Itthon

Kávét, kisasszony, de gyengét, kérem, amúgy is felment a vérnyomásom: be kell váltanom egy meggondolatlan tegnapi ígéretemet, nem gondoltam volna, hogy ez veszélyes lehet az egészségemre nézve. Azt ígértem ugyanis tegnap ezeken a hasábokon, hogy ha megjelenik a kultúrharc legújabb irányelveit tartalmazó cikk második része, utánanézek a dolognak.

Meg is jelent a HVG-n, utána is néztem, azért ketyegek most… de az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó: lássuk, mit terveznek már megint ezek a fékezhetetlen agyvelejű kultúrmérnökök? Előre megmondom: semmi jót.

Szóval, az történt, hogy a HVG birtokába került egy tervezet, melyet két részletben ismertettek, olyan terjedelmes, és nem kevésbé felháborító. Mielőtt azonban kardot rántunk, nézzük csak meg, pontosan mi is a címe?

„Előterjesztés a kormány részére a Petőfi Irodalmi Múzeum hosszú távú fejlesztési és működési koncepciójáról, valamint az ahhoz 2020 és 2022 közötti időszakban szükséges költségvetési forrásokról”

Akkor ezt a Petőfi Irodalmi Múzeum (a továbbiakban: PIM) mostani vezetése írhatta, éspedig azért, hogy lejmoljon. Állami támogatást. Tehát ez csak egy intézményre kéne vonatkozzon – de tartalmaz országos terveket is, ráadásul már ebben a fázisban támogatja Kásler miniszter, mikor a kormány még nem is tárgyalta a kérdést. Szerintem – majd meglátják – nincs kizárva, hogy bele is írt ezt-azt.

Tehát névleg nem a kulturális élet általános átalakításáról van szó, csak a gyakorlatban mégis de, ugyanis olyan centralizálást kér a PIM, hogy mindennek a közepén ez az intézmény álljon, kis túlzással, ami betű. Kivéve azokat a dolgokat, melyek a KESMA-hoz tartoznak, vagy netán a már kézzelfogható közelségben látszó Sajtókamarához. Bár, vannak átfedések.

Akkor lássuk, tényleg csak vezérszavakban, mit kíván a PIM?

Kívánja, hogy alakuljon „nemzeti jelentőségű irodalmi erőközponttá”, jelentsen ez akármit (a későbbiekben úgyis meglátjuk majd, mit jelent).

Kívánja költségvetésének megemelését – álljunk is meg kicsit a számoknál. 2019-ben a PIM költségvetésére fordított 2,9 milliárd forinthoz képest 2020-ban és 2021-ben is duplájára emelnék a intézményre költött összeget. Hogy mire pontosan mennyit, azt tételesen tartalmazza a táblázatba foglalt részletes költségvetés, ennek összesítése egyértelműen mutatja a változások nagyságrendjét: a felvázolt programra 2020-ban 6,1 milliárd forintot, 2021-ben 5,8 milliárd forintot, 2022-ben pedig 5,4 milliárd forintot irányoznak elő. Ezek szép pénzek, abban viszont nem vagyok bizonyos, hogy elegek lesznek a nagyratörő tervekre – mármint, ha egyáltalán meg akarják valósítani az összeset, ugyanis az előterjesztés inkább úgy néz ki, mint Pistike levele a Mikuláshoz, minden benne van, ami eszébe jutott a szerzőnek, aztán ha lesz belőle villanyvasút, nagyon jó, de ha csak egy pöttyös labda jön össze, az sem baj. Hát lássuk, mit kért a PIM?

Pénzt, persze. De mire?

Először is azt említik, hogy politizálni akarnak. Akarnak is, de kell is nekik, mert az intézmény jövőbeli célja, hogy

„Álljon bele az európai és magyar értékek védelmébe. Generáljon társadalmi vitákat. Provokáljon ki produktív konfliktusokat. A mai nyugati kultúrában a PIM már pusztán létezése okán politikai állásfoglalásnak számít.”

Az első társadalmi vitát már sikerült is generálni ezzel a tervezettel, szóval komolyan gondolják, ha nem is pontosan úgy, ahogy most folyik a vélemények kifejtése róluk – habár azon sem csodálkoznék, ha ők maguk szivárogtatták volna ki az iratot, hogy szóljon minél nagyobbat.

„A PIM-et ki kell mozdítani az elitek klubja berendezkedésből, a horizontját ki kell tágítani, (…) a jövőben minden erejével azon kell lennie, hogy az »író ír írónak« berögzült gyakorlatát felülírja. Jelenleg a PIM-nek a kortárs irodalom jelenére, és ami fontosabb: jövőjére kevés befolyása van. Pedig ambiciózus hozzáállással lehetne az utolsó lépcsőfok a Magyar Művészeti Akadémia-tagság előtt”.

Sokat akar a szarka, de vajon bírja-e a farka?

„Olyan társadalmi programokat kell kezdeményeznie és menedzselnie, amelyek a lehető legszélesebb olvasói kört érik el az egész Kárpát-medencében.”

Ennek a mondatnak nem sok értelme van, ugyanis eddig is a lehető legszélesebb olvasói kört célozta az intézmény, más kérdés, hogy maga az olvasás sajnos nem annyira népszerű, hogy milliók zarándokolnának a betűvetők nyomában. Tehát akkor ezentúl nem úgy lesz, ahogy eddig volt, hanem ugyanúgy.

Itt érdekes rész következik: a PIM rá akarja tenni a kezét a műfordítások piacára, kiadására, a külföldi művek magyarra, magyar művek idegen nyelvre átültetésére, és főként ennek menedzselésére. Irodalmi ügynökségként kívánnak működni, amint látom, körülbelül olyan piaci hozzáállással, mintha mosóport árulnának – nehéz lesz, és ha koncessziót kapnak rá, az ügyetlenségükkel tönkre is tehetik az egész, amúgy sem jó viszonyok között tengődő műfordítói szakmát.

Persze, a kiadóit is, hogyne.

Sőt: a sajtó utánpótlásának a képzésére is fáj a foguk!

Azt írja a sillabusz, hogy ezt a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-re bíznák, melynek

„Célja és feladata jól felkészült, tájékozódni és elvonatkoztatni tudó, kritikus gondolkodású, felelősségteljes, a magyar érdekeket szem előtt tartó újságírók képzése, akik képesek lesznek alakítani, ezáltal jobbá tenni a világot.”

Nem fogtok ti annak örülni, urak. Ugyanis ha ilyen újságírókat fogtok képezni, szó szerint ilyeneket, azok nektek nem lesznek a barátaitok. De persze ezt senki sem veszi túl komolyan: manapság a kormánypárti újságírót nem képzik, hanem kinevezik, a tehetség vagy a szakmai tudás lényegtelen. A sajtószakmának tényleg gondja az elöregedés: képzeljék el, hogy ötvenegy évesen én fiatalnak, de maximum középkorúnak számítok a kollégákhoz képest… kéne utánpótlás, de azt a szakma kéne kinevelje, nem a PIM, kakastejen és hamuban sült pogácsán.

És most jönnek az irodalmi ösztöndíjak, kötelező haknival. Többféle is volna, konkrétan három fajta, vagyis hat (lásd még Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel), három az ifjú titánoknak, három az érett titánoknak. Az ösztöndíj kiírásban előre rögzítenének „havi vagy kéthavi kötelező rendezvényi fellépést a PIM-ben”. Így „a PIM rendezvényeire a Móricz Zsigmond ösztöndíjasok az irodalmat, az Örkény István ösztöndíjasok a drámákat (színészekkel, felolvasószínházzal, bemutatókkal), a Babits Mihály ösztöndíjasok a világirodalmat szállítanák”.

Hát még ez sem volna baj, ha ez egy ajánlat lenne a sok közül – de a cél az, hogy csak a PIM legyen, máshová tollforgató ne is fordulhasson. Terveznek még irodalmi karavánokat is – nem tehetek róla, tényleg ez van ideírva! – sőt, irodalmi hajózást is!

„Minden évben a Dunán nekiinduló hajónak köszönhetően a Duna-menti nemzeti kultúrák mutathatnák meg magukat. „Minden nagyobb kikötővárosban megállhatnának, és „kipakoljuk a portékát” egy-két napos villámfesztivált rögtönöznének. Úgy időzítenék, hogy Budapestre a Sziget időszakában kössön ki.”

Elképzelem a jelenetet:

– Maga író?
– Az voltam.
– És miért hagyta abba?
– Tengeribetegség miatt…

Egyúttal az irodalmi szerkesztőségeket és az írószervezeteket is bekvártélyoznák a PIM étkezőjébe, amit közösségi térré alakítanának, „ötvözve a XX. század eleji kávéházi kultúrát, a »kockás abroszos« vendéglőt a manapság divatozó »co-working irodákkal«”.

Sőt, lehetne kávéért kézirattal fizetni.

Hát kérem, az nagyon drága kávé lenne. Budapesten egy átlagos dupla átlagos helyen háromszáz-ötszáz forint, legrosszabb esetben ezer. A sajtóban alkalmazott flekkdíj, ha csak nem rablókkal, csalókkal üzletelünk vagy nem kötöttünk állandó szerződést, körülbelül ötezernél kezdődik, tehát egy gépelt oldal árából nekem öt-tíz kávét kéne kapnom közepes helyen, míg a PIM adna jó esetben egyet. Urak, magas az a haszonkulcs!

A végére hagytam a legszebbet: kétheti lapot is terveznek, Országút címmel – meglehet olyan lapos lesz vagy olyan kátyús, esetleg andalogni fognak rajta a jobbágyok, mint Arany Jánosnál. Mindenképpen, bátor címválasztás. 490 forintért lehetne megvásárolni, és a tervek szerint a 48 oldalas kiadvány 8000 példányban jelenne meg. Emlékszem még a Kerényi-féle Magyar Krónikára, ami egy ideig még meg is jelent – no, ahhoz képest ez még szerény elképzelés. Bár a terveik nem olcsók.

„Az új lap elindítására és csak az idén felmerülő költségeire 374 millió forintot szánnak, a részletes költségvetésen belül kifejezetten bér jellegű kiadásokra 99,5 millió forintot irányoznak elő, de még ezen felül fizetnének ki 50 millió forintot szerzői honoráriumokra. Az egyszeri, induláskor adódó kiadásokat letudva, a 2019. évi támogatást a jövőben már be kell építeni a mindenkori költségvetésbe, ami azt jelenti, hogy a tervek szerint évente 300 millió forintot költhetnének az új folyóiratra.” (HVG)

Ennyiből, urak, tévét lehet csinálni, nem lapot… Ráadásul hogyan is tetszenek gondolni?

„A lapot a legjobb szakemberekből – szerkesztők, cikkírók, gazdasági és marketingszakértők stb. – kiválogatott, professzionális szerkesztőbizottság vezetné. Olyan szakemberekre bíznák, akik tudatában vannak azoknak a nemzetstratégiai feladatoknak, amelyeket egy ilyen lapnak el kell látnia.”

Én még olyan lapot nem láttam – pedig láttam már egy párat! – amit nem a lehetőségekhez képest legjobb szakemberekre akartak volna bízni, más kérdés, hogy ez egy estben sem sikerült az elmúlt harminc évben, legalábbis tapasztalataim szerint.

Már csak egy pont maradt: a Digitális Irodalmi Akadémia helyzete. Ott manapság ingyen és nyilvánosan lehet kiváló kortárs magyar irodalmat olvasni (), most tessék ott böngészni, míg lehet, ugyanis

„A PIM irányítása alá tartozik jelenleg a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA), de mint megállapítják, csekély a társadalmi hasznosulása. Ráadásul egy Magyarország méretű országban a világon jellemzően csak egy művészeti akadémia létezik, nálunk rögtön három, az előbbin túl a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. „Ezen állapot felülvizsgálata mindenféleképpen javasolt” – olvasható az előterjesztésben.” (HVG)

Senkit nem zavar, hogy ez egy ingyenes könyvtár, aminek csak a neve akadémia? Nem. Felül fogják vizsgálni, hogy arról koldul, de meg is szűnik, ha jól látom a nemes szándékot.

Kérem, távolról sem teljes ez az áttekintés, rengeteg részlet kimaradt belőle, de egyszerűen képtelenség volna a terveket összefogni ebben a terjedelemben: alapvetően azt kéne eldöntsük, mi akar ez az előterjesztés lenni?

Két dolog lehet. Vagy állami kísérlet a kulturális élet teljes kisajátítására, ami az írott műfajokat illeti, vagy egyszerűen a PIM vezetésének levele a Mikuláshoz, aki aztán hoz majd nekik, ami kifér a költségvetésből, de a teljes listát nem kaphatják meg.

Nekünk meg olyan levelet kéne írni a felsőbb hatalmakhoz, hogy maximum virgácsot meg szenet hozzon nekik – mert itt a mi kultúránk lenne az ajándék.

Egyelőre érdekellentétek is láthatóak a KESMA-val és a szervezés alatt álló Sajtókamarával, sőt, biztos, hogy több befolyásos mufti érdekszférája is sérülne ettől a tervtől – reméljük, nem lesz belőle semmi.

Mert ha lesz, akkor eldobhatjuk az irodalmunkat, költészetünket, drámánkat.