Vélemény

MÁSOK VAGYUNK?

Legutóbb január 22-én, Kölcsey Himnuszának 200. évfordulóján Szatmárcsekén tartott beszédében fejtette ki Orbán miniszterelnök kedves gondolatát a magyarok különlegességéről.

Sokszor hallottuk már őt magyar észjárásról, magyar szellemről, magyar sorsról, magyar géniuszról beszélni, és ezúttal is ekörül forgott az egész beszéd.

„Nem jobbak vagy rosszabbak vagyunk, hanem mások”,

ez a vezérgondlat, s ekként állunk szemben az Oszmán birodalommal, a Habsburgoknak, a németeknek, a szovjeteknek, most pedig a „brüsszeli bürokratáknak”. Mindazoknak, akik azt akarják, hogy mások legyünk, mint akik vagyunk.

A történelmi ív tehát oda torkollik, hogy szemben állunk azzal, amit a „brüsszeli bürokraták” várnak tőlünk. Mert mit is várnak tőlünk a „brüsszeli bürokraták”, vagyis annak a demokratikus szövetségnek a legitim módon választott bizottsági vezetői és parlamenti (európai parlamenti) képviselői?

Azoknak a közösen elfogadott normáknak a követését, amelyet az Unió alapítói – még nélkülünk, hiszen mi akkor még éppen hogy kiszabadultunk a szovjet blokkból – kialakítottak, mi pedig a csatlakozáskor vállaltuk azokat.

Orbán és társai azonban rájöttek, hogy még sem akarják ezekhez a normákhoz igazítani a magyarországi viszonyokat. Ezért mondják azt, hogy mi mások vagyunk, a „magyar észjárás” nem azonos a brüsszelivel.

Igazuk van-e, tényleg mások vagyunk-e?

A franciákhoz, nyugat-németekhez (sic!), hollandokhoz, az Unió alapítóihoz, vagy a dánokhoz, svédekhez, írekhez, akik az elsők között csatlakoztak az alapítókhoz, alighanem tényleg mások vagyunk. A World value map nemzetközi értékrend-vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyarok tradicionálisabbak, tekintélyelvűbbek, mint az észak- és nyugat-európaiak. Nálunk évszázadokkal később kezdődött a polgárosodás, a szekularizáció, és ennek megvannak a következményei. De nemcsak az észak- és nyugat-európaiakhoz képest vagyunk mások: a nemzetközi értékrend-vizsgálat szerint azokhoz képest is, akik velünk együtt vagy még később csatlakoztak, mint a lengyelek, csehek, szlovákok, horvátok, románok. Hozzájuk képest is tradicionálisabb és tekintélyelvűbb a magyarok átlagának gondolkodása, viselkedése.

Orbánnak azért fontos a magyarok mássága, hogy megalapozza a maga önkényuralmát, azt, hogy míg az észak- és nyugat-európaiak, de még a lengyelek, csehek, szlovákok, horvátok, románok rendszeresen elzavarják kormányaikat, a magyarok az egyszeri behódolás után nem lázadnak többé az ő uralkodása ellen. Az egymást követő kétharmadok mintha őt támasztanák alá.

Nem hiszem, hogy így lenne. Volt azért nekünk is húsz évünk, amikor demokráciában éltünk, amikor rendszeres volt nálunk is a kormányváltás.

Orbán az „egyszer kell győzni, de nagyon” logikájával az egyszer megszerzett teljhatalmat használta fel arra, hogy olyan viszonyokat teremtsen az országban közjogi értelemben is és a politikai élet gyakorlatában, az információ és a terjesztett világkép révén is, amikor nem tud többé megszabadulni tőle az ország.

A 2010-et megelőző nyolc évben az akkori kormányok hibái, a 2006-os politikai válság révén teremtődött nálunk olyan sajátos, a régió többi országától eltérő hatalmi helyzet, hogy kiépülhetett az orbáni önkényuralom. A 2010 előtti évtizedekben elindult polgárosodást sikerült Orbánéknak a visszájára fordítani. Régiónk más országában is késve indult a polgárosodás. Ott is tapasztalható a főváros, a nagyobb városok, illetve a vidék eltérő politikai preferenciája, a mögötte meghúzódó értékrendi különbségek. A különbség ott van, hogy míg másutt a hatalmon levők inkább a polgárosodás, a Nyugathoz való felzárkózás előmozdítására használják a hatalmi eszközöket, az Orbán-rendszer minden erejével a polgárosodás visszafordítására, a tekintélyelvű, önkényuralmi berendezkedés tartósítására. A magyarok másságának, különleges voltának hangsúlyozása is ezt szolgáló eszköz Orbánnál.

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Elhagyni az etika, a morális és ugyanakkor racionális cselekvést, különösen az ilyen politikai cselekvés területét és eljutni a szenvedélyek beláthatatlan és kiszámíthatatlan területére, sőt másokat is elvezetni oda, a legnagyobb árulás. Árulás még akkor is, ha sokféleképpen igyekeznek legitimálni – manapság, vagy inkább ismételten, leginkább a nemzeti hübrisszel és elfogultsággal ismétlik mantráikat, arról, hogy a szenvedélyek a nacionalista érzelmek, a gyűlölet és kirekesztés világába belépni félnünk nem kell, jó lesz.
És valóban, az elvteleneknek, rövid távon, jó, a carpe diem parancsa működni látszik, csakhogy a valóság – nem az alternatív tények és posztigazságok tükrében keletkező szimulákrum – fölülírja a pillanatot, a szenvedélyek felkorbácsolása a történelmi falig, a teljes csődig vezet. És közben a legitim érdekek vesztődnek el. A populizmus mai formái éppen errefelé, a szenvedélyek, sőt gyilkos indulatok és irracionális (illiberális, nem sokan jelzik, de a kifejezés, ahogyan az a “tusványosi handabandában” megjelenik t.k. az irracionális, a vezér benyomásai, szenvedélyei (lásd fociköztársaság), azaz kénye-kedve szerinti, önkényuralmát jelöli, akkor is, ha “keresztény szabadságként” /sic!/ köszön vissza a napokban) ötletek és személyes elvárások területére vezet.

Ezt viszont sem a korszellem, sem önmagában a populista módon újra meghatározott “nép”, de még a zsarnoki hajlamú vezér sem tudja átvinni, ehhez a különalkukat kötő, pénz-, valamint hatalomsóvár értelmiségre (ellenelit) is szükség van, mint kommunikátorokra, influenszerekre, rezonátorokra. Ezt pedig a lakájértelmiségi és hasonlóan behódolt médiamunkások oldaláról – régi, de elterjedt kifejezéssel – “az írástudók árulásának” lehet és kell nevezni.

Az egész felvilágosult hagyomány azon az alapvetésen épül, ami az állam dolgainak szabályozását és működtetését, azaz a politikai cselekvést illeti, hogy Montesquieuvel fogalmazva megőrizzük a “törvények szellemét”, azaz gátat vessünk a zsarnokságnak, a hatalommal való visszaélésnek. És sem ő, sem az őt követő generációk nem találnak más, erősebb és hatékonyabb, valamint elfogadhatóbb talapzatot a törvényhozásra, az állam, a köztársaság dolgainak intézésére, mint az erényt, ami erkölcsös, kiszámítható és az érdekeknek megfelelő cselekvést jelent (mondjuk így konyhanyelven). És érdemes itt egy rövid kitérőt tenni, mielőtt a politikafilozófiai szcénáról visszatérnék a politikai rögvalósághoz.
Kevés vita folyt arról – mert kétezertízben ennek még nem is volt igazán konjunktúrája, vagy ignoranciából, vagy nem is tudom miért – arról, hogy Orbán az illiberális állam építését nem 2014-ben, annak tusnádi bejelentésével kezdte. Hanem akkor, amikor egy tollvonással, akarom mondani egy alkotmányt helyettesítő (azután hetente módosítható) alaptörvénnyel,  kihagyják a köztársaság jelzőt Magyarország államformájából. Mert –

meglehet kevesen vették/veszik komolyan – de a köztársasági államforma nemcsak általában demokráciát jelent, hanem azt, amit a Nyugat-európai hagyományban liberális demokráciának neveznek és ami az AEÁ esetében szó szerint is republikánus hagyományt jelent!

A ma éppen bukdácsoló, a populista politika széljárásának kitett köztársasági eszme amerikai változata, a demokrácia működésének sajátos formáját jelenti, amelyben a bonyolult dolgokat nem közvetlenül a nép, hanem felkészült és jól informált polgárok által fölhatalmazott (bizonyos értelemben szakértői) csoportok hozzák meg. A képviseleti demokrácia amerikai formája – a köztársasági berendezkedés – szerves és elidegeníthetetlen része a fékek és ellensúlyok intézményes rendszere is (amit Trump, mint „mély államot” emleget (kistestvére a nálunk divatos „párhuzamos állam”), és kiiktatni kíván, egyelőre, és szerencsére, nem túl sok sikerrel). Szóval Orbán már a második miniszterelnöki mandátuma elején megszünteti a magyar köztársaságot és világosan jelzi, hogy minden olyan tényezőt – beleértve mindenféle, de akár csekély –, autonómiával rendelkező intézményt, mely a maga helyén ellensúlyt képezhet hatalmához, be fog darálni, ki fog golyózni, einstandol, egyszerűen megszáll, vagy megszüntet. És ezt teszi a határon túli magyarok minden szervezetével, pártjával és befolyásolható/kisajátítható, kolonizálható intézményével is. Szóval Magyarországon már kétezertíztől illiberális államépítés folyik, mégpedig a köztársasági eszme romjain, és ebben – amint a vezér mondja – „bármi megtörténhet”.

Következésképpen a majdani orbántalanítás első, de összetett lépése, a köztársaság visszaállítása kell, hogy legyen.

Aki nem óhajtja/bírja követni akár ki is ugorhatja a fenti eszmefuttatást, de hasznosnak gondoltam, mielőtt tulajdonképpeni témámra térnék, ami viszont nagyon rövid lesz. Azt mondja az illiberális Magyarország miniszterelnök-helyettese (a valóságban egy közepesnél is gyengébben performáló kis operettszereplő, hiszen csupán marginális kérdésekben, amilyen a hatumák helyzete, a vezér megítélésében, szilikatalinnal, kövérlászló and Co. mellett, henceghet) a tusnádi dzsemborin, hogy márpedig a magyar kormány (Orbán nevesen) anyagilag támogatja az „utódállomokbeli” magyar pártokat. S ha ez netán nem tetszik az utódállamoknak, hát „csókoltatja” őket és punktum. Viszont a dolog ennyivel el nem intézhető, mert egyfelől a lekezelő gesztus a környező államok felé, nem marad következmények nélkül, még akkor sem, ha az uborkaszezonban és fenyegető kormányválságban nálunk még nem robbant. Nem csak a lesajnáló „csókoltatás” (angol nevén a jó öreg f*ck up, olyan mint nálunk Florin Iordache parlamentben fölmutatott középső ujja) a gond, hanem a fennhéjázó anakronizmus, az utódállamozás is, hiszen száz év után nincs a régióban még egy olyan állam, mely magát utódállamnak tekintené/érezné, ha ugyan Magyarország ilyen és nem csak Semjén fővadász víziójában az. Egyszóval a „csókoltatás” még NER nemzetstratégiának is vékony, hát még valós diplomáciának, mely a kisebbségbe szorult magyarság helyzetének javulását elősegíthetné.
Problémás a külföldről érkező párttámogatás azért is, mert egyszerűen illegális, törvény tiltja, és bármikor kopoghat a nagyarcú politikus barátainál – egyelőre a félig behódolt MPP és az alig lélegző EMNP érintett a Fidesz fiókpártok közül, a fő FfP ugyanis kajánul mondhatja, hogy kulturális-kisebbségi szervezet és nem párt, de hát ez is csak eufemizmus – az ügyészség és az adóhivatal, és akkor?
Mert

az kizárható, hogy a magyarországi fővadász megvédje őket, meg nehéz is törvénytelen cselekményekben pert nyerni, ja, magyarellenességet kiáltani, populista és demagóg szövegeket puffogtatni azt (még) lehet.

Az érintettek hallgatásából úgy tűnik, hogy már az az alapvető immunreakció is hiányzik az itteni politikai osztályból, amivel nemrég még meg lehetett említeni – persze minden következmény reménye nélkül –, hogy

bocs, kedves „anyaországi politikusok”, de ti hazautaztok a kiadós öblögetést követően, a következményeket meg nekünk kell vállalni.

Ma már csend van, illetve Markó Béla, valamilyen régebbi beidegződés (vagy politikai kommunikációs munkamegosztás?) folytán szőrmentén bírálja a „mellészólásért” (sic!) Semjént, csak úgy szordínóban, de pontra nem teszi a nagyarcú és pökhendi „mellészólót”.
Egyszóval most az van, hogy mindenki le van itt sajnálva, akarom mondani csókoltatva van, és aztán azonmód kitört a szabadság, már akarom mondani a nyári munkaszünet. De, hogy egy menő rigmust tegyek a végére: „Winter is coming” („Jön a tél”), és a szénánk egyáltalán nem áll jól, ára lesz a pökhendi, lekezelő gesztusnak. Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, még egy darabig. De egyszer számot kell vetni azzal is, hogy ők és itteni fullajtárjaik, a mai rommagyar politikai mainstream mit tett, hova vezette az egyre fogyatkozó közösséget. És akkor a csókoltatás valami egyébre változik: nagy ára lesz a populista, alt right-os elhajlásnak, kemény és egyszeri, mert nehéz, ha nem lehetetlen, visszautat találni a – politikában különösen fontos – polgári erényekhez.

A JOBBIK FOGA FEHÉRE

Azért ezt ne hagyjuk szó nélkül. A Jobbik frakcióvezetője, Lukács László György a Szabadság téri szovjet hősi emlékmű elbontását kezdeményezi. Mindjárt a Fideszhez és a Mi Hazánkhoz fordul, hogy mint jobboldali pártok értsenek egyet ebben a szintén jobboldali Jobbikkal. Mindezt a Jobbik számára az orosz-ukrán háború teszi különösen időszerűvé. Akkor is hódítottak az orosz katonák, most is hódítanak.

Még Rónai Egonnak is elmondta ezt a derék frakcióvezető az Egyenes Beszédben, Rónainak pedig semmi érdemi észrevétele nem volt a dologhoz, megértően fogadta a kezdeményezést.

Vegyük észre: Lukács frakcióvezető célja a Jobbik jobboldali identitásának újjáélesztése, szemben Jakab Péter populista, baloldalra hajazó krumplis-párizsis politikájával. Kezet nyújt a Fidesznek és a Mi Hazánknak. (Ne felejtsük, a pártelnök Gyöngyösi Márton már meghirdette, hogy többé nincs együttműködés a DK-val, ami szerintem rendben is van, számomra már korábban is rendben lett volna, főleg, ha a DK tartott volna ki amellett, hogy nincs együttműködés a Jobbikkal.)

Csakhogy a Szabadság téri felszabadulási emlékmű mégis csak valami másról szól. A Vörös Hadsereg 1944-45-ben a náci Németország és a vele szövetséges Horthy-Magyarország hódító hadseregeit visszaverve jutott el a Kárpátokig. Nem a Szovjetunió támadta meg Németországot és szövetségesét, Magyarországot, hanem a náci Németország és szövetségese, Magyarország (valamint Románia, Szlovákia, Horvátország, Olaszország) támadta meg a Szovjetuniót. A Vörös Hadsereg pedig, miután kiverte a hódítókat a Szovjetunió területéről, nem állt meg Berlinig, és persze Budapestig. A szovjet katonák, akiknek a Szabadság téren emléket állítottak, a náci Németország és szövetségese, Horthy- illetve Szálasi-Magyarország ellen harcolva vesztették életüket. Az emlékmű nem Magyarország Szovjetunió általi megszállásáról szól, hanem a Wehrmacht és a vele szövetséges, korábban Ukrajna megszállásában jeleskedő magyar honvédség ellen harcoló szovjet katonák áldozatáról, akik között oroszok, ukránok és az egykori Szovjetunió más népének fiai egyaránt ott voltak. Ezt összemosni a putyini Oroszország hadseregének Ukrajna elleni hódító háborújával igazi hamisítás. Ebben a hamisításban talál vissza eredeti identitásához a Jobbik. Meg eszmei partnereihez, a Fideszhez és a Mi Hazánkhoz. Kimutatja a foga fehérét. Lássunk tehát világosan.

Nem ártott volna, ha ezt az ATV műsorvezetője is észrevette volna. De hát miért is vette volna észre.

Államformája: banánköztársaság

Azért az elég félelmetes, hogy a magyar kormány orosz fegyverkereskedőkön keresztül mexikói drogbandáknak ad el leselejtezett fegyvereket, majd amikor az amerikaiak leleplezik az orosz fegyverkereskedőket, akkor azokat nem az amerikaiaknak, hanem az oroszoknak adják ki.

Ez már tényleg nem vicces, mint ahogyan az is legföljebb nevetséges, hogy Magyarországon menedékjogot kapott a volt macedón miniszterelnök akit hazájában korrupció miatt ítéltek börtönbüntetésre. Sokan nem is tudják, hogy milyen veszélyes országban élünk. Persze, mindez nem most kezdődött. Talán vannak, akik még emlékeznek arra a tavalyi történetre, amikor Komáromy Gergő, akit a Ligetvédők aktivistájaként ismerhettek meg a nem kormánypárti sajtóból tájékozódó olvasók, festékes lufival dobálta meg a Szabadság téri szovjet emlékművet.

Komáromy, akit gyorsított eljárásban 30 ezer forintos pénzbírságra ítéltek, utóbb bocsánatot kért az emlékmű megdobálásáért, azt mondta, hogy nem kellett volna ezt tennie. Ebben a bocsánatkérésben és belátásban bizonyára nagy szerepe volt a Komáromy elmondása szerint nagydarab, határozott fellépésű csecsen illetőnek, bizonyos Magomed Daszajevnek. Komáromy ugyanis egy videó üzenetet tett fel az internetre, amelyből kiderül, hogy a tíz éve Budapesten élő Magomed azzal fenyegette meg, hogy ismer egy csomó embert, „akik másmilyenek, mint ő, és most teljesen fel vannak dúlva, és veszélyben vagyok én is meg a családom is” .

Ez a módszer nagyon emlékeztet azokra az eszközökre, amelyeket egy ideje Oroszországban használ az ottani üzleti és politikai alvilág. Elsősorban gazdasági konkurensek és a politikai ellenlábasok elhallgattatására vetik be az ilyesfajta figyelmeztetéseket, mely fenyegetések az esetek többségében nem merülnek ki a verbális megfélemlítésben, előfordult, hogy erőszakba, vagy éppen halállal végződő cselekedetbe torkolltak.

Nálunk ezt megelőzősen nemigen fordult elő, hogy egy magyar állampolgárt és a családját egy idegen ország polgára Magyarország területén megfenyegesse. Normális országban – mondjuk így: demokráciában – a történet ott kezdődik, ahol nálunk véget ért.

A rendőrség felkutatja a magyar állampolgárt fenyegető csecsen illetőt, őrizetbe veszik és kihallgatják. Ezt követően előzetes letartóztatásba helyezik, majd a nyomozás során feltárják az ügy minden részletét, különös tekintettel a nemzetbiztonsági kockázatokra. Megállapítják, hogy volt-e alapja a fenyegetésnek, vagyis, hogy tényleg abban a helyzetben volt-e Magomed, hogy beváltsa a fenyegetést, vagy csupán blöffölt. Utóbbi esetben is súlyos, amit elkövetett, ha azonban bebizonyosodik, hogy Magomed valóban rendelkezik olyan eszközökkel és – mint mondta -, politikai kapcsolatokkal, akkor még ennél is komolyabb a tényállás.

Végül, miután mindent tisztáztak, vádat emelnek a magyar állampolgárt és családját fenyegető külföldi ellen, bíróság elé állítják, és amennyiben a bíróság bűnösnek találja, elítélik.

Ennyire egyszerű lenne ez a történet, ha Orbán Viktor Magyarországa, az Európai Unió tagjaként nem ápolna a szükségesnél is szorosabb, valamint veszélyesen átláthatatlan viszonyt az egykori Szovjetunió KGB tisztje által vezetett Oroszországgal. Az említett normális esetben az is elképzelhetetlen lenne, hogy Magyarország, amely nem szovjet tagköztársaság, hanem – hangsúlyozzuk még egyszer – az Európai Unió tagja, megengedné, hogy a területén idegen országbeli, jelen esetben orosz ügynökök tevékenykedjenek, és az ő megbízásukból üzletembernek álcázott nagytestű férfiak magyar állampolgárokat fenyegessenek.

Ahol köztörvényes bűnelkövetőknek politikai menedékjogot adnak, ott – Orbán Viktor szavaival – minden megtörténhet.

Cornstein a CEU-n: a kormánysajtóban se kép, se hang

A Magyar Távirati Iroda több hírben is foglalkozott azzal, hogy Budapestre érkezett David Cornstein, az Egyesült Államok új budapesti nagykövete. Egyik – még az érkezés előtti – hírükben elmondták, hogy az amerikai diplomata nagy várakozással tekint megbízatása elé, megérkezése után pedig arról tudósítottak, hogy átadta a megbízó levelét Áder János Köztársasági elnöknek. Aztán írtak arról is, hogy fogadta őt Kövér László házelnök.

David Cornsteinnel kapcsolatban csupán egyetlen momentumról felejtett el beszámolni a Magyar Távirati Iroda és úgy általában a közmédia, valamint az összes, kormányhoz közeli újság: arról, hogy David Cornstein egyik első útja – Budapestre érkezésének harmadik napján – a Soros György által alapított Közép-Európai Egyetemre (CEU) vezetett.

Kíváncsiak voltunk, miként számolt be a közmédia, valamint a kormányhoz közeli médiabirodalom az amerikai nagykövet egyetemi látogatásáról, s kezdtük keresni az ott megjelent híreket. Mág azt is megvalljuk, hogy előítéletesek voltunk: azt gondoltuk, néhány sorban elintézik az eseményt, esetleg még fikázzák is, vagy Sorosra és a migránsokra kenik, hogy a magyar kormány még mindig nem írta alá az egyetem működése szempontjából sorsdöntő, amúgy régóta letárgyalt és megfelelően előkészített szerződést.

Tévedtünk, semmi ilyen nem volt. Pontosabban: semmi nem volt. Se kép, se hang. Se szöveg.

A magyar adófizetők pénzén fenntartott közmédia, valamint a vele szövetséges, kormányhoz közeli sajtó egyetlen szóra sem méltatta, hogy az új amerikai nagykövet egyik első útja a CEU-ra vezetett. Így aztán azok a magyar polgárok, akik csupán ezekből a médiumokból tájékozódnak, máig nem tudják, hogy David Cornstein a CEU-n járt, beszélgetett az egyetem vezetőivel és néhány diákjával, valamint elmondta, hogy milyen nagyra értékeli az ott folyó munkát.

A közmédiára évente több mint 80 milliárd forintot fizetnek ki a magyar adófizetők. Nem viccből perkálnak le ennyi pénzt, nem azért, mintha nem tudnák másra elkölteni.

A magyar adófizetők azért adnak ennyi pénzt a közmédiára, mert azt szeretnék, hogy az tájékoztassa őket Magyarország és a világ dolgairól. Elfogulatlanul, hitelesen, gyorsan. A közmédia azonban becsapja azokat, akik – adóforintjaikkal – lehetővé teszik a létezését. Úgy tesz, mint a szélhámos szerelő: felmarkolja a pénzt, aztán nem végzi el a munkát.

Vagyis, a magyarországi közmédia és csatolt társai nem azt teszik, amivel a magyar polgárok megbízták: nem tájékoztat, hanem elhallgat, mellébeszél, ködösít és maszatol.

A kormány parancsát lesi, de pénzért a magyar polgároknak tartja a markát.

Pazar ötlet, „kis” hibával

Politikailag eseménytelennek ígérkezett az idei május elseje, azután mégsem lett az. Másutt persze nem, Bécsben online tartották meg a szociáldemokraták hagyományos rendezvényüket, Berlinben a szélsőbal tartott balhés utcai megmozdulást.

Nálunk azonban úgy tűnt, a politikai szervezetek fejet hajtanak az Orbán-kormány nyilvánvalóan alkotmányellenes veszélyhelyzeti szabályozása előtt, amely szombatra, tehát elsejére már megengedte a meccseket nézőkkel a tribünön, megengedte a színházi előadásokat zárt térben, megnyitotta az éttermek belső helyiségeit is, mindezt persze a komolytalan „védettségi igazolvánnyal” rendelkezőknek, sőt még az idősotthonok látogatási tilalmát is feloldotta számukra, csak éppen a politikai rendezvényeket nem engedi még az utcán, szabad téren sem.

Ugye világos, hogy ez alkotmányellenes, hiszen aránytalanul korlátozza egy alapvető politikai jog gyakorlását?

Pazar ötlettel mutatta meg a Momentum, hogy mennyire abszurd ez: összecsukható asztalokat és székeket hozott a Kossuth-térre, és vendéglátó terasznak rendezte be a „nemzet főterét”, elvégre teraszozni szabad, ha tüntetni nem is. Hála nekik, nem maradt politikailag eseménytelen május elseje. A teraszozást a maguk elé tartott táblákkal tették nyilvánvalóan politikai tüntetéssé. Már-már sajnáltam, hogy nem voltam ott velük.

Azután még sem sajnáltam. Elolvastam a képes beszámolókon a táblák feliratát, és azt nem szerettem, nagyon nem. A táblák felirata ugyanis ez volt:

„A közvagyon ellopása hazaárulás.” Ez pedig elhibázott, hamis állítás.

A rendszerváltás utáni magyar politikába emlékezetem szerint elsőként Torgyán József hozta be a politikai ellenfelekkel szemben a hazaárulás vádját, az a Torgyán, aki belül maga is megmosolyogta minden demagóg politikai állítását.

Őt követően azonban az Országgyűlés plenáris ülésén Orbán Viktor és Kövér László száján szaladt ki újra a hazaárulás vádja velünk, ellenzékiekkel szemben, az első Orbán-kormány idején, amikor Kövér éppen a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter volt. (Ott ültem, hallottam.) Ők pedig halálosan komolyan gondolták, amit mondtak.

Pedig tudhatták: a politikai ellenfelekkel szemben megfogalmazott hazaárulás-vád a magyar történelemben gyalázatos politikai gyilkosságokba torkollott, legutóbb 1958-ban.

Orbánt és társait sok mindennel vádolhatjuk. Nem kétséges, hogy „lopnak”, politikai hatalmukat maguk és klienseik meggazdagodására használják fel, ami minden bizonnyal kimerít büntetőjogi tényállásokat. Az, amit a koronavírus-járvány során tettek, és főleg, amit nem tettek, valószínűleg leírható a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés büntetőjogi kategóriájával.

Az, ahogy jövedelempolitikájukkal – Európában egyedülálló módon – nem mérséklik, hanem fokozzák a társadalmi különbségeket, súlyosan elítélendő.

Súlyos károkat okoznak az országnak azzal, ahogy lényegében hátat fordítanak a demokratikus Nyugatnak, és keleti önkényuralmak szövetségesévé teszik a magyar államot.

Hihetetlen felelőtlenség, ahogy a paksi, belgrád–budapesti és a Fudan-projekttel unokáink és az ő unokáik majdani jövedelmét terhelik meg adóssággal, soha meg nem térülő beruházásokra felveendő hitelekkel.

Hatalomgyakorlásuk romlottsága az egész társadalom erkölcsi tartását mérgezi évtizedekre.

Amikor Gyurcsány Ferenc sok évvel ezelőtt azzal a mondattal kezdte egyik beszédét, hogy

Magyarországnak gazember kormánya van, igen találóan fogalmazott.

A gazemberségnek azonban nem szinonimája a hazaárulás. A hazaárulás azt jelenti, hogy valaki tudatosan idegen hatalom érdekében, saját országának ártva okoz kárt. Ezzel pedig Orbánék akkor sem vádolhatók, ha külpolitikájuk és gazdaságpolitikájuk orosz és kínai kapcsolatokra és üzletekre is épül.

Horthy és miniszterelnökei alighanem azt gondolták, hogy amit ők magyar nemzeti érdeknek tekintettek – mindenekelőtt a területi revízió –, a német szövetségben és a szovjetellenes háború révén biztosítható.

Szörnyű volt, amit tettek, de nem volt hazaárulás.

Rákosiék a Szovjetunió csatlósaként gyakorolták hatalmukat az országban, de meggyőződésük volt, hogy amit ők magyar nemzeti érdeknek tekintettek – a „szocializmus felépítése” és az ország ily módon történő gazdasági felemelése –, a Szovjetunióval kötött gazdasági, politikai és katonai szövetségben érhető el. Szörnyű világot építettek ki Magyarországon, de amit tettek, nem volt hazaárulás.

Ahogy persze a Horthy-rendszerrel szembeszegülő kommunisták sem, és a Rákosi-rendszerrel szembeszegülő „reakciósok” sem voltak hazaárulók.

Ugyanígy, bármennyire káros, erkölcstelen és sok tekintetben embertelen is az a hatalomgyakorlás, amit Orbánék megvalósítanak, s amelyet nem véletlenül állítok párhuzamba az előbbi történelmi példákkal, ők sem hazaárulók.

Valamikor régen, az első Orbán-kormány idején még beszélőviszonyban voltam fideszes politikusokkal, és egyikük elmagyarázta nekem, hogy az ország jövőjét az szolgálja, ha minél kevesebbet költ az állam idősekre, rokkantakra, akik nem produktívak.

Orbán egyik akkori tanácsadója mondta el egy interjúban, hogy Orbánék szerint sajnos két-hárommillió embert bizony ott kell hagyni az út szélén.

Ez jelenik meg az Orbán-kormányok közismert jövedelempolitikájában, például abban, hogy a gyermekvállalást és a lakáshoz jutást minél inkább csak a gazdaságilag aktívaknak adják. Jó tudni, hogy ennek szélsőséges történelmi előzménye az, ahogy a nácik legyilkolták a fogyatékosokat, akik csak terhet jelentenek a német népnek, és akiknek ezért szerintük nincs joguk az élethez.

Ennek szelíd változata az orbáni jövedelempolitika. Orbánlék szerint a magyarság felemelkedését nem a nyugati szövetség, hanem a „Berlin, Moszkva és Sztambul között elhelyezkedő” ország minden irányban egyformán elkötelezett, illetve egyformán független külpolitikája szolgálja, amely

nem tesz különbséget demokratikus és önkényuralmi hatalmak között.

Rettenetes felfogás ez minden tekintetben, harcolnunk kell ellene, de hazaárulásként támadni félreértés.

Amikor sokan az ellenzékben hazaárulással vádolják őket, maguk is hozzájárulnak a magyar közélet zülléséhez,

és ugyanakkor megtakarítják maguknak azt a szellemi erőfeszítést, amit az Orbán-rendszer és az orbáni politika megértése és megfelelő fogalmakkal való leírása jelentene. Márpedig ez az erőfeszítés nem megtakarítható, ha szeretnénk valamikor legyőzni ezt a rendszert.

Moria és mi

Nálunk sokadik hír a híradókban, jobb országokban az első: leégett a Moria menekülttábor Leszbosz szigetén.

A 2800 főre épített táborban tizenkétezren laktak – eddig. Most nem „lakik” ott senki, semmiféle tető nincs a fejük fölött, a holmijaik is jórészt megsemmisültek. Az elmúlt hónapokban százegynéhány kiskorú, szülő nélkül érkezett menekültet Németország és Luxemburg átvett, néhány más ország megígérte, hogy átvesz.

Most Németország Franciaországgal közösen kezdeményezi, hogy segítsenek Görögországnak, és az erre hajlandó európai országok vegyenek át menekülteket. Német városok, tartományok jelentkeznek, hogy befogadnának Leszboszról menekülteket, de a kormány szeretné elérni, hogy más országok is csatlakozzanak, és ne kizárólag Németország felelőssége legyen a dolog.

Kurz osztrák kancellár viszont azt nyilatkozta a minap – még a Morián pusztító tűzvész előtt – a Neue Zürcher Zeitungnak, hogy nem helyes a menekülteket Európában szétosztani, mert ezzel csak ösztönözzük, hogy további menekülök is elinduljanak, és az embercsempészek áldozataként a Földközi-tengerbe fulladjanak.

Ausztriában azért nem mindenki ért ezzel egyet.

Magyarként persze rögtön az jut az eszembe, hogy a menekültek elutasításának mégis csak Orbán Viktor volt az úttörője, ebben mindenki más, Kurztól a német AfD-ig és az olasz Salviniig őt követte. Dagadhat a keblünk a nemzeti büszkeségtől. A magyar politika pedig – ez a legszörnyűbb – mára ebben egységessé vált. Ausztriában legalább a zöldek (a kormánykoalíción belül) és a szociáldemokraták (ellenzékben) fölvetették, hogy az ország legalább a szülő nélküli kiskorú menekültek elosztásában vegyen részt.

Van-e ellenzéki Magyarországon, akár zöld, akár magát szociáldemokratának tekintő, aki ilyesmit ma szóba merne hozni? Van-e, aki ne azt mondaná, hogy a kerítés marad?

A miniszterelnök, aki elkésik a vacsoráról

Az imént jött a hír, hogy a Csedzsura (Jeju, koreai sziget délen) csempészett közel ötszáz jemeni állampolgárságú menekülő közül 23 kapott ideiglenes tartózkodási engedélyt, oktatásban, ellátásban, lakhatásban részesülnek, addig maradhatnak, amíg az országukban nem javul a helyzet. 7 ember kérelmét elutasították, a többieké még feldolgozás alatt. Ez azért hír, mert Dél-Korea Jement hivatalosan nem fogadja el háború sújtotta területként, mindenki arra számított, hogy kiutasítják őket, de nem így történt, habár az ideiglenességet igencsak hangoztatták az indoklásban.

A gyermekeim mesélték, hogy sokat beszélnek politikáról a holland, és más európai országból érkezett egyetemisták, sokszor esik szó Magyarországról, Koreáról alig, alig tudnak valamit a Kpop-on kívül.

Orbán Viktort szánalmas figurának tartják a diákok, akinek diktátor hajlamai vannak, ugyanakkor sokan vannak akik Judith Sargentinit sem kedvelik, a zöld párti politikus nagy pártolója a bevándorlásnak, és természetesen a menekültek befogadásának, ám ez a két dolog ott sincs a gyerekek fejében teljesen tisztázva, a gazdasági bevándorlókból pedig egyszerűen elegük van, ezt a véleményüket nem is rejtik véka alá, az okok meglehetősen nyilvánvalók, és kézzelfoghatóak a kábítószer kereskedelmen keresztül, a bandaháborúkon át széles a paletta.

A fiatalok nem píszí-k, a hollandok különösen nem azok, sokallják a német tanulókat az egyetemen, és azt a szokásukat, hogy mások jelenlétében is németül beszélnek egymással, holott az tilos. Megmondják a véleményüket bármiről, de magukról is, az öniróniájuk irigylésre méltó.

A gyerekeimet ázsiainak látja majd minden európai, úgyhogy ők nem élik meg közvetlenül a magyarokkal szembeni ellenszenvet, ami létezik Hollandiában is, bár a mértéke korántsem olyan magas, mint Nagy Britanniában.

Az angol barátnő mesélte a lányomnak, hogy ő nem is érti, hogy bírják az Angliában élő magyarok a rájuk nehezedő nyomást, rasszizmust, kettős mércét, holott jóformán csak olyan munkát kapnak, amit egyetlen angol sem akar elvégezni, a kislány részletesen elmondta, mekkora a különbség a valóság, és Anglia külső megítélése között, hogy az ottani fiatalok nem mennek egyetemre, hogy a társadalmi különbségek szinte áthidalhatatlanok, hogy a kis kelta halászfaluból, ahonnan ő származik, ő az egyetlen akinek diplomája lesz, és, hogy ezért a közösség nem néz fel rá, sokkal inkább kiközösíti, mert nem áll be a sorba, a korabeli, helyi fiatalok közé, hogy hányan élnek segélyből munka helyett, közben azt kiabálják, hogy a kelet-európaiak elveszik a munkájukat, mennyire romboló az emberi tudatlanság.

Azt tapasztaltam, hogy a dél-hollandok igen érdeklődőek az európai politikát illetően, és igen tájékozottak is.

A felnőttek persze óvatosabban fogalmaznak, de amit Orbán Viktor, és csapata művelt vita, illetve válasz gyanánt az Európai Parlamentben a Sargentini jelentés kapcsán, az finoman szólva is a mi szégyenünk.

Ugyan, ha megkérdezik honnan jöttem, azt szoktam válaszolni szemrebbenés nélkül, hogy Koreából, amire a németek pislognak, de nem mernek kérdezni, a hollandok viszont visszakézből érdeklődnek, hogy a DNA származásomat ha lennék szíves elárulni. Olyankor persze megmondom, hogy magyar vagyok, mi a túrót tehetnék, ez van.

Igaz, amit mindenki állít, hogy az Európai Parlament állásfoglalása nem a magyar emberek ellen irányul, hanem a magyar kormány ellen, de ettől még nagyon ciki, hogy az ember szülőhazájának a miniszterelnöke elkésik a vacsoráról, majd a terített asztal közepére csinál, és azt megpróbálja magyar határvédő virtusként eladni a többi vendégnek, és a házigazdának.

Ez, a hétköznapi életben, az ott élő magyarok életét nehezíti meg, mert a hétköznapi európai velük találkozik, és nem Orbán Viktorral, ráadásul úgy tudják, hogy demokratikusan lett megválasztva, háromszor egymás után, amit képtelenek felfogni, erre vonatkozik a legtöbb kérdés. Az én kérdéseim is erre vonatkoznának ha a helyükben lennék.

Általában az ilyen megkülönböztetés alól mentesülnek azok, akik évtizedek óta élnek az adott országban, őket valahogy a környezetük már elkönyvelte, és, mint személy ítéli meg, nem mint csupán származást hordozó valakit

Az tehát, hogy ez nem érinti a magyarokat, egész egyszerűen nem igaz, dehogynem érinti, persze ettől még jogos.

Másrészt vigyázni kell Orbánnal, mert amint azt mindig mondom, a diktátor hajlamú emberek lehetnek ugyan roppant bunkók, de többnyire nem ostobák, ahogy egyik kedves ismerősöm említette, remekül megtanulták a hatalomtechnikát.

Ezt pedig, könnyen elképzelhető, hogy a rosszkedvű, bevándorlóellenes közhangulatú Európában meglovagolja majd a nagy határőr, és mondjuk kilép, vagy kidobják a pártcsaládjából, de ezer örömmel várják a szélsőjobbon, ahová illik is, és ő ezt tudja, be fog lépni. Ez persze akkor következhet be, ha áprilisban már gyengébb lesz a mérsékelt vonal, és erősödik a szélsőjobb, ami erősen sanszos a jelen fényében, ahol még Svédországban is képes volt a szélsőjobb összeszedni 17%-ot.

Ez persze vagy bekövetkezik, vagy nem. A nagy általánosság azt mutatja, hogy 2o% fölé nemigen megy a szélsőjobb támogatottsága egyetlen társadalomban sem, de ezt előre megmondani persze nem lehet, egy jól időzített terrortámadás például eldönthet mindent.

Mivel Orbánnak a szélsőjobbhoz sokkal több köze van jelenleg, mint bármi egyébhez, az, ha abban a pártcsaládba talál otthonra a Fidesz, az Magyarországon is változást fog eredményezni, mégpedig jelentős retorikai változást, és a már megkezdett folyamatok felerősödését, (kulturkampf, civilek elleni szankciók, nyílt közvetlen hatalomgyakorlás, azaz diktatúra, a lopás mértékét nemigen lehet már fokozni, az vélhetőleg így is maximumon fut) a közhangulatban a „nagymagyarkodást”, mert, hogy bántanak bennünket Európában, „ahová a Józsi is jár hentesnek, de csak feleannyit keres, mint a német aki mellette dolgozik”. Hogy ez igaz? Igaz hát, csak nincs köze sem az orbáni politikához, sem Sargentinihez, viszont az egyszeri ember hol fog különbséget tenni? Sehol.

Még a lényegesen tájékozottabb holland sem tesz különbséget, majd épp a Fidesz propaganda által agymosott honfitársaink fognak?

Egy volt ismerősöm, aki egyébként egy kedves, középkorú asszony, nem is igazán buta, és mégis, ma reggel olvastam, amint vitázik egy barátommal, hogy „ez pont olyan igazságtalan, mint Trianon, és Európa megtámadta a magyar népet, meg a Soros, aki az egész hátterében áll, és ők azok, akik nem akarnak nemzetállamokat, betelepítéssel erőszakosan keverni akarják a népességet az „arabokkal”, mert ez a nagy terv”. Komolyan mondom, hogy épp csak a szabadkőműveseket nem említette, Ismertem azt a hölgyet online, tényleg nem rosszindulatú, helyesen ír, szabatosan fogalmaz, átlagember. Egyszerűen csak elhitte, amit oly sokszor hallott, és most úgy érzi, hogy meg kell védenie a hazáját, a népét.

Még csak nem is igazán Fideszes, igen sok rendszerkritikus megjegyzése volt, míg ismerősök voltunk.

Mivel arra esély sincs, hogy a sokat emlegetett hetes cikkelyt élesítik Magyarország ellen, ugyanis oda már nem elég a kétharmad, Orbán nyugodtan felveheti a hátba támadt határőr ország hős vezetőjének szerepét Magyarországon, népszerűbb lesz vele, mint valaha, attól kezdve lesz csak valódi népmesei hős, és/vagy isten figura, ahogy arra egy másik barátom rávilágított, miszerint sok helyen Orbán a népmesei legkisebb fiú, akinek ha sikerült, nekik is sikerülhet, vagy szakrális figura, a valójában nem igazán vallásos nép istene. Egy korábbi magyar felmérés szerint az utca emberének hetven százaléka hisz a reinkarnációban. Erre azért nehéz lenne a kereszténységet ráhúzni egy, az egyben még akkor is, ha a kellékei azok.

Ezt követően nem is kell majd nagyon erőlködnie, a nép helyette fogja elvégezni a piszkos munkát, megbélyegezni mindenkit aki segít az elesetteken, a menedékkérőkön, a hajléktalanokon, bárkin. Talán a kutyákon még szabad, de csak azzal a kitétellel, hogy előtte el kell átkozni a kitett kutya gazdáját, és a legválogatottabb halálnemeket kérni rá a Facebookon.

A nyomás fokozódni fog, a könyvkiadást szerintem nem érdemes bántani, így is haldoklik, de a terjesztést már igen, ott se legyen eltérő gondolat, vannak még páran, akik olvasnak.

Az egészségügy nem azért nem javul, mert nem tudna javulni, azért nem, mert el kell pusztuljon az a néhány millió ember, akinek Orbán azt ígérte, hogy nem hagyja őket az út szélén. Persze, hogy nem, belelöki őket az árokba, az ő szempontjából ballasztot jelentenek.

Nem nagyon kell ezért márt most sem messzire menni, csak összehasonlítani mondjuk a borsodi romák kilátásait, a borsodi nem romákéval, aztán a Budai fehérekét, a borsodi fehérekével, hatalmas különbségek vannak, tessék független statisztikákat olvasni. Pl. Eurostat.

A kollaboráns kisebbségiekkel az fog történni, ami minden Júdással történik miután megkapta az ezüstpénzeket, vagy a lelkiismeret végez velük, vagy a hatalom, vagy a sajátjaik. Az ilyeneket egyik oldalon sem tartják megbízhatónak.

Az ellenzéki tüntetésből jól lehet majd látni, vajon hány embert képes ez a dolog megmozgatni, és ebből mi csapódik le vidéken hírként.

Orbán csatát vesztett, nem vagyok benne biztos, hogy nem fog a javára válni, és bár azt hiszem Magyarország EU tagságát nem fenyegeti egyetlen oldalról sem veszély, a határok nyitottak maradnak, az anyaország mentális állapota a Sargentini jelentés  magyar hatalom általi felhasználásával csak romlani fog rövid távon, pedig már így is katasztrofális helyzetben van.

Haláli kultúra

Nekik pedig, a halálkultúra erőinek
„nemcsak az anyagi javaink kellenek,
hanem a lelkünk is, és
fel akarják számolni
a nemzeteket az azok védelmére hivatott
nemzetállamokkal együtt.”
 (Kövér L.)

A halál kultúrájáról  az ember arra gondol, hogy igen, az aztán van a rohadéknak! Ezt bizonyítják a temetések szertartásai, az emlékírások és -beszédek, a sírok a nevekkel és szimbólumokkal, a megőrzött fényképalbumok, a hozzátartozók és ismerősök emlékképei, melyek mind-mind a halott továbbélését szolgálják, ezzel biztosítva, hogy noha fizikailag nincsen már köztünk, azért létezik még, ha halványabban is.

Látszik, mennyire nem követik a keresztény vallás eseményeit, ugyanis a „halál kultúrája” hivatalosan nem ez.

A fogalmat II. János Pál vezette be, akinek nagyon nem tetszett az új, erősen individualista világ, ahol az emberek nem Istenért, a hitért és embertársaikért dolgoznak, hanem egyéni hasznukat keresik, hajszolják az anyagi javakat meg az élvezeteket, ráadásul nem tisztelik az életet, sőt törvényes(!) keretet biztosítanak az életellenes cselekedetekhez, lásd abortusz, eutanázia. A háború és az egyéb gyilkosságok nem tartoznak ide, mert ezeket ma már kizárólag tébolydaszökevény pszichopaták művelik, akik nem csak rendkívül kulturálatlanok, de amit tesznek, nem is törvényes sehol.

Közelebbről vizsgálva a kérdést a halálkultúrázás ostobaság, az Ember megérdemli az individualista életfelfogást.

Sok-sok őse rengeteget dolgozott azon, hogy a mai Embernek mára lényegesen több anyagi lehetősége, egészsége és szabadideje legyen az élvezetekre, és az ősök munkájának semmibevétele lenne, hogyha ezért bárkit bírálnának („élvezet” alatt természetesen az és csakis az értendő, ami mást nem bánt, és másnak kárt nem okoz). A bírálat persze a pápák permanens feladata, tőlük nem is vehetjük rossz néven, nem lennének ott, ha nem ezt csinálnák, hiszen a vallás szerint az itteni siralomvölgyben nem az élvezkedés a cél, hanem minden élvezkedés megtagadásával a Mennyország kiérdemlése. A pápák hozzáállása tehát érthető, viszont rögtön más a kritika egy hozzánk hasonló embertárstól, pláne, ha ő ezzel saját önző célját próbálja megsegíteni.

Ma már az állam (elvileg) szekularizált, azaz a bibliai szabályok beépítése az állam vezérlő rendszerébe nem kötelező, az Istenért és a hitért való dolgozás tehát mindenki esetében szabadon választott (ha akarja, dolgozik érte, ha nem, az sem gond), az embertársaival való törődést pedig minden polgár az adók befizetésével tudja le. Az elesettekről, gyengékről, védtelenekről való gondoskodás a befizetett adó birtokában már az állam feladata.

Lenne.

Sajnos vannak államok, és érdekes módon pont a legkeresztényibbek, amelyek előszeretettel hagyják úgy az út szélén az elesetteket, gyengéket és védteleneket, hogy az állami támogatásokból a legtöbbet a gazdagok kapják, a maradékot meg a tehetősek. Elképesztő látni, hogy a XXI. század Európájában van még ország, ahol a tengernyi adó ellenére sokaknak nincs hol lakniuk, és az állam, ahelyett, hogy 18 négyzetméteres lakásokat építene nekik pár tízmilliárdért, ahová hazamehetnek, rendőrileg „kezeli” a helyzetet. Az így megspórolt pénzből aztán látványos sportversenyeket rendez tízszer pár tízmilliárdot beáldozva, leginkább persze önmagának, mert a nép 99,5 százaléka semmit sem nyer vele: ugyanezt látná tévén, ha a versenyt más városban rendezik.

Hát igen. Az állam csak egy pénzbeszedő, a gondoskodást szerinte csinálja más.

A konkrétumokat illetően:

  • Életpártiság

Ma, mikor a bolygót 8 milliárd ember lakja, már a fogalom sem érthető. Ezt a tömeget nem a vallásoknak köszönhetjük (sőt, gyilkoltak nevükben bőven, sokkal többet, mint elég), hanem nagyrészt a tudománynak, ugyanis nem többen születnek, hanem egyre kevesebben halnak meg, és azok is jóval tovább élnek.

A 8 milliárd ember nagyon sok a Földnek, az optimális létszám kb. 300 millióra tehető, a maximum meg, mondjuk, kétszeres – illetve inkább másfél, ha ugyan nem egy. Hová kell még szaporodnunk, tisztelt életpártiak?

  • Abortusz

Az abortusz legfőbb oka, hogy sok helyen nem világosítják fel a 10–12 éveseket (mit tizenkét éveseket, néhány helyen még a tizennyolc évesek felvilágosítása is tilos), hogy mi történik a testükkel nemsokára, és mire vigyázzanak. Még borzasztóbb, hogy a védekezést sokan hiába ismerik, mégsem csinálják, mégpedig a „Mi lesz, ha kiderül?” miatt, ugyanis rettegnek tőle, hogy mit szól majd a szülő, a rokonság, a szomszéd, a város, az iskola keresztény kultúrájú közege a fogamzásgátló megtalálása esetén? További gond, hogy néhányan teljes tudatlanságban érik meg a felnőttkort is, ezért esnek akaratlanul teherbe, a legszörnyűbb pedig a nemi erőszak miatt terhes nő, aki végképp nem tehet semmiről. Egyértelmű, hogy a nem kívánt gyermek megszülése kivétel nélkül mindenkinek rossz. Az újszülöttnek pláne, mert eleve hendikeppel indul, amely hátrány később fokozódni fog.

Ez lenne az élet diadala?

  • Eutanázia

Kegyes halál. Lágyabb szívű hóhérok az általában vallási okokból máglyára ítélteket már az alágyújtáskor megfojtották (ők sem bírták nézni), ugyanezt utánozza a jelenkor, hogy a végstádiumban lévő menthetetlenek ne szenvedjenek sokat. Az életpártiak szerint viszont inkább szenvedjenek.

Az természetesen törvényekkel és szigorú ellenőrzéssel biztosítandó, hogy visszaélések ne történhessenek, de józan ésszel megtagadni merénylet a szenvedővel szemben.

Az, hogy Kövér tudatosan használta-e a „halál kultúrájának erőit” félelemkeltésre, vagy csak valami bombasztikusat akart mondani, sajnos nem tudható, de hogy kit ért „erők” alatt, az nem vitás. Akiknek „az anyagi javaink mellett” a lelkünk is kell, csak egyvalaki lehet: az ördög maga. És az ördög ma nálunk a Kövérék által kijelölt Nyugat. Azon belül is az EU. Azon belül főként von der Leyen asszony. Meg Soros.

A józan ész uralta tartományba visszatérve egyértelműen mondható, hogy az anyagi javaink eddig csak bővültek az EU tagság során, egyrészt kaptuk a felzárkóztatási támogatást, másrészt a multik több pénzt hoznak be, melyet bérekre, szolgáltatásokért és adóként fizetnek itt, mint amennyit haszonként kivisznek.

Az is egyértelmű, hogy amint anyagi javaink nem, úgy hófehér lelkünk sem kell a nyugati ördögöknek, az emberi jogok és a demokrácia annál inkább, de azt meg mi nem akarjuk teljesíteni. Inkább szidjuk őket. Ez a lehalálkultúrázásuk se más.

A nemzetállamok jóval szorosabb szövetséggel való helyettesítése (Európai Egyesült Államok) valós terv lehet. A lépést indokolja, hogy a nemzetállam az emberiség találmányaként nem annyira sikeres, mert nekik köszönhető a modern kor összes háborúja, a permanens fegyverkezés, a hadseregek, az atomhatalmak, a vámok és az útlevél, egymás kölcsönös lenézése, a saját nemzet túlértékelése, a fenyegetettségre való hivatkozás agresszió esetén, a vallási fanatizmus megvédése az értelemtől, a revansizmus, valamint az emberiség közös céljainak állandó kudarca is. Ebből látható, hogy kinek van szüksége rá.

A nemzeti kultúrákat viszont nem fenyegeti senki. Még a halálkultúra erői sem, hiába hazudják azt egyesek.

Sajnos azzal a hazai gyakorlattal, hogy ezt a Kövér-féle maszlagot a nép jó része lelkesen fogadja, és legközelebb ismét rá szavaz, Magyarország értelmisége nem tud mit kezdeni.

Egyelőre?

Kötcsei piknik – kit érdekel?

Tizenhetedik alkalommal rendezi meg a Fidesz a kötcsei Pikniket. 2004-ben volt az első találkozó, ebből kiszámítható, hogy volt olyan év, amikor kétszer is összejöttek a nemzet nagyjai. Így lesz idén is, a tervek szerint szeptemberben újra megjelennek a Somogy megyei faluban, hogy megbeszéljék az ország dolgait.

Láthattuk a híradóban, amit sorra érkeznek a Fideszhez-közeli notabilitások. Politikusok elsősorban, volt és jelenlegi vezetők, de jöttek színészek, valamint más hírességek és persze a sajtó is jelentős tételben képviselteti magát.

Annak ellenére, hogy sok sikerélményre itt nem számíthatnak. Megtűrt páriák ők itt, különösen akkor, ha nem a kormányhoz közeli médiabirodalmat erősítik.

A nem kormánypárti sajtómunkások rendre elutasító válaszokat kapnak a kérdezettektől. Volt, akitől még azt sem, mert akadt olyan politikus, aki egyszerűen átnézett rajtuk. Tárgynak tekintette az őt kérdezőket, akiket legföljebb kikerülni kell, mert – egyelőre – eltaposni mégsem illő őket.

Tisztelet a kivételnek – mert azért olyan is volt, aki válaszolt – a legtöbben olyan lekezelően viselkedtek, hogy akár bunkóságnak is mondhatnánk. Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott például azt mondta az őt kérdezni kívánó sajtómunkásnak, hogy majd akkor válaszol, ha felnőnek hozzá szellemileg és erkölcsileg. Jeszenszky Zsolt lemezlovas pedig kijelentette: csak akkor válaszol, ha az illető újságíró legyőzi út fekvőtámaszban. (Az meg, szerencsétlen, kiállt vele versengeni, alulmaradt, Jeszenszky pedig nem válaszolt.)

Cinikus, pökhendi, arrogáns társaság ez. Az igazi probléma nem is az, hogy ezek milyenek, hanem az, hogy a sajtó tudomásul veszi ezt a lenézést, ezt a pökhendi, arrogáns stílust. Az újságírók sürögnek és forognak, egymást megelőzve próbálnak félmondatnyi információhoz, vagy annak látszó szöveghez hozzájutni.

Ahelyett, hogy hagynák fenébe az egészet. Ha lenne bennük tartás, és tudnák, hogy eredendően miről szól ez a szakma – a tisztességes tájékoztatásról például, – akkor addig nem mennének el a kötcsei piknikre, vagy hasonló helyekre, ameddig ezek a magukat uraknak nevező személyek bocsánatot nem kérnek tőlük. Ez lenne egy szakmailag elfogadható magatartás a sajtó részéről és talán még produktívabb is annál, mint ami most van. Mert ameddig Kerényi Kinyílott a Pitypang Megírom Imre megengedheti magának ezt a stílust, addig mindig lesznek olyan társai, akik még nála is otrombábban fognak viselkedni.

Kell ez nekünk, magyar polgároknak? Mi közünk van ehhez? Ott kell hagyni őket a francba, vagy már eleve oda se menni hozzájuk. Egyék meg a Németh Szilárd által főzött pincepörköltet, oszt jónapot!

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK