Vélemény

Trianon

„Nekünk Mohács kell”, írta a költő a múlt század elején, és bizony nagyon valószínű, hogy ha tizenöt évvel később írja, a „Nekünk Trianon kell” lett volna a cím. Mi már nem Mohács, hanem a mi kedves Trianonunk nélkül lennénk senkik és semmik, így viszont van mibe kapaszkodni nekünk, mimagyaroknak.

A szuverén Nagy Magyarország csak 1541-ig létezett, onnantól vagy nem voltunk, vagy gyarmat voltunk, vagy császárkirálysági országrész, és mikor végre 1920-ban jó négyszáz év után ismét független állam lettünk, az már nem érdekelt nálunk senkit, és azóta sem jelent nekünk semmit. Csak a veszteség… jajj, a veszteség…

Az immár szabad nemzet akkori vitéz kormányzó urunk vezetésével egy egész korszakot épített föl a „Velünk kitoltak, demiasztán nem hagyjuk!” című huszáros politikára. Sajnos a huszáros politika az első világháborúhoz hasonlóan ismét pusztító katonai vereségbe és újabb veszteségekbe torkollt emberéletben, anyagiakban és nemzetünket illetően erkölcsi téren is (holokauszt), ezért mondható, hogy a trianoni határokról szóló döntés nem csak megszületett anno, hanem huszonöt évvel később meg is lett erősítve, mégpedig újból csak általunk.

Lehet persze megpróbálni a másra kenni, de sok értelme nincs, mert kétségtelen, hogy mindkét világháborúban agresszorok voltunk. Ha pedig valaki az, akkor legalább győzzön, ugyanis ha nem a vae victis elv érvényesül. Nem árt tudni az agresszor esetében a megsajnálás vagy egyéb megfontolások esete a legritkábban fordul elő. A két világháború összes szörnyűsége, ahogy a mai háborúk szörnyűségei is kivétel nélkül mind az agresszorokra háríthatók, mert

az eléggé gyönge érv, hogy a megtámadottnak nem kellett volna visszalőnie.

A szörnyűségekből adódón a bosszú motiváció jellegzetes, például az első világháború utáni tárgyalásokon a legtöbb kárt szenvedett Franciaország volt a legvérszomjasabb, és a britek, de főleg az amerikaiak inkább megengedőbbek. Tény, hogy nagyrészt a franciák akarata érvényesült, bár az emberiség jövője szempontjából talán jobb lett volna fordítva, mert a tankönyvek szerint egy bosszú sikeres végrehajtása nagy valószínűséggel gyűlölethez, megerősödve pedig bosszúhoz vezet.

Az I. világháború utáni Magyarországot illetően elméletileg a következő lehetőségek álltak a béketanács rendelkezésre:

A teljes területünk megmarad

Emellett dönteni több okból sem volt lehetséges. Először is Magyarország vesztes és főleg agresszor mivolta, másodszor a nem magyar népesség hatalmas aránya országhatáron belül, harmadszor meg a nem magyar népesség állandó panaszai miatt, mivel az általuk lakott területeken is nagyrészt magyar volt a birtokos nemesség, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az erőszakszervezetek irányítása. Ez persze állandó konfliktusokhoz vezetett.

Ugyanakkor a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzetté válás nem csak a magyarok sajátja volt a XIX. század folyamán, hanem a környező népeké is. A nemzetszerveződés révén egységesen tudtak fellépni az uralkodó nemzet ellen minden nemzetközi fórumon.

Csak a magyar többségű területek maradnak meg

Leginkább ez a változat hasonlít a végleges döntéshez némi tehetetlenséggel és rosszindulattal fűszerezve. Ami a tehetetlenséget illeti:

a határkijelölő bizottság a Kolozsvár környékén és a Székelyföldön lévő magyar többségű területekkel nem tudott mit kezdeni, mert a megmaradó Magyarországgal nincs közvetlen földrajzi kapcsolat.

A rosszindulat a teljes északi határ mentén (Csehszlovákia) és az északkeleti határnál (Románia) érvényesült, amennyiben ezeknél 20 – 30 kilométeres sávban kerültek határon kívülre magyarok, valamint Szabadka környékén, ahol egy jókora háromszögnyi magyar lakta területet ítélt a bizottság a Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak. Az utóbbiakat igazságosan módosítva a Trianon utáni Magyarország tizenöt–húsz százalékkal nagyobb területű lehetett volna.

Az új határok kijelölése

Csehszlovákia és Jugoszlávia pluszként megkapja az őket összekötő folyosót (szláv korridor) amelynek szélessége Soprontól Balatonfőkajárig tart (a Nyugat-Dunántúl a Balatont is beleértve), valamit legyen Romániáé a teljes Tiszántúl, azaz Magyarország új határa ennek megfelelően a Tisza. Ez a lehetőség sem volt reális, mert rengeteg magyar került volna határon kívülre, vagyis ez már nem a jogosan rosszindulatú változat, hanem az abnormális, amit a döntéshozók, ha akarták, akkor sem mertek volna megkockáztatni.

A fentiek alapján mondható, hogy a végleges „Trianon” ugyan valóban igazságtalan volt, de messze nem annyira, mint amekkora érzelmi vihart korbácsol föl sok magyarban, ráadásul ezt az igazságtalansághoz vezető rosszindulatot kétszeres agresszorként jórészt ki is érdemeltük. Mondható az is, hogy az eredeti határok a nemzeti mozgalmak következtében már háború nélkül sem lettek volna sokáig tarthatók.

Trianonnak ma már semmiféle jelentősége nincs. Gondtalanul mehetünk Kassára,  Székelyudvarhelyre is, ahogy az ottani magyarok gond nélkül jöhetnek ide.

További magyar specialitás, hogy onnan is szavazhatnak rólunk, itteniekről, ha tetszik (fordítva nem), ebből következően csak adózási és bevásárlási szempontból érdekes, hogy hol a határ, és hogy melyik oldalán vagyunk. Ha pedig úgy akarjuk, egy szimpla költözéssel azt is meg tudjuk változtatni bármikor.

Persze „Középhatalomnak” a Trianon utáni ország túl kicsi, és ha valakinek az egója elszállt volna, ne nálunk legyen miniszterelnök.

Vagy ha mégis, ne álmodozzon felelőtlenül Nagy-Magyarországról, mert csak bajt okoz vele – főleg a külhoni magyaroknak.

A régi térkép provokálásra jó, de egyéb haszna nincs. Ezt onnan tudni, hogy mások ilyeneket nem csinálnak, egyedül mi mutogatjuk nagy-magyarországos sáljainkat, pont úgy, mintha egy liverpooli a korábbi brit gyarmatok lepedőre festett térképével menne meccsre, vagy osztrák szurkolók ugrálnának a prágai, pozsonyi, esetleg budapesti vendégszektorokban II. József birodalmának térképével az egyensapkájukon, mely birodalomban mi voltunk az indiánok.

Szóval tehetnék ők is. De nem. Csak mi lengetünk. Ezzel jelezzük a régi nagyság iránti vágyat, mert új nagyságunk még sehol. A múltunkkal szeretünk hadonászni, és mindenkivel veszekszünk, hogy ne a kínai akkus tolószéket meg az euró infúziónkat nézze senki, hanem a régi daliás képeket! De sagittis hungarorum, Puszkasz, Kokszisz, Budai…

Ezt akarjuk? Biztos, hogy ezt? Nem kéne inkább egy új, igazi nagyságot – például kiváló oktatással – minél gyorsabban felépíteni?

Diplomáciai megoldás kell Ukrajnában, mert a katonai győzelem nem realitás

Mike Milley amerikai vezérkari főnökhöz hasonlóan ezt hangsúlyozta Szenes Zoltán tábornok, aki egykor a magyar vezérkar főnöke volt, most pedig a nemzetvédelmi egyetemen tanít.

Csakis akkor lehet tűzszünet, ha mind a két fél belátja: a katonai győzelem elérhetetlen, mert az oroszok mennyiségi fölényét ellensúlyozza az ukrán hadsereg nyugati technológiája. Az orosz hadsereg létszáma immár másfél millió főre duzzadt. Jelentős részüket Belaruszban képezik ki.

Ezért amikor Putyin meglátogatott egy kiképző központot, épp nem volt ott egyetlen újonc sem. Ezért kadétokat öltöztettek be, hogy legyen kit és mit megmutatni a népnek a televízióban.

Az ukrán hadseregnek létszám gondjai vannak annak ellenére, hogy folyamatosan képezik ki őket a NATO államokban. Folyamatosan érkeznek a nyugati fegyverek Ukrajnába, de a realitás messze elmarad az ígéretektől.

Mindössze 40-45 tank érkezik majd Németországból – tanke sehr – és az Egyesült Államokból az első félév során. Ez pedig édeskevés egy komoly hadművelethez. Most mind a két fél erőt gyűjt, hogy tavasszal offenzívát indíthasson a másik ellen. Döntő győzelemre kevés az esély – hangsúlyozta Szenes Zoltán vezérezredes. Korábban Mike Milley vezérkari főnök úgy nyilatkozott, hogy az oroszok az egy évvel ezelőtt megkezdett háború egyetlen célját sem érték el, stratégiai szempontból tehát veszítettek.

Oroszország lényegében hadiállapotban van. A gazdaságot átállítják a hadsereg kiszolgálására. Jelenleg ugyanis egymillió felszerelés hiányzik valószínűleg ellopták. Leváltották a hadtáp főnököt éppúgy mint a hadiipar felelős vezetőjét. Putyin Medvegyevet nevezte ki a hadiipar fő menedzserének. A cél az, hogy szuverén legyen az orosz hadiipar vagyis pótolni kell az import chipeket és más alkatrészeket. Ez legalább egy évig eltarthat.

A lőszer hiány mindkét félnél általános. A NATO egyáltalán nem készült fel elhúzódó háborúra, talán majd a Biden adminisztráció utolsó évében javulhat az ellátás.

Ha Rheinmetall magyarországi lőszer gyára Ukrajnába akar lőszert szállítani, akkor a magyar kormány megvétózhatja-e azt?

Nem – válaszolta Szenes tábornok – mert mindg a gyártó cég dönt az eladásról. A Rheinmetall magyarországi cégei vegyesvállalatok, de a magyar államnak csak kisebbségi részesedése van. Ezért a németek vannak döntési pozícióban. Várpalotán a Rheinmetall lőszer gyára 2025-től kezdi meg a termelést.

Magyar haderőreform orosz módra

2008-ban az orosz hadsereg leszerepelt a Grúzia elleni háborúban. Bár győztek, de kiderültek a gyengeségeik például az alkoholizmus és a fegyelmezetlenség. Putyin ezért új hadügyminisztert hozott, aki menedzser volt, nem katona. Szergyukov, az új hadügyminiszter abban látta a fő problémát, hogy túlságosan sok a főtiszt és túl kevés az altiszt.

Megtizedelte a tisztikart, hogy legyen elég pénz az altisztek kinevelésére. A tizedelés sikerült, a kinevelés nem:

a továbbszolgáló katonák a magán hadseregeket erősítették, ahol jó volt a fizetés és alkoholizmusért nem járt fenyítés. Aztán megalakult a Wagner hadsereg Ukrajnában: a háború előtt 5000-en voltak, ma már 45-50 ezren! Ők csak Putyintól fogadtak el parancsot. Ezért is nevezte ki Geraszimov vezérezredest, az orosz vezérkar főnökét az ukrajnai háború fővezérének Putyin.

Az orosz hadsereg problémája továbbra is a fegyelmezetlenség: például többszáz orosz harckocsi jutott az ukránok kezére miután a személyzet egyszerűen elsétált holott a szabályzat előírja ilyenkor a tankok felrobbantását.

Magyarországon az új hadügyminiszter arra döbbent rá, hogy a tárca évente több mint 20 milliárd forintot fizet ki olyan hatvan év fölötti tiszteknek, akik már nem akarnak továbbszolgálni, de nem mehetnek nyugdíjba csak 65 éves korukban. Ezért a nagy tisztogatás: a 45 év fölötti tisztek jórészének mennie kell. A hadügyminiszter már az első parancsnoki értekezleten 12 ilyen parancsot adott át a kissé meglepett főtiszteknek. Az eredmény: a magyar hadsereg csaknem működésképtelenné vált miközben háborús időket élünk. A hivatalos deklarációk és a valóság óriási távolságban vannak egymástól. Csak egyetlen példa: Magyarország egy dandárt ígért a NATO-nak még a belépés előtt 1998- ban. A kritériumokat azóta sem sikerült teljesíteni. Az új határidő 2028, de már 2032-ről is beszélnek” – hangsúlyozta Szenes Zoltán vezérezredes, egykori vezérkari főnök, aki a Pénzügykutató Intézetben tartott előadást az ukrajnai háborúról.

Kétharmad

Ahogy azt tanítják az iskolában, a rómaiak, mikor még köztársaságban éltek, veszély esetén egy diktátort választottak maguk közül, aki teljhatalmat kapott, így a demokráciákban szokásos, vitákkal tarkított, időben elnyúlt hercehurca helyett a veszély megkövetelte módon, azaz gyorsan és hatékonyan tudott dönteni.

Orbán Viktor népszerűségéből látható, a magyar nép ma is úgy tudja, bajban vagyunk, és miután fogalma sincs róla, hogyan kell magát megvédeni, jobbnak látja, ha egy harcedzett szakember (street fighter) áll az ország élén. És ha diktátorként, akkor úgy.

Első kérdés: honnan veszi a nép, hogy őt bántani akarják? Hát onnan, hogy tanulmányaiból és/vagy a Himnuszból tudja, minket mindig bántottak. Az ismert történelmet tekintve legkorábban ugyebár a besenyők, aztán következett sorrendben Merseburg, Augsburg, Muhi, Mohács, Szatmár, Világos, Trianon, Don kanyar, Budapest, Brüsszel, Soros, Brüsszel, Brüsszel, Brüsszel. Utóbbi öt már a jelenkor szörnyűsége, hiszik is, nem is a jámbor szavazók, de olyan erővel nyomja a lefizetett média, hogy szegények végül elfogadják. A boltban is átvertek a múltkor, gondolja egyik-másik mérgelődve, biztos lehet benne valami.

Az átverés például stimmel

Következő kérdés: honnan lesz diktátor, ha már így szükség volna rá? Régebben flottul működött a rendszer, került az magától bármikor. Először törzsfőnök, később vezér, majd fejedelem, aztán király, még később király/fejedelem/szultán triumvirátus, utána megint király, majd kormányzó és végül első titkár. Utóbbi nem látszik diktátornak, de az.

Aztán szünet következett. Olyan rendszerbe értünk, ahol csak az lehet diktátor, akinek a nép egy szavazáson több mint kétharmadot ad. Az új rendszer Alapító Atyái azért húzták meg ott a vonalat, mert lehetetlennek tartották, hogy komoly vészhelyzet hiányában bárki elérhessen ilyen nagy arányt. Sokáig nem is volt diktátorunk.

Az utóbbi négy darab kétharmadot végül úgy sikerült összehoznunk, hogy a sokak által felkorbácsolt tömeghisztéria hatására az ország nagy többsége elfogadta, és máig esküszik rá, hogy egy ember, aki megbukott, lemondott, nem volt már senki, még a besenyőknél is veszélyesebb miránk, mimagyarokra. Ebből látszik, hogy annyit értünk a politikához, mint harangöntéshez a hajdúsági medián. Persze a gyűlölt ember sem volt valami nagyeszű, mert azt a bolondságot hitte, hogy értelmiségünk vezérletével mi majd meg fogjuk érteni. A fenti szarvashibák eredményeképpen az ország önmagát vetette prédaként egy dilettáns pávatáncos lábai elé.

A kétharmad birtokában bárki megkérdőjelezhetetlenné válik, vagyis azt csinál, amit akar. Tévedés ne essék, demokratikusan csinálja azt, mert a nép úgy döntött, diktátornak nevezi ki.

Érdekes, hogy ezt a primitív igazságot rengetegen képtelenek fölfogni. Mérges cikkeket írnak, tiltakoznak, Brüsszelbe rohangálnak, diktatúráznak (helyesen ugyan, de az kétharmaddal nem bűn), valamint szidják egymást, ahelyett, hogy egy dologgal foglalkoznának, ha már az ostoba önkénytől meg akarnak szabadulni: az ellenzék népszerűvé tételével annak bemutatása révén, hogy ők mit tennének másképp, és hogy az mennyivel volna jobb.

De nem

A függetlenség ezek szerint azt jelenti, hogy ha a regnálókról csak rosszat ír az ember (olyan pocsékok, mást nem is tehet), akkor az ellenzékről is csak rosszat szabad, különben büszke függetlenből ócska pártszócsővé degradálják. Mások is, de főleg önmaga. Kemény önkorbácsolással, mardosó szégyennel meg bűntudattal, mert Gyurcsány csicskája lenni senki nem akar, és bizony azonnal azzá lesz a szerző, ha meg meri írni, hogy az ellenzék a regnálókkal ellentétben rég csatlakozott volna az Európai Ügyészséghez, így már egy éve itt lenne az EU pénz, az euró úgy 365 forintot érne, az infláció meg az EU átlagával lenne azonos – a mostanra az ellenzék által megnövelt, immár másfélszeres tanárfizetésről meg az ellenzék által újból bevezetett svájci indexálásról nem is beszélve.

Úgy látszik, félnek a csicskaságtól. Ezért marad a mindenkit csak kritizáló írás, tizenhárom évünk értelmiségi csúcsstratégiája.

Az eredmény maga a csőd.

A NER sajtóban nincs ilyen (lásd a választási eredményeket).

ORBÁN SIKERE

Orbán miniszterelnök elmondta esedékes „évértékelő” beszédét. Szokása szerint sikerekről beszélt. Sikerei között sorolta fel, hogy a Vodafone felvásárlásával immár az infokommunikációs szektorban is megnövekedett a magyar tulajdon részaránya, és célzást tett arra is, hogy hamarosan a ferihegyi repülőtérre is sor kerül.

Az ellenzéki pártok is nyilatkoztak Orbán beszédéről. Elmondták, hogy szerintük miről kellett volna Orbánnak beszélnie, de nem beszélt. Arról viszont nem mondtak véleményt, amiről beszélt. Például arról sem, hogy szerintük is siker-e, hogy az Orbán-kormány sokezer milliárd forintot költött valamennyiünk pénzéből külföldi tulajdonú cégek visszavásárlására illetve megvásárlására. Kezdődött a korábbi kormányok által privatizált közüzemek (energetikai cégek, vízművek) visszavásárlásával, amit úgy kényszerítettek ki, hogy a „rezsicsökkentéssel”, nyomott tarifák hatósági előírásával ráfizetésessé tették a közüzemek (energia- és vízszolgáltatók) működését, majd ajánlatot tettek azok megvásárlására. Folytatódott a külföldi befektetők javára privatizált bankok és egy kereskedelmi lánc visszavásárlásával, külföldi kézbe került médiavállalkozások felvásárlásával, most pedig biztosítókra és egy távközlési-infokommunikációs cég, a Vodafone állami felvásárlására is sor került. Orbán elbüszkélkedett vele: sikerült mindezt „magyarítani”. Amit az állam megszerzett, azt többnyire Orbánhoz közel álló magyar magáncégeknek tovább is adták.

Mire jó ez?

Számít a fogyasztónak, hogy a vízmű, az áramszolgáltató, az élelmiszerbolt vagy a mobilszolgáltató üzemeltetője külföldi vagy hazai tulajdonban van? Magyar tulajdonban olcsóbb a szolgáltatás vagy biztonságosabb az ellátás? Minthogy a legkorábbi ilyen akciók óta eltelt egy évtized, nyugodtan elmondhatjuk: nincs ilyen tapasztalat. Az ellenkezője viszont igen.

Keresztes László Lóránt, az LMP képviselője legfontosabb politikai témájává a hazai vízszolgáltatás romló állapotát tette. Mindig elmondja, hogy azért romlik a helyzet, mert az állam nem hajtja végre a szükséges fejlesztéseket. Csak azt nem szokta hozzátenni, hogy

ha a privatizált vízművek a nyugati befektetők kezében maradtak volna, a szükséges fejlesztéseket is nekik kellett volna finanszírozniuk.

Most, hogy állami kézbe került a szolgáltatás, a fejlesztések finanszírozása is az államra hárul. Pontosabban hárulna. Íme, a „magyarítás” egyik nyilvánvaló hátránya.

És vajon a külföldi kézből állami közvetítéssel Orbán-barát magyar befektetők kezére játszott kereskedelmi bankok visszaszerzésének mi az előnye? Egyszerű ez: ezekből a bankokból ömlik a pénz az Orbán-barát vállalkozásokhoz. Hogy valaha visszafizetik-e a hitelt, az a jövő zenéje.

Az állam teszi őket jövedelmezővé azzal, hogy rájuk szabott közbeszerzési pályázatokon, sokszor egyetlen pályázóként nyernek el állami megbízásokat, magas árak mellett.

Ha egyáltalán, az így szerzett bevételből tudják törleszteni a hitelt. Egy, a nemzetközi sztenderdek szerint működő bank szemében aligha lennének hitelképesek. Ezt teszi lehetővé az, amivel Orbán dicsekszik: hogy a korábban külföldi szakmai befektetőknek privatizált bankoknak újra magyar tulajdonosa van, s így a magyar bankszektornak több mint fele van „magyar kézben”.

Amikor a Horn-kormány idején felgyorsult a magyar privatizáció, és sor került a közüzemek jelentős részének eladására, SZDSZ-es képviselőként szavazatommal támogattam a kormány gazdaságpolitikáját, és annak részeként ezeket a privatizációs döntéseket is, melyeket azóta folyamatosan támad a Fidesz. Miért támogattam?

Közgazdászként tisztában voltam vele, hogy ez tőkebevonást jelent a magasan eladósodott magyar gazdaságba.

Amikor 1995 végére a hatalmas privatizációs bevétel megékezett a magyar költségvetésbe, szavazatommal támogattam azt a költségvetéshez benyújtott módosító indítványt is, hogy a privatizációs bevételeket teljes összességében fordítsák az államadósság csökkentésére. (Az SZDSZ-es Gaál Gyula és az MSZP-s Keller László jegyezte a javaslatot, egyeztetve Bokros Lajos pénzügyminiszterrel. Igazuk volt.)

Ezzel indult be 1996-tól a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés. Az viszont, hogy az Orbán-kormányok hatalmas összegeket fordítanak nagy cégek visszavásárlására, sőt a Vodafone esetében már olyasmit is megvásárolnak, amit a magyar piacra belépő befektető hozott itt létre, nem más történik, minthogy tőkét vonnak ki a magyar gazdaságból.

Milyen célból?

Egyetlen célja van ennek: az önkényuralmi rendszer kiterjesztése a magyar gazdaság mind több szektorára.

A magyar kézbe – sokszor enyves magyar kézbe – került bankok azt finanszírozzák, amit Orbán Viktor elvár tőlük,

a magyar kézbe került energetikai cégek olyan kondíciókkal szolgáltatnak, amilyet Orbán Viktor előír nekik, a magyar kézbe – sokszor enyves kézbe – került médiacégek azt íratják meg a lapjaikban, amit Orbán Viktor elvár tőlük, a magyar infokommunikációs cégek azt sugározzák és kommunikálják majd, amit Orbán Viktor elvár tőlük. Mindezt úgy, hogy a forrás a polgárok adója, amit sok-sok értelmesebb célra is lehetne és kellene fordítani. Vagy ha nem fordítanának erre ezermilliárdokat, kevesebb adót kellene szedni. Akkor esetleg valóban csökkenthető lenne az áfa anélkül, hogy felborulna ettől az államháztartás.

Vajon miért nem hívják fel a figyelmet a parlamenti ellenzék politikusai arra, hogy amivel Orbán sikerként büszkélkedik, az az országnak nem előnyös, hanem hátrányos?

Másság

A fajt alkotó egyedek között bőven akad differencia (különbözőség, másság). Ez a fajt tekintve pozitív dolog, mert segíti a hosszútávú alkalmazkodást, azaz a faj fennmaradását a változó körülmények ellenére (lásd: evolúció).

A napi siker kevés, a véletlenszerű változások nagy többsége vagy életképtelenné teszi az egyedet, vagy többé-kevésbé hátrányos az evolúció számára. Minél bonyolultabb a lény, annál többfajta eltérés létezik. Ezek közül sok a születéskor nem is látható, de azért az ott van. Megkerülhetetlenül.

Az ember a bonyolultabb lények egyike. A fejébe zsúfolt 100.000.000.000 idegsejt darabonként képes sok másikhoz kapcsolódni, elképesztő méretű gráfot hozva létre, amely lehetővé teszi a felismerést, a gondolkodást és a parancs kiadását az izmoknak, hogy működjön a szervezet.

Ezt egészíti ki némi kémia a helyi szinteken, de a főnök mindig az agy. Ő mondja meg, ki vagy, mit akarsz, mit nem, és ezek ellen nincsen apelláta, legfeljebb sebészhez fordulhat az ember, hogyha bárki tudná, mit is kéne operálni pontosan.

Az agy miatt megváltozott viselkedés a többség számára sokszor érthetetlen. Ilyen például az, mikor valaki úgy érzi, az egyik lába nem ő (BIID), és csak akkor lehet boldog, ha levágják, ezért szaladgál orvostól orvosig, pedig nem népszerűsítette neki a láblevágást az óvodában senki.

Léteznek további, az egyén életét megkeserítő típusok. Ha valaki külsőleg fiúnak néz ki, de az agya azt mondja, hogy te lány vagy, borzasztó helyzetbe kényszerül, ugyanis sok társadalom nem hisz neki. Hehe, mondja a társadalom, ez mekkora hülye, hiszen csak a vak nem látja, hogy fiú! Nekem hatvanötös íkúm van, s mégis ránézésre felismerem.

Lányoknál a helyzet azonos

A társadalom persze teheti azt, hogy enged. Éljen az agya által diktáltak szerint, sőt még segíti is az átmenetben (hormonkezelés, operáció, névváltoztatás), és ha egy nőnek született egyén transzférfiként élve teherbe esik (végül is lehetséges, mert csak az agya férfi, a teste, ha még nem operálták át sterilre, nő), ugyanazon terhesjogokat kapja meg, mint a nőként élő nők. Mivel ez a módszer mindenki számára kedvező, és senkinek sem árt, az empatikus, úri társadalmak ezt szokták választani.

Kevésbé empatikus, közel sem úri társadalmak segítés helyett felháborodnak, és hónapokig képesek olyan hülyeségen rugózni, micsoda dolog, hogy férfi szül! Egyes országok még az Alaptörvényüket is megváltoztatják, hogy ilyen náluk véletlenül se legyen. (Nem jut eszembe melyik ország létezik alkotmány helyett Alaptörvénnyel?)

Van aztán másfajta kellemetlen változat. A férfinak született ember agyilag is férfi, ezzel napi gondja nincs, de a többségtől eltérően nem az ellenkező nemhez vonzódik, hanem a sajátjához. A nőknél is létezik ilyen helyzet. Ez a tulajdonság szintén társadalom-semleges (senkinek semmilyen kárt nem okoz), sokan mégis valamifajta kórként kezelik, és ha ma már nem is akarják őket elpusztítani, de kiszorítani, azt feltétlenül.

Hazánkban például úgy döntött a kormány: tizennyolc éves koráig senki ne tudhasson róla, hogy a másság egyáltalán létezik, inkább rémüljön meg minden tizenhároméves, amikor először összefut vele. Pláne, hogyha érintett az ügyben.

A fenti célból külön paragrafust eszkábáltak, és a pedofíliáról szóló törvénybe tették, lássa csak a jónép, mifélék ezek!

Lehet, persze, hogy ez mind kamu. Az ellenelmélet szerint a születéskor kialakult agynak sem a transzneműséghez, sem a melegséghez nincs köze, mert mindkettő szimplán nevelési kérdés, ennek okán alakítható. Eszerint a többség úgy lett rendes ember, hogy jó szüleik még időben ránevelték őket a heteroszexualitásra, ahogy a könyvdarálás sem a zavarodottság, hanem gyermekeink féltésének a jele.

Mivel a helyzet komoly, és lényeges hatással bír társadalmunk életére, elvárható, hogy dilettánsok (potentát, celeb, elemző, népszavazás, marinéni, miniszterelnökúr) ne szóljanak bele.

Jöjjenek a szakemberek! Adjon ki az MTA erről állásfoglalást, és akkor egyértelmű az ügy. Így lenne jó mindenkinek.

De az Akadémia hallgat, pedig Freund Tamás agykutató, ha jól tudom.

LÉPJ VISSZA, JUCI

Nyolc éve már nélkülem tartják a DK elnökségi üléseit, így nem tudhatom, miért döntöttek úgy, hogy Ráczné Földi Juditot jelölik a listáról a Kordás László váratlan halálával megürült képviselői helyre.

Nem ismerem őt közelről, hiszen akkor került be a párt vezetésébe, amikor én már távoztam onnan. Azt azért tudom róla, hogy elkötelezett híve a demokráciának, és harcos alkat, helye van a magyar politikában. Hozzáteszem azt is: amennyire ismerem,

nincs kétségem afelől, hogy tiszta ember, tisztességes ember.

Csakhogy egyszer, sok-sok évvel ezelőtt Kósáné Kovács Magda, akkor még az MSZP vezető politikusa, aki 2011-ben ott volt a DK megalapításakor, azt mondta:

„Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.”

Jucinak – mert így szólítjuk őt a DK-ban – egyszer ez nem sikerült. A 2018-as választáson Juci még, ha nem is nyert a választókerületében, tisztes eredményt ért el a Fidesz jelöltjével szemben, megkapta a baloldali választók szavazatait. Jó eséllyel indult el 2021-ben az előválasztáson, de amikor előkerült ez az offshore-ügy, csúnyán alulmaradt az MSZP-s Márton Rolanddal szemben.

A baloldali választók többsége megvonta tőle akkor a bizalmát. Nyilván azért, mert nem tudott tisztességesnek látszani.

Ha a DK elnöksége mellette döntött, érthető módon kiáll mellette. Amikor a Momentum és Hadházy Ákos azt mondja, hogy ne Juci legyen a sajnálatosan megüresedett helyre képviselő, azt mondják, amit a baloldali választók többsége is mondott, amikor nem rá szavazott az előválasztáson. A konfliktust – mely a Fidesszel szemben állók összessége szempontjából káros – csak Juci oldhatja fel, ha megköszöni a DK elnökségének bizalmát, de visszalép a jelöléstől. Hosszabb távon tekintélyt szerezne ezzel önmagának, s megmentené a DK-t is attól, hogy ráragadjon egy olyan bélyeg, amelyre nem szolgált rá.

Ellenzék

Az, hogy létezik ellenzék a mindenfelől áradó „Az ellenzék hibás” szövegből egyértelműen  következik.  Hívják még baloldalnak (fideszes utalás a végső borzalomra, ha nem szavazol ránk, visszajönnek a komcsik!), sőt tovább bővítve dollárbaloldalnak is. Más nemigen jut az eszembe róluk, talán, hogy a Fidesznél csak egymást utálják jobban.

A President-ként parádézó J.R.B. a tőzsdecápa S.Gy. alias G.S.-sel összefogva, a CIA listái alapján és ügynökei révén az Egyesült Államokból érkező, félelmetes magánadománnyal vett részt hazánk választási kampányában, hogy gyerekrendezvény szervezéssel meg tömeges reklámtoll osztogatással döntse meg azt a fennkölt keresztényerkölcsiséget potom 3 milliárdból.

Derék kormányunkat csak az MTVA védelmezi 130 milliárdért. Per év. A Rogán csapathoz eljuttatott további 44 milliárd/év a plakát-, reklám- és egyéb „kormányreklámbőrbe” bújt FIDESZ kampányokra kell, melyeket időnként kormányinfónak szoktak hazudni.

Az így kiépített, komplex védelmi rendszer, az összesen 174 milliárdnak hála, kiválóan teljesít, el is bukott a piszlicsáré, 3 milliárdos próbálkozás. A nagybani közpénztolvajok simán legyőzték a magándollárosokat.

Az ellenzék most éppen jelentéktelen. Tudjuk, hogy kevesen vannak, se emberük, se pénzük, se médiájuk (sokan hagyták el a süllyedő hajót), ezért meghökkentő néhány független írás, melyek a hitelességet kérik rajtuk számon. A hitelesség ugyan számonkérési célra jól használható (meg aztán divat is mostanában), viszont egy személy nem attól hiteles, hogy maga rohangászik mindenhová elmondani, hanem attól, hogy ezt mások mondják róla. Ha tehát valaki régóta nincs hatalmon, azaz nem tud bizonyítani, és segítséget sem várhat senkitől (sőt inkább ellenkezőleg), soha nem is lesz az. Nem rajta múlik ugyanis.

A jelentéktelen jelző mellett rögzíthető még az ellenzéket illetően, hogy nincs belőle másik.

„Mi lesz, ha Gyurcsányékat sikerül végre elsöpörni?” – kérdésre gyorsan jön a válasz: „Még annyi esély sem, mint amennyi van”.

További magyar érdekesség, hogy az ún. „baloldali érzelmű”, de azért kötelezően független tollforgatók jó része ilyen állapotukban sem segít nekik (legalább a csöndben maradással), így aztán a független lapokat olvasgatva a választókban tovább erősödik a nagy össznépi érzés:

„Orbán rossz, nagyon rossz, rettenetesen rossz… de a másik sem lenne jobb”.

Az ellenzékről mindenki tudja, ha hatalmat szerez, fiainkat véres vágóhídra küldi, elzáratja Putyinnal a mi kis töppedt gázcsapunkat is, hogy fagyjunk meg mindahányan, a nyugdíjasokat mély nyomorba dönti (még ennél is mélyebb nyomorba), és a rezsicsökkentés azonnali eltörlése után lebontja a határkerítést, hogy „Welcome” feliratú, szivárványos kapukat állítson helyette, mégpedig a teljes vonalon.

Hogy kitől tudják a választók mindezt? Természetesen a FIDESZ-től, ami ugyan a regnálók hazudozási képességeit ismerve erőteljes ok a gyanakvásra, de népünk ennek ellenére bízik nagy Vezérében, és azt mondja, gondolkodjon ezen az ördög öreganyja, van úgyis bőven más bajom.

Azt, hogy pont azért van annyi más baja, eddig még nem mondták meg neki.

A független sajtónak erre nincsen ideje, és különben sem az ő dolga, mint az köztudott.

Fentiek alapján a kormányváltás feltételrendszere egyetlen kérdésre szűkül: ki fogja a választókat felvilágosítani?

  • A NER lapokra nem számíthatunk. Kellemetlen, de megmásíthatatlan, ők pont az ellenkezőért kapják a pénzt, és nem mondanak le róla. Gyurcsány hálájára sem vevők.
  • Maga az ellenzék? Néha próbálkozik többféle médiumban, de nem hisz neki senki, hiszen hazabeszél.
  • A függetlenek? Valószínűtlen. Ők nem azért vannak, hogy az ország érdekében hajszolják az úgynevezett igazságot, hanem hogy górcső alá vegyék a rosszat, és miután rendkívül fejlett kritikai érzékük révén ők tudják legjobban, mi a rossz, munkájukat nagy szakértelemmel végzik. Ez is rossz, az is rossz, majd ismét elölről, folyvást erősítve az immár 13 éves magyar szentenciát: „A másik sem lenne jobb.”

Ebből sejthető a következő kormányváltás dátuma… hacsak nem csinálunk valamit. Na jó, de mit?

Nyugdíj

Nyugdíjrendszerből többféle van. A magyar sokáig felosztó-kirovó technikával működött, melyben az állam a kizárólagos főszereplő. Ő mond meg mindent, először azt, hogy kitől és hogy mennyit szed be, aztán azt, hogy hogyan osztja el, valamint azt is, kinél mekkora a kezdő összeg nyugdíjba vonuláskor. A rendszer legjellemzőbb tulajdonsága, hogy amikor bajban van az állam, akkor a nyugdíjasok is, viszont mikor az államnak jól megy, az a nem biztosíték semmire.

A rendszer aránylag működőképes, amíg sok a dolgozó és kevés a nyugállományú honpolgár, akiknek döntő része kis nyugdíjat kap. Jelenleg sajnos más irányba tart a társadalom, a kisnyugdíjasok kihalnak, az újak egyre nagyobb pénzzel kezdenek, ráadásul tovább is élnek, azaz nem csak az átlagnyugdíj értéke nő, hanem a nyugdíjasok száma is. Hát még a szorzatuk!

Az összeomlást tekintve csak az időpont vitás

Jól látta ezt Bokros Lajos, a Kis Rémkorszak névadója, és még a múlt évszázadban elintézte Hornnál egy új rendszer bevezetését (1997. MANYUP), amelyben mindenki magának fizet, így nyugdíjba menve azt a tőkét éli fel, amelyet aktív korában összegyűjtött, plusz amit a pénztár jó befektetéssel összehoz neki. Így majd nem szorul senkire (főként az államra nem).

Az új rendszer kellemetlen tulajdonsága, hogy a bevezetése után aránylag hosszú ideig a bejövő adókból nem csak a nyugdíjba vonultakat kötelező eltartani (ők már megfizették az árát), hanem pluszként az aktív dolgozók új nyugdíjkasszájának összegét is növelni kell, amíg a rendszer önellátóvá nem válik. A kettő együtt állami támogatás nélkül nem megy, ezért a kasszák feltöltését jórészt a költségvetés állja. Az 1998-ban még csak 20,1 milliárd forint igény 2009-re folyamatos emelkedéssel 354.1 milliárdra nőtt. Ennek alapján mondható, hogy bár mindegyik kormánynak van benne pénze, a MANYUP tőke döntő részét a Gyurcsány kormányok hozták össze, így aztán Orbán, lenyúlva a 2700 milliárdot, pénzszerzési ügyben leginkább Gyurcsányt használta ki.

További előnye a lenyúlásnak, hogy a rögtön felhasználható kápén túlmenően a 2010-ben már 400 milliárdra hízó kasszatámogatás sem terhelte tovább az új kormány költségvetését, és ha a 2700 milliárdhoz pluszként figyelembe vesszük az EU által évente(!) küldött 1200 milliárdot, az MNB devizatartalékában Gyurcsányék által otthagyott 10.000 milliárdot, meg a 10 évig tartó világgazdasági konjunktúrát, rejtély, hogy lett ebből ekkora bukás.

Románia meg Bulgária minket szorongat.

A devizatartalékról még megemlítendő, hogy abból csinált banki „nyereséget” Matolcsy a forint romlása révén, azaz ennek köszönhetően például a Postapalota is. Aranyszarvasostól. A Széll Kálmánon járó nyugdíjasok minden nap ingyen nézhetik.

A MANYUP vagyon besöprési technikája természetesen briliáns, ahhoz a FIDESZ rettentően ért. Először is egy törvény, amely kimondja, aki nem lép vissza a pénztárakból az állami nyugdíjrendszerbe, nem számíthat majd az államtól egy vasra sem, mely átverés eredményeképpen tömegeket sikerült megfélemlíteni,

utána meg az erre kiképzett szőke hölgy sikoltozta tele a magyar étert, hogy meg kell védeni nyugdíjainkat a pénzt eltőzsdéző, szemét pénztáraktól!

A tömeges visszalépés jókedvűen történt, mindenki tudta, hogy az eddig összegyűjtött nyugdíjtőke meg lesz védve. Azóta nincs hír felőle.

Vajon hol lehet?

Voltak persze renitensek is. Néhány bátrabb honfitársunk igencsak jól járt a MANYUP-ban maradással, de ezt úgysem vizsgálja senki, mert minek.

Mélységes mély a múltnak kútja, írta bizonyos T.M., nem juthat ottan mindenhová kutató, ezért a jóljárásuk máig nagy titok.

A magyar nyugdíjrendszer jellegzetessége a tizenharmadik havi ellátmány, melyet Orbán esztelen minimálbér duplázása miatt Medgyessynek kellett bevezetnie. A Gyurcsány kormányok végig fizették, majd 2010-ben Bajnai függesztette fel, mondván, ha a világválságnak vége, akkor ismét folyósítható. A Bajnait követő Orbánék nyilván másra koncentráltak, mert 10 éven keresztül nem vették észre, hogy a világválság befejeződött. Ebben az a cseppet sem mulatságos, hogy Fidesz szerint ez a 10 év Magyarország tíz legjobb éve volt, mégsem fizették a tizenharmadik havit egyetlen évben sem.

Megállapítható tehát, hogy Orbán nem jóságosan visszaadta, hanem csak abbahagyta az ellopását.

Muszáj volt neki. Közel jártunk már a választáshoz

A FIDESZ-ről köztudott, hogy a tizenharmadik haviról szóló törvényt 2002-ben nem szavazta meg, 2006-ban viszont beígérte a tizennegyedik havit. Konzekvensek, az egyszer biztos, mindegy mi az, ha használ nekik.

Érdekes még a nyugdíjprémium. Bajnai vezette be, mondván, ha az országnak jól megy, örüljenek a nyugdíjasok is. Az összeg csekély, nem mérhető a tizenharmadik havihoz, talán ezért nem vették Orbánék észre ellopásilag, vagy pont jól jött nekik, hogy karácsonykor kapnak párezret az öregek. Büszkélkednek is vele, hiába más találta ki.

A mi nyugdíjunk jól megvédett, szikla nyugdíj, reálértéke 2010. óta egy fillérrel se csökkent. Igaz, nem is emelkedett, mert Orbánék a zemútnyócévesek által a nyugdíjak emelésére használt svájci indexálást eltörölték. Az ellenzék, ha nyer, visszaállította volna, ahogy ez a programjában szerepelt, de a magyar nép nem őket szavazta meg, így aztán a svájci indexálásnak múlt év áprilisában újra befellegzett. Béke poraira.

A hatásos megvédésnek köszönhetően a nyugdíj, ha Orbán alatt jócskán le is maradt a bérek mögött, még mindig nagy érték. A pénzükből ma is ugyanannyi péksüteményt… illetve azt nem, hanem ugyanannyi szeszesitalt vehetnek a nyugdíjasok. Az drágult az átlagos infláció szerint. A kifli kissé jobban, annál az emelkedés kábé ötven százalék, a megvédése nem volt olyan sikeres, mint a szeszesitaloké, viszont a nyugdíjasnak nem is kell annyi kiflit enni. Csak rosszat tesz nekik.

A fentiekből a FIDESZ és az ellenzék közti különbség tisztán látható. Aki viszont a hazugságot szívesen hiszi, annak tökmindegy, mi van, a lényeg az, hogy mit mondanak kedvencei.

És a hittel szemben nincsen ellenérv.

MI A BAJ AZ AKKUMULÁTORGYÁRAKKAL, ÉS MI NEM?

Az elmúlt hetek arról szólnak, hogy az Orbán-kormány egész sor akkumulátorgyár építésében egyezett meg kínai és dél-koreai befektetőkkel, és ezt helyi civil szervezetek és az ellenzéki pártok támadják.

Gödön évek óta panaszkodnak az emberek, most pedig Debrecenben tartottak viharos közmeghallgatásokat, és népszavazási kezdeményezésekről döntenek majd a választási bizottságok. Az ellenvetések bizony jogosak: indokoltak az akkumulátorgyártás környezeti hatásaival – víz, levegő, zaj – kapcsolatos súlyos aggályok, és megalapozottak azok a közgazdasági elemzések, amelyek szerint Magyarországnak a kimagasló energia- és vízigénnyel működő akkumulátorgyártásban nincs, nem lehet komparatív előnye. Joggal emlékezteti Győrffy Dórát, a kiváló közgazdászt az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának ez az eleme a Rákosi–Gerő-féle gazdaságpolitikára: a „szén, a vas és az acél országa” ugyanúgy nem törődött Magyarország sajátos feltételeivel, mint az orbáni gazdaságpolitika.

Csakhogy az akkumulátorgyárak elleni kampány ennél tovább megy. Az LMP politikusai, akik a majdani népszavazási kampányt megelőzve máris aláírásgyűjtésbe fognak egy petícióhoz, elkezdtek arról beszélni, hogy akkumulátor-gyarmattá teszik az országot. A gyarmat szót legutóbb az CÖF tüntetéseinek molinóin láttuk olyan mondatokban, hogy „nem leszünk gyarmat”, és ezzel az EU-val való szembenállást hirdették.

Az, hogy multinacionális vállalatok Magyarországon beruháznak, és új ipari, kereskedelmi és szolgáltatócégeket hoznak létre, a gazdasági felzárkózás nélkülözhetetlen eleme. Így történt ez korábban Spanyolország vagy Írország különösen sikeres felzárkózási folyamatában, és velünk egy időben Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia felzárkózási folyamatában is. A nagy autóipari cégek ezekben az országokban ugyanúgy létrehozták a maguk termelőüzemeit, amelyeket manapság nálunk összeszerelő üzemekként szokás megbélyegezni, holott az összeszerelő üzemek a felzárkózási folyamat első stádiumával együtt járnak.

Nem az a baj, ha a felzárkózás során ilyenek létrejönnek, hanem az, ha ezt nem követi más is: a termelőüzemek után fejlesztő központok telepítése a korábban a termelőüzemet befogadó országba, és modern, saját tulajdonú, a világpiacra hatékonyan exportálni képes közép- és nagyvállalatok létrejötte.

Az egykori szocialista országok közül Lengyelország és Csehország ebben előttünk jár.

Amiatt is támadni szokták a multicégek magyarországi befektetéseit, hogy azok az olcsó magyar munkaerő miatt jönnek hozzánk, és ők jutnak profithoz. Miért nem ér a magyar munkás munkája is ugyanannyit, mint a német, francia vagy svéd munkás munkája? Legyünk tudatában: a spanyol vagy a cseh munkásnak is kevesebbet fizet a Volkswagen, mint a németnek, meg is beszélve a brazil munkásról.

Az olcsóbb munkaerő a piaci jelenlét mellett fontos hajtóereje a nemzetközi tőkemozgásnak. Ugyanakkor a fejlettebb országokból érkező befektetők jobban megfizetik a magyar munkást, mint a hazai tulajdonú vállalatok.

A profit pedig természetesen a befektetőé, a kérdés csak az, hogy elviszi-e a saját országába, vagy itt fekteti be újra. Ez pedig attól függ, hogy megőrzi-e Magyarország versenyképességét a befektetések piacán.

Meglepő módon az igazán nagy tudású Róna Péter professzor is azzal érvelt az akkumulátor-gyárak ellen, hogy a termék árát, a munkások bérét és a foglalkoztatottak számát is a kínai befektetők szabják majd meg. Hát persze. A brit autóipar híres gyárai ma nagyrészt japán cégek kezében vannak, és japán autókat gyártanak bennük az európai piacokra. Ott is a japánok szabják meg a termelés volumenét, az árakat, a foglalkoztatást és a béreket. Másképp nem fektettek volna be a brit autóiparba, és nem mentették volna meg befektetéseikkel az ágazatot. Így működnek a nemzetközi tőkemozgások, melyekkel a befogadó országok is sokszor jól járnak

Szóval, az akkumulátorgyárak ellen tiltakozóknak bizonyára igazuk van abban, hogy nemet mondanak, de sokszor nincs igazuk az érvelésben.

Az akkumulátorgyárakkal ellen nem azért helyes tiltakozni, mert külföldi befektetők érnek el profitot magyarok munkájával

– ez a mai világban természetes.

Nem is azért, mert emiatt Magyarország gyarmattá válna: a német autógyárak sem teszik hazánkat német gyarmattá, ahogy a japán autógyárak sem Angliát japán gyarmattá. Az sem kifogásolható, ha a tulajdonosi döntéseket a külföldi tulajdonos hozza meg. Amit joggal kifogásolnak a tiltakozók, az az, hogy az akkumulátorgyártás súlyos környezeti ártalmakkal járhat, hogy nem felel meg Magyarország sajátos gazdasági feltételeinek, és hogy az Orbán-kormány túlzott mértékben kínált különféle kedvezményeket a befektetőknek, ahogy azt számos más esetben is tette (ahol a másik két kifogás nem merül fel).

ORBÁN, AZ IDEGEN

Nagy felzúdulást okozott nálunk, hogy Orbán miniszterelnök nem tapsolta meg az Európai Tanács brüsszeli üléstermébe bevonuló Zelenszkijt, és a kormány- és államfők közös fotóján is úgy állt a többiek között, mint aki idegenként odacseppent, és nem érti, hogy miért.

A felzúdulás indokolatlan volt. Orbán jól tette, hogy így viselkedett. Akár hisszük, akár nem, egyszerűen őszinte volt. Sokszor elmondta már, hogy Bakuban meg Asztanában otthon érzi magát, Brüsszelben meg idegenként. Eddig is így volt, ez alkalommal meg még inkább. Hogyne lett volna minden korábbinál idegenebb a brüsszeli társaságban, amikor a többiek Zelenszkijt ünnepelték, Ukrajna elnökét, akinek győzelmében bíznak, és akit sokféle módon segítenek, miközben ő, Orbán Putyinra tesz, mivel meg van győződve arról, hogy a háborút csak a túlerőben levő Oroszország nyerheti meg. Amikor kényszerűen egy asztalhoz kellett ülnie Zelenszkijjel, megismételte, hogy nem szállít Ukrajnának fegyvert, nehogy bárkinek is kétsége legyen a szándékairól.
Kiírta a Twitterre, hogy országa a „béketáborhoz” tartozik.

Koránál fogva ő sem tudja, és azok sem, akik a közleményeit szövegezik, hogy mit jelentett hetven-nyolcvan évvel ezelőtt a „béketábor” kifejezés. Hazugságot jelentett akkor is, a készülődést az újabb háborúra.

Amikor most fegyverszünetet meg békét szorgalmaz, kompromisszumot egy olyan helyzetben, amikor Putyin hadserege megszállva tartja Ukrajna területének egyötödét, ezt a helyzetet akarja állandósítani, ahogy a minszki kompromisszum is a Donyec-medencei részleges orosz megszállását állandósította, és persze a Krímét is. A minszki kompromisszum arra volt jó, hogy az orosz állam felkészítse hadseregét a totális támadásra. És persze Ukrajna is felkészülhetett a védelemre.
Putyin azóta sem tett le az ukrán állam megsemmisítéséről és arról sem, hogy Ukrajna elleni győzelmével a Nyugat gyengeségét demonstrálja. Megerősítené ez Orbánt a Nyugat hanyatlásáról és a keleti diktatúrák felemelkedéséről szólónézetében. Hogyne lett volna idegen ott, ahol Európa demokratái Ukrajna elnökét ünnepelték? Persze, hogy ennek megfelelően viselkedett.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!