb válaszra vár, kérdezze meg a miniszterelnök kezelőorvosát, gyógyszerészét.
Este hét órára jónéhány mandátum becslés jelent meg a különböző portálokon; ezek mindegyike pontosan azt a bizonytalanságot tükrözte, ami már az előző időszakban is jellemezte az országgyűlési választások végkimenetelére vonatkozó jóslatokat. Tekintettel arra, hogy ma Magyarországon senki nem készít exit-pollos eredménykutatást, azaz nem vállalja a szavazóhelyiségekből kijövő választók megkérdezése alapján készített – általában pontosnak tartott – vizsgálatot, így ezek az este hét órás várakozások sem tűntek megbízhatónak. Vagyis: egy bizonyosság volt az urnák lezárásakor – már amelyiket sikerült lezárni -, mégpedig a teljes bizonytalanság. Pedig ekkor már annyit legalább nagyjából tudhattunk, hogy a választási hajlandóság, országos szinten, hetven százalék körül alakult, de, hogy ez végül kinek kedvezett, nos ebben enyhén szólva is jelentősek voltak az eltérések. A Medián például kényelmes többséget adott a Fidesznek, más, kormányközeli jóslatok, kétharmadot ígértek a kormánypártnak, míg egyes ellenzéki elemzők esélyesnek tartották a Fidesz bukását.
A teljes bizonytalanság mellett annyit még meg lehetett állapítani, hogy a lakosság, a választani akaró emberek, nagyon fontosnak tartották, hogy leadják szavazatukat; ez a nagy választási kedv meglephette a szervezőket; azokon a helyeken, ahol pedig várható volt a tömeges jelenlét, érkezésükre nem voltak felkészülve. A budapesti Bocskai úton például – az egyetemi negyed miatt itt tudhatóan magas átjelentkezésre lehetett számítani, sőt az előzetes regisztráció alapján tudható is volt -, este kilenc óra felé még kétezer ember várta, hogy leadhassa szavazatát. Éppen emiatt nem lehetett nyilvánosságra hozni a már lezárt körzetek már összesített számait, tovább nyújtva ezzel az ideges várakozást. Mindenki az óvatos nyilatkozók gesztusaiból, testbeszédéből akart következtetésekre jutni; vajon juthatott-e párttársaitól, a szavazat számláló bizottságban dolgozó kollégáktól információhoz.
Az eredmények közlése végül, az ígéretek ellenére este fél tíz tájban sem indult el; igaz a szivárgó információk alapján már végleges következtetésekre lehetett eljutni. Elsősorban addig, hogy vidéken szinte földcsuszamlás-szerűen tarolt a Fidesz; az ellenzék – beleértve a Jobbikot is – alig-alig rúgott labdába. Ugyanakkor – így szóltak a fülbe súgott eredmények – Budapestet a baloldal hódította el, visszaállítva ezzel a Demszky-idők állapotát: éles határt húzva a baloldal és a Fidesz közé.
Ebből pedig egyenesen következik, hogy a Fidesz migrációs politikája tökéletesen működött országosan, csak éppen a fővárosiakat nem tudta megfogni. Súlyosan tévedtek a közvélemény-kutatók, amikor az esetleges magas részvételi arányt az ellenzék előretörésével azonosították; a mozgósítás – vidéken – a Fidesznek sikerült jobban. Lehet keresni – sőt kell is – ennek okait, és persze adódik néhány kapásból – például a nagy kormánypárti médiafölény -, de az a leghelyesebb, ha alapvetően az el nem végzett munkát jelöljük meg. Azt ugyanis tudhattuk, hogy a Fidesz vidéki szervezettsége rendkívül magas, és azt is, hogy a helyi potentátok igyekeztek megfelelni a központi utasításoknak. Ez pedig azt jelentette, hogy a Fidesz félelem keltésével nem tudtak mit kezdeni, de legfőképpen jövőképet nem tudtak nyújtani. A Budapesten túli világban az emberek majdnem százszázalékosan a Fidesz hatása alá kerültek, ami azt jelenti, hogy csak általuk látták biztosítva saját egzisztenciájukat, illetve biztonságos védelmüket a vizionált migrációs hullámmal szemben.
A 2018-as parlamenti választás tökéletesen megmutatta: a töredezett ellenzék nem veheti fel a versenyt Orbánnal. Azért beszélünk most Orbánról, mert ma lényegében ő az egyetlen arca, húzó embere a Fidesznek, de – úgy tűnik – az ő karizmája éppen elegendő ahhoz, hogy a vidék-Magyarország abszolút híveként adózzon neki. Hiába a sok-sok korrupciós ügy, hiába az utóbbi hónapok súlyos lebukásai, hiába az Európai Csalás Elleni Hivatal jelentése, amely egyenesen az Orbán-család közepébe csapott be, az embereket mindez nem érdekelte. Mint ahogy Kósa Lajos súlyos baleksége sem.
Marad tehát az Orbán-kormány, amelynek csak a nemzetközi piacok örülnek, mert így legalább nem lesz bizonytalanság itthon, de a nemzetközi politika már annál kevésbé. Az örömtelenségen túl azonban nem tudni, hogy az Európai Unió miként fogja kezelni a vele szemben folyamatosan csatázó magyar vezetést, valóban felgyorsulnak-e azok a folyamatok, amelyek hazánkat a perifériára kényszerítik. Ha ez b is következik, a Fidesz legitimitását senki nem kérdőjelezheti meg, hiába derül ki akár ezerszer is, hogy hamis kampány segítette a pártot, hogy a kormány durván beszállt a kampányba, és hogy olyan választási törvényt dolgozott ki, amely jelentős hátrányba hozza a politikai ellenfelet. Mindez nem számít: érvényes választás volt, magas támogatottsággal, kiemelkedően jelentős részvétellel, és ezzel szemben semmilyen érv nem hat. Folytathatja a Fidesz azt a demokrácia-dúlást, amelyet nyolc éve megkezdett, s noha igyekeztek néhányan felhívni a figyelmet arra, hogy mi várható, ha a választók így döntenek, ennek csak Budapesten lett hatása. Ne feledjük: azt jósolták, hogy a változatlan hatalmi konstrukció veszélybe fogja sodorni az önkormányzatok önállóságát, a maradék média, és még az internet függetlenségét is; tovább fog nőni a Fidesz befolyása városokra, falvakra egyaránt.
És ez nagy valószínűséggel így is lesz. Magyarország tovább fog csúszni az illiberális állam jelentette demokratikus minimum felé. Azt mondták az ellenzéki pártok képviselői: a választó bölcs, tudja, hogy kire kell szavaznia, és korrigálni fogja az hibáikat. Hát nem korrigálta. Inkább elvette a bizalmát, elvette a hitét, hogy képes erős kézzel vezetni az országot. Mondhatjuk persze erre azt: butaság a választó bölcsességében bízni – egyébként az -, de ez nem pótolja a szembenézést, a szembenézést a hibákkal és a valós helyzettel.
Nem akarjuk hosszan taglalni azokat ballépéseket, amelyeket az ellenzék az elmúlt nyolc évben elkövetett, már csak azért sem, mert minden a szemünk előtt zajlott. És nagyon valószínű, hogy az elvesztett választás súlyos következményekkel jár majd az egész oldalra. Azt gondoljuk, hogy a Jobbik sem marad érintetlen, még akkor sem, ha eredménye valamelyest meghaladja a négy évvel ezelőttit. De az a temérdek pénz, energia, amely belefolyt a párt kampányába nem hozta meg a várt eredményt; az sem kizárt, hogy ezek után Simicska Lajos kiszáll mögüle. Ez pedig veszély jelentene a médiájára is. Ami pedig a baloldal pártjait illeti: aligha tévedünk, ha azt jósoljuk, egymás vádolásával lesznek elfoglalva. Az egymás vádolása egyben a belső viták felszikrázását is jelenti; újra indul, megint elölről a bomlás, és sehol nem látszik egyelőre az építkezés.
Az világosan kirajzolódik mindenesetre, hogy a fragmentált ellenzéknek négy év múlva sem lesz esélye Orbánnal szemben. Budapest szembenállása kevés lesz ahhoz, hogy elindulhasson valami új, egy olyan építkezés, amely országosan is hitelessé teszi az ellenzéket, illetve hitelteleníti a kormánypártokat. Itt marad feltáratlanul és megtorlatlanul a sok-sok korrupciós ügy, sőt: Orbán elkezdheti bedarálni mindazokat, akik szembe mentek vele.
A 2018-as országgyűlési választások sokkolóan hatottak mindazokra, akik reménykedtek a kormányváltásban. A sokkot egyhamar nem fogják kiheverni – ha egyáltalán kiheverik – a vesztes pártok, de a változásban reménykedő választók sem. Nem egy választást veszítettek el, annál sokkal többet.
Az emberek sokféleképpen gondolkodnak és cselekednek bizonyos szituációkban, ez pedig megnehezíti vagy éppen lehetetlenné teszi annak megítélését, hogy mi is az igazán jó és mi a rossz. A politika világára ez hatványozottan igaz. Mivel a politikai cselekvések és döntések nem csupán a döntésben résztvevők és azok közvetlen környezetének életét befolyásolják, hanem egy ország lakosságának életére is hatással vannak.
Ezen írásomban nem célom, hogy választ adjak a nagy erkölcsi dilemmákra, nem célom, hogy megmondjam, mi a jó és mi a rossz. A célom, hogy gondolkodjunk ezekről a témákról és saját erkölcsi, morális meggyőződéseinket ne tekintsük általános igazságnak, mert ilyen általános igazság egyszerűen nem létezik.
Az erkölcs a jog és a politika
Az erkölcs, mint azt már feljebb is taglaltam, nem egy olyan téma, amiben egy általános igazság létezik. Az erkölcs, mint egy iránytű, útmutatást adhat ahhoz, hogy az egyéni felfogásunk és belátásunk szerint helyesen cselekedjünk.
Amikor arról beszélünk, hogy mi a társadalmi erkölcs vagy a közerkölcs akkor meghatározunk egy csoportot vagy egy ország lakosságát, mely egy meghatározott erkölcsi mérce szerint éli életét a társadalmon belül. Aki ezeket a szabályokat nem tartja be, azok büntetésben részesülnek „deviáns” viselkedésük miatt. Ez a büntetés lehet bírság vagy a társadalomból való kizárás is börtönbüntetés útján.
Magyarországon is, ahogyan minden más országban, létezik egyfajta közerkölcs. Általában ezekre az erkölcsi alapokra építkeznek a társadalom életét szabályzó törvények is.
A törvények meghozataláért, kigondolásáért és végrehajtásáért a politikai vezetők felelnek. Ennek következtében az erkölcs és a politika valamilyen mértékben mindenképpen találkozik egymással.
A közerkölcs léte egyáltalán nem zárja ki azt, hogy mindenkinek lehessen saját meggyőződése és morális iránytűje élete során, mely szabályozza cselekvéseit. Ahány ember annyi vélekedés létezik egy időben a jó és a rossz fogalmáról. Egy egységes erkölcsi alap kijelölése és szabályainak meghatározása és betartatása, pontosan ezért a sokszínűség miatt nehéz feladat.
Az életünket behatároló és szabályzó törvények erkölcsi alapját a legtöbb esetben valamilyen vallási szemléletmód adja. Például nálunk és Európa-szerte ez a vallási alap a keresztény szemléletmód. Más régiókban, például az arab világban, az iszlám vallás tanai adják a törvénykezés alapját.
Könnyű felismerni a vallási alap rendkívüli hatását a jogra, elég csupán egy pillantást vetni a tízparancsolatra és máris láthatjuk, hogy az abban foglaltak mennyiben mutatkoznak meg a törvényekben és szabályozásokban.
Tehát az erkölcs alapot ad a szabályozásokhoz a politika dönt a szabályozások mikéntjéről, mely a jog eszközével válhat valóra.
A politika és az erkölcs kapcsolata
A politika és az erkölcs közötti kapcsolattal sok gondolkodó foglalkozott már, kezdve az ókori Görögország filozófusaival, mint Platón és Arisztotelész, majd később Machiavelli, Carl Schmitt vagy Aquinói Szent Tamás is csak, hogy néhány példát említsek.
A politika és erkölcs kapcsolatának értékelésénél a legfontosabb kérdés talán az, hogy mi a politika és mi az erkölcs célja. Cselekvéseinket egyéni szinten is céljaink határozzák meg, céljainkhoz igazítjuk azt, hogy egyes szituációkban miként döntünk.
Amennyiben az erkölcs céljának tekintjük, hogy szabályozza azt, hogy miként élhetünk együtt egy társadalomban, illetve segít eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, úgy a politika céljának is hasonlónak kellene lennie, mivel a politika az, mely részben alakítja a közerkölcsöt és formálja az egyének hozzáállását bizonyos témákhoz. Mondjuk ilyen cél lehetne, hogy segít előre mozdítani a közjót, hogy az emberek számára a legjobb alternatívákat kínálja és meg is valósítsa a társadalmi együttélés eszméjét.
A tapasztalatok azonban nem ezt mutatják.
A hatalmat egy demokratikus rendszerben addig tudja birtokolni egy párt vagy párt szövetség ameddig a választók bizalmát élvezi.
Amint a bizalom elvész, úgy a hatalom is. Úgy gondolom, hogy ez az egyik olyan mozzanat, ahol a politika és az erkölcs élesen elválnak egymástól. A politikusok cselekedeteit a legtöbb esetben nem csupán a közjó elérésének álma befolyásolja, hanem az is, hogy megszerezhessék és megtarthassák a hatalmat, amiből következik az, hogy lehetőséget kapnak arra, hogy elképzeléseikkel alakítsák a közösség életét, amibe beletartozhat az a célkitűzés is, hogy a közjó megvalósulhasson.
Azzal, hogy a hatalom megszerzése és annak megtartása előfeltétele a politikai élet alakításának és a döntéshozatal képességének megszerzésének, úgy az erkölcs egy alárendelt szerepbe kerül politika világán belül.
A hatalomtechnikai racionalitás ezért sok esetben képes felülírni az elvek és az erkölcsi szabályok betartásának fontosságát.
A politikai vezetők a választók kegyeiért versengenek egy demokráciában. Ahhoz, hogy elnyerjék a választók bizalmát a politikai vezetők népszerű intézkedéseket vezetnek be, ígérgetnek és látszatmegoldásokkal kedveznek egyes társadalmi csoportoknak, hogy elnyerjék szavazatukat és bizalmukat.
A legtöbb politikai párt legyen az kormányon vagy ellenzékben, ugyanúgy él ilyen és hasonló eszközökkel. A társadalmi csoportok hergelésének eszközével, az egészségügy és az oktatás világszínvonalra való emelésének kivitelezhetetlen ígéretével és még napestig lehetne sorolni a példákat.
A pártok és az erkölcs, egy egy felmerülő kérdés
Az egyik legnagyobb problémába akkor ütközünk amikor egy politikai tevékenységet az erkölcsösség szempontjából akarunk megítélni.
Minden egyén politikáról kialkotott képét, saját értékítéleti fokmérője határozza meg, ezért is gondolkodunk eltérően a jó és a rossz fogalmáról.
Így máris ott tartunk, hogy csak egyéni véleményt tudunk megfogalmazni és nem általános igazságot.
A politikai pártok és az erkölcs kapcsolata talán abban érhető tetten igazán, hogy miként lavíroznak a politika világában és milyen mértékben áldozzák fel saját elveiket a politikai haszonszerzés és a hatalom technikai sikerek oltárán.
A politikai pártok közötti versengés, egy demokratikus rendszerben arra sarkallhat minden politikai erőt, hogy az erkölcsi kérdésekhez rugalmasan álljanak.
Felfoghatjuk ezt úgyis mintha egy futóversenyen lennénk, ahol vannak alapvető szabályok, mint, hogy hol kezdődik és hol végződik a pálya, de az nincs tiltva, hogy a versenyzők doppingoljanak és kigáncsolják egymást a verseny közben. Egy ilyen helyzetben vajon beszélhetünk e erkölcsről? Aki ilyenkor fair módon az erkölcsi normákhoz tartva magát versenyzik az bolond? Mert, ha úgy látjuk egy ilyen esetben nincs értelme az olyan fogalmaknak, mint erkölcs, értékek vagy elvek akkor miért várjuk el ugyanezt a politikai pártoktól?
Így nagyon is fontos az a kérdés, hogy a cél szentesíti e az eszközt?
Lehetséges-e az, hogy erkölcsileg rossznak bélyegzett tevékenység, piszkos módszerekkel történő kampányolás, ígérgetés vagy a társadalmi csoportok egymás ellen hergelése megengedett annak érdekében, hogy a hatalmat elnyerjék a politikai vezetők.
Az erkölcs alakítja a politikát vagy a politika az erkölcsöt?
A legérdekesebb dolog az erkölcs és a politika kapcsolata között, hogy a politika az, ami képes meghatározni az erkölcsöt és nem pedig fordítva.
A politikai vezetők döntéseik útján és saját kommunikációs tevékenységük révén alakítják a társadalom szemléletmódját, így azt is, hogy mit gondolnak az emberek a jó és a rossz fogalmáról. A politikusok előszeretettel élnek ezzel a módszerrel napjainkban is.
Ellentétpárokat neveznek meg és vezetik be azokat a közbeszédbe.
Valamit nemzetinek vagy nemzetellenesnek bélyegeznek, mint ahogyan azt a Fidesz-KDNP teszi. Valamit demokráciaellenesnek, valamit meg demokratikusnak neveznek, akár a baloldali pártok, akik magukat demokratikusnak tartják míg a Jobbikot vagy a Fidesz-KDNP-t antidemokratikusnak, mindezt úgy, hogy az említett politikai erők ugyanúgy részt vettek a választásokon és kimutatható demokratikus támogatottsággal rendelkeznek. De ide lehetne még sorolni a baloldal és jobboldal közötti ellentétet is, mely fogalmak napjainkra kiüresedtek, de ennek ellenére is egyik másik politikai erő negatív vagy éppen pozitív értékeket társít ezekhez a jelzőkhöz.
A recept tehát egyszerű, a politikai pólusokhoz és ellentétekhez értékítéletet társítunk.
Ezek a jelzők nagyban meghatározzák azt, hogy a pártok saját szavazóbázisa, miként vélekedik más pártokról és azok szavazóbázisáról. Így nagyon egyszerű akár uszítani is a táborokat egymás ellen. Az uszítást erkölcsösnek tartjuk? Mindenki felteheti magában ezt a kérdést.
A politikai pártok efféle megkülönböztető, megbélyegző tevékenysége az, amivel elkülönítik saját magukat és szavazói bázisukat a többi párttól.
Mivel sok esetben a pártokhoz való kötődés erős érzelmi alapokon nyugszik a pártok szimpatizánsai véleményüket könnyedén azonosíthatják a választott pártok értékszemléletével. Ennek következtében egy szavazói bázis erkölcsi fokmérője idomulhat a párt jóról és rosszról kialakított képéhez. A politika ezen az úton keresztül tehát nem csupán a közerkölcsöt képes formálni, de saját egyéni erkölcsi viszonyulásinkra is kihatással van.
A politikai döntések és az erkölcs
Vannak olyan témák, mint a szegénység és korrupció kérdése, az egészségügy és oktatás kérdése vagy a kilakoltatások ügye, ahol mindenki azt szeretné, hogy javuljon a helyzet. A politikai pártok is azért kardoskodnak kommunikációjukban, hogy ezen területeken a kormány rossz munkát végez, de ők ismerik a problémák ellenszerét és csak annyi a gond, hogy nincsenek hatalmon.
Milyen érdekes, hogy ezek a témák, melyeket az ellenzék felkarolt, azok, melyek az embereket közvetlenül is érintik és a legnagyobb politikai értelemben vett haszon származhat belőlük.
Az erkölcsös tevékenységek önmagukban teremtenek értéket, mint az adományozás, az elesettek segítése, egy meghatározott vallás által diktált életmód követése vagy az őszinteség.
A politikában ez az önzetlenség nehezen elképzelhető, hiszen a hatalom megszerzésére irányuló törekvések tiszta célt állítanak a politikusok és a pártok elé. Így
a politikai tevékenység már nem önmagában teremt értéket, mert mindig felsejlik a döntések mögött meghúzódó érdekek egész hálózata.
A szombati demokrácia melletti tüntetésről (Mi vagyunk a többség) a legfontosabb megállapítás, hogy rengeteg fiatal volt a több tízezres tömegben. A műsor többi része elég langyosra sikerült.
Pedig minden adva volt: civilek kezdeményezték a felvonulást és azon nyomban tíz- és tízezrek csatlakoztak a felhíváshoz. A mai magyar ellenzéki vezetők erre nem vetemednének, mert különös vonzerejükkel még egy ezres csoportot sem tudnának lelkesíteni. Mostani választási mutatványukkal pedig bebizonyították, hogy még ha Orbán Viktor tálcán nyújtaná nekik a hatalmat, akkor sem tudnák átvenni. Legtöbbjük ott menetelt a tömegben, és ez sokak számára reményt keltő újdonságként hatott. Ám legyen.
Felemelő érzés volt látni a hömpölygő tömeget, amely két irányból is a Kossuth térre igyekezett. Békésen, mókásan, ahogy illik. Akárcsak a választás napján kora délutánig, amíg a csúcsokat döntögető részvételi adatok kápráztatták el a változást akarókat. Egészen a józanodás kora délutáni pillanatáig.
Hasonló csalódottságot érezhettek a parlament előtt lelkesen tapsoló, éneklő, bekiabáló fiatalok is. A rendezvény ugyanis nem a tömeg méretéhez és lelki állapotához alkalmazkodott. Gyengécske volt és akkor még enyhén fogalmaztunk.
Pedig a felvezető is jónak tűnt: a kivetítőn egykori Orbán nyilatkozatok érzékeltették a Vezető mesébe illő következetességét. Sok humorral, Bödőccsel is fűszerezve.
Aztán jöttek a szónokok. Tamás Gáspár Miklós gyújtóhangú, gyilkos pontossággal célzó beszédei jutottak eszembe. Hát a tegnapiak nem ilyenek voltak…
De sebaj, hiszen civilekről van szó, sőt a legtöbbjük kezdő, majd belejönnek. Lukácsi Katalin és a diáktüntetések szervezője Gyetvai Viktor bizonyosan.
Érthetetlen, hogy az ellenzéki oldal egyik hiteles képviselője (és az ilyen nagyon ritka) Márki-Zay Péter miért nem állt ki a színpadra és mondta el a beszédét. Ahelyett, hogy mással olvastatták fel a levelét. Pedig az Index szerint ott volt a tömegben. Egyedül a hómezővásárhelyi polgármester feszegette az ellenzék felelősségét. Ami óriási: nélkülük Orbán Viktornak soha nem lett volna meg a kétharmada (sem).
Ami végképp nem volt a legszerencsésebb húzás, az a tüntetés legfontosabb szlogenje: Új választást! Ugyan miért is? Hiszen nem kapták rajta a miniszterelnököt, hogy urnákban turkál. Nem derült ki semmilyen eget rengető választási csalás. Az illiberális állam gyötrelmesen diszkrimináló törvényes kereteit mindenki szentesítette, amikor elindult a választásokon. És előtte négy évig ott ült a parlamentben. A Fidesz megnyerte a választásokat. Ennyi. Az eredmények meg egy ország állapotáról állítottak fel a diagnózist.
Tehát az Új választást! szlogen mozgósító ereje, tekintettel megvalósíthatatlanságára, a nullához közelít. Ennél sokkal jobbat kell kitalálni, hogy jövő szombaton is ennyi fiatalnak legyen kedve a Kossuth téren bulizni.
Egy évvel ezelőtt még úgy várták a szocialista szimpatizánsok Botka Lászlót, mint a Messiást. Sikeres szegedi polgármesterként ismerte meg az ország, aki mindent megszerzett a városának, amit a Fidesz kormány alatt egy ellenzéki városvezető megszerezhetett.
Hogy magában a pártban mit vártak Botkától, azt nem lehet pontosan lemérni. Amikor tavaly év végén bejelentkezett, hogy vállalná a miniszterelnök-jelöltséget, sokan örömmel vették a megjelenését: Botka a mi fiunk, sikeres ember, vele egy gond biztosan kipipálva.
Botka a párt megerősödését, a támogatottság növelését ígérte a szocialistáknak,
a baloldali választóknak pedig azt, hogy szövetséget köt a demokratikus oldal pártjaival, hogy véget vethessenek a Fidesz uralmának.
Az eredmény ismert: a támogatottság nem nőtt, és szövetséget sem sikerült kötni senkivel.
Sokan azt gondolják, hogy ennek a Botka-Gyurcsány ellentét az akadálya. Vagyis az, hogy Botka László kijelentette: a Demokratikus Koalíció elnöke, Gyurcsány Ferenc ne legyen rajta a létrehozandó közös listán, mert személye megosztó, és több szavazót visz el, mint amennyit hoz. Ennek a kijelentésnek az igazságát nehéz megítélni, de akár így van, akár nem, mindenképpen megadta a későbbi hónapok történéseinek az irányát és a megbeszélések alaphangját. Ettől kezdve ugyanis az úgynevezett ellenzéki együttműködés gyakorlatilag a DK-MSZP szembenállásról szólt.
Kezdetben úgy tűnt, hogy a konfliktus rendezhető, és az árkok nem mélyülnek, hanem idővel betemetődnek, ám a helyzet nem hogy javult volna, inkább tovább rosszabbodott.
Botka Gyurcsánnyal kapcsolatos ellenérzéseinek okát pontosan nem tudjuk, annyi biztos, hogy ez az ellentét nem mai keletű. Már 2009-ben is lehetett látni, hogy kettőjük között nincs minden rendben. Egy Szegeden kiadott évkönyvből eltüntették a fényképekről az akkor még miniszterelnökként Szegedre látogató és Botkával együtt a városban sétáló Gyurcsányt. A könyv szerkesztői utóbb úgy magyarázkodtak, hogy képméretezési okokból kellett Gyurcsányt kiszerkeszteni a fotóból.
Úgy tűnik, a viszony azóta sem javult. Az MSZP, látszólag egységesen felsorakozott Botka mögé, és azt a véleményt képviselték, hogy legyen közös lista, de azon a DK elnöke ne legyen rajta. A DK mindezt kezdettől elutasította, majd, mielőtt végleg elfogyott volna a türelmük, gyakorlatilag ultimátumot intéztek a Nagy Testvérhez: pártszavazást rendeztek, melyen a DK tagsága megerősítette, hogy Gyurcsány Ferenc pártelnök rajta kell, hogy legyen a közös listán. Ez a pártszavazás, mondta a DK, kötelezi őket, ettől, ha akarnának, sem térhetnének el a tárgyalók.
Az utolsó csepp a pohárban, legalábbis, ami a DK–MSZP vitát (veszekedést) illeti, az volt, hogy a múlt héten a DK bejelentette: nem várnak tovább, az eddigi tárgyalások kilenc hónapja alatt bebizonyosodott, hogy csöppet sem léptek előre, ugyanott tartanak, mint az év elején, sőt, még ott sem.
Önmagában már ez is elegendő lehetett volna Botka visszalépésére (eltávolítására?), de volt még más is, ami rásegített erre. Egy héttel ezelőtt Lattmann Tamás nemzetközi jogász az ATV-n bejelentette: eredetileg, egészen Botka felbukkanásáig, ő volt az MSZP miniszterelnökjelöltje.
Az MSZP vezetői szinte azonnal és egy emberként cáfolták Lattmant. Azt elismerték, hogy tárgyaltak vele, de azt állították, hogy ezek a megbeszélések szakpolitikai jellegűek voltak, és szó sem volt Lattmann miniszterelnökjelöltjelöltségéről.
Nehéz eldönteni, hogy ki mondott igazat, mint ahogyan azt sem tudni,
miért és kinek az érdekében bukkant fel épp most Lattmann Tamás.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy az MSZP-n belüli elégedetlenség miatt „tolták be” Lattmant az ATV stúdiójába, így akarták meggyorsítani a sokak szerint alkalmatlan Botka eltávolítását. Mások egy LMP-s vonalat sejtenek az ügy mögött. Jelesül azt, hogy az LMP, amely támogatottságát illetően kezd közelíteni a nemrég még középpártként működő MSZP-hez, úgy érezte, eljött az ideje, hogy a gyengélkedő és sokak szemében hitelét vesztő MSZP-től szerezzen új szavazókat.
Nem kizárt, hogy mindkét opcióban van igazság. Ami biztos, a leköszönő miniszterelnök-jelölt külső és belső erőknek tudja be távozását. Mint fogalmazott: „Sajnos hibáztam, mert nem gondoltam, hogy a demokratikus pártok nem akarnak nyerni 2018-ban, céljuk csupán annyi, hogy néhány ellenzéki helyet szerezzenek az Orbán-rezsim parlamenti padsoraiban. Azt sem tudtam, hogy a politikai maffia mennyire behálózta a demokratikus ellenzéket, benne sajnos a saját pártomat is”.
Egy fejezet lezárva, mondta Molnár Gyula az MSZP elnöke. Már csak az a kérdés, hogy a könyv is véget ért-e, vagy maradt még benne olvasnivaló.
A politikai pályakezdő Putyin nemcsak a KGB, de a helyi maffia támogatására is számíthatott, sőt az ő segítségükkel tudta átvenni az irányítást Oroszország második legnagyobb városában. Szobcsak volt a polgármester, de az erős ember a külvilág számára ismeretlen Vlagyimir Putyin.
Nemrég megjelent könyvében a Financial Times egykori moszkvai tudósítója írt erről. Catherine Belton szerint Moszkvában is tartottak a Szentpéterváron kialakult titkosszolgálat – maffia szövetségtől. Primakov, a KGB akkori főnöke európai úriembernek tartotta magát a szentpétervári kollégákhoz képest. Moszkvában sokan meg is ijedtek amikor Putyin megkapta az FSZB vezetését, majd pedig miniszterelnök lett. Ismerték a módszereit, és féltek tőle. Hamarosan kiderült: egyáltalán nem alaptalanul. Putyin sok olyan oligarchával számolt le, aki hatalomra segítette. Mihail Hodorkovszkij évekre szibériai lágerbe került. Berezovszkijt Nagy Britanniában meggyilkolták. A brit kémelhárítás szerint az orosz titkosszolgálat gyilkolt.
Persze Putyin maga is félt: két lányát Szentpétervárról Németországba küldte tanulni nehogy otthon elrabolják őket. Aztán Moszkvába került, ahol vígan alkalmazta a Szentpéterváron kipróbált módszereket.
A maffia kapcsolat megmaradt
Bár Vlagyimir Putyin 20 éve Oroszország ura, de a kapcsolatai a nemzetközi maffiával azóta is megmaradtak – mondta a brit újságírónő, aki a 444-nek nyilatkozott. Ezeket a kapcsolatokat nem lehet szankciókkal szétzúzni.
Meg lehet-e buktatni Putyint?
Catherine Belton szerint ez ma igen nehéznek látszik. A hatalom második embere, Nyikolaj Patrusev tábornok olyan erős piramist szervezett meg Moszkvában, hogy csak nagyon kevés esélye lehet bármiféle más erőnek.
Putyin és Orbán kapcsolata? A Financial Times egykori tudósítója, aki most a Washington Postnak dolgozik eredetileg írt erről könyvében, de a végső változatból kihagyta. Hallott olyan pletykákat, hogy Putyin kezében valamiféle kompromittáló dokumentumok vannak Orbánról, de a részletekről nem tud semmit.
Szerinte érdemes lenne utánanézni a Gazprom magyar szerződéseinek is, hisz ezek biztosították a rezsi csökkentés alapját, amely jelentős politikai támogatást jelentett Orbán Viktornak. Tegyük hozzá, hogy a magyar miniszterelnök személyesen is igen szépen profitálhat a magas földgáz árakból hiszen a Svájcban bejegyzett magyar-orosz gáz kereskedő cég szárnyal. A részvényesei között pedig állítólag ott van maga Orbán Viktor is.
Catherine Belton, a Putyin emberei című magyarul most megjelent könyv szerzője mindenesetre ajánlja oknyomozó újságíróknak, hogy nézzenek ennek utána. Ha belegondolunk, hogy miképp tett el láb alól őt bíráló újságírókat Putyin, akkor ez a vállalkozás semmiképp sem tűnik kockázattól mentesnek…
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
