Vélemény

Moria és mi

Nálunk sokadik hír a híradókban, jobb országokban az első: leégett a Moria menekülttábor Leszbosz szigetén.

A 2800 főre épített táborban tizenkétezren laktak – eddig. Most nem „lakik” ott senki, semmiféle tető nincs a fejük fölött, a holmijaik is jórészt megsemmisültek. Az elmúlt hónapokban százegynéhány kiskorú, szülő nélkül érkezett menekültet Németország és Luxemburg átvett, néhány más ország megígérte, hogy átvesz.

Most Németország Franciaországgal közösen kezdeményezi, hogy segítsenek Görögországnak, és az erre hajlandó európai országok vegyenek át menekülteket. Német városok, tartományok jelentkeznek, hogy befogadnának Leszboszról menekülteket, de a kormány szeretné elérni, hogy más országok is csatlakozzanak, és ne kizárólag Németország felelőssége legyen a dolog.

Kurz osztrák kancellár viszont azt nyilatkozta a minap – még a Morián pusztító tűzvész előtt – a Neue Zürcher Zeitungnak, hogy nem helyes a menekülteket Európában szétosztani, mert ezzel csak ösztönözzük, hogy további menekülök is elinduljanak, és az embercsempészek áldozataként a Földközi-tengerbe fulladjanak.

Ausztriában azért nem mindenki ért ezzel egyet.

Magyarként persze rögtön az jut az eszembe, hogy a menekültek elutasításának mégis csak Orbán Viktor volt az úttörője, ebben mindenki más, Kurztól a német AfD-ig és az olasz Salviniig őt követte. Dagadhat a keblünk a nemzeti büszkeségtől. A magyar politika pedig – ez a legszörnyűbb – mára ebben egységessé vált. Ausztriában legalább a zöldek (a kormánykoalíción belül) és a szociáldemokraták (ellenzékben) fölvetették, hogy az ország legalább a szülő nélküli kiskorú menekültek elosztásában vegyen részt.

Van-e ellenzéki Magyarországon, akár zöld, akár magát szociáldemokratának tekintő, aki ilyesmit ma szóba merne hozni? Van-e, aki ne azt mondaná, hogy a kerítés marad?

Vitézy I.

A főpolgármester választáson az ő neve is szóba került. Ahogy ismeretes, Tarlós azt mondta róla, hogy jó közlekedési szakember, de máshoz nem ért.

Emlékszem a közlekedési projektekre is, melyek Tarlós kampányához így Vitézyhez is köthetők, a kampányt a kormány jelentős erőkkel támogatta, mert fontosnak tartotta Budapestet (persze csak politikailag). Nagy volt az önbizalom akkoron (2019-et írtunk), Orbán jelentette be a népnek, hogy a kormány által a főváros részére előirányzott fejlesztési összeg 1000 milliárd, amiről ma már nagy a csönd, olyannyira nagy, hogy az eltelt évek során nemhogy adtak volna pénzt a fővárosnak, de 212 milliárdot sikerült elvonni Karácsonyéktól. A Lánchíd 6 milliárdján túlmenően természetesen. Azt sem utalták át azóta se.

Mondanom sem kell, hogy az mindig hatásos, ha virtigli szakember irányítja a projekteket.

Lássunk hát pár ilyet Tarlós idejéből:

  1. A Nyugati és a Déli pályaudvar összekötése föld alatti vasútvonallal

A „fejpályaudvar megszüntetése és átmenő pályaudvarrá való átalakítása” igen divatos mondás mostanában. A divaton túlmenően ott van értelme egyáltalán, ahol nagy az átmenő forgalom, célforgalom viszont alig van. Ilyen pályaudvar például a celldömölki vagy a dabasi (és ezek valóban átmenő pályaudvarok is – nagyon helyesen).

Budapestről ez nem mondható el. Kis átmenő, és hatalmas célforgalom, a legtöbb ember ide igyekszik, és nem utazik tovább, vagy innen indul haza, illetve ha budapesti, egy másik városba, azaz a magyar fővárosban ezen divat követése nem biztos, hogy célszerű. A döntően célforgalomnak az az oka, hogy nem csak az ország  lakosságának 18 %-a, de a hivatalos, a gazdasági és a kereskedelmi tevékenységek nagy többsége is itt található. A fenti tény történelmi adottság, és a helyzet igen nagy valószínűséggel még nagyon sokáig nem fog megváltozni. A fővárosnál tehát az alapvető indok hiányzik, mert csak nagyon kevesen utaznak Budapestről tovább, illetve nagyon sokan Budapestről indulnak más városokba.

Az átmenő pályaudvarok ilyetén módon tervezett budapesti kialakítása, azaz a Nyugati meg a Déli pályaudvar összekötése nagyon drága. Ez egyrészt a szükséges alagút hosszából következik, másrészt abból, hogy a nehéz és felső áramszedős mozdonyokkal működtetett vasút sokkal teherbíróbb pályaszerkezetet és nagyobb alagút átmérőt igényel, mint a nála könnyebb, alsó áramszedős metró.

A terv hasznosságát vizsgálva a következő kiindulási adatokat lehet rögzíteni:

  • A Déli pályaudvar a vonatforgalmat tekintve a Kelenföldi pályaudvar északi irányú meghosszabbítása (azaz gyakorlatilag azonos vele), mert ide csak a Kelenföldi pályaudvarról jöhet, és innen csak oda mehet vonat.
  • A Kelenföldi pályaudvar viszont (anélkül, hogy bármit bármivel összekötöttünk volna!) már most is egy átmenő pályaudvar, ahová a Déli összekötő vasúti hídon keresztül Kelet-Magyarország összes nagyobb városából (Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen, Kecskemét, Szeged) érkezhet vonat, és mehet tovább nyugatra a Balaton, Győr és Pécs irányába, valamint visszafelé ugyanúgy. Ehhez nem kell a Nyugatit és a Délit összekötni!

A kiindulási adatok alapján az alábbi következtetések vonhatók le:

  • A MÁV már most is indíthat közvetlen, például Nyíregyháza-Sopron vagy Miskolc-Nagykanizsa vagy Szeged-Győr, stb. vonatokat a Déli összekötő vasúti híd igénybe vételével a Kelenföldi pályaudvaron át, ha kedve tartja, annak semmi akadálya nincs. Ez tehát nem indokolja a tervezett projekt megvalósítását.
  • A projekt elmaradásának vesztesei:
    • akik Esztergom, Dorog, Vác térségéből vonattal közvetlenül akarnak a Balatonra, Érdre, Szombathelyre vagy Pécsre utazni, és nincs kedvük a Nyugatinál átszállni a vonatról a 3. metróra, aztán a Deák térnél átszállni a 2. metróra, a Délinél pedig felülni egy újabb vonatra,
    • akik Esztergom, Dorog, Vác térségéből nem Pestre, hanem Budára igyekeznek, és szintén nem szeretnének a Déliig leszállni a vonatról.

Összefoglalva: a Délit és a Nyugatit vasúti alagúttal összekötő projekt eredménye rengeteg pénz elköltése néhány speciális lakóhelyű honfitársunk kényelmének kismértékű javítása érdekében, illetve azok érdekében, akik jobb szeretnek Budapesten vonatozni, mint metrózni. Leginkább elbaltázottnak mondható, így aztán nehéz felfedezni benne a szakemberséget.

A projekt elmaradásából adódó kétségtelen hátrány, hogy az egyetlen Budapesten lévő átmenő pályaudvar, a Kelenföldi, sokkal távolabb van a városközponttól, mint a Nyugati vagy a Déli. A Kelenföldi pályaudvart jelenleg csak egy metróvonal érinti, mégpedig a 4. metró, amelynek itt van a végállomása. Érdemes tehát megfontolni a Kelenföldi pályaudvar megközelítésének további javítását.

Ha a Déli pályaudvar valóban a Kelenföldi pályaudvar északi irányban történő meghosszabbítása (márpedig az, mert semmi mással nincs közvetlen kapcsolatban), akkor a Déli létezésének értelme csak annyi, hogy közelebb van a városközponthoz a Kelenföldinél. Amennyiben tehát a Kelenföldi pályaudvar megközelítését a Déli pályaudvar irányából megjavítjuk, a Déli egyszerűen megszüntethető, és az értékes telek eladható (összesen kb. 80.000 m2 = 11 futballpálya).

A megközelítés megjavítása értelemszerűen a 2. metró meghosszabbítását jelenti a Délitől a Kelenföldiig. Így nem a vonatok mennének be a Délibe, hanem a 2. metró menne ki Kelenföldre, azaz ennek révén a Kelenföldi pályaudvar közlekedési szempontból ugyanolyan közel lesz a Belvároshoz, mint most a Déli.

A javaslat megvalósítása esetén a 2. metró a jelenlegi végállomástól (amelynek végállomás jellege így megszűnik) déli irányban a Déli pályaudvar telke alatt futna tovább egy emelkedő, új alagútban (kb. 600 m), majd a Márvány utca keresztezése után bukkanna a felszínre, és onnan végig a meglévő vasúti sínpárokon és a meglévő vasúti alagúton át jutna el a Kelenföldi pályaudvarig (3,7 km).  A meglévő, és a Déli pályaudvar megszüntetésével feleslegessé váló, kétvágányos vasúti pálya felhasználása drasztikusan csökkentheti a 2. metró meghosszabbítási költségeit. Nem kell pályát építeni, mert már rendelkezésre áll, lényegi költség csak a metróalagút fúrás + pályaépítés lenne a jelenlegi végállomástól a Márvány utcáig, a meglévő vasúti pálya zártságának a biztosítása a Márvány utcától a Kelenföldi pályaudvarig (alsó áramszedő, áramütés veszély), a végállomás kialakítás a Kelenföldi pályaudvarnál, valamint a plusz három metrószerelvény a meghosszabbítás miatt.

A fentiek alapján a városvezetésnek feltétlenül célszerű egy tanulmányterv készíttetése, hogy a körülbelüli költségek összehasonlíthatók legyenek a Déli és a Nyugati vasúti összekötését célzó terv és az itt leírt, a 2. metró meghosszabbításos ellenjavaslat esetében, valamint egy MÁV tanulmány, hogy mivel járna ez a vasúti rend változását illetően.

Budapest tömegközlekedésének rendkívül nagy hátránya, hogy a Liszt Ferenc repülőtérnek nincs gyors, nagy tömeget szállítani képes kötöttpályás közlekedési kapcsolata a várossal, holott a 3 metró egyvágányos meghosszabbítása a terminálok előtt lévő autóparkoló alatt kialakított végállomásig a tervezett vasúti összekötés helyett lényegesen olcsóbban, és ennek megfelelően sokkal gyorsabban is megvalósítható.

Ugyancsak nagy hátrány, hogy a 4 metró a Keleti pályaudvarnál befejeződik, pedig minél hamarabb folytatni kellene a Bosnyák térig, majd az újpalotai lakótelepig, végül a Pólus mellett vezetve a Szilas pihenőhelyig, ahol jól megközelíthető, nagyméretű P&R parkoló alakítható ki.

A fentiekből úgy tűnik, hogy Vitézy nem találta el a projektek sorrendjét, mert egy értelmetlen és drága, a pénzt más, sokkal fontosabb beruházások elől elvivő megoldást preferál, ami nem nagyon támasztja alá közlekedési szakértelmét. És ha ez az egyetlen dolog, amihez „ért”, hát…. az ember ilyenkor inkább nem ír semmit. Nehogy baj legyen belőle.

(folyt köv.)

Miért nem lesz Karácsony-Orbán vita?

Karácsony Gergely az MSZP és a Párbeszéd közös miniszterelnök-jelöltje vitára hívta ki Orbán Viktort. Azt mondta, hogyha Orbán Viktor nem áll ki vele vitázni, akkor az azt jelenti, hogy a miniszterelnök fél a valódi vitától és tovább akar hazudozni.

Karácsony Gergely ugyanúgy tudja, mint mindenki más ebben az országban, hogy Orbán Viktor nem fog vele – és mással sem – vitatkozni. A jelenlegi miniszterelnök utoljára 2006-ban vitázott, akkor Gyurcsány Ferenccel szemben látványosan alulmaradt.

Orbán azóta nem vitatkozik senkivel, interjút is csak baráti – értsd: kormányhoz közeli – mikrofonállványoknak ad. De még az ellenzéki politikusokkal is kerüli a kontaktust, ha a parlamentben mégis rákényszerül arra, hogy kérdésekre válaszoljon, viccelődéssel (boldog karácsonyt kívánok) vagy humorosnak szánt otrombasággal (szemöldökcsipesz) üti el a dolgot.

Könnyű lenne mindezt azzal elintézni, hogy Orbán Viktor fél a vitától. Nyilván ez is benne van a pakliban, hiszen a legutolsó vitáiból nem jött ki jól.

De inkább másról van szó.

Jelesül arról, hogy Orbán már nem is érti, miért kellene neki bárkivel is vitatkoznia. Ő Magyarország miniszterelnöke, és ha valakinek ez nem tetszik, az ő baja. Neki, mármint Orbánnak, amúgy nincs ellenére, ha a többiek vitatkoznak egymással, még tán örömét is leli abban, ha kihívói hajba kapnak. De őt kéretik ebből kihagyni.

Valljuk be, hogy Orbánnak a maga szempontjából igaza van. Egy vita – még ha netán jól is jönne ki belőle – nem hozna hasznot a konyhájára. Ezzel csak azt bizonyítaná, hogy vele lehet versenyezni, miközben ennek épp az ellenkezőjét szeretné sugallni a magyaroknak: hogy ő nem egyszerűen első az egyenlők között, hanem ő a Number One. És ameddig ő a miniszterelnök, és a Fidesz kormányoz, addig ez nem változik.

Karácsony Gergely azt javasolja, hogy hozzanak törvényt, amelyben előírják, hogy választások előtt a mindenkori miniszterelnök köteles legyen vitázni a legesélyesebb kihívójával.

Jó lenne, ha lenne ilyen törvény, de nem lesz. Persze, a legjobb az volna, ha a miniszterelnök-jelölti vitát nem törvénnyel szabályoznák, hanem minden valódi demokrata számára követendő hagyomány lenne: a politikusi tisztesség és rátermettség egyik fokmérője.

De hát a másikak is loptak!

Vitatkozunk a régi ismerőssel, aki csöppet sem bánja, hogy az van, ami lett. Ő is látja, hogy – így fogalmaz – vannak visszásságok, neki sem tetszik, hogy kettészakadt és gyűlölködővé vált az ország, de azt mondja, hogy ennél jelenleg nem lát jobbat. Az ellenzék béna és töketlen, megérdemlik, hogy így alázzák őket. És különben is teszi hozzá, amíg tehették, ők is loptak.

Ezen nincs mit vitatkozni. Ellenzéki szimpatizánsok egyre többet és egyre többen beszélnek arról, hogy a parlamentben ülő ellenzék a Fidesz rendszerének a része. A Fidesz akaratából létezhet, csak a túlélésre hajtanak, addig vannak, ameddig Orbánnak ez érdekében áll.

Árnyalnám a diagnózist. Szerintem ugyanis egy dolog az, hogy milyen az ellenzék. Hogy tényleg a Fidesz tartja őket kirakatnak, hogy lehessen mutogatni a világ felé: nálunk demokrácia van. Nézzétek, ott ül az ellenzék a parlamentben, elmondhatja a véleményét, szidhatja a kormányt és a miniszterelnököt. Még újságja is van, tévéje és rádiója. Nem sok, de a semminél látszólag több.

Lehetne tényleg jobb ellenzékünk. Valódi, teszem azt. (Ha van olyan ellenzéki párt, politikus, akinek nem inge, ne vegye magára).

De akármilyen az ellenzék, lopni, a másét elvenni, akkor sem szabad. Nemcsak anyagi javakról beszélek, hanem a megfoghatatlan, és ezért sokak számára értéktelen dolgokról. A szólás szabadságáról például, a független bíróságról. Vagyis egy olyan jogállamról. ahol az állam nem szól bele abba, amihez semmi köze. Nem akarja megmondani, hogy ki a jó író, sem azt, hogy milyen szakokat tanítsanak az egyetemen.

Akkor sem, ha nincs számottevő ellenzék, ami meg mégis, az is olyan, amilyen.  Ha én egy felelőtlen fickó vagyok, és a lakásom ajtaját elfelejtem kulcsra zárni, akkor sincs joga senkinek bemenni és elvinni onnan mindent, ami mozgatható. Ha nem veszek riasztót az autómba, az nyilván meggondolatlanság a részemről, de ez nem jogosít fel senkit arra, hogy ellopja az autómat. Akár van benne riasztó, akár nincs, az én autóm nem a másé.

Példabeszéd. Hogy az ellenzék alkalmatlansága és gyengesége, senkit sem jogosít fel arra, hogy diktatúrát vezessen be az országba. Felszámolja a jogállam intézményeit, lerombolja az oktatást és az egészségügyet, hazugsággyárrá alakítsa a tájékoztatást. Kormányzásra kaptak felhatalmazást az urak annak idején. Arra, hogy jobbá, szebbé tegyék az országot, és nem arra, hogy a saját érdekeiknek rendeljék alá.

Azért, mert jelenleg nincs aki az útjába álljon, még nem muszáj buldózernek lenni.

Magyarország, 2017 (1.) – A lázadás éve – Soros ellen

A lázadás éveként írta le 2017-es jóslatában az idei évet Orbán Viktor, amivel persze jó ideig tematizálta a közbeszédet; vajon mit ért a miniszterelnök a lázadás évén? Vajon mi fog történni, és hol? Itthon, vagy külföldön? Hogy a Trump-győzelmet jövendöli-e Franciaországra, Németországra, Hollandiára – egyáltalán a szélsőjobb előretörését véli ebbe a kategóriába sorolhatónak, vagy valami másra gondol? Orbán eme teóriáját azóta sem fejtette ki, legfeljebb alattvalói szajkózták egyszer-kétszer, kvázi önálló gondolatként előadva, de valójában a főnökük zsenialitását erősítendő. Mindegy is, hiszen tudjuk: nem történt lázadás Európában, de Magyarországon sem. Legfeljebb maga a magyar miniszterelnök akarta volna aláásni az Európai Unió fundamentumát, mégpedig a V4-eken keresztül, de nem járt sikerrel. Azt persze ismételten be tudta bizonyítani, hogy ez a szövetség nem elég erős az olyan tagokkal szemben, amelyek nemzeti köntösbe bújva próbálják ellehetetleníteni a közösséget.

De maradjunk egyelőre itthon, lássuk mi is jellemezte 2017 Magyarországát? Először és mindenek előtt a Fidesz, vagy inkább Orbán Viktor dominanciája. Két úgynevezett nemzeti konzultációt is keresztülvert a lakosságon, mindkettő célja és fő témája a menekült-ügy és Soros György volt. A kormányfő és kommunikációs csapata úgy számolt, hogy van még bőven tartalék a migráns témában; súlyosan tévednek azok – többek között e sorok írója is –, akik azt hitték, hogy ebben már nincs tartalék. Nincs, mert hazánkban nincsenek migránsok, számukra nem úti cél Magyarország, ezért aztán rajtuk keresztül nem lehet tovább gerjeszteni a félelmet, és nincs azért sem tartalék, mert elfogytak az ötletek is, ugyanazokat ismételgetik szóban, írásban, plakát- és újsághirdetésben egyaránt. Kár volt alábecsülni az Orbán-féle méregkonyhát; sikerült olyan keveréket kotyvasztani, amely minden eddiginél erősebben fejtette ki hatását. A számításukat híven tükrözik a statisztikai adatok; a lakosság fele már fél a bevándorlóktól, többen közülük agresszívvá lesznek velük szemben – gumiszurkálás –, vagy éppen rendőrt hívnak rájuk, még akkor is, ha nem azok.

A gyűlöletkampány középpontjába Soros Györgyöt állították, úgy is mint a világ megrontóját, úgy is mint számos ország tönkretevőjét, és úgy is, mint spekulánst, aki nem pusztán a pénzünkre hajt, de a nemzeti létünket is fel akarja számolni. Sorossal kapcsolatban is akadtak kétkedők, az ellene indított támadást könnyű visszaverni, hiszen a fideszesek egy részét is pénzzel, ösztöndíjjal, lehetőséggel támogatta, segítette, így magát Orbán Viktort is, ám megint csak tévedtek, akik ez hitték. Orbánékról simán lepergett minden ilyen megjegyzés, állítás, csak haladtak tovább azon az úton, amelyet a gyűlölet-mester kijelölt számukra.

És ezen az úton fontos állomásnak bizonyult a két nemzeti konzultáció. (Mindig nehezemre esik leírni ezt a kifejezést, mert – muszáj vagyok megismételni korábbi önmagamat -, nem tartom sem nemzetinek, sem konzultációnak.) A manipulatív kérdések, amelyek eleve tartalmazták a kormány által elvárt válaszokat, kiválóan alkalmasak arra, hogy becsapják, kábítsák az embereket; olyan eredményekre, számokra hivatkoznak, amelyeket lényegében senki nem ellenőriz, de voltaképpen nincs is mit ellenőrizni rajtuk. Miután az kutatásokkal is hitelesített, hogy sikerült a magyarral megutáltatni az idegent, szinte érdektelenné vált, hogy mik is szerepelnek a visszaküldött íveken, illetve az a több mint kétmilliónak, illetve az első esetében közel kétmilliónak beállított válasz ténylegesen annyi-e, vagy ez is csak csalás, manipuláció. Nincs jelentősége, mert a számok és az egész procedúra is csak kommunikációs célokat szolgál, illetve még egyet: elterelje a figyelmet a kormányzásról.

Az ellenzék a „nemzeti konzultáció” kérdésben is lényegében kapitulált, egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni. De ne legyünk igazságtalanok: milyen eséllyel léphetett volna fel a közel húszmilliárdos invázióval szemben? A kormány az egész országot beborító kampányát egyszerűen nem lehetett felülírni, kiváltképp akkor nem, ha nem volt, és nincs is megfelelő ötlet az ellensúlyozásra. Soros György, megelégelve a folyamatos támadásokat, az év vége felé megpróbálkozott a nemzeti konzultáció hazug mivoltát leleplezni, de addigra már olyan méregmennyiség kerül a társadalom szervezetébe, hogy az ellenanyag nem bizonyulhatott hatásosnak. Amiből az is következik, hogy maga Soros György is későn ébredt, vagy másként fogalmazva: alábecsülte a kampány roncsoló hatását. A kormányzat a bizonyító erejű ellentényeket is képes volt megfordítani, és úgy interpretálni, mintha Soros minden egyes szava őket igazolná. Ma ott tartunk, hogy a kormányzat ismét szintet lép: megindította a civilek mellett a sajtó és a sajtó munkatársai elleni hadjáratát. (Hogy ebben a műfajban mire képes, azt jól példázza Havas Henrik esete; ha nem ír Vona Gáborról, a Jobbik elnökét pozitív színben feltüntető könyvet, Baukó Éva nagymamája még most is csendben lenne…)

Elmondhatjuk tehát: 2017 nem a lázadás éve volt Magyarországon sem, hanem a Fidesz diadalmenetét hozta. Nyugodtan folytathatta háborúját az Európai Unió ellen, nyugodtan beszélhetett ellenzék-leváltó hangulatról, és nyugodtan szövögethette tovább a baráti szálakat Oroszország, Törökország, vagy éppen Kína vezetőivel.

Folyatjuk. A következő részben a Fidesz belső világáról, valamit a KDNP-ről olvashatnak

A negyedik melléfogás

Most már nálunk is igazán riasztóak a számok. A szerda reggel jelentett 48 halálesetben ugyan valószínűleg van áthúzódás is az előző napról, de a trend egyértelműen azt mutatja, hogy nálunk is rohamosan terjed a fertőzés.

„Együtt újra sikerülni fog”

– hirdetik országszerte a kormányplakátok, és a csehországi, belgiumi, franciaországi számokra hivatkozva mondták a propagandisták, hogy bezzeg nálunk ellenőrzés alatt van a járvány.
Szeptember óta érezzük, hogy nem így van, és most már a kórházban ápoltak, a lélegeztetőgépen levők és a halottak száma olyan mértékben emelkedik, hogy láthatjuk: nincs az országnak olyan szerencséje, mint a tavaszi első hullám idején.

Amit látunk, az az Orbán-kormány negyedik melléfogásának is következménye.

Az első melléfogás az volt, hogy az Orbán-kormány tíz évig elhanyagolta az esetleges járványra való készültséget, az államszervezet átalakítása során felszámolta a tisztiorvosi szolgálatot és elküldte az ott dolgozó szakemberek egy részét, nem töltötte fel a védőeszköz-készleteket, és emiatt a járvány kezdetén az orvosok, az ápolók, a szociális dolgozók sem rendelkeztek elemi védőfelszerelésekkel.
A második, súlyos melléfogás a kórházi ágyaknak a miniszterelnök utasítására elrendelt tömeges „felszabadítása” volt húsvétkor.

Ma sem tudjuk, hogy hány, de minden bizonnyal több ezer embert küldtek haza néhány nap alatt a kórházakból, akik között bizonyosan voltak kórházi ápolásra nem szorulók is, de volt legalábbis sok száz olyan beteg is, akinek állapotát, sok esetben életét kockáztatták ezzel.

A harmadik melléfogás a több ezer lélegeztetőgép felesleges beszerzése volt a tavaszi hónapokban, amelyekhez nem volt és nem lehetett hozzáértő szakszemélyzet, s amelyekre nem volt és ilyen mennyiségben még a járvány várható súlyosbodása esetén sem lesz szükség.
Azért érdemes felsorolni ezt a három súlyos melléfogást, mert jól mutatják: milyen hibákat okoz az önkényuralmi hatalomgyakorlás egy olyan területen, a járvány kezelésében, ahol a politikai döntéshozóknak a hozzáértő szakemberek általi kontrollja és a kormányhatalom intézkedéseinek folyamatos nyilvános vitatása elősegíthetné a hibák elkerülését. Ilyen kontrollmechanizmusok nálunk nem működnek, és a járványkezelésben tapasztalt melléfogások könnyebben érhetők tetten akár néhány hónap elteltével, mint a gazdaság- és társadalompolitika más területein, ahol a következmények csak évek, olyankor évtizedek elteltével láthatók.
A nyár folyamán Orbán minden bizonnyal úgy döntött, hogy az őszre várt második hullám esetén a tavaszitól eltérő stratégiát alkalmaz: elkerülendő az újabb gazdasági visszaesést, nem törekszik a társadalmi érintkezéseknek (kontaktusoknak) a tavaszihoz hasonló csökkentésére, nem zárják be az oktatási intézményeket, nem térnek rá sokfelé távmunkára, nem alkalmaznak kijárási korlátozást, nem zárják be a vendéglátóhelyeket, a szálláshelyeket.
Erről szól a kormány jelszava, miszerint az országnak továbbra is működnie kell. Orbán hozzátette:

„Mindenkit, aki elkapja ezt a betegséget, meggyógyítunk”.

Azt feltételezte, hogy a tavasz óta végrehajtott eszközbeszerzésekkel, a kórházhálózat fejlesztésével a minden bizonnyal sokasodó fertőzés és megbetegedés kezelhető. Nem tudjuk, mennyire merték a kormány szakemberei figyelmeztetni az e politikából következő kockázatokra, veszélyekre, bár néhány figyelmeztetés nyilvánosságra is került.
Az önkényuralmi rendszer vezetője azonban szemlátomást elnyomta a szakembereket, leverte az aggodalmakat, és ragaszkodik az önkényes döntéshez. Ezt nevezem negyedik melléfogásnak. Félő, hogy ennek sokkal súlyosabb következményei lesznek megbetegedésekben, halálozásban, mint a korábbi melléfogásoknak egy szerencsésebb helyzetben.
Ahogy Európa számos országában, nálunk is újra rá fog kényszerülni a kormány durvább korlátozásokra is, de hetekkel később, mint azt demokratikus politikai rendszerben, a kormányzati döntések folyamatos nyilvános ellenőrzése esetén történhetett volna.

Magyarország 2017 (8.) – Amikor a kutya azt harapja meg, akit védenie kellene

Sorozatunk legutóbbi írásában a fékek és ellensúlyok rendszerének kiiktatásáról értekeztünk, arról egészen pontosan, hogy milyen szisztematikusan számolta fel a Fidesz 2010-es uralkodása óta mindazokat az intézményeket, amelyek arra lennének hivatva, hogy korlátozzák a kormány törvényeken túlnyúló törekvéseit. A felszámolás szó persze így nem pontos, hiszen a szervezetek léteznek, de szinte kivétel nélkül fideszes befolyás alatt, fideszes vezetőkkel és tagokkal. A törvényeket meg a kormánypárt úgy alakította, kihasználva a kétharmados többségét, vagy ennek híján jogi trükkökkel, hogy formálisan minden megfeleljen a paragrafusoknak.

Amikor az ellensúlyokról szóltunk nem említettük annak egy fontos alkotó elemét, mégpedig a médiát. Azt a médiát, amelynek alapvető feladata lenne kritikusan viszonyulni a kormányzathoz, eljátszani – klasszikus kifejezéssel élve – az őrkutya szerepét. Tankönyv szerűen úgy is leírhatnánk, hogy a csatornáknak (nem pusztán a televíziókat értjük most a csatornák alatt) függetlennek kell lenniük, hozzá lehessen férni, és tartalmilag sokszínűek legyenek. Ha ezek biztosítva vannak, akkor válik az adott média megbízhatóvá, kritikai szelleművé és eredetivé. És, ezek együtt adják meg a sajtó szabadságának érzését.

Anélkül, hogy hosszas elméleti fejtegetésekkel untatnám az olvasót, mégis muszáj megállnunk néhány szó erejéig ennél a kérdésnél. Vagyis annál, hogy van-e ma Magyarországon sajtószabadság? Kormánypárti politikusok, és a hozzájuk rendelt újságírók közkeletű állítása ezzel kapcsolatban az, hogy persze: Magyarországon teljes a sajtó szabadsága, hisz – lám – minden kritika megjelenhet, ezt az írást sem cenzúrázza senki, bárki szabadon alapíthat tévét, rádiót, újságot, és abban azt mond el a kormányról is, amit akar. És tényleg így van, senki nem áll útjába az ilyen törekvéseknek. Csakhogy a szabadság nem pusztán ebből áll, különösen nem, ha az állam, vagy az állam által delegált látszólagos tulajdonosok lépnek be a piacra. Ez esetben ugyanis azonnal felborul az egyensúly, a közpénzekkel kitömött kvázi tulajdonosok olyan aránytalanságot alakítanak ki, amelyben egyfajta vélemény válik dominánssá, a többi szereplő véleménye, hangja marginalizálódik; egyszerűen versenyképtelenné válnak. Nem pusztán azzal, hogy a forrásaik sokkal kevesebb lehetőséget biztosítanak számukra, miáltal a hírversenyben, vagy a tényfeltárásban, másként tehát az őrkutya szerepben eleve gyengébb teljesítményre képesek, mint arra szükség volna, hanem mert az információhoz való hozzáférésben, a terjesztésben, a tartalmi sokszínűségben színvonal alattit nyújtanak.

Ma Magyarországon a média mintegy kilencven százaléka egyértelműen a kormány befolyása alatt áll, de a látszólag független, vagy ellenzéki sajtó egy része is kormányzati köldökzsinóron keresztül létezik. Lényegében megszűnt a közszolgálat; sem az állami televízió, sem a rádió nem nevezhető közszolgálatinak, de még a Magyar Távirati Iroda sem. Ezeken a helyeken a híreket megszűrik, manipulálják, és mindenkor az orbáni hatalom akaratának megfelelően tálalják, vagy hallgatják el. A közpénzből működtetett televízió megszállta a sportversenyeket is, a fontosabb, nézettebb eseményeket monopolizálta, hogy a közvetítések szünetében kormányzati propagandával, vagy hirdetésekkel befolyásolja a nézőket. Az állami rádió olykor a miniszterelnök házi adójaként működik, valahova a morgóra sodorva a politikai ellenzék tagjait. A politikai műsorokat programba iktató további országos csatornák közül az Echo tv a kormányfő földijének, a sokszoros milliárdossá tett Mészáros Lőrinc kezébe került, vele szemben a Hír tv és az ATV sorakozik fel, az előbbi mindenféle állami hirdetés nélkül.

A nyomtatott sajtó nagy áttörését hozta 2017; az összes vidéki napilap a kormány befolyása alá került, és ha ez hozzátesszük, hogy 2016 végén a Népszabadságot kiirtották a piacról, miáltal a Népszava a maga 20 ezer környéki eladott példányszámával lett a legnagyobb országos terjesztésű napilap, lehet némi fogalmunk arról, hogy az ennél nagyobb számban eladott helyi lapok, miért voltak olyan fontosak a végrehajtó hatalomnak. Vidéken jószerivel alig hall más hangot az állampolgár, mint a kormányét, kiváltképp ha ehhez hozzátesszük: ma nincs már olyan kereskedelmi rádió, amely országos lefedettségű lenne, illetve a Vajna birtokába került Rádió1-en keresztül mégiscsak: a TV2 tulajdonosa sorban vásárolja fel és kapcsolja be hálózatába a vidéki stúdiókat, ügyesen kijátszva a törvény betűjét, de főként a szellemét, látszólag helyi frekvenciát működtetve, de valójában országossá duzzasztva, MTI híreket használva.

És ha már TV2: a most húszéves kereskedelmi csatorna vállal mindenféle nemtelen szerepet, annak érdekében, hogy lejárassa az ellenzéket és támogassa a kormánypártot. Jó okkal teszi: ha Vajna magára maradna temérdek hitellel, amit a vásárláshoz biztosítottak neki, és a képernyőről eltűnnének az állami hirdetések, szinte azonnal csődbe jutna. A TV2-vel szemben jelent némi ellensúlyt az RTL Klub; egy újabb kétharmados Orbán-győzelem esetén aligha maradna érintetlenül. Gondoljunk csak a miniszterelnök többször is elhangzott kijelentésére, miszerint a médiát is nemzetivé kell tenni, vajon mi következik ebből. E pillanatban ugyanis jószerivel már minden magyar kézben van, az RTL Klub viszont továbbra is német tulajdonban. Ezek alapján viszont megkockáztatható, hogy Orbán az RTL Klub jövőjét jövendölte meg; azt is szeretné valamelyik kötélbarátja kezében látni. (Simicskától hallhattunk is erre vonatkozó utalást.)

Beszéltünk tévékről, rádiókról, napilapokról és láthattuk, miként tette rá a kezét ezekre a média-típusokra a kormány. Orbán, saját internetes alulképzettsége okán, meglehetősen szabadon hagyta a világhálót, egészen mostanáig. De itt is bekövetkezett a változás: egyre nagyobb teret hódit itt is a kormányzat, sokkal nagyobb pénzt mozgatva meg, mint a vetélytársak. Az origo bekebelezése után a bulvár-politika öszvér portálok létrehozása volt napirenden, folyamatosan növelve a szerepüket a kormányzati propagandában, elsősorban a menekült témában.

Összességében tehát, bár Orbán nemzeti, vagy magyar médiatulajdon szükségességéről beszél, amit mond az nem más, mint retorikai fogás. A hazai sajtó kilencven százaléka nem nevezhető sem nemzetiinek, sem, ha úgy tetszik magyarnak: a kormány akaratát tükrözi vissza, az ő kezéből eszik, voltaképpen ő a tulajdonos. Ez a fék, vagy ellensúly egyáltalán nem működik, egyszerű propagandaeszközzé silányult, semmilyen módon nem szolgálja a demokratikus rendszer működését. Ha tehát igaznak véljük az első állításunkat, azt tudniillik, hogy a Fidesz szisztematikusan számolta fel a fékek és ellensúlyok rendszerét, akkor a következtetésnek is igaznak kell lennie: ezek nélkül nem létezik demokrácia. Az újabb következtetés pedig nem lehet más, mint annak megállapítása: ma Magyarországon nincs demokrácia.

Vége.

A sorozat korábbi cikkei:

Magyarország, 2017 (1.) – A lázadás éve – Soros ellen

Magyarország 2017 (2.) – Orbán az isten, és senki más

Magyarország, 2017 (3.) – Jelenetek a bábok életéből

Magyarország, 2017 (4.) – Új év, új remények nélkül

Magyarország, 2017 (5.) – Elég összeG-zni Orbánt?

Magyarország 2017 (6.) – Soros-bérencek és hazaárulók

Magyarország 2017 (7.) – Orbán eltakarította a fékeket és ellensúlyokat

MÁRKI-ZAY

Mint tudjuk, az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje megkereste a Kutyapárt elnökét, és megpróbálta lebeszélni arról, hogy önállóan induljanak a jövő évi választáson. Azt is felajánlotta, hogy egy befutó helyet ad cserébe a közös listán. Azt is tudjuk, hogy Kovács Gergely nem volt kész ilyen megállapodásra. Válaszul Márki-Zay úgy nyilatkozott, hogy a Kutyapárt ellen fog kampányolni, hiszen aki úgymond a Kutyapártra szavaz, az Orbánt tartja hatalomban.

Én másképpen kezeltem azt, hogy 2018-ban a budapesti 3. választókerületben nem lépett vissza a javamra a Jobbik, az LMP és a Momentum jelöltje. Sokan nehezteltek rájuk ezért, mondván, hogy akkor megnyertem volna Gulyás Gergellyel szemben a mandátumot, és ha ugyanez történik valamely szomszédos választókerületben is, akkor nincs meg a Fidesz kétharmada. Én nem nehezteltek azokra az ellenzéki jelöltekre, akik nem léptek vissza a javamra.

Egyébként azoknak, akik listán a másik három ellenzéki pártra szavazott, közel fele egyéniben rám szavazott. Nekik a Fidesz legyőzése fontosabb volt, mint azok a különbségek, amelyek az általam képviselt politikát megkülönböztetik attól, amit ők tartanak követendőnek.

Mások viszont nem szavaztak át rám: nem bízták rám a politikai képviselerüket, ami szerintem rendben van.

A választás a bizalomról szól. Lássunk világosan: Márki-Zay Péterre többnyire azok szavaztak, akiknek elegük van az Orbán-rendszerből, de nem akarták politikai képviseletüket Dobrev Klárára illetve rajta keresztül Gyurcsány Ferencre bízni. Ez is rendben van, demokrataként el kell fogadnunk, ha polgártársaink egy része nem bennünk bízik.

Akik a Kétfarkú Kutya Pártra szavaznak, azért teszik ezt – tennék a listás szavazatukkal, ha lenne a Kutyapártnak listája -, mert nem bíznák politikai képviseletüket a hatpárti szövetségre, illetve az annak listáját majd vezető Márki-Zay Péterre. Aki demokrataként gondolkodik, az elfogadja, hogy joguk van hozzá.

Vajon miért nem bíznak Márki-Zayban?

Mondok egy példát. Márki-Zay nyilvánosságra hozta azt a feltételezését, hogy Orbán Viktor fia meleg. Több alkalommal is elmondta, hogy Orbán képmutatásának leleplezését annyira fontosnak tartja, hogy ez megéri, hogy ilyen módon megsértse Orbán Gáspár információs önrendelkezését.

Még mi mindent tenne meg, mások milyen jogait hagyná kívül szerinte fontos politikai célok érdekében, ha főhatalom lenne a kezében?

Ezzel a fontos példával csak azt próbálom érzékeltetni, hogy demokrataként el kell fogadnunk, ha az Orbán-rendszerrel szembenálló polgártársaink egy része nem akarja Márki-Zayra bízni a politikai képviseletét. Másoknak meg a hatpárti szövetséggel lehet bajuk.

És ha az így hiányzó szavazatokon múlik, hogy marad-e az Orbán-rendszer? Belátom, ez nem könnyű dilemma. Sokan vagyunk, akiknek nem könnyű.

Annak azonban, aki szavazatokat akar megszerezni Orbán legyőzéséhez, nem fenyegetőznie kell, nem is befutó listás helyet kell felajánlania, hanem meg kell nyernie a megcélzott választói kör bizalmát.

Én a jobbikos vagy LMP-s választók bizalmát sosem akartam megnyerni, annyira mást gondolok a politikában, mint ők. Ha Márki-Zay a Kutyapárt választóinak szavazatát akarja megkapni, a bizalmukat kell elnyernie.

Mit tehet(ne) az EU? – IV.

Figyelem, hogy a pandémia nem erősíti, hanem tovább gyengíti az EU-s ingtegrációt, a határokon átnyúló szolidaritás (ha ugyan van ilyen egyáltalán), egyre kevésbé érzékelhető.

Kiváló intézkedés a költségvetési hiányra vonatkozó szabályzat felfüggesztése, de.

Azt hiszem az EU akkor lenne képes erősödni – mondjuk szemben az Orosz-kínai-amerikai negatív hatással, és a belső populista nyomással -, ha bevezetnék AZ EURÓPAI GARANTÁLT ALAPJÖVEDELMET (legalább 6 hónapra) MINDEN EU-s ÁLLAMPOGÁR SZÁMÁRA! Ez még akkor is megerősíthetné az együvétartozást, az európai identitás-tudatot, ha mondjuk ez nem egységes lenne, hanem a GDP (vagy Gini), a lakosság száma, vagy az egyes országok átlagjövedelmeihez mérten lenne bevezetve. Minden esetre megfontolásra ajánlanám a dolgot, ha abban a helyzetben lennék, hátha mások is így látják és tehetnek is ezért.

Magyarán hatékony közös európai szociálpolitikák nélkül, nincs szorosabb integráció, sőt a szétesés fenyeget!

Nyugdíj

Nyugdíjrendszerből többféle van. A magyar sokáig felosztó-kirovó technikával működött, melyben az állam a kizárólagos főszereplő. Ő mond meg mindent, először azt, hogy kitől és hogy mennyit szed be, aztán azt, hogy hogyan osztja el, valamint azt is, kinél mekkora a kezdő összeg nyugdíjba vonuláskor. A rendszer legjellemzőbb tulajdonsága, hogy amikor bajban van az állam, akkor a nyugdíjasok is, viszont mikor az államnak jól megy, az a nem biztosíték semmire.

A rendszer aránylag működőképes, amíg sok a dolgozó és kevés a nyugállományú honpolgár, akiknek döntő része kis nyugdíjat kap. Jelenleg sajnos más irányba tart a társadalom, a kisnyugdíjasok kihalnak, az újak egyre nagyobb pénzzel kezdenek, ráadásul tovább is élnek, azaz nem csak az átlagnyugdíj értéke nő, hanem a nyugdíjasok száma is. Hát még a szorzatuk!

Az összeomlást tekintve csak az időpont vitás

Jól látta ezt Bokros Lajos, a Kis Rémkorszak névadója, és még a múlt évszázadban elintézte Hornnál egy új rendszer bevezetését (1997. MANYUP), amelyben mindenki magának fizet, így nyugdíjba menve azt a tőkét éli fel, amelyet aktív korában összegyűjtött, plusz amit a pénztár jó befektetéssel összehoz neki. Így majd nem szorul senkire (főként az államra nem).

Az új rendszer kellemetlen tulajdonsága, hogy a bevezetése után aránylag hosszú ideig a bejövő adókból nem csak a nyugdíjba vonultakat kötelező eltartani (ők már megfizették az árát), hanem pluszként az aktív dolgozók új nyugdíjkasszájának összegét is növelni kell, amíg a rendszer önellátóvá nem válik. A kettő együtt állami támogatás nélkül nem megy, ezért a kasszák feltöltését jórészt a költségvetés állja. Az 1998-ban még csak 20,1 milliárd forint igény 2009-re folyamatos emelkedéssel 354.1 milliárdra nőtt. Ennek alapján mondható, hogy bár mindegyik kormánynak van benne pénze, a MANYUP tőke döntő részét a Gyurcsány kormányok hozták össze, így aztán Orbán, lenyúlva a 2700 milliárdot, pénzszerzési ügyben leginkább Gyurcsányt használta ki.

További előnye a lenyúlásnak, hogy a rögtön felhasználható kápén túlmenően a 2010-ben már 400 milliárdra hízó kasszatámogatás sem terhelte tovább az új kormány költségvetését, és ha a 2700 milliárdhoz pluszként figyelembe vesszük az EU által évente(!) küldött 1200 milliárdot, az MNB devizatartalékában Gyurcsányék által otthagyott 10.000 milliárdot, meg a 10 évig tartó világgazdasági konjunktúrát, rejtély, hogy lett ebből ekkora bukás.

Románia meg Bulgária minket szorongat.

A devizatartalékról még megemlítendő, hogy abból csinált banki „nyereséget” Matolcsy a forint romlása révén, azaz ennek köszönhetően például a Postapalota is. Aranyszarvasostól. A Széll Kálmánon járó nyugdíjasok minden nap ingyen nézhetik.

A MANYUP vagyon besöprési technikája természetesen briliáns, ahhoz a FIDESZ rettentően ért. Először is egy törvény, amely kimondja, aki nem lép vissza a pénztárakból az állami nyugdíjrendszerbe, nem számíthat majd az államtól egy vasra sem, mely átverés eredményeképpen tömegeket sikerült megfélemlíteni,

utána meg az erre kiképzett szőke hölgy sikoltozta tele a magyar étert, hogy meg kell védeni nyugdíjainkat a pénzt eltőzsdéző, szemét pénztáraktól!

A tömeges visszalépés jókedvűen történt, mindenki tudta, hogy az eddig összegyűjtött nyugdíjtőke meg lesz védve. Azóta nincs hír felőle.

Vajon hol lehet?

Voltak persze renitensek is. Néhány bátrabb honfitársunk igencsak jól járt a MANYUP-ban maradással, de ezt úgysem vizsgálja senki, mert minek.

Mélységes mély a múltnak kútja, írta bizonyos T.M., nem juthat ottan mindenhová kutató, ezért a jóljárásuk máig nagy titok.

A magyar nyugdíjrendszer jellegzetessége a tizenharmadik havi ellátmány, melyet Orbán esztelen minimálbér duplázása miatt Medgyessynek kellett bevezetnie. A Gyurcsány kormányok végig fizették, majd 2010-ben Bajnai függesztette fel, mondván, ha a világválságnak vége, akkor ismét folyósítható. A Bajnait követő Orbánék nyilván másra koncentráltak, mert 10 éven keresztül nem vették észre, hogy a világválság befejeződött. Ebben az a cseppet sem mulatságos, hogy Fidesz szerint ez a 10 év Magyarország tíz legjobb éve volt, mégsem fizették a tizenharmadik havit egyetlen évben sem.

Megállapítható tehát, hogy Orbán nem jóságosan visszaadta, hanem csak abbahagyta az ellopását.

Muszáj volt neki. Közel jártunk már a választáshoz

A FIDESZ-ről köztudott, hogy a tizenharmadik haviról szóló törvényt 2002-ben nem szavazta meg, 2006-ban viszont beígérte a tizennegyedik havit. Konzekvensek, az egyszer biztos, mindegy mi az, ha használ nekik.

Érdekes még a nyugdíjprémium. Bajnai vezette be, mondván, ha az országnak jól megy, örüljenek a nyugdíjasok is. Az összeg csekély, nem mérhető a tizenharmadik havihoz, talán ezért nem vették Orbánék észre ellopásilag, vagy pont jól jött nekik, hogy karácsonykor kapnak párezret az öregek. Büszkélkednek is vele, hiába más találta ki.

A mi nyugdíjunk jól megvédett, szikla nyugdíj, reálértéke 2010. óta egy fillérrel se csökkent. Igaz, nem is emelkedett, mert Orbánék a zemútnyócévesek által a nyugdíjak emelésére használt svájci indexálást eltörölték. Az ellenzék, ha nyer, visszaállította volna, ahogy ez a programjában szerepelt, de a magyar nép nem őket szavazta meg, így aztán a svájci indexálásnak múlt év áprilisában újra befellegzett. Béke poraira.

A hatásos megvédésnek köszönhetően a nyugdíj, ha Orbán alatt jócskán le is maradt a bérek mögött, még mindig nagy érték. A pénzükből ma is ugyanannyi péksüteményt… illetve azt nem, hanem ugyanannyi szeszesitalt vehetnek a nyugdíjasok. Az drágult az átlagos infláció szerint. A kifli kissé jobban, annál az emelkedés kábé ötven százalék, a megvédése nem volt olyan sikeres, mint a szeszesitaloké, viszont a nyugdíjasnak nem is kell annyi kiflit enni. Csak rosszat tesz nekik.

A fentiekből a FIDESZ és az ellenzék közti különbség tisztán látható. Aki viszont a hazugságot szívesen hiszi, annak tökmindegy, mi van, a lényeg az, hogy mit mondanak kedvencei.

És a hittel szemben nincsen ellenérv.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK