Kezdőlap Itthon Fontos Oldal 172

Fontos

A Fidesz megakadályozta a parlament rendkívüli ülésén a vita megtartását

FüHü
-
0
A Fidesz megakadályozta a parlament rendkívüli ülésén a vita megtartását

Az ülést az ellenzéki pártok, a Jobbik, az MSZP, a DK, az LMP és a Párbeszéd, valamint független képviselők kezdeményezték, tervezett napirendjén – az interpellációs blokk mellett – egyetlen határozati javaslat szerepelt. Arató Gergely, a DK képviselője ebben annak megállapítását kérte az Országgyűléstől, hogy tavaly december 12-én szabálytalanul zajlott a szavazás a rabszolgatörvényről az ülésteremben, továbbá december 16-17-én jogtalanul léptek fel erőszakosan az ellenzéki képviselőkkel szemben a köztelevízió székházánál.

A Fidesz bojkottja miatt a tanácskozáson így csak a napirend előtti felszólalások hangozhattak el, amelyekre a kormány nem is reagált. Az Országgyűlés nem volt határozatképes, a napirendet nem fogadták el, az ülést a levezető elnök lezárta.

Az Országgyűlés rendkívüli ülését követően a parlament ellenzéki képviselői közös sajtótájékoztatót tartottak:

Az ellenzéki képviselők – a Jobbik és az LMP kivételével – esküt is tettek a közös sajtótájékoztatón. A parlament lépcsőjén megfogadták, hogy közösen mindent megtesznek a tüntetéseken követelt öt pont megvalósításáért. Követelték a rabszolgatörvény visszavonását, a kevesebb rendőri túlórát, a független bíróságokat, az európai ügyészséghez való csatlakozást és a független közmédiát. Elítélték az ellenzéki képviselők fizikai bántalmazását.

A sajtótájékoztatón Tóth Bertalan MSZP-elnök azt mondta, hogy folytatják az ellenállást. A szombatra meghirdetett összellenzéki tüntetésről azt mondta, mindenkit várnak délután 14 órára a Hősök terére.

Szabó Tímea, a Párbeszéd társelnöke pedig arról beszélt, hogy azonnali választ követelnek a kormánytól arról, mi történt az MTVA székháznál, hogyan bántalmazhattak országgyűlési képviselőket. „Azért vagyunk itt, hogy megmutassuk, egységes az ellenzék, egységesen lépjünk fel.”

Hadházy Ákos független képviselő azt hangsúlyozta, hogy a közmédia nem független, márpedig független közmédia, bíróság és ügyészség nélkül nem lehet választásról, parlamentről beszélni.

Az LMP társelnöke, Keresztes László Lóránt arról beszélt, szimbolikus, hogy a kormánypártok nem mentek el a rendkívüli ülésre, szerinte ez azt mutatja, ennyire érdekli őket az emberek sorsa. Azt ígérte, az ellenzék a jövőben is együtt mozog, nem hátrálnak.

A jobbikos Jakab Péter szerint gyáva kormány regnál, nem mer szembenézni a néppel és az ellenzéki képviselőkkel. Az igazi változást a gyártósorok mellett lehet elérni, támogatják a szakszervezetek sztrájkfelhívását. „Az utcán, az üzemekben lehet meghátrálásra kényszeríteni a kormányt, ha a parlamentben nem hajlandóak dolgozni” – mondta.

Gyurcsány Ferenc DK elnök az országot eláruló kormányról beszélt, szerinte „eljött az ideje a lázadásnak”. Azt kívánta az országnak, legyen ereje „fellázadni Orbán rendszerével szemben”. „Nem egy törvénnyel szemben, egyik vagy másik szabállyal szemben, de mindazzal, amit az elmúlt években, az ország szégyenére megvalósítottak.” Az ellenzéki pártok közötti viták szerinte természetesek egy demokratikus jogállamban, de most másodlagosak, mert egy országromboló kormánnyal szemben kell küzdeni.

Szél Bernadett amiatt tiltakozott, hogy Kövér László házelnök megakadályozta vendége,  Buzinkay György momentumos politikus beléptetését a Parlamentbe. Szél szerint ez már csak látszatdemokrácia, „a Fidesz verőlegényekkel tartja mederben a folyamatokat”. „Ez a rendszer már rég nem az, aminek hívják, ez nem köztársaság, ez nem demokrácia, ez nem jogállam.”

A momentumos Fekete-Győr András szerint 2019 az ellenállás éve lesz. A tiltakozás folytatódik, „kézzel-lábbal küzdeni fogunk, hogy visszavonassuk a túlóratörvényt”. A vasat „addig ütik, amíg meleg”, sőt, azt ígérte, „forrósítani is fogják”. „2019 az ellenállás éve lesz.”

Magyarország térden csúszva fog visszatérni az EU-ba – 2018 (szubjektív) legjobbjai

N. Vadász Zsuzsa
-
1
Magyarország térden csúszva fog visszatérni az EU-ba – 2018 (szubjektív) legjobbjai

 „Orbán strasbourgi beszéde Aponyi gróf 2018-as Trianon-beszédére emlékeztetett engem… ugyanez az ostoba, arrogáns stílus volt tetten érhető Orbán beszédében, amelyből szintén kitűnt, hogy nincs a kezében semmi adu, nem tud mit kijátszani…A béka  is felfújja magát, hogy nagyobbnak látszódjék és tartsanak tőle” – mondja Radványi Miklós, a Frontiers of Freedom  jobbközép értékeket követő amerikai intézet külpolitikai kérdésekkel foglalkozó alelnöke.

  • A külpolitikáját teljesen alárendeli a belpolitikának
  • A vágyott orbáni híd szerepre senkinek nincs szüksége
  • Orbán jobban meg lesz alázva, mintha most fújt volna takarodót Strasbourgban és mea culpázott volna egyet
  • A strasbourgi történéseket Moszkva uniós belügynek tekinti, s nem fog kiállni Budapest mellett
  • Ha valaki az EU-t gyengíti, az a NATO-t is gyengíti, ez pedig sérti az amerikai érdekeket
  • Hiteles ellenzéket kell felépíteni, de nem érzelmi alapon

Hogyan áll az Orbán és több családtagja, illetve fideszes politikus ellen, a korrupció miatt a Magnitsky-törvény keretében Ön által elindított eljárás?

Halad a maga útján, annak ellenére is, hogy van egyfajta bürokratikus ellenállás a képviselőházban egy-egy demokrata, illetve republikánus képviselő részéről. Ez a magyarázata azoknak a nyilatkozatoknak is, amelyeket David B. Cornstein új budapesti amerikai nagykövet tett az utóbbi napokban. Neki nincs saját véleménye, ő csak azt mondja, amit mondanak neki.

Egy évvel ezelőtt még irreálisnak tűnt, az utóbbi időben azonban már egyre többet hallani arról, hogy létrejöhet egy Trump-Orbán találkozó. Ez nagyon jól jönne Orbánnak, különösen a nagy európai pofon után. Nem ennek az előjele a cornsteini dicséret?

Trump gyakran fogad külföldi vezetőket egy fél órára a Fehér Házban, de ennek sok jelentősége nincs. Tudni kell megkülönböztetni az árnyalatokat. Csak az állami találkozóknak (state visit) van igazán jelentőségük, amelyeket mindig egy-egy vacsora is kiegészít a Fehér Házban.

Cornstein, akit ugye Donald Trump küldött ide, gyakorlatilag dicséri a magyar kormányt, ebből az következik, hogy az amerikai elnök is elégedett a magyar kormányzati lépésekkel, s minimum elnézi, de legalábbis megbocsájtja a CEU ügyétől kezdve  a civil társadalom üldözésén át egészen a nagy orosz barátságig és Brüsszel-ellenességig nagyon sok mindent.

Egyrészt szögezzük le: egy nagykövet nem a küldő ország vezetőjét, hanem magát a küldő országot képviseli. Elvben, persze a gyakorlat néha más. Jelenleg a Fehér Ház és Mike Pompeo külügyminiszter kevés figyelmet szentel a magyar ügyekre; a fókuszuk Oroszországon, Kínán, a Koreai-félszigeten, Iránon, Szírián van.

Egyébként hogy a 78 éves üzletembert, Cornsteint helyezték Budapestre már önmagában is azt mutatja, hogy Washingtont nem érdekli igazán behatóan Magyarország.

Cornstein azonban mégis csak az amerikai diplomácia egyik vezetője, ha nem is irányítója. Nem lát ebben ellentmondást?

Ahogy említettem, Magyarország a legfelsőbb szinteken nincs fókuszban. Egyébként pedig arra számítok, hogy a novemberi választások után nagy változások lesznek az adminisztrációban. Pompeo külügyminiszter marad, de a Külügyminisztériumban lesznek mozgások. Meglátjuk, ki marad a helyén. Visszatérve az eredeti kérdésére, a Magnitsky-ügyre, a már említett novemberi időközi választások miatt minden lépés – a külpolitikaiak is – ennek vannak alárendelve. Amíg tehát túl nem leszünk a választásokon, nem lesz ebben sem érzékelhető mozgás.

De november után fel fognak gyorsulni az események.

Menyire befolyásolhatja a Magnitsky-beadvány kimenetelét az, hogy Orbánt több mint kétharmaddal leszavazták az Európai Parlamentben, saját pártcsaládjának hathatós közreműködésével?

A Magnitsky-ügy egy eleme lesz a robbanásnak. Mert szerintem Orbán politikája fel fog robbanni.

Ő blöfföl, mint a pókerben szokás – s tudjuk, a pókerben is lehetsz egyszer, kétszer, sőt, akár még háromszor is sikeres blöffel, de utána még a gatyádat is elveszíted.

Szerintem nem is kell majd túlságosan sokat várni arra, hogy kiderüljön: a király meztelen. Mindenki számára nyilvánvalóvá fog válni, hogy a külpolitikáját teljesen alárendeli a belpolitikájának. S bár egyelőre még például itt, Washingtonban nem reagálják le – aminek az oka a már említett választásokra való koncentrálás –, azért rögzítik azokat a belpolitikai, önös érdekek által mozgatott külpolitikai lépéseket, amelyeket tesz.

Például itt is mindenki tisztában van azzal, hogy Orbán szeptember 18-án nem Putyin kezdeményezésére, hanem saját kérésére látogat el Moszkvába. Ezt itt, az Egyesült Államokban nem veszik jó néven.

De hát Trump is közeledik Putyinhoz, Washington számára mi tehát a gond ezzel a magyar törekvéssel?

Ne képzeljünk ebbe semmi titkos, szofisztikált dolgokat, a külpolitikának és a külügyi stratégiának vannak alapkérdései, s ezek alapján lehet az Ön felvetését is megválaszolni. Egyéb érdekei mellett Orbánnak egyik fő célja a nemzetközi porondon, hogy egyfajta közvetítővé váljék Putyin és az EU, illetve Putyin és az USA között.

Arra vágyik, hogy olyan szerepet töltsön be, mint amilyent a rendszerváltás előtt Ausztria játszott. Csak azt nem veszi észre, hogy a kutyának sincs erre szüksége.

Ugyanakkor ezzel a dörgölődzéssel egyértelműsíti, hogy valójában gyengíteni akarja az Európai Uniót, ami azonban nem felel meg az USA érdekeinek sem.  Már csak azért sem, mert ha gyengíti az EU-t, akkor a NATO is gyengül – az uniós tagállamok java ugyanis az észak-atlanti szövetségnek is tagja.

Akkor nem a magyarországi demokrácia-deficittel, a CEU-üggyel, a civilek elleni fellépéssel, a sajtószabadság állapotával, stb. van gondja az USA-nak, hanem pusztán azzal, hogy Orbán gyengíti az EU-t és így a  NATO-t?

Ezek csak az orbáni politikai tünetei, s alapvetően sok bajuk van az orbáni politikával. De nem ez a lényeg.

Ám sajnos nem csak az amerikai sajtó, de az európai is elsősorban ezekkel a szimptómákkal foglalkozik, és nem a lényeggel.

Rögzítsük, Ön szerint mi tehát a lényeg?

Az EU és ennek következtében a NATO gyengítésére irányuló politikája. Ahogy már mondtam, Orbán nagy hibája, hogy a külpolitikát teljesen alárendelte a belpolitikának, olyan értelemben is, hogy a nacionalista hangvételt  megpróbálja kivetíteni nemzetközi színtérre is, s Magyarországot úgy feltüntetni, mintha tényező lenne az EU-n belül és azon túl is. A híd szerepére aspirál, ám közvetítésére egyik szereplőnek sincs szüksége, s ennek megfelelően

messze nem veszik őt annyira komolyan, mint ahogy szeretné.

Valójában tehát az egész külpolitikája ostoba, irrealitásokra épülő illuzórikus külpolitika. Tudja, hogy mit tesz a béka: felfújja magát, hogy nagyobbnak látszódjék és tartsanak tőle.

Moszkva sem veszi komolyan?

Végignéztem, miként reagálta le az orosz sajtó a keddi és szerdai strasbourgi történéseket. Az egyes televíziós csatornán, az esti fő-műsoridőben, 8 és 9 között sugárzott híradónak (Vesznyik)valahol a felénél került szóba az ügy. Amit nem úgy tálaltak, hogy milyen tökös legény Orbán, hogy ellenáll a többségnek és hajlandó kockáztatni a 7. cikkely alkalmazását –  arról beszéltek, hogy valóban komoly probléma az emberi jogok korlátozása, s hivatkoztak Jean-Claude Juncker megállapítására, nevezetesen, hogy ha Magyarország nem tartja be a jogállamiság kereteit és az emberi jogi normákat, akkor nincs helye az Unióban. Az pedig nem tudható be a véletlennek, hogy közvetlenül ezután a hír után olvasták be Szergej Lavrov orosz külügyminiszter nyilatkozatát, amelyben arról van szól, hogy Moszkva nem akar konfrontálódni az USA-val, nem akar sem fegyverkezési versenybe vagy akár kereskedelmi szankciók licitjébe bocsátkozni.

Ennek üzenetértéke van: a strasbourgi történéseket Moszkva uniós belügynek tekinti, s Moszkva nem fog kiállni Budapest mellett.

Az amerikai sajtóban az egyik hangsúlyos vonal a migránsellenesség volt, ami ugye egybevág Trump politikájával is. De szélesebb kitekintésben inkább azzal foglalkoznak, hogy most majd a lengyeleket veszi elő az EU, s valahol olyan a felhang, hogy az újonnan csatlakozó országokat nehezebb integrálni az Unióba, mint ahogy azt korábban hitték. Máig értékrendszer-beli és intézményi deficit van ezekben az országokban. A szabad választás egy dolog, de az intézményrendszerek nem úgy működnek, mint egy egészséges demokráciában – a parlament egyértelműen szavazógép a mindenkori kormánypárt mellett, illetve ellen,  nem valósul meg a bíróságok önállósága, stb.

Nézte Orbán strasbourgi beszédét? Amelyet ugye magyarul mondott el, azaz valóban úgy tűnik, elsősorban a magyaroknak „hazaszólt”, nem pedig igyekezett megvédeni az országot.

Orbán beszéde Aponyi gróf 1918-as Trianon-beszédére emlékeztetett engem: ő akkor a románokat szellemileg alsóbbrendűnek nevezte, s ezzel akarta indokolni, hogy Erdélynek Magyarország részének kell maradnia.

Ugyanez az ostoba, arrogáns stílus volt tetten érhető Orbán beszédében,

amelyből szintén kitűnt, hogy nincs a kezében semmi adu, nem tud mit kijátszani. Beszédében arra igyekezett hajazni, hogy utánozza Trumpot, akinek Amerika az első, Orbán azt próbálta sulykolni, hogy számára Magyarország az első, s nem hagyja megalázni a magyarokat, Magyarország önállóan dönt. Sajnos ez nem magyar jelenség – komoly európai probléma is, a lengyelek, a románok, a bolgárok, sőt, még a szlovákok, de akár Ausztria és Olaszország is ebbe az irányba tendálnak. Ez pedig már nem csak magyar vagy akár V4 probléma, ez európaivá nőtte ki magát, s akár katasztrófába is torkolhat.

Az Egyesült Államok ebben biztosan nem lesz partner, mert nem érdeke, hogy gyengüljön az EU és a NATO.

Ugyanakkor az vitathatatlan, hogy Orbán egy sor kérdésben Trumphoz hasonlóan politizál. Akár a migránskérdést vesszük, akár a nemzeti érdekek már-már nacionalista sulykolását, látható a  trumpi példakövetés.

Orbán azt hiszi, ha lemásolja Trump migránspolitikáját, akkor emiatt jó fiúnak fogják tartani a Fehér Házban. Azt nem veszi észre, hogy az USA számára sokkal fontosabb kérdés az EU egysége, ami kihat a NATO erejére, a katonai egységre  – mindezt már nem csak az oroszok, hanem a kínaiak is megpróbálják fellazítani. Ebben a játszmában pedig Orbánnak nincs se stratégiai, se politikai, se pénzügyi, se katonai jelentősége, mivel semmit nem tud adni egyik félnek sem. Erről kevés szó esik a sajtóban, még a magyar sajtóban is.

Idehaza azonban Orbán népszerűsége továbbra is töretlen, s szemmel láthatóan nincs ellenszere. És ebben nagy szerepet játszik az, amit  nemzetközi porondon művel, pontosabban, ami lejön belőle a közvélemény számára.

Pedig el fog jönni az a pont, amikor Magyarország térden csúszva fog visszatérni az Európai Unióba. Ennek ára lesz, Orbán jobban meg lesz alázva, mintha most fújt volna takarodót Strasbourgban és mea culpázott volna egyet.

Ám addig is a magyar demokratáknak is lenne feladatuk, nem is kicsi: fel kellene építeniük egy hiteles ellenzéket, de nem érzelmi alapon.

Nem hazafiságban – lásd Újhelyi teátrális kokárdás jelenetét– és  populizmusban kellene versengeni Orbánnal.

A Magnitsky-feljelentés
Kilenc személy ellen született a bejelentés az idén tavasszal, azok ellen „akik az elmúlt nyolc évben megsértették az emberi jogokat azáltal, hogy kulcsszerepet játszottak a magyarok és nem-magyarok szabadságának a korlátozását maga után vonó törvények és szabályok megalkotásában, továbbá korrupciós ügyekben vettek részt/részesültek azok hasznából”.
A feljelentettek (tavaszi pozíciójuk szerint):
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Lázár János, miniszterelnökséget vezető miniszter,  Rogán Antal, a miniszterelnök miniszteri rangú kabinetfőnöke, Polt Péter,

Magyarország legfőbb ügyésze, Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Orbán Győző, Orbán Viktor édesapja, Lévai Anikó, Orbán Viktor felesége, Mészáros Lőrinc, Felcsút polgármestere, Tiborcz István, Orbán Viktor veje

Kis magyar kremlinológia

Szele Tamás
-
0
Kis magyar kremlinológia

Akkor először azt kell megmagyaráznom, mi is az a kremlinológia. Olyan, mint a China-watching, csak oroszul. Ja, így sem lett érthetőbb… szóval, annak idején sem a Szovjetunió, sem a népi Kína vezetése nem rajongott a sajtóért. A sajátjukat sem kényeztették, inkább idomították, a külföldit egyenesen utálták. De nem kicsit.

Viszont tudomásul kellett venniük, hogy létezik, el kellett fogadják, hogy jönnek-mennek mindenféle tudósítók, és azokat csak néha lehet lecsukni: ezért aztán legalább azt a kedvességet megcselekedték, hogy elzárták őket mindenféle információtól, kivéve a hivatalos, hírügynökségi propagandát. Abból okoskodjanak, amit a TASZSZ hírügynökség vagy a Csinghua (Xinhua, akkor még Új Kína) kiad! Nem volt könnyű feladat, de sikerült: Moszkvába, Pekingbe minden hírügynökség a legélesebb elméjű elemzőit küldte, akik képesek voltak a pár mondatos propaganda-hírekből valahogy leszűrni, mi is lehet az igazság. És sok vodka, illetve maotáj fogyott elemzés közben. Olyan, jelentéktelennek tűnő tényekből vontak le messzemenő következtetéseket, hogy a Bolsoj bemutatóján az állami vezetés mely tagjai hányadik sorban ültek, vagy tüsszentett-e Gromiko a második szünetben? Mert ha igen, az jelenthet katonai aktivitást Közép-Ázsia bizonyos térségeiben, de jelentheti azt is, hogy náthás.

Őrület, de az így született elemzések kilencven százaléka pontosnak és helytállónak bizonyult (Magyarországon a boldogult Aczél Endre, valamikori mesterem értett ehhez nagyon). Utalásokból, háttér-információkból, gesztusokból, de ki lehetett hüvelyezni a tényeket.

Ezt hívjuk kremlinológiának.

A fene gondolta volna, hogy egyszer majd így kell belpolitikát is írjunk.

Mert a mostani magyar kormány épp úgy elzárja a valós híranyagtól a maradék kicsiny független sajtót, mint annak idején a moszkvai, pekingi vezetés a nemzetközit. Ilyenkor jön jól a kremlinológiai vagy Kína-figyelői tapasztalat.

Az addig világos, hogy mit jelent, amit Gulyás Gergely nyilatkozott Szilveszter előtt az ATV-nek. Miszerint:

„Azt tudom csak mondani, hogy az ellenzék nagy része nem csupán intellektuálisan szerény képességű, hanem a demokrácia alapértékeit nem tiszteli és végtelenül antidemokratikus.”

Ez, kérem, egészen pontosan azt jelenti, ami oda van írva. Hülyének tartja az ellenzéket, ami jogában áll, ha igaza nincs is, de a tévedéshez való jogát nem vitathatjuk el (mellesleg bármikor szívesen látom akár őt, akár Németh Szilárdot, akár más versenyzőjüket egy intellektuális kvízjátékra, bár valami azt súgja: nem fognak kiállni).

Akkor mondhatjuk, hogy a kormány érthetően kommunikál?

Dehogy mondhatjuk. Ha minden azt jelentené, ami oda van írva, Áder köztársasági elnök újévi beszédét nem lehetne mire vélni. Ugyebár, ő épp pár nappal Újév előtt mondott igent a túlóra-törvényre és a közigazgatási bíróságokra. Ha esetleg nem írja alá őket, akkor sem annulálódnak a törvényjavaslatok, csak akkor visszakerülnek az Alkotmánybíróság elé, normakontrollra, és egyfelől valós alkotmányjogi problémák is felvetődhettek volna, másfelől formai kifogások nemkülönben: azért mindennek volt nevezhető a megszavazásuk, csak szabályosnak nem. Ámde Áder János aláírta őket, így ez a kiskapu bezárult.

Viszont ez esetben miről beszélt Újévkor?

„Csak rajtunk múlik, hogy mire mondunk nemet és mire mondunk igent – fogalmazott a köztársasági elnök a közszolgálati televízióban elhangzott újévi köszöntőjében. Az új esztendőnek számos régi-új elhatározással vágunk neki, a Szilveszter elmúltával azonban néha úgy tűnik, mintha az újévi jókívánságok beteljesülését, az újévi fogadalmak betartását rajtunk kívül álló erők akadályoznák.

Áder János megfogalmazása szerint mondhatunk nemet mindarra, ami mérgezi hétköznapi életünket: az elaljasult közbeszédre, az embertársainkat vallásukban, identitásukban, méltóságukban sértő cselekedetekre.

Külső erők nem akadályozhatják meg, hogy nemet mondjunk a „másokra való mutogatásra, a magunk felelősségének palástolására, a mindenkin átgázoló törtetésre, a becstelenségre, mások tisztességének elvitatására”.

„Mondhatunk nemet az igénytelenségre, az ünnepeinkből gúnyt űző cinizmusra, az érdekek szerint torzított valóságra, a rövidlátó gondolkodásra” – folytatta Áder János. Hozzátette azt is, hogy környezetünk felelőtlen kirablására, a vizeinket mérgező, a levegőt szennyező, a jövőnket felélő kíméletlen valóságra is lehet nem a válasz.

„Mint ahogy mondhatunk igeneket is” – emelte ki az államfő. Majd példaként említette, hogy „mondhatunk igent mindarra, amilyennek a jövőt, a magunk és gyermekeink életét szeretnénk látni”. Otthonaink békességére, az egymással való törődésre, a teljesítmény elismerésére, a tisztességes versenyre, a barátainkat segítő jó szándékra is mondhatunk igent.” (MTI)

Hát ez meg mi a fűzfán fütyülő rézangyal? Áderbe belebújt Hamlet lelke, és most önmagát marcangolja, bűntudata van és így üzeni meg? Hiszen pontosan leírja a kormány politikáját, amikor arról beszél, hogy mire mondhatunk nemet. Aminthogy a tisztességes verseny emlegetése is vörös posztó a közbeszerzések világában, ahol nyerhet megbízatást Mészáros vagy Mészáros, esetleg – kedvező csillagállás esetén – talán Mészáros is.

És ha mondhatunk nemet, ő miért nem mondott?

Ha tudja, mi a helyes, miért nem cselekszik aszerint? Nagyjából még ő tehetné meg a leginkább, mert hirtelenjében Orbán Viktor sem bírna előrántani az ingujjából egy másik köztársasági elnököt.

Vagy épp azt mondja, hogy tudná ő, mit kell, csak nem teheti? Korlátozva vagyon, strázsálják keményen?

Hagyjuk az orosz népmeséket a „jó cár atyuskáról”, aki a gonosz bojárok miatt nem segíthet az ő népén. Ez az atyuska amúgy is csak névleg cár, valójában még hopmester sem.

Áder köztársasági elnök – kremlinológiában és Kína-figyelésben szerzett tapasztalataim alapján – vagy meg sem gondolta, mit olvas fel (mert, hogy nem ő írta, az is biztos), vagy túl korán íratta meg a beszédet. Még december elején, vagy tán előbb, mikor a környülállások mások voltak. És ügyet sem vetett senki a mondatok gyanús aktualitására – ami véletlenül alakult így. Mondatról mondatra elemezve ki lehetne mutatni, melyik mire utal, bár szerintem ezeket a most gyanúsnak tűnő gondolatokat mindkét politikai oldal elmondhatja a másikról.

Szemüveg kérdése, kérem, hogy látjuk őket: jobbról szólnak balra, balról szólnak jobbra, esetleg jobbról jobbra.

Elemzésünk eredménye: Áder is pont úgy értette, amit mondott, ahogyan mondta. Meg ahogyan odaírták neki.

Legfeljebb mindenki más értette úgy, ahogyan neki tetszik.

Hogy kormánykörökben volt-e visszhangja a beszédnek, azt biztosan nem tudjuk, de nem csodálnám, ha most valahol egy állástalan beszédíró épp belezokogna a pálinkájába, mert nem tudja, miből fog ő már ezután élni.

Ahogy azt sem csodálnám, ha észre sem vette volna senki a beszéd különös voltát.

Egy következtetést levonhatunk azonban. Eddig sem volt semmi okunk megbízni Áder Jánosban, ezentúl sem lesz.

„Gyümölcséről ismeritek meg a jó fát” – mondja az Írás.

És a tetteiről a becsületes embert.

Nem a beszédeiről.

Kremlinológiai elemzésünket olvasták.

Tölgyessy: Aligha érjük meg az Orbán-rendszer végét – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Kardos Ernő
-
1
Tölgyessy: Aligha érjük meg az Orbán-rendszer végét – 2018 (szubjektív) legjobbjai

„Mi lesz veled Magyarország?” – címmel tartott előadást Tölgyessy Péter, aki elsősorban a választások után várható politika alakulásáról beszélt. Az alkotmányjogász a választási kampányról csak annyit mondott, hogy egyetlen igaz mondat sem hangzott el, lényegében a hazugságok versenye volt. Tölgyessy szerint az nem tudható, hogy mikor lesz vége Orbán Viktor hatalmának, de valószínű, hogy a kormányfő nem választáson fog elbukni, és a leváltása egy újabb rendszerváltás lesz.

Az apály lehangoló, mert a tenger mellett mindent ellep a sár, a parton tetemek, s a sirályok dögökre vadásznak. S persze a hányódó ladikok egymásnak verődnek, ahogy a peckes jachtok is könnyen széthasadnak.  Az apály hangulata az elmúlást idézi, van ugyan kikötő, ahol még lehet hajózni, de mégis az iszap, a vég, a pusztulás dominál. És a reménytelenség.

Pontosan ilyen apály idején vagyunk most Magyarországon – idézte fel tengerparti élményét Tölgyessy Péter, aki szerint a mai politikai rendszer a vázolt az apály berendezkedése.

A magyar társadalom a nyolcadik éve létezik ebben az apályos reménytelenségben. De

Tölgyessy szerint nemcsak bennünket ejtett foglyul valaki, hanem a világban is érzékelhető folyamat résztvevő vagyunk.

Gyengült a középosztály, s emiatt a legsikeresebb országokban is megjelentek a demokrácia bajai. Romlik az életszínvonal, teret nyer az irracionalitás, ezért elvetik a régi elitek tudását és politikáját, s megjelennek az új politikai erők, amelyek megoldást ugyan nem adnak a társadalom bajaira, de megsimogatják az emberek buksiját. Ezért aztán tömegesen lehet szavazni erre az új, populista elitre. A térségünkben még nagyobb a baj, mert a válságfolyamat nem egy már létező demokráciát, vagy sikeres kapitalista rendszert támadott meg, hanem egy félig működő berendezkedést pusztít el.

Ezért a legtöbb európai országban, sőt, szinte mindenütt, jelen van az a fajta politika, ami nálunk. A lengyelek lényegében ugyanaz csinálják, ami nálunk történik – pedig sokkal sikeresebbek, mint mi – de a térség többi országa is ezen az úton jár, hisz Robert Fico populizmusának van ugyan sajátos nemzeti vonása, de a lényeg hasonlít az Orbán Viktor politikájára. Ez a populistának nevezett folyamat a 2008-as válság idején indult, s azt lehet mondani, hogy ’45 óta a legnagyobb válsága a világkapitalizmusnak és a demokráciának.

Tölgyessy szerint ebbe a trendbe illeszkedik a „mi kis berendezkedésünk”, amelynek a legnagyobb mestere Orbán Viktor, aki mesterien építi fel az apály rendszerét. Pedig ilyen időben nehéz egyben tartani egy országot. Tőlünk keletebbre, Ukrajnában vagy Oroszországban soha nem sikerült a piaci kapitalizmus és a demokrácia alapján stabilizálni a helyzetet, ezért arrafelé még zavarosabb idők vannak, a káosz az úr! Mi talán kelet és nyugat határán vagyunk, az alkotmányjogász azt reméli, hogy a határ „innenső” oldalán.

A politikai zseninek kikiáltott magyarok azonban gyalázatos és szánalmas választási kampányt hagynak maguk mögött.

A kampány utolsó heteiben egyetlen igaz mondat nem hangzott el,

de – Tölgyessy szerint – nemcsak a kormánypártok hazudtak folyamatosan, hanem az ellenzék is. A Fidesz azt szajkózta, hogy féljünk, rettegjük, mert jönnek a migránsok és megesznek bennünket, elveszik a munkánkat, megerőszakolják kislányunkat, feleségünket. Az ellenzék pedig megállás nélkül azt hajtogatta, hogy mindenért Orbán Viktor a hibás, azt próbálták elhitetni, ha nincs Orbán, akkor boldog lesz az ország, s még iskolára is jut pénz. A két hazugság versengett egymással. Egészen elképesztő volt az elbutulás. Arról nem is beszélve, hogy az ellenzék pártjai is gyalázták egymást.

Előadásában Tölgyessy felidézte a rendszerváltás óta eltelt évtizedeket, s megállapította, hogy a térségben a magyarok csalódtak legelőször a rendszerváltásban. Ezen aligha lehet csodálkozni, mert amíg a szomszédos államok a 2004-et megelőző évben 20-28 százalékos fejlődést produkáltak, addig mi mindössze 9 százalékkal növekedtünk. Ami természetesen befolyásolta az életszínvonalat, s amíg a politikusok először ki merték mondani, hogy a nyugat sem lehet mindenben példa, addigra a választók már rég kimondták.

Amerikai kutatások bizonyítják, hogy a magyarok fordultak el legjobban a kapitalizmustól és a demokráciától, s talán a nyugati szövetségi rendszertől is.

Tehát a rendszerváltás megítélése nálunk a legrosszabb, még Ukrajnában és Oroszországban is kedvezőbbnek tartják a változást. Itt pedig sokan azt mondták, hogy jobb volt a kommunizmus alatt.

Erre a jelenségre természetesen azonnal politikát kezdtek építeni, a közélet porondján vívott élet-halál harcot folytatók között azonnal megjelentek azok, akik „másfajta” politikát kezdtek ígérni. Köztük van Orbán Viktor, aki hallatlanul érzékeny a változásokra, s aki nagyon jól ismeri a magyarokat. A változás következményeként a parlamentből kisöpörték a kádári elitet, s megjelent a Jobbik, illetve az LMP. A változás irányát figyelve egyértelmű, hogy a magyar társadalom hétköznapjaiban alig vannak olyan minták, amelyek a kapitalizmushoz, vagy a demokráciához igazodnának. A magyar családok zöme tekintélyelvű, paternalista, s a férfiaknak Orbán visszaadta az előjogaikat. De hierarchikusak az iskolák és a munkahelyek is, Orbán ezeknek is visszaadta paternalista előjogaikat. Ez meghozta az emberek számára az „otthonosság” érzését.

A baloldali kormányok a fogyasztást igyekeztek stabilizálni, s az életszínvonalat emelni. Ezzel szemben Orbán pénz helyett ellenséget ad. Ha majd megszűnik a félelem a migránsoktól, akkor majd lesz valaki más, akitől retteghetünk.

A miniszterelnök hallatlanul hatékonyan gazdálkodik az emberek félelemérzetével.

A váratlan hódmezővásárhelyi győzelemig érzékelhető volt, hogy az ellenzék sejtette: nem tudják a Fideszt legyőzni. Az oppozíció leginkább a mandátumok számának növelésére rendezkedett be, nem pedig a választási sikerre. A közönség reménykedett, elhitte, hogy jön a Szél-, a Karácsony-, vagy épp a Vona kormány, miközben esélytelen, 10 százalék körüli pártokról van szó. Szemfényvesztés volt az egész. Ámbár az Orbán Viktor rendszere stabilnak tűnik, de képes szinte pillanatok alatt összeomlani, ezt a kormányfő pontosan tudja. Az egész hódmezővásárhelyi történet egy ilyen kormánybukásnak tűnt.

Kétségtelen, a fővárosban kétharmados többséget szerzett az ellenzék, de az új pártok nem igazán szerepeltek jól. A kádári gyökerű baloldal nyerte el a mandátumok többségét, de 2010 óta folyamatosan vesztes szériában van.  A Jobbik nem tudta megismételni korábbi sikerét, az LMP pedig bár három mandátummal növelte jelenlétét, továbbra is törpepártnak számít, a Momentum pedig a parlamentbe sem került be. Valójában semmi realitása nem volt a Fidesz legyőzésének, s sajnos újra ott maradtak a parlamentben azok, akik eddig sem voltak képesek a Fideszt leváltani. Tölgyessy azt hangsúlyozta, hogy Magyarország azért maradt el térségbeli versenytársaitól, mert a kádári gyökerű politikától az ország nem tud megszabadulni. Némi ellentmondásnak látszik, hogy Magyarország lemaradása 2010 óta gyorsult fel, amihez nincs köze a kádári gyökerű politikának.

Tölgyessy Péter nem tudja elképzelni, hogy ez a jelenlegi ellenzék valaha képes lenne Orbánt legyőzni.

Az oppozícióban lévő pártok ehelyett egyre mélyebbre kerülnek, már három választást vesztettek el. A sikertelenségben nagy szerepe van a megmondóembereknek, és a nyomásgyakorló csoportoknak is.  A Fidesz rendszeréről azt mondta, hogy apály idején ilyen politika működik. Ráadásul Magyarországon nehéz demokráciát csinálni.” Nincs követhető modell sem, mind a rendszerváltás idején. Orbán rendszere addig működőképes, amíg a megteremtésében közrejátszó feltételek adottak, mint például a középosztály válsága, a kilátástalanság. De a hatalom maga is beleszaladhat a „késbe”, ugyanis ritka, hogy az ilyen rendszer kitölti az idejét. Az előadó szerint a magyarok előbbre jutásához dagályra lenne szükség, tehát nemzetközi fellendülésre, ami elemi erővel repítené fel az országot is. Egyelőre azonban az apály ideje van, de készülni kell, s ha valóban eljön a dagály ideje, akkor lesz ismét Magyarország.

Előadása után kérdésekre is válaszolt Tölgyessy Péter. Paks bővítése szerinte leginkább arról szól, hogy építéséből a kormány pénzt tud lenyúlni. Egyelőre más nem indokolja a fejlesztést, hisz van energiánk, s ráértünk volna az atomerőműről nyolc év múlva dönteni.

Iszonyú a korrupció Magyarországon, ez a társadalom hétköznapjainak is része. Ezért ítéli el olyan nehezen a magyar nép a korrupt politikusokat, erkölcsileg igazán nem is tud felháborodni, legfeljebb irigykedni.  Viszont a kormánypárti korrupció olyan határokat is átlépett, ami már közfelháborodást okozott. Ezért indultak jelentős társadalmi csoportok a Fidesz ellen. Mindez adott némi muníciót az ellenzéknek, s ennek köszönhető az ellenzék fővárosi és hódmezővásárhelyi sikere.

Emellett a kormánypárt nem ismerte fel: Magyarországon nem szabad dölyfös vezetőnek lenni. Itt a Fidesz vezetői úgy viselkednek, mint a kistelepülések feltörekvő urai. A magyar elit soha nem volt ilyen, ha ezen nem tudnak változtatni, abból nagyon súlyos gondok lehetnek.

A bajok legfőbb oka, hogy gyengén teljesít a magyar társadalom; például az osztrák építőiparban ugyanannyi embert foglalkoztatnak, mint nálunk, de teljesítményük hatszorosa a magyarnak. Ebben minden benne van.

A magyarok azt hiszik, hogy ha jól ikszelnek a szavazóhelyen, akkor jobb lesz az életük.

Nem hiszik el, hogy ez csak arra ad lehetőséget, hogy elinduljunk a jobb élet felé. Semmi többet.

Egy bűnszervezet szabadon rabolja saját nemzetét – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Lendvai Péter
-
1

„Sajnos a jelenlegi garnitúra egyszerre küzd hitelességi, intellektuális és szervezeti deficittel. Egy új alakulatnak kell először az ellenzéket lecserélnie ahhoz, hogy Orbán rezsimjétől szabadulni lehessen” – ezt nyilatkozza az ellenzékről Magyar Bálint szociológus, egykori miniszter a Független Hírügynökségnek. Szerinte a maffiaállam, mint definíció írja le legpontosabban az Orbán-rendszert.

  • Maffiaállam, autoriter, vagy hibrid rendszer, vagy  diktatúra
  • A kereszténység alapvető értékeit tagadják meg
  • Orbán: hatalomkoncentráció és személyes vagyonosodás
  • Kultúrharc: a Fideszen belüli leszámolás?
  • Gyurcsány, mint termosztát


Mi történt volna akkor, ha a miniszterséged idején úgy döntesz, hogy a kulturális és egyéb intézmények vezetői csak a te engedélyeddel nyilatkozhatnak, és ezt még levélben is megerősítetted volna?

Eszembe sem jutott volna ilyesmi, de ezt a saját pártom, az SZDSZ sem engedte volna.

És azt mivel magyarázod, hogy az Orbán-kormány ezt a tiltást körlevélben tudatja az érintettekkel, vagyis egy cseppet sem fél attól, hogy annak tartalma előbb-utóbb nyilvánosságra kerül?

Egy régi anekdota jut eszembe erről, a régi NDK-ról. Akkoriban Keleten az NSZK híreit az NDK területének nyolcvan százalékán lehetett fogni, és erről még sem volt hajlandó tudomást venni a szocialista sajtó. A cél tehát nem az volt, hogy eltitkolja a híreket, hiszen azt nem tudta, hanem egyfajta erődemonstráció.

Most már úgy érzi a rendszer, lényegében korlát nélküli hatalommal a kezében, ezt nyíltan megteheti.

Gondolom, erre azt mondanád, hogy a maffiaállam sajátja ez a gondolkodás. De mostanság elindult egy definíciós vita, amely szerint nincs igazad, ez inkább egy autoriter rendszer, mások diktatúrát említenek, legújabban pedig Filippov Gábor meghatározását, a hibrid rezsimet. Te kitartasz a maffiaállam mellett?

A politológiai fősodorban található meghatározások, mint amilyen például a hibrid rendszer is, gyakorlatilag csak a politikai intézmények vizsgálata révén jutnak el rendszer-meghatározásig. E leírások a demokrácia-diktatúra tengely mentén mozognak, és szerintem nem foglalnak magukba olyan dimenziókat, amelyek nélkül nem lehet relevánsan leírni a posztkommunista rendszereket.

Melyek lennének ezek?

Arról beszélek, hogy ezekben a posztkommunista rendszerekben a társadalmi cselekvés három szférája, a politikai, a gazdasági és a közösségi cselekvés – szemben egyébként a nyugat-európai fejlődéssel – csak csökevényesen különül el egymástól.

Egy másik jellemző a patrónus-kliens viszony különböző formákban történő továbbélése. A harmadik jellemző a korrupció jellege, attól függően, hogy az rendszerdevianciának, vagy rendszermeghatározó elemnek tekinthető-e. A negyedik dimenzió a hatalom informális csatornákon történő gyakorlása, s végül a tulajdonviszonyok kérdése, azaz a politika és a gazdaság egymáshoz való viszonya. Nevezetesen:

minél Keletebbre megyünk, annál kevésbé létezik tulajdon politikai hatalom nélkül, vagy politikai hatalom tulajdon nélkül.

Ha ezeket a dimenziókat kizárjuk a rendszer-leíró kísérletekből, akkor csak üres általánosságokhoz jutunk.

Miért?

Mert a szokásos elnevezések leginkább csak abban különböznek egymástól, hogy vagy a demokráciához illesztenek ilyen-olyan fosztóképzőt, vagy éppen diktatúrához illesztenek valamilyen enyhítő jelzőt. Vagy éppen e köztes rendszereket átfogóan hibrid-rezsimnek nevezik. Ezek révén azonban nem lehet megérteni a különbséget – mondjuk – egy lengyel és egy magyar autokratikus rendszer között.

Ezzel szemben a te meghatározásod?

Az én leírásom a posztkommunista rendszerek egy altípusát írja le, azon belül is az autokráciáknak azt a típusát, ami Magyarországra, Oroszországra, Azerbajdzsánra , a Közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokra jellemző. Ezeket nevezem én posztkommunista maffiaállamnak.

Mások viszont azt állítják, hogy a te leírásod azért nem specifikus, mert ilyen rendszerek már előfordultak a világban.

Ilyen formában nem. Érdekes, hogy másutt, például Oroszországban autentikusnak tartják ezt a leírást. Ott úgy veszik, hogy a könyvem Magyarországot mutatja be, de mégis Oroszországról is szól. Természetesen bizonyos hasonlóságok minden nem tisztán demokratikus vagy diktatórikus rendszerben fellelhetőek, de ha én csak annyit mondok az ilyen köztes rendszerekről, hogy ezek hibrid rezsimek, az önmagában nem mond sokat az adott modell természetéről. Vagyis, ha arról beszél valaki, hogy demokratikus intézmények álcájába bújtatott nem demokratikus rendszer, ez nem írja le a különbségeket a különböző autokratikus rendszerek természete között.

Akkor maradjunk a te fogalmi rendszerednél, és közelítsük meg innen a kérdést: Orbán egyfajta kultúrharcot hirdetett, és engem érdekelne, mint egykori miniszter mit gondolsz erről, mi takarhat ez a kultúrharc?

A rendszert én nem ideológiavezérelt, hanem ideológiaalkalmazó rendszernek tekintem, amely nem egy koherens értékrendet képvisel, hanem a különböző ideológiai paneleket alkalmaz a saját uralmi rendszerének igényei szerint. Ha az ideológiai indoktrináció csúcsra járatása jegyében a kulturális kánont akarják megváltoztatni, akkor fel kell számolni e kulturális kánon bevett szakmai intézményeinek, mint az akadémiai intézetek, Petőfi Irodalmi Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Operaház stb. szakmai autonómiáját. Hiszen ezen intézmények által közvetített, mondhatnánk „akkreditált” értékek csorognak alá például az iskolarendszerbe. A helyzet iróniája, hogy ezen intézményeket már jórészt a Fidesz egykor jobb napokat megélt, rezignált mérsékeltjei vezetik, s így ez Fideszen belüli leszámolásnak is tűnik. Ahogy a rendszer az állandó háborúskodásban, ellenségkeresésben bepörög, már a hallgatag, „szakmaizó” lojalitás sem tolerálható. Az Isten, haza, család hármas jelszavának jegyében zajlik a tudomány és kultúra területén megbúvó nemzetidegen ügynökök felderítése.

Ez világos, azt viszont kevésbé értem, hogy mi a funkciója az Isten, haza, család hármasának?

Mikor a rezsim Istenre és a kereszténységre hivatkozik, akkor a kormányt bírálókat próbálja kirekeszteni a kritikai pozícióból, azt sugallva, hogy a bírálatuknak Istennel szemben eleve nem is lehet morális alapja.

Istenre hivatkozva a cselekedeteik megkérdőjelezhetetlenségét sugallják.

Ha a Fradi-pálya felavatásánál a miniszterelnök Istennek és nem az adófizetőknek köszöni meg a beruházást, akkor ezzel rögtön ki is akarja zárni a megalomán stadionépítések megkérdőjelezésének lehetőségét.  Vagy ha a kormány csak keresztény szervezetek – egyébként közpénzből támogatott – karitatív tevékenységét propagálja, akkor ezzel azt sugallja, hogy aki nem hívő, az nem morális lény. Amikor nemzetről vagy hazáról beszélnek, akkor azon csak a velük lojális állampolgárokat, a fogadott politikai családhoz tartozókat értik, kirekesztve a nemzetből, hazaárulónak, nemzetidegennek bélyegezve a kritikusaikat. A rezsim nem a XIX. századi értelemben nacionalista. Az ugyanis az állampolgári jogegyenlőség bázisán nemzetegyesítő nacionalizmus volt. Más nemzetekkel szemben elhatárolódó, de saját területén jogegyenlősítő és befogadó. Orbánék nacionalizmusa nem más nemzetek ellen irányul, hanem a nemzet megosztását szolgálja. Az történik tehát, hogy egy-egy pozitív fogalomhoz stigmatizálandó csoportokat kapcsolnak. Így válnak hazaárulóvá az ellenzéki pártok, a civil szervezetek, a nemzetközi vállalatok. Ami pedig a családot illeti, az ténylegesen nem a családról szól – egyébként ma a gyerekek közel fele házasságon kívül születik -, hanem arról, hogy kizárja az alternatív élet- és családmodelleket, és csak egyfajta családmodellt fogadjon el, valójában a patriarchális családét, amely leképeződése Orbán uralmi modelljének is. Amikor a női princípiumról delirálnak, az semmi másról nem szól, mint a nők alávetéséről.

Ennek a szélsőséges példája gondolom az, amit Hoppál Péter mondott, a Fidesz politikusa megbélyegezte azokat az európai vezető politikusokat, akiknek nincs gyerekük, így például Merkelt, vagy Junckert…

Így van. Mindez mutatja, hogy a hirdetett szlogeneknek semmi közük azokhoz az értékekhez, amelyek egyébként koherensen köthetők lennének hozzájuk. Juhász Pálnak olvasható az írása a legutóbbi Élet és Irodalomban; ott írja le, hogy

miközben a kereszténységre hivatkozik folyamatosan a Fidesz, valójában a kereszténység legalapvetőbb értékeit tagadják meg.

Amikor maffiaállamról beszélek, az nemcsak a kormányzat kriminális jellegére utal, hanem az uralkodó elit szerkezetére is, amely mint egy klán működik, ahol a nem vérségi kapcsolatokat vérségivé stilizálják. Egy ilyen rendszerben a pater familias, a Keresztapa nem kormányoz, hanem minden formális jogosítványon túllépve rendelkezik. És egyben tiszteletet követel magának. Orbán plakátkampánya például, a Tisztelet Magyarországnak, valójában arról a bánatáról szólt, hogy nem tisztelik eléggé.

Mit változtathat ezen a téren a Sargentini-jelentés?

Orbán a Néppártban tudott volna tenni olyan lépéseket, amelyekkel megakadályozza a kétharmados szavazási végeredményt az Európa Parlamentben. De nem tette meg, mert személyes respektet akar, miközben ő ebben a Néppártban már csak egy pária. Respektet ő az EU-szkeptikusok, és a populisták táborában szerezhet. A Keresztapa tisztelet követel, éppen ezért viselkedett olyan provokatív módon a strasbourgi vitában: ha nem tudom a magam képére formálni a Néppártot, akkor olyan helyzetet teremtek, amelyben áldozatként és hősként jelenek meg. Miközben Macron vagy Merkel lényegében megvetik, vagy lenézik őt, úgy érzi, hogy Putyintól, Erdogantól megkapja azt a tiszteletet – és transzparenciát nélkülöző személyes üzleteket-, ami őt megilleti. Orbán, amikor nemzetek Európájáról, nemzeti szuverenitásról beszél, csak azt akarja, hogy az EU fizesse a fogadott politikai családot, az ő személyes gyarapodását, anélkül, hogy beleszólna a pénzek felhasználásába. A nemzeti szuverenitás számára annak a biztosítéka, hogy egy bűnszervezet szabadon kirabolhassa saját nemzetét. A Néppárt, bár elég későn, mostanra felmérte, mi is történik Magyarországon. És azt is látniuk kell, hogy ahogy Orbán annak idején miként hagyta ott a liberális pártcsaládot, s ugyanilyen könnyedén fog átlibbeni a szélsőségesek táborába, ha az kellően megerősödik. Ha a Néppárt nem akar hasonlóan megszégyenülni, nekik kell szakítani Orbánnal.

Az az eljárás, amely most elindult a magyar kormánnyal szemben, és kilátásban van hasonló Lengyelországgal szemben is, vajon visszatérítheti-e a kívánt európai útra ezeket az országokat?

Magyarország és Lengyelország között nagy a különbség a demokratikus rendhez történő visszatérés esélyeit illetően. A lengyelek négy választás előtt állnak, önkormányzati, uniós, parlamenti, majd pedig elnöki előtt. Náluk van esély arra, hogy az ellenzék eredményesen lépjen fel Kaczynskivel szemben.

Mi – a jelenlegi választási törvények, pártfinanszírozási és médiaviszonyok között – túl vagyunk azon a ponton, hogy választáson meg lehessen buktatni a Fideszt, miközben a parlamenti kétharmada még megakadályozható lett volna.

Itt egy pillanatra visszatérnék a rendszerdefiníciós vitára: ha Magyarországot és Lengyelországot egyaránt hibrid rezsimnek nevezem, akkor lényegében semmit nem mondok arról, milyen alapvető különbség van a két autokratikus rendszer között. Kaczynski motivációi a hatalomkoncentráció és ideológia. Ő egy fanatikus, aki hisz az általa képviselt ideológiában. Orbánt ugyanakkor a hatalomkoncentráció és a személyes vagyonosodás hajtja. Az ő rendszere nem ideológia vezérelt, hanem pragmatikusan és cinikusan ideológiaalkalmazó.  Kaczynski a saját országát próbálja pozicionálni a nemzetközi térben, Orbán soha nem Magyarországot, hanem saját személyét, akár olyan áron is, hogy az ország tönkremegy ebbe.  Jelentős különbség ezen autokrtikus kísérletek természetében az is, hogy Lengyelországban a politikai döntéshozás centruma a kormányzó párt vezető testületeiben van, Magyarországon a döntéshozatal kivonult a formális szervezetekből, és a pater familias udvartartásába került. A Fidesz nálunk nem kormányzó, nem döntéshozó szervezet, lényegében csak transzmissziós szerepe van, vazallus párt, a pater familias, a Keresztapa döntéseinek technikai követője. Kaczynskinál is terjeszkedik az állam, és pártkáderek beültetése révén az állam által uralt területekre megpróbál egyfajta monopol hatalmat kiépíteni a politikai intézményekben, a médiában és az állami vállalatokban, de a magángazdaság egyelőre érintetlen maradt. Magyarországon nem pártkádereket ültetnek be pozíciókba, hanem a fogadott politikai családtagjait. Nálunk ez a szociológiai szerkezete az uralkodó elitnek. A lengyeleknél a gazdasági életben a szabad piac dominanciájáról beszélhetünk, miközben nálunk viszont kapcsolati gazdaságról van szó, ahol a piac egyre nagyobb szegmensét uralják patrónus-kliens viszonyok. Kaczynski a híveit pozíciókkal jutalmazza, Orbán a pozíciókon kívül vagyonnal. Ennek a vagyonnak a forrása döntően az államilag szervezett és monopolizált korrupció, sőt még annak nem is a hagyományos formái. Ez azt jelenti, hogy a magánvagyonok állami segédlettel történő erőszakos lerablása is a rendszer szerves része. Kaczynski rendszere  egy konzervatív autokrácia irányába halad, ahol a politikai intézmények megszállását nem kíséri a gazdaság magánérdekű kisajátítása. Ezzel szemben Magyarország egy posztkommunista maffiaállam, ahol egy politikai vállalkozás a korrupció centralizált és monopolizált formáin, a kapcsolati gazdaság rendszerén keresztül lényegében megszállja a gazdaságot.  Nálunk nem oligarchák ejtik foglyul az államot, hanem egy politikai vállalkozás az államhatalom révén ejti foglyul az oligarchákat és a gazdaságot. Lengyelországban egyébként a váltás esélyei – ezáltal is – nagyobbak, hisz ott szabadabb a gazdaság, az állami média kivételével a sajtó is, az önkormányzatok sokszínű ellenőrzés és vezetés alatt állnak, és a pártszerkezetet tekintve Kaczynski a jobbszélen van, miközben van hiteles jobbközép és liberális párt, miközben Magyarországon egyik sincs. Itt inkább hasonlít a helyzet az oroszországi, szintén maffiaállami pártstruktúrához.

Vannak a marginalizált ellenzéki pártok, amelyek ugyan nincsenek megvéve, vagy megzsarolva a kormány által, de a mozgásterük korlátozott. Ilyen a Demokratikus Koalíció, ahol a pártelnök személye, mint egy termosztát, be van állítva, négy-hat százalékra és onnan se föl, se le. A második kategóriában a domesztikált pártok találhatóak, amelyek egzisztenciálisan, de adott esetben ügynökök révén is függnek a Fidesztől. Ilyennek tekinthető az MSZP, az LMP és a Liberálisok.

Ez volna az álellenzék?

Hát lényegében már mindegyik álellenzék. De még így is lett volna esély az áprilisi kétharmad megakadályozására, ha az LMP nem így viselkedik, nem bizonyítja egyértelműen –amit az azóta történtek még inkább igazolnak -, hogy domesztikált pártról van szó. A harmadik kategória a likvidált pártok csoportja, ebbe a helyzetbe próbálták szorítani a Jobbikot, amelyet az Állami Számvevőszék segítségével pénzügyileg igyekeznek ellehetetleníteni. A negyedik kategória a kamupártok csoportja, amelyeket már az uralkodó párt segédletével hoznak létre. Ilyennek tekinthető Toroczkai szélső jobbos pártja. A magyar pártstruktúra így néz ki, lényegében nem működik, nem is bírnak mozgósító erővel, mint ahogy ezt a hétvégi tüntetés is mutatta. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kereslet lenne rendszerellenzékiségre, kínálat viszont nincsen.

Meddig?

Sajnos a jelenlegi garnitúra egyszerre küzd hitelességi, intellektuális és szervezeti deficittel. Egy új alakulatnak kell először az ellenzéket lecserélnie ahhoz, hogy Orbán rezsimjétől szabadulni lehessen.

Ez a kormány csúnyán el fog bukni – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Lendvai Péter
-
0
Ez a kormány csúnyán el fog bukni – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Felvettem a kesztyűt Orbánékkal, és ígérem: sok kellemetlen pillanatot fogok okozni a rendszernek – ezt mondja Ujhelyi István, az MSZP Európa-parlamenti képviselője a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Azt mondja: előbb-utóbb ez a rendszer csúnyán meg fog bukni, minél tovább húzza annál csúfosabba. A képviselő, akit most folyamatosan támad a jobboldal, arcképével ellátott babát fel is akasztottak egy budapesti téren, állítja: az önkormányzati választásokon megroppantható a Fidesz-hatalom, csak megfelelő személyiségeket kell hozzá találni.

  • Végletesen kettévált az ország
  • Orbán egy lepusztult Uniót akar
  • A kormányfőt csak a szélsőjobb ünnepelte
  • Ilyen uszítással máshol nem találkozunk
  • Az LMP hazudott Botkának

Örülök, hogy így, egyben látom.

Én is. A fejem a helyén van, látja ott a nyakamon, és nem is lógok lefelé.

Megrendítette az, ami történt?

Az intenzitása. Napi nagyjából nyolcszáz üzenetet és e-mailt kapok – mostanában már valamivel kevesebbet -; jól látszik, hogy a fideszes trollgépezetnek ki van adva, hogy rám kell szállni. Egyébként, ha egy-egy posztom alatt van ezerkétszáz reakció, abból kilencszáz támogató, viszont a kommentek minimálisan a halálomat akarják. Ők nyilván tapsoltak annak, hogy kvázi felakasztottak a volt Köztársaság téren.

Ebből mire következtet?

Arra, hogy most megtalált a Fidesz és a jobboldal engem, mint fő ellenséget. Ennek még politikai értelemben lehetne akár haszna is, nem is bánnám, mert azt gondolom, hogy bennem emberükre akadtak, nem vagyok ijedős fajta, de persze a politikai kultúra rongálása hihetetlen károkat okozhat. A történések sajnos azt bizonyítják, hogy végletesen kettévált a magyar társadalom, szinte képtelenség egy Orbán-hívőt meggyőzni arról, hogy mondjuk a repülőgép az luxusrepülő, a jacht luxusjacht, és egyik sem járna a miniszterelnöknek, legalább is egy normális demokráciában. Ezt ezek az emberek sosem fogják elfogadni, mint ahogy azt sem, hogy az az igazi hazafi, aki Magyarországot az Unión belül akarja tartani.

Orbán-hívőkről beszélt, de a Fidesz-szavazók ennél szélesebb kört jelentenek. Közülük találni olyanokat, akik elfogadják, hogy nem a legtermészetesebb dolog egy állami pénzzel kitömött oligarcha gépén röpködni, illetve véletlenül mindig a jacht tartózkodási helyéhez közel landolni?

Három féle Fidesz-szavazó van. Az egyik, aki minden áron és bárhova követi Orbán Viktort, a reformkommunistától a liberálisig, egészen a szélsőjobbig, bárhova. Ez a követő mag, a szekta. A második körbe azok a fideszesek tartoznak, akik maguk is tudják, hogy az nem teljesen normális, ami itt zajlik, de meggyőzik magukat arról, hogy az országot így kell vezetni, hogy olyan korszakot élünk, amikor egy illiberális típusú, autokrata berendezkedésű szisztéma szükséges, mert így könnyebb kormányozni. A harmadik réteg pedig azért Fidesz-szavazó, mert úgy érzi, hogy nincs más kormányozni képes erő.

Ez most önkritika?

Az is. Eltelt nyolc év, és bár lehet azon vitatkozni, hogy jól vagy rosszul kormányoztunk-e, de én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a legrosszabb szocialista-liberális kormány is jobb volt, mint a mostani. A demokrácia és a gyermekeink jövője szempontjából mindenképpen. Én most lettem igazából „politikailag érett felnőtt”, a húszas-harmincas éveimben láttam közelről a saját kormányzásunkat, hiszen, államtitkár voltam, ma már látom, mit kellett volna másként, és mit kellett volna határozottabban csinálni. De, amit mondani akarok: meg fog bukni ez a kormány, méghozzá nagyon csúnyán. Ez a rendszer nem tud már elkopni, buknia kell, és maga alá fogja temetni Orbánt és az oligarcháit.

Nem a vágyálmok beszélnek Önből?

Nem, a történelmi tapasztalat. A kérdés tehát nem a bukás, hanem, hogy meddig húzza még ez a rendszer. Minél tovább húzza, annál durvább lesz a vége.

Igen, vannak, akik azt mondják, hogy Orbánt utol fogja érni, ha nem most, lehet, hogy csak húsz év múlva, nem pusztán a bukás, a büntetőjog is…

Így van. Éppen ezért ellenez a miniszterelnök minden olyan európai együttműködést, amely átnyúlik a határokon, és belezavar az ő hatalmába. Az orbáni rendszer egyszerűen összeférhetetlen az Európai Unió működésével és szellemével. A kettő nem létezhet egyszerre, ezért próbálja meg Orbán szétcincálni az Uniót. Nem akar ő kilépni, már csak azért sem, mert nem kockáztatja meg, hogy a magyar embereket erről megkérdezze. Neki egy gyenge, lepusztult, intézményeiben döntésképtelen Unióra van szüksége, mert egy erős szövetség pillanatok alatt elszippantja a levegőt az ilyen autokrata állam elől. Ha kritizáljuk az Európai Uniót – én magam is megteszem, amikor kell -, akkor az első helyen látjuk azt, hogy a mai intézményrendszer képtelen megküzdeni a külső és belső kihívásokkal, legyen az gazdasági, vagy éppen migrációs kihívás. És azért képtelen, mert a saját daganatos, rákos sejtjeivel sem tud mit kezdeni, lásd akár Magyarországot, vagy mostanság Olaszországot.

Nyilván azért nem, mert ez szövetségi rendszer arra jött létre, hogy a tagállamok együttműködjenek, és nem arra, hogy egyes tagállamok hogyan tudják kijátszani a közösen megalkotott szabályokat…

Nem teljesen. Azért jött létre, mert volt olyan korszak, mégpedig a XX. század korai időszakában, amikor az ilyen típusú vezetők saját hatalmi építkezéseik miatt egymásnak ugrasztották a népeket. Ennek lett az eredménye a pusztító világvége hangulat. Ma az emberek semmiben nem különböznek, ugyanolyan társadalmakban élünk, és ugyanúgy, demokratikus körülmények között hatalomra juttatunk ilyen fazonokat. Olyanokat, akik képesek bárkit, bármikor egymás ellen uszítani. Az Unió tehát azért jött létre, hogy még egyszer ne fordulhasson elő ilyen.

Gondolom ezért is, no meg a liberális gondolat jegyében, született az az elhatározás, hogy legyen helyük az Unióban a szövetséget ellenzőknek, az Euro-szkeptikusoknak. Ugye maga Orbán Viktor is harcot hirdetett, az Unión belül, az Unió ellen.

Ő addig létezik, amíg valakivel csatázhat, amíg valakit legyőzhet, amíg győzelmi jelentéseket adhat, és fújhatja a harci kürtöt. Ha ez nincs, abban megszűnik az orbáni vonzerő, hiszen kormányozni nem kormányoz. Látunk ma Magyarországon kormányzást? Tudjuk, milyen stratégiánk van az energiaellátástól az egészségügy rendbetételéig? Vagy akár a nyugdíjrendszer távlatos kihívásaitól a magyar szakmunkásképzés megoldásáig? Nem. Nincs kormányzás. Csak kommunikációs kormányzás van, semmi más.

A migrációra utal?

Nincs más témája.

Ebből a szempontból a Sargentini-jelentés megszavazása, mintha komoly fordulatot jelentett volna, hiszen ott rengeteg egyéb téma is előkerült. De, a megszavazása óta, mintha fordulat következett volna be, illetve némi visszalépés. Nem így látja?

Részben igaz ez a megállapítás. De ezek a képviselők – azokra a külföldiekre gondolok, akik megszavazták a jelentést – nem azzal kelnek és fekszenek, hogy mi van Magyarországon. Megszavazták a jelentést, hogy elinduljon valami a jogállamiság helyreállítása érdekében, ezt tették többségükben a néppártiak is, mert ennyi volt a dolguk. Illetve még annyit tesznek, hogy sürgetik az osztrákokat, hogy az Unió soros elnökeként, hogy tűzzék még az ősszel a Tanács napirendjére a magyar kormány demokrácia-dúlását. Az lesz a következő fordulópont. A Néppártnak egyébként most az az érdeke, hogy májusig, az EP-választásokig altassa az ügyet, mert nem akarja Orbánt odalökni a szélsőjobb emelvényére. De visszatérve arra, amit az imént említett, hogy az Európai Unió széket és megszólalási lehetőséget ad a legszélsőségesebb elemeknek is. Döbbenetes volt: a Sargentini-vita után egyetlen néppárti képviselő sem ment oda Orbán Viktorhoz azért, hogy gratuláljon, vagy legalább elköszönjön tőle. Körbevette viszont vagy harminc, neofasiszta szélsőséges őrült és rajongott rocksztárként szelfizgetett a magyar kormányfővel a parlamenti ülésteremben. Olyan figurák, akikkel saját hazájukban sem áll szóba senki, csak a hasonszőrű szélsőségesek. Orbán viszont büszkén fényképezgetett az európai szélsőjobbal.

A folyosói beszélgetésekben, ott Brüsszelben, vagy Strasbourgban mi hangzik el Magyarországról, illetve a magyar kormányról, netán magáról Orbánról?

Érteni kell azt a logikát, hogy másként működünk az EP-ben, mint itthon. Nekem most is fut több jelentésem, ennek érdekében pedig napi szinten kell együttműködnöm minden frakció delegáltjával. Ami azt jelenti, hogy mi szakmai vitákat folytatunk, és egyáltalán nem érdekes, hogy ki hova, melyik párthoz tartozik. Ezért aztán nagyon sok felületen találkozom olyan képviselőkkel, akik nem a baloldalhoz tartoznak. Éveken keresztül nem hitték el azt, amit Magyarországról olvastak. A hazug „nemzeti konzultációval” kapcsolatban még túlzásnak is vélték azt az állítást, hogy a kormány nekirontott Brüsszelnek. Most döbbentek rá, hogy milyen elképesztő kommunikáció zajlik a magyar kormány részéről. Nevezzük nevén a történteket: a világháború óta demokratikus országban ilyen uszító kormányzati propagandával nem találkoztunk.

Ebben azért Orbánnak vannak bőven társai, a magyar országgyűlés elnöke például aberráltnak nevezi a baloldalt, úgy, ahogy van.

Hallottuk már azt korábban is, hogy genetikailag van belénk kódolva a hazaárulás is. Ebből az őrületből nem fognak tudni kiszállni. Sokan hitték azt, hogy az újabb kétharmad után konszolidálni fogják a társadalmat, Viktor majd megnyugszik, de ez nem következett be. Nem tud konszolidálni.

Ha már konszolidáció: a Néppárt két területen kért hátralépést Orbántól, a CEU és a civilszervezetk ügyében. Nekem azonban erősen hiányzott a kívánságlistáról a hazai média helyzete. Ez nem zavarja az uniós képviselőket?

De, hiszen a Sargentini-jelentés egyik pontja kifejezetten erről szól. És én határozottan haragudtam Manfred Weberre, amikor ezt a mentőövet bedobta Orbánnak, hogy ha az említett két területen hajlandó változtatni, akkor minden rendben lesz, miközben nekünk, akik itthon élünk, jóval több hétköznapi problémánk van, mintsem, hogy leegyszerűsítsük a CEU ügyére. Mert, ha Orbán megígéri, hogy maradhat a CEU, azzal megoldódik a közmunkások, vagy a kisemmizett magánnyugdíjpénztárosok helyzete? Megoldódik az összes olyan jogfosztás, ami itt nyolc év alatt végbement? Vagy a fékek és ellensúlyok rendszerének szinte teljes lebontása? Dehogy is. És igen, a médiapluralizmus kérdése sem. Ez az ajánlat egy kétségbeesett kísérlet volt Weber részéről, amiről először azt hittem, hogy sikeres lesz és a Néppárt majd bekapja a horgot, Orbán pedig kihasználja a lehetőséget. De a magyar kormányfő már annyira képtelen a konszolidációra, hogy ígérni is alkalmatlan. Ő már a saját pártjával is háborúban áll. Most éppen két olyan néppárti politikust támadtak meg, akik az ENSZ-ben szólaltak fel, az egyik a migrációs ügyekért biztos, görög, néppárti, kereszténydemokrata politikus, a másik a lengyel Tusk, aki ugyancsak Orbán párttársa. A Fidesz által állandóan hivatkozott „brüsszeli elit”, amelyet le akarnak váltani, valójában Orbán Viktor és a néppárti vezérkar.

És, most akkor egy hirtelen váltással, önnek mi a viszonya a saját pártjával, az MSZP-vel? Mert ebben korábban volt némi törés…

Nagyon jól tudok együtt dolgozni az új pártvezetéssel. Amit a Tóth Bertalan-Harangozó Tamás kettős csinál a romeltakarításban és rendcsinálásban, és egy új szervezeti forma megszervezésében, az az MSZP új, jó korszakát vetíti előre.

Volt egy olyan hír is, hogy a RED mozgalomból, majd a választások után, egy új baloldali pártot fog építeni. Most ezzel mi van?

Az ott lévő fiatalok nagyon aktívak, és dolgoznak. Én nem pártot alapítottam, pont azért, mert az egész ellenzék nagyon rossz időszakát élte, beleértve az MSZP-t is. Folyamatosak voltak a napi belső és külső viták, annak akartam esélyt adni, hogy egy politikai mozgalommal túllendüljünk ezen a helyzeten és tovább tudjunk dolgozni. Azóta tisztult a helyzet, az MSZP és a Párbeszéd szövetsége erős, és képes lehet az összes politikai mozgalom, így a RED mágnesévé válni.

Tudom, hogy ön barátja, földije, harcostársa Botka Lászlónak. Vissza tudja csábítani a párthoz?

Laci itt van velünk, és meg fog küzdeni Szegedért. Nem egyszerű ilyen, minden mocskos állampárti eszközt is bevető orbáni körülmények között egy várost megtartani, de a legjobb úton tartunk efelé. Mi mindenben támogatjuk egymást, ahogy eddig is tettük.

De azért sértett ember, nem?

Levont konzekvenciákat az egész ellenzéki oldal elmúlt néhány éves működése alapján. És most akkor hadd szúrjak oda az ellenzéki oldalon lévőknek. Az LMP kifejezetten ígéretet tett Botkának, hogy ha vállalja a miniszterelnök-jelöltséget, akkor beállnak mögé. Most, hogy látjuk, mi zajlik az LMP-ben, és hogy kétharmada lett újra Orbánnak, van-e kétségünk afelől, hogy hazudtak akkor Lacinak. Két éve azzal kellett neki szembesülnie, hogy az ellenzék egy része nem azért dolgozik, hogy megbuktassa az Orbán-rendszert.

Ezt a saját pártjára is értette…

Igen, arra is. De a Tóth Berciék által vezetett pártban azok, akik a frontvonalban vannak, mind ugyanazt gondoljuk. Mindannyian a rendszer végét akarjuk.

Igen ám, de az emberek, a választók a biztonság garanciáit nem látják az ellenzék részéről. Éppen ezért a többség az egyéni túlélésre koncentrál, mert látják: minden fontos pozícióban, a legtöbb településen a Fidesz emberei ülnek.

Igen, ez tökéletes helyzetkép, az emberek tényleg félnek. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy az áprilisi választásokon többen voltak a Fidesz ellen, mint mellette. Ezért az önkormányzati választásokon meg kell teremteni az ellensúlyát a központi Fidesz-hatalomnak. És ehhez minden adott. Mert azok, akik korábban szétszavaztak, legközelebb egy jól kiválasztott személyre voksolnak, vagyis a legjobb Márki-Zayokat, Tóth Józsefeket, Botka Lászlókat és Csige Tamásokat találják meg, akkor az ilyen polgármester-jelöltekkel megroppantható a rendszer. Igen, igaza van: nekünk védelmet kell biztosítanunk azoknak, akik károsultjai ennek a rendszernek. Tudom, hogy ez most illuzórikusnak tűnik, de hiszem, hogy képesek vagyunk az önkormányzatok jó részét visszavenni.

Ehhez dolgozni kell…

Igen, dolgozni kell.

Hadd intimpistáskodjak: amikor megérkeztem, azt láttam, hogy Márki-Zay Péterrel tárgyalt…

Valóban. Éppen arról beszéltünk, hogy az önkormányzati választásokra meg kell csinálnunk azt a modellt, amellyel ő nyerni tudott. Hosszú éveken keresztül büdös volt mindenkinek a szocialistákkal leülni, de ez megfordult, és mára a jobb-közép mozgalmak is természetes szövetségesként tekintenek ránk. Nagy fantáziát látok abban, hogy összeszedjünk minden helyi civil közösséget, és essünk neki a jövő őszi választásoknak, mert hiszem, hogy megroppantható a Fidesz. Ehhez persze el kell menniük szavazni azoknak, akik áprilisban is megtették ezt, s nem a Fideszre voksoltak. Ennek az előszele lesz az EP-választás.

Az Ön munkájának hányad része most az Unióban a „hazaárulás” és mennyi a tényleges uniós munka?

A haza védelmében dolgozom, mert azok az igazi hazafiak, akik ilyen körülmények között is kiállnak a magyar állampolgárok érdekei mellett, igen: az Orbán-kormánnyal szemben. A Haza/Szeretet/Európa hármasáért dolgozom, és ezt mindig el is mondom. Négy év alatt egyébként komoly szakmai karriert futottam be az Európai Unióban, szerénytelenül kijelenthetem, hogy a turizmus első számú európai politikusa lettem, miközben a közlekedési bizottság alelnökeként is nagyon komoly dossziéim futottak. Megtaláltam a szakmai helyem, ez azonban nem vigasz a magyar helyzetre. Ezzel nem lehet itthon nyerni. Így aztán most az energiáim nyolcan-kilencven százalékát az MSZP jó szereplésére fordítom. Felvettem a kesztyűt Orbánékkal, és ígérem: sok kellemetlen pillanatot fogok okozni a rendszernek. Egyébként én magam is szeretnék EP-képviselő maradni, de ezt majd az MSZP fogja eldönteni, hogy kinek milyen listás helyet szán. Egyelőre azt érzem, hogy számítanak rám, hiszen megbíztak a kampányfőnöki teendőkkel, és bíznak az orromban is…

A magyar jobboldal (nacionalizmus) veszélyes algoritmusa

FüHü
-
0
A magyar jobboldal (nacionalizmus) veszélyes algoritmusa

Akik nem ismerik a saját történelmüket, kénytelen megismételni azt, mondta állítólag valamelyik okos ember. Hozzátehetjük, azok is ismétlik (más okos emberek szerint), akik ismerik, de most maradjunk az első szentenciánál, éppenséggel a magyar jobboldal történelmére gondolva.

De tovább is megyek ennél: a magyar nacionalizmus (jobboldal) nem érti a saját működési elveit, algoritmusát – talán mert nem tanulmányozza, illetve politikai nyereségvágyból elhazudja a saját történelmét. Pedig ha ismerné ezt az algoritmust és nem hazudná el a történelmét, ez megóvhatná a még elkövetendő hibáitól és kudarcaitól. Két ilyen egymásba metsző algoritmust látok:  egy történeti-genetikusat, ti. ahogy a jobboldal hibái egymásból következtek Magyarországon az utóbbi 150 év történelmében és fokozatosan rombolták a nemzetet, amely pedig elvileg a jobboldal (a nacionalizmus) legfőbb értéke és hivatkozási pontja. A másik algoritmus logikai (pontosabban a matematikából ismert kvázi topologikus konvergencia), miszerint a magyar jobboldal (a nacionalizmus) a legtisztább formája, az etnicizmus felé konvergál és minden távolodást ettől a határértéktől kudarcként él meg, ami kielégítetlenné és instabillá teszi, amit aztán újabb konvergens lépésekkel próbál feloldani.

A történeti algoritmus szerint a nemzetiségi törekvések és az antant mellett a magyar nacionalizmus (jobboldal) – egyfelől a magyarosító törekvésekkel a vele ellentétes nemzetiségi törekvések kivédésére, másfelől egy sor közjogi kérdés napirenden tartásával Bécs ellenében, azaz a Magyar Királyság belső gyengítésével – nélkülözhetetlen, ha nem a legterhesebb tényező volt a Trianonhoz vezető úton. Miután (részben) előidézte Trianont, hasonló rövidlátással, amely már a butaság határát súrolta, Trianon revízióját tette a saját – a magyar nacionalizmus (jobboldal) – fő küldetése a két világháború között, amely küldetés azonban – a többszörösen téves logikai és politikai stratégia miatt – a magyar nacionalizmust (jobboldalt) végleg a nemzet ellen fordította: Hitler szekeréhez kötötte, egyebek mellett a doni katasztrófához és a Holocausthoz vezetett, nem mellesleg pedig érvet adott a bolsevik megszálláshoz, amelyekkel kapcsolatban a magyar nacionalizmus (jobboldal) természetesen mossa kezeit.

Közben minden erejével a Monarchia mai analógiáját, az EU-t bomlasztja, amely – csakúgy, mint annak idején a Monarchia – egyedül lenne képes kellő modernizációs erőt kifejteni a magyar nacionalizmussal (jobboldallal) szemben, hogy közel százötven évnyi súlyosbodó károkozás után végre termékenyebb pályára állítsa, ám a magyar nacionalizmus (jobboldal) megmarad annak, ami mindig is volt: a hülyék ide vonatkozó részének ujjongásától kísért rombolásnak, és mint ilyen megy előre a nemzetvesztésben rendületlenül. Röviden: a magyar nacionalizmus egyetlen történeti kudarcsorozat.

A konvergenciahiba – azaz a történeti logikát keresztbe metsző, a találkozási pontjaikon iszonyú pusztítást előidéző másik algoritmus – a magyar antimodernizációs nacionalizmus természetének köszönhető: hogy a legtisztább megnyilvánulási formája, amelyre mindig tör, az etnicizmus, azaz a tiszta, homogén magyar „fajiság” ideájának leképezése. Ennek köszönhető a xenofóbiája, a tapasztalati tényekkel szembeni averziója, a sérelmi és félelmi politikája, a modernizációs hatásokkal szembeni fellépése. Ugyanez miatt a magyar nacionalizmusban mindig potencialitás marad a pogromokra és a tömeggyilkosságra való hajlam – ti. mert nem része a természetének a belső gát az etnicizmus tiszta állapotának előállítása előtt, illetve minden külső gátat „magyartalannak”, „nemzetietlennek” érez. Az egyetlen eszköz a tiszta etnicizmus mint határérték elérésének megelőzésére a nacionalizmus demokratikus mederben tartása, azaz ha jobboldali kormány is van hatalmon, kutya kötelessége – ha már a máról beszélünk – a demokráciát minimálisan komolyan venni és nem a végletekig manipulálni, amikorra már valóban csak álruha marad az etnicizmus logikáján.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a helyzetnek a tragikus és veszélyes voltát. Ez az etnicizmus az impotens demokratikus-liberális ellenzékiség és az ilyen kultúra hiánya miatt teljesen védtelenül hagyja a társadalmi kisebbségeket egy eseteges politikai válságban.

Béndek Péter

Halottgyalázó élmunkások

Szele Tamás
-
0
Halottgyalázó élmunkások

Illenék valami emelkedett témával foglalkozni az év vége alkalmából, a világegyetem tágulásától a kategorikus imperatívuszig, különös tekintettel mindkettőnek a török tévésorozatokra gyakorolt hatásával, csak hát ez mégis hírlap, hírrel foglalkozik, vagy a hír visszhangjával, légyen bár az év utolsó napja, akkor is. A hír pedig most is az, ami tegnapelőtt: eltávolították Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről.

Nyilván nem tőlem tetszenek megtudni, de lássuk, mi következik ebből a tényből? Nézetem szerint elsősorban szimbolikus jelentősége van, a Fidesz mindig imádta a szimbolikus politizálást, most azt üzeni ezzel Orbán Viktor, aki szó szerint fél lábával Nagy Imre koporsójára hágva emelkedett a magyar politikába, hogy most már semmi szüksége sem indokokra, sem elődökre, kidobja az ősök viaszképmását, mint egy hitehagyott római patrícius, mától indoklás nélkül tesz, amit akar.

Mondjuk ez sok jót nem jelent, de lényeges változást sem a dolgok menetében.

Undorítóbb azonban, hogy a kormánysajtó keselyűi már köröznek Nagy Imre emléke fölött: két nap alatt három írásban gyalázták a mártír-miniszterelnököt. Mondjuk három hónappal korábban még magasztalták volna (sőt, tették is), de a következetesség luxusát ők nem engedik meg maguknak, ők nem vitorláznak a sajtó vizein, hanem viszi őket a szél, és bárhová is érkeznek, utólag mindig tudják, hogy épp oda indultak. Csak ennek jó vége nem szokott lenni, mármint az efféle elvtelen tányérnyalásnak, de hát lássunk példákat!

Az első keselyűmadár Nagy Imre sírján Bálint Botond volt, a Pesti Srácoktól, aki szerint „Óriási hibát követünk el, ha megbocsátunk Nagy Imrének!” Már a cím erős: tessék elképzelni ennek az embernek az akaraterejét, önfegyelmét, mellyel ezt a bizonnyal szívéből fakadó véleményét harminc éven át titkolta! De most, most végre kiírhatja magából, enyhül a sajgó, eleven seb, mely mindvégig lelkében égett (ja, akkor is, amikor október 23-i vezércikket írt).

Azt mondja: „Ha jól tudom, vagy jól sikerült a nyomok eltüntetése, vagy Nagy Imre saját kezűleg nem ölt.” Jól tudja, uram, nem ölt, ellenben képzeljük el ugyanezt a mondatot Kalkuttai Teréz anyával: rá is pont annyira és ugyanolyan sértően érvényes, mint Nagy Imrére. De folytatja:

„Nagy Imre bűneit semmiféle gesztus, semmiféle hőstett nem teheti jóvá, nem teheti meg nem történtté. Óriási hibát követtünk el, amikor megbocsájtottunk neki. Ezzel a megbocsájtással azt mondtuk, hogy voltak rendes kommunisták is. Hogy a kommunisták meg tudnak változni, hogy van megbocsájtás a kommunistáknak.”

Érdekes világképe lehet az úrnak. Ugyanis abban az időben, őszintén vagy sem, majd’ minden felnőtt magyar állampolgár így vagy úgy kommunistának mondta magát, de legalábbis szimpatizánsnak, illetve ha mégsem, akkor kellemetlen helyen tartózkodott, meglehetősen sokáig. Ezen épp Nagy Imre enyhített volt. Nagyon nehéz volna azt mondani, mondjuk Kövér László vöröskatona nagyapjáról, miszerint bölcs előrelátással helyezkedett így 1919-ben, hogy majd később belülről bomlaszthassa a rendszert. Hogy Nagy Imre kommunista volt? Igen, a maga módján. Hogy ezért lehetett miniszterelnök? Nos, azt maga sem gondolja komolyan, hogy ha Nagy Imre nincs, Hruscsov Mindszenty bíboros miniszterelnökségét támogatta volna…

Igen, Nagy Imrével a legnagyobb bajuk a mai keselyűknek a világnézete. Tegnap még nem volt baj, ma az: rövidesen meggyalázzák majd Angyal István és a többi, 1956-ban bevallottan baloldali forradalmár emlékét. Már várom, mikor veszik elő az igen rosszemlékű Fehér Könyvet annak bizonyítására, hogy 1956-ot voltaképpen a volt tőkések, földesurak és az egyház (melyik egyház? Valamelyik, mindegyik, bármelyik) követte el, senki más – ugyanis érdekes módon a mai magyar rezsimnek most épp úgy érdeke ezt állítani, mint annak idején Kádárnak.

De menjünk tovább. Hosszú, unalmas, ámde legalább méltatlan írás a Mandineren, „Rövid kurzus Nagy Imréről” címmel. Azért hosszú, mert a cím jelzi, hogy rövid. Bezony ebben is Nagy Imre a két lábra állt patás Ördög, több ok miatt azért is, mert – amnesztiát adott a politikai elítélteknek. Hát, amint látom, szerzőnknek semmi sem elég, az amnesztiát is sokallja. Akkor azonban nem tudom, kettőjük közül ki is a sztálinista: ő vagy Nagy Imre? Idézzük:

„Az 1953-as amnesztia nem vonatkozott a legtöbb politikai elítéltre. A szabadon engedettek nem kapták vissza ingóságaikat, nem térhettek vissza lakóhelyükre. (…)1954 őszétől kezdték szabadon engedni a koncepciós perekben elítélt kommunistákat és szociáldemokratákat.”

És csak őket? Szerzőnek ajánlanám figyelmébe bizonyos Faludy György „Pokolbéli víg napjaim” című kötetét, ugyanis Faludy is akkor szabadult, onnét (Recskről) szabadult, de valahogy a leglazább kategorizálás mellett is képtelenség őt akár kommunistának, akár szociáldemokratának nevezni. Költő, író, műfordító, az volt, de pártember soha. Ezzel a magvas gondolattal azt a Faludyt kommunistázta le a Mandiner, aki annyi csodás átkot szórt a sztálini terrorra. És ha lenne a Mandinernek orosz verziója, abban Szolzsenyicint kommunistáznák.

De jöjjön még egy nagy durranás jobbról, megint a Pesti Srácoktól, egyenesen az öregágyúból, ugyanis megszólaltatták a harci tarackok legrozsdásabbikát, Stefka Istvánt is. Ő már világosan bemutatja a baloldaliaktól mentesített 1956 hivatalos ikonosztázát:

„Pongrátz Gergely, Tóth Ilona, Hegedűs László, a mentős, Wittner Mária, Regéczy-Nagy László, Obersovszky Gyula újságíró, Tollasi Ilona,  Végvári Vazul, a szerzetes, Pákh Tibor, Mansfeld Péter…”

Mondtam, hogy Angyal István ki fog esni a kegyekből. A jellemes voltáról és elveihez minden áron való ragaszkodásáról roppant kevéssé ismert Stefka most is brillírozott: ha halottgyalázás esetén egyáltalán használható ez a kifejezés. Kommunistázás, a mártír emlékének sárba tiprása… nincs is már gyomrom elemezni.

Az ember elmereng a honi politika játékain. És ha holnap valamiért nem Nagy Imrére kell haragudni, hanem másra? Mondjuk Hunyadi Mátyásra? Róla mit írnak majd? Hogy gyanús származású, vaskezű feudális önkényúr volt, aki kíméletlenül adóztatta népét? És ha netán Kossuth kerül majd a célkeresztbe? Előszedik a Zemplén megyei árvaszék homályos pénzügyeit?

Elő bizony. Pocsék emberek aljas írásai, amiket csak részben pénzért, nagyobb részt inkább külön jutalom, karrier, hatalom reményében követnek el.

De a dolgok logikája mégsem csorbul.

Az Orbán-rendszer szembefordult Nagy Imre és 1956 emlékével.

Kik álltak melléje?

(Igaz, a legtöbben már korábban melléje álltak).

A Kádár-huszárok.

Mondom én, lesz itt még új kiadása a Fehér Könyvnek is.

Ha csak csoda nem történik az új esztendőben.

Csodát kívánok 2019-re, mindannyiunknak.

Más úgysem segít rajtunk.

„Az elmúlt húsz évben mindig megtaláltak, amikor szükségük volt rám. Most meg listára kerültem.” – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Kardos Ernő
-
1
„Az elmúlt húsz évben mindig megtaláltak, amikor szükségük volt rám. Most meg listára kerültem.” – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Az első döbbenetet a felháborodás, majd a szolidaritás váltotta fel, miután az egykor jobb napokat látott Figyelő című hetilap nemzetközi hírű magyar tudósokat, civileket és jogvédőket igyekezett a „Soros-bérencek”közé sorolni. A közgazdászok mellé állt a Corvinus Egyetem komplett tanszéke, mert mint írják: megvédik Csaba Lászlót, Chikán Attilát, és Kornai Jánost, akik nemcsak a magyar közgazdasági szakma ikonjai, de nemzetközi szinten is a legkiválóbbak közé tartoznak. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Csaba László szerint a lajstromozás, a félelemkeltés eszköze, ami soha nem indul el magától. 

Az lepte meg inkább, hogy a Figyelő összeállított egy listát, amelyen „Soros zsoldosai” szerepeltek, vagy azon döbbent meg jobban, hogy ön neve is a listára került?

Ez utóbbi nem lepett meg, mert hosszú évek óta vagyok a CEU oktatója, tehát a listára kerülésem egyértelműnek látszott. Erkölcsi kötelességemnek is tartom, hogy minden nyilvános szereplésemen, vagy írásom végén közöljem: a Közép-európai Egyetem tanára vagyok! Azóta különösen így van ez, amióta a kormányzat politikai támadást indított az egyetem ellen.

Azon viszont

el vagyok képedve, hogy Magyarországon listáznak. Ez rendkívül rossz emlékeket ébreszt mindenkiben, aki a történelmet ismeri.

Ezen a listán ráadásul halottak is szerepelnek, Ernest Gellner 1995-ben, Hanák Péter történész 1997-ben, Tóth István György, az MTA doktora 2005-ben, Yehuda Elkana 2012-ben, Doyle Klier pedig 2007-ben hunyt el. Ők aligha lehetnek összeesküvők, valamikor persze valóban tanítottak a CEU-n.

A Figyelő „tényfeltárásának” rendkívül alacsony színvonalát jelzi, hogy hiányzik a „Soros bérencek” listájáról az a Bozóki András, aki Gyurcsány minisztere volt, s aki ezért a mellőzésért talán meg is sértődik majd.  Szerepel viszont a világhírű Kornai János, aki az elmúlt öt évben semmiféle kapcsolatot nem tartott az egyetemmel.

Mi volt az első gondolata, amikor meglátta a „Soros bérencek” listáját, akiket a Figyelő a kormány, vagy az ország ellenségének próbál beállítani?

Először azt hittem, hogy vicc az egész! Aztán arra gondoltam, hogy a lista egy túlbuzgó, de kezdő újságíró zsengéinek egyike. Látszik ugyanis, hogy a szerző nincs tisztában a szakmája alapjaival sem, hisz az információ ellenőrzése alapvető kötelesség! A harmadik gondolatom az volt, hogy a Schmidt Mária lapjává züllött Figyelő már korábban arról kezdett cikkezni, hogy meg kellene vizsgálni a CEU-t. Ezt Lázár János először visszautasította, ám a kormány végül szigorú intézkedésekkel próbálta ellehetetleníteni az egyetemet.

Akik ismerjük az irányított sajtó gyakorlatát, tudjuk, hogy soha nincsenek véletlenek. A Pravda szemleírója sem szokott magától búsongani a közel-keleti helyzet miatt, a háttérben mindig az orosz politika szándékát kell fürkészni. Ma azt gondolom, hogy a „Soros-bérencekről” szóló lista emlegetése a társadalom megfélemlítését szolgálja. Persze túlteljesítő, túlbuzgó emberek minden rendszerben akadnak, tehát az ilyen akciókról sem mindig a párt legmagasabb szintjein döntenek. De az is biztos, hogy egy ilyen félelemkeltő kezdeményezés soha sem indul el magától.

Gondolja, hogy ez a sorosozás még a kampány lendülete, vagy csak az folytatódik, ami elkezdődött? És befejeződik-e egyáltalán?

A miniszterelnök megszólalásai, mindenekelőtt a március 15-i beszéde alapján úgy tűnik, hogy a választási hadjáratot – amely sokféle törvényt sértett -, nem akarják abbahagyni. Továbbra is politikai feladat: „Soros embereinek megállítása”, vagyis az évek óta tartó kampányüzem folytatódik. Ne felejtse el, hogy jövő évben lesz önkormányzati választás, ami mindig „visszavágó” szokott lenni, illetve jön majd az Európa Parlament magyar képviselőinek megválasztása is. Az intézménynek nagyon nagy hatásköre van, és a Fidesz befolyását növeli, ha sok embert tud odaküldeni. Legutóbb a német külügyi intézet igazgatója tartott előadást a CEU-n, s ő mondta, a brüsszeli parlamentből is látják, hogy mi történik Magyarországon, de a CDU számára lényeges a „hasznos hülyék” jelenléte.

Amíg ilyen nagy létszámú az uniós Fidesz frakció, addig a szavazataik megszerzése érdekében a Néppárt behunyja a szemét, vagy elfordítja az arcát. Ez a politika.

Említette már, hogy az ilyen listázásnak nagyon rossz az emléke Magyarországon, ezért is furcsa, hogy a tulajdonos, Schmidt Mária, akit történészként tartanak számon, ilyen módszerhez nyúl.

Alig hiszem, hogy Schmidt professzor-asszony saját maga szerkesztené a lapot. Van ott főszerkesztő is, Lánczi Tomikának hívják. Azért hívom így, mert édesapjával együtt tanítottunk a Corvinuson, s gyerekkora óta ismerem. Tomika önjáró fiú. Három éve együtt léphettünk fel egy uniós fórumon, s olyan kioktatást kaptam tőle, amilyet kezdő korom óta senkitől. Tomika olyasmit vágott a fejemhez, hogy félreértem az Európai Uniót, túlságosan is a tényekre alapozó, ezért „álobjektívista” a felfogásom, amely ökonomista szemléletet eredményez. Nem ez visz előre, hanem az „akarat”, a „jövőkép” meg a „mozgósítás”! A fórum résztvevői elkerekedett szemmel hallgatták, magam sem hittem a fülemnek. Pedig akkor még Tomika nem volt főszerkesztő.

Majd

amikor Tomika átvette a Figyelőt, akkor úgy fogalmazott, hogy ezt a lapot az értékelvű újságírás fórumává kívánja fejleszteni, ami magyarul azt jelenti, hogy propagandakiadvánnyá kívánja silányítani. Sikerült!

Valószínű, hogy minden egyes cikkhez nem kell a tulajdonosasszony engedélyét kérni, de ezért feltételezem: Schmidt Mária tudott arról, hogy milyen listát akar produkálni a lapja. Tomika ugyanis magától nem érzékeli, hogy Magyarországon mit jelent listázni.

Az világos az ön számára, hogy milyen elvek alapján állították össze ezt a listát?

Még csak azt sem mondhatnám, hogy kizárólag a kormánnyal kritikus emberek vannak a listán. Inkább azokat igyekeztek megalázni, akiket legegyszerűbb keresőszavakra feldobott az internet. „Soros bérenc” lett például kollégám, Ürge-Vorsatz Diána, aki napi ügyekben szinte soha nem nyilatkozik, s akkor sem kritikus a kormánnyal. Vagy említhetném Boytha Györgyöt, aki 2010-ben bekövetkezett haláláig a Fidesz feltétlen támogatója volt. De listára került Várady Tibor jogász-akadémikus is, aki a Harvardon is tanított, volt miniszter Jugoszláviában. A bérenc vádat azzal utasította vissza, hogy őt eddig csak Seselj csetnikvezér ügynöközte le. Viszont nincs a listán Bozóki András, aki egyetemünk oktatója, és rendre odaszól a kormánynak, s e „mellőzés” miatt talán meg is sértődik.

Állítólag az utóbbi időben már jelentkezni is lehetett a listára, s ezt egyre többen meg is teszik.

Valóban. A Figyelő ugyanis felajánlotta, hogy a listára be lehet jelentkezni, amellett, hogy töröltetheti is magát, aki inkább ezt szeretné. Az akadémián is elindult egy kezdeményezés, mert a gazdaság- és jogtudományok osztályának szélesebb köre jelentkezni akar.  Magam is megtenném, de ugye én már rajta vagyok.

Kíváncsian várom, hogy jelentkeznek-e majd olyanok is, akikről tudjuk, hogy Soros György pénzén tanultak, mint például Orbán Viktor, Schmidt Mária, Kövér László, Deutsch Tamás és Kovács Zoltán. Gyakorlatilag a fél Fidesz felkerülhetne a listára, nem gondolja?

Akik már „bizonyították” kormányhűségüket, azokat nyilván nem akarja a Figyelő sem „besározni”. Ráadásul az említett politikusok a hazai „Soros kampány” értelmi szerzői. Feltételezem: csak az került listára, aki méltatlanná vált a Fidesz bizalmára, mint mondjuk: Chikán Attila professzor, aki nélkül a Fidesz nem jöhetett volna létre. Nem mellesleg miniszter is volt, és az akadémia rendes tagja, s a nézeteit sem váltogatja a politika igényei szerint. De vannak, akik hiányoznak még, hisz Illés Zoltán, a második Orbán kormány környezetvédelmi államtitkára is itt tanít a CEU-n. Valószínű, elsőre őt nem dobta fel a keresőprogram.

Professzor úr, önről is tudható, hogy egy időben Orbán Viktor gazdasági tanácsadója volt, holott már abban az időben is a CEU oktatója volt.

Igen, én ma is ugyanazt a tanítom, mint tíz éve. Kisebb, de szociálisan érzékeny állam, stabil államháztartás, euró bevezetése, nyugati szövetség, stb. – ezek a klasszikus konzervatív gazdaságpolitika kulcsszavai. Az euró bevezetését már 2002-ben javasoltam, nem csak azért, hogy ne inflálódó valutánk legyen, hanem mert ez a jó lenne a nemzetnek. Én ma is ezt mondom…

A miniszterelnök környezetében is mindig tudták, hogy a CEU-s emailemre kell küldeni a meghívót, ha Orbán Viktor beszélni akar velem. Akkor ez nem zavarta őket. Emlékszem, a bankunióval kapcsolatos több, mint 500 oldalas anyagot is a „Soros” egyetemre küldték át, kérve, hogy segítsek. Még emlékszem, a nyár kellős közepén, rekkenő hőségben egy nap alatt kellett a nehéz angol, jogi szöveget átnéznem. Szívesen segítettem. Az elmúlt húsz évben mindig megtaláltak, amikor szükségük volt rám. Most meg listára kerültem.

Azt nem tudjuk, hogy meddig találják meg, a hírek szerint a CEU, az ország legversenyképesebb egyeteme feltehetően áttelepszik Bécsbe. Ezek után ön is költözik?

Ez az ügy még nem zárult le, egyelőre a budapesti óráimra készülök.  A rektorunk, Michael Ignateff azt jelentette be, hogy a bécsi városvezetés 1 euróért 99 évre felajánlott egy kaszárnyát, amelyben el lehet indítani egy amerikai stílusú campust. Ezt az ajánlatot az egyetemünk elfogadta, s az ajánlat segítségével elindítjuk majd az alapképzést, amelynek hiánya a magyar kormány egyik kifogása volt. A másik pedig az, hogy eddig nem volt amerikai képzésünk, de mára elindítottunk egyet a Bard College társaságában. Ha minden igaz, akkor a magyar kormány képviselői épp a napokban ellenőrzik. Tehát a politika mindkét kérését teljesítettük, technikai értelemben további kifogásuk már nem lehet. Az viszont nem világos, hogy a kormány elfogadja-e, s a parlament elé terjeszti-e a működésünkhöz szükséges jogszabályokat.

Miután mindenki számára előnyös, hogy budapesti árakon amerikai diplomát adunk ki, abban reménykedünk, hogy a törvényi rendezés rövidesen lezárulhat. Ha mégis költözni kell, az egyetem épülete, intézményei, a könyvtár, a kutatóközpont akkor is itt marad, hisz 35 milliárdért készült el a CEU két új intézménye, nyilván nem fogjuk a Századvég Alapítványra hagyni.

A közelmúltban tartott előadásában Tölgyessy Péter azt hangsúlyozta, hogy szerinte Orbán Viktor azért választotta azt a megtapasztalt politikai stratégiát, amibe jócskán belefér a gyűlöletkeltés, mert apály van a világban, s emiatt kell ellenségkereső, populista, oroszbarát politikát folytatni. Egyetért?

Nem értek egyet. A világképemet a közgazdasági látásmód határozza meg – ebben Lánczi Tomikának igaza van -, s azt látom, hogy a világ tőzsdéi egészen jól teljesítenek. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a munkanélküliség alacsony, a gazdasági növekedés pedig elképesztően jó. A politikában kétségtelenül érzékelhető valamiféle visszarendeződés, ami a korábbi időszak globalista és demokratikus értékeinek meggyengülését jelenti. De ilyet láttunk már, s tudjuk, hogy akár a globalizáció, akár a demokrácia hullámokban megy előre, s van trendje! De a világban alapvetően konjunktúra, fellendülés van.

Az igazi veszélyt ott érzem, amiről Tölgyessy Péter az előadásának végén beszélt, tehát ha egy ország elengedi, vagy elüldözi a legtehetségesebb embereit – mondjuk különböző listák segítségével – vagy nem díjazza a teljesítményt, vagy ha gyenge a közigazgatás szabályozásának minősége, akkor az az ország kimarad a világ fejlődéséből. Mi tehát egyszerűen lemaradunk!

A mai politikával felgyorsítjuk a lemaradásunkat, hiszen ha „a tanuló társadalom” időszakában a „tanoncok világának” visszahozásával bíbelődnek, akkor kimaradunk a negyedik ipari forradalomból. Ez az igazi baj, mert belemanővereztük magunkat a lemaradásba!

A környező országok politikája – a lengyeleket leszámítva – nem követi a magyar példát, talán ezért a szomszédjaink már rég megelőztek bennünket. Tehát van más politika, csak a magyar nép nem akarja?

Azt hiszem, hogy a választásokon nem valóságos politikai alternatívák között választ a szavazó. Gyakorlatilag egyszerű üzenetek között dönt az állampolgár, s egy magyar faluban aligha morfondírozik valaki azon, hogy tényleg kimaradunk-e a negyedik ipari forradalomból, vagy sem. A kampány a mi esetünkben is végletekig le volt egyszerűsítve, így átment az üzenet. A szavazófülkében azt kellett eldönteni, hogy „mi, vagy a káosz?” S valóban, a kormányfőnek igaza lett. Az ellenzék még azt sem tudta eldönteni, hogy tényleg vissza akar-e lépni a másik javára, illetve az esetleges kormányprogram egyeztetésről még csak szó sem esett. Ezzel

az ellenzék tökéletesen bizonyította, hogy alkalmatlan a kormányzásra.

Átment az üzenetet, győzött a Fidesz. De mi lesz ezután?

A megalakuló Orbán-kormány helytelenül vonja le a következtetést, ha azt hiszi, bármit megtehet. Emlékszünk, hogy Antall József 1990 tavaszán megnyerte a választást, ősszel már ott volt a taxisblokád, s aztán alig bírt a kormányzati ciklus végéig a víz felszínén evickélni.  De említhetném az ország számára egyébként sok tekintetben hasznos Bokros-csomagot, ami a szocialista kormány népszerűségét és legitimációját rendkívüli mértékben aláásta. Két példa a közelmúltból, ami azt üzeni, hogy „láttunk már karón varjút!” Ha az Orbán-kormány azt hiszi, hogy bármit megcsinálhat, könnyen elcsúszhat egy banánhéjon. Ennek azért nagy a veszélye, mert a kormányzatban, annak tagjaiban hihetetlen nagyra nőtt az önbizalom, a túlbuzgás. Eluralkodott az önhittség, s ilyenkor jönnek a bajok, amelyek megbuktathatják, vagy legalábbis gyengíthetik a kormányt.

Nem sikeresek, gazdagok szeretnénk lenni! – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Kardos Ernő
-
1
Nem sikeresek, gazdagok szeretnénk lenni! – 2018 (szubjektív) legjobbjai

 Az „amerikai álom” világszerte ismert és vonzó ábránd, még akkor is, ha már az Egyesült Államokban sem hiszik teljesen, hogy valaki képes a származásától, a vagyoni helyzetétől vallásától vagy a bőrszínétől függetlenül érvényesülni. De vajon van-e „magyar álom”? – erre a kérdésre kereste a választ a Policy Solutions politikai elemző intézet. A szakemberek azt vizsgálták, hogy milyen jövőt álmodnak a magyarok saját maguk és Magyarország számára. Az elemzésből kiderül, hogy ragaszkodunk a szociális biztonsághoz, de elutasítjuk a szabad versenyt. Boros Tamás elemző szerint a magyarok elfogadnák a diktatúrát is, ha kiszámíthatóságot hozna, de semmiképpen sem vágynak rá.

 

Mi magyarok gyakran álmodunk, vagy álmodozunk, csakúgy, mint az amerikaiak?

Ugyanúgy biztos nem. A klasszikus amerikai álom szerint ugyanis mindenkinek megvan a lehetősége, hogy megcsinálja a szerencséjét. Amikor elkezdtük a kutatást, mi is arra voltunk kíváncsiak, hogy nekünk, magyaroknak van-e speciális, csak ránk jellemző álmunk, egyáltalán: álmodozunk-e a saját jövendőnkről?

A mi személyes jövőnkről van szó, vagy inkább a nemzet jövőjéről?

A kettő nyilvánvalóan összefügg. A magyarok valamivel több, mint harmada álmodozik, érdekes módon az iskolázottabbak a leginkább. Ugyanennyien állítják, hogy egyáltalán nem szoktak álmodozni, mert az nem racionális tevékenység, az ide tartozók szerint az ábrándok kergetése rózsaszín ködbe vesző gyerekes dolog. Van aztán a harmadik nagy csoport, amelynek tagjai korábban, amikor még fiatalok voltak, álmodoztak ugyan, de ma már úgy érzik, hogy nincs semmi értelme; úgysem javul az életük, semmi kitörési esélyük sem maradt, elvesztették a reményt, s nem is foglalkoznak a jövővel.

Abban biztos voltam, hogy a fiatalok többet ábrándoznak, de azt nem tételeztem fel, hogy a férfiak inkább álmodozók, mint a nők. Mi ennek az oka?

Nem álmodozóbban a férfiak, csak a jelek szerint a nők között több a csalódott, emiatt kiábrándultabbak, s feladják az álmodozásnak még az esélyét is.

Az álmok valóra válásához a csodát várjuk, vagy vannak terveink, határozott elképzelésünk a jövőről?

Ebben az esetben is három jól megkülönböztethető részre oszlik a társadalom, az emberek egyharmada kifejezetten racionálisan tervezi a jövőjét, s lépésről lépésre próbálja megvalósítani az álmait. A másik nagy csoport tagjai viszont elvetik a szisztematikus munkát, terveik megvalósításához ők inkább segítséget kérnek, itt elsősorban barátok, rokonok, meg a család jöhetnek szóba. A társadalom húsz százaléka pedig kifejezetten a szerencsére vár.

Az igaz, hogy sokan inkább imádkoznak, mint dolgoznak?

Minden tizedik ember – főleg az idősebb korosztály – számít az imára az álmai megvalósításához. A társadalom elég tekintélyes hányadát teszi ki a csodára vágyók, az imádkozók, illetve a másoktól segítséget kérők tömege. Ők azok, akik elsősorban nem saját erejükre, hanem másra alapozva várják álmaik megvalósulását. Nagyon érdekes még az is, hogy a külső segítség alatt szóba sem kerül a kormány vagy az állam intézményes segítsége. Pedig szinte közhelyszámba menő igazságnak számított – ami ezúttal nem igaz – hogy a magyarok elsősorban az államtól várják a támogatást. Ez azt is jelenti, hogy a magyarok többsége csalódott a kormányban, ma már nem hiszik, hogy a hatalom akarja, tudja segíteni az állampolgárok ügyeit. A társadalom elenyésző része mondta csupán, hogy az állam tud, és akar is segítséget nyújtani az embereknek álmaik megvalósításához.

Pedig szinte mindenki álmodozik nyugati bérekről, tehát magasabb fizetésekről, egészségesebb életről, boldog kapcsolatokról. Még miről szoktunk álmodozni?

Például az utazásról, tehát a tengerpartok, a világvárosok, és más földrészek meglátogatásáról. Az ország elhagyása, idegen tájak felfedezése az, ami meglepő mértékben foglalkoztatja az emberek fantáziáját, pedig mi azt feltételeztük, hogy ez csak a gazdag emberek hóbortja.

Az is „megálmodják” honfitársaink, hogy mindez mennyi fizetéssel váltható valóra?

Ezt leginkább az életkor dönti el, a 29 évnél fiatalabbak többsége legalább nettó 300 ezret vagy többet szeretne keresni fejenként, havonta.

Ez olyan, mint a havi 200 pengő fix?

Hasonló, de az élénk fantáziájú fiataloknál a teljes társadalom „olcsóbb”, legfeljebb havi 200 ezres álmokat sző. Ez számít ma „álomfizetésnek”.

Lehet azt mondani, hogy ez reális, vagy inkább földhözragadt álom? 

A nyugat-európai fizetésekhez képest mindenképp földhözragadt, de ha tudjuk, hogy minden második magyar nagyjából nettó 130 ezer alatt keres, akkor azt is mondhatjuk, hogy a 200 ezres álom majdnem másfélszerese a realitásnak.

Az amerikai álom lényege, hogy aki tehetséges, annak az anyagiak ne akadályozzák a képességeik kibontakoztatását. Ezzel szemben a magyar állomra mi jellemző?

A magyar álom kifejezetten fizetésközpontú, tehát a magyaroknak legfontosabb a jólét.

Nem a teljesítmény?

A magyar álom nem teljesítmény-centrikus, tehát nem individuális; az átlag magyar nem sikeres, hanem gazdag szeretne lenni. De végül is a tisztes megélhetéssel is megelégszik. Az ország népének pedig Ausztria és Svájc az álomországa, az ottani bérekkel megelégednénk, de mindezt olyan környezetben, amely nélkülözi a kemény versenyt. Szeretnénk, ha újra a Kádár rendszer biztonsága, kiszámíthatósága érvényesülne, csak annál jóval magasabb életszínvonal mellett, és kockázatok nélkül.

Ma gyakran vita van arról, hogy beleálmodjuk magunkat a történelmi korokba, a Kádár rendszer mellett vannak, akik visszasírják a Horthy érát. Miért vonzódnak a magyarok a diktatúrához?

Téved, mert az emberek nem vonzódnak a diktatúrához, a Horthy rendszert csak kevesen jelölték meg álmaik koraként, a Kádár rezsimet inkább visszasírják. De szó sincs arról, hogy a diktatúra, vagy a szólásszabadság elfojtása, esetleg az egypártrendszer vonzaná az embereket. Viszont szeretnék a biztonságot, kiszámíthatóságot, a jogegyenlőséget, és az igazságosságot, tehát a demokrácia továbbra is vonzó maradt Magyarországon.

De a biztonság érdekében tudomásul veszik a diktatúrát?

Ha kiszámíthatóságot hoz, eltűrik, de nem vágynak rá. A magyarok álma egy kontinentális típusú szociális piacgazdaság, amilyen eddig nem volt Magyarországon, talán a Kádár rendszer áll a legközelebb ehhez a berendezkedéshez, ezért van iránta vonzalom, nem pedig a diktatúra miatt.

Amit viszont a leghatározottabban elutasítanak a magyarok, az az orosz típusú diktatúra, ami beleszól a mindennapjaikba, de ugyanígy távol áll tőlünk az Egyesült Államokban, vagy az Angliában működő szabad versenyes kapitalizmus. Sokan mondják például azt, hogy nem kéne másolni Európa nyugati felét, járja Magyarország a saját útját. De akik ezen az állásponton vannak, ők is azt szeretnék, ha az ország jövője az Európai Unióhoz kötődne. Még akkor is, ha a menekültkérdés – köszönhetően a mai kormánypropagandának – sokakat elbizonytalanít.

Van különbség a politikai beállítódás és az álmok között? Másról álmodik egy Fidesz hívő, mint a Jobbikos, vagy a szocialista?

Inkább az életkor az, ami meghatározza az álmok tartalmát. Persze azt érzékeltük, hogy a baloldaliak számára fontosabb érték az egészség, az egész ágazat helyzete, vagy az oktatás. A jobboldali szavazók inkább foglalkoznak a menekültek, az idegen vallásúak letelepedési kérdéseivel. Alapvetően azonban mindenki magasabb életszínvonalat, nyugatra tekintő erős gazdasággal rendelkező országot szeretne. Ezekben nincsenek jelentős különbségek.

Ha jól láttam, megkérdezték, hogy melyik rendszerváltás utáni kormány alatt volt legjobb a magyaroknak. Lényegében senkivel nem voltak elégedettek?

Senkivel, a legtöbb megkérdezett csak a vállát vonogatta. Egy jelentős társadalmi csoport azt válaszolta, hogy egyik rendszerváltás után kormány alatt sem volt igazán jó a magyaroknak. Nem csoda tehát, ha sokan az egész rendszerváltás után időszakot csődként élték meg. A lakosság alig ötöde mondja azt, hogy még a második-harmadik Orbán kormány alatt volt a legjobb, mások számára Horn Gyula baloldali kormányzása volt a legeredményesebb. De a rendszerváltás utáni időszakot a magyar társadalom alapvetően elutasítja.

Sokan állítják, hogy Orbán Viktor azért lett liberálisból jobboldali, mert a nacionalizmus, a tradicionális értékek közelebb állnak a magyar társadalomhoz.  Így van?

A kutatásunk azt mutatta, hogy a tradicionális értékek fontosságáról talán van némi társadalmi konszenzus, de ma a politikának nem ezek a legfontosabb hívószavai. Az Orbán rezsim támogatói elsősorban az eredményesebb gazdasági- és pénzügyi politika miatt támogatják a hatalmat, gondolok a növekvő életszínvonalra, és az emelkedő bérekre. Minden más, amivel a mai hatalom operál, az csak máz. A tömegek számára egyáltalán nem vonzó a nacionalizmus, vagy az hamis nemzeti retorika.

Az világos az ön számára, hogy az amerikai álom, ami a teljesítményre, az önmegvalósításra épít, az nekünk miért nem vonzó?

Azt hiszem, nálunk nincs meg az a védőháló, amely egy sikertelen vállalkozás esetén megóvja, felfogja az embert. Az amerikai polgár, ha belebukik valamibe, attól még képes enni adni a gyerekének, sőt, ha az tehetséges, még tanulhat is. Egy nyugat-európai vagy skandináv család csőd esetén sem hullik a semmibe, mindig van módja az újrakezdésre, mert van mögötte egy erős állami talapzat, ami megvédi. Ez nálunk hiányzik, Magyarországon az állam segítő keze nem ennyire erős, nem is ennyire segítőkész.

A mi történelmi előképünkben a kudarcot szenvedett ember külföldre menekül, vagy főbe lövi magát. Összefügg ez azzal, hogy mennyire hiszünk abban, hogy az álmaink megvalósulhatnak?

Más kutatásokból tudjuk, hogy alapvetően pesszimista nemzet vagyunk. A mi felmérésünk szerint viszont a magyarok közel fele azt mondja, hogy megvalósulhatnak az álmai, már akinek vannak egyáltalán. Tehát azt mondhatom, hogy az ország ma optimistábban tekint a jövőbe, mint akár csak néhány éve.

Továbbiak

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség

eskişehir escort sakarya escort eskişehir escort bayan