Érdekes

Kisasszony, kérek egy erős feketét, ma feketékről és fehérekről lesz szó, meg olyanokról, akik nagyon fekete-fehérnek akarják látni ezt a különben szép, színes világot. Mint például Kovács Ákos énekes, a kormány hű dalnoka, kobzosa és a női jogok valamint kiteljesítendő princípiumok közismert szakértője.

Mármost az történt, hogy ez a Kossuth-díjas előadóművész, akinek a munkásságát én magam ízlésbeli okok miatt nem túlzottan tanulmányoztam, de nyilván sokan kedvelik, mások meg nem annyira kedvelik (én az utóbbi csapatot erősítem), Londonba utazott. Mégpedig turnézni, ami azt mutatja, hogy tevékenysége iránt van fizetőképes kereslet – ha nem lenne, akkor ugyanis a Keleti Pályaudvar aluljárójában gitározna, és adna elő népszerű filmzenéket.

Tovább megyek: mással is előfordult már, hogy Londonba utazott, elég sok magyar állampolgár ott is él, nyilván ők alkotják a közönséget, mely jegyet váltott Kovács Ákos hangversenyére. Mert attól nem tartanék, hogy a velem majdnem egykorú, tehát ötvenegy éves énekes titokban vezetné a brit slágerlistákat.

Azokat nyilvánosan szokás vezetni.

Tehát ott tartunk, hogy Kovács Ákos magyar állampolgárságú, megbecsült, Kossuth-díjas előadóművész, kinek számait egyesek kedvelik, mások ezzel szemben nem annyira, Londonban áll, és videót készít. Meg kell állapítsa, hogy Londonban van hely, és számos utca.

Tehát így kell értelmezni a hajdani operett szövegét.

De milyen hely ez a London? Emberek járkálnak benne, az utcán, földig ér a lábuk és nem mindegyik fehér.

Adjuk át a szót ez ügyben az énekesnek:

„Ez olyan, mintha Kazincbarcikán lennénk, vagy Fehérgyarmaton, csak teljesen más. Európa jövőjéről lehetne elmélkedni gyerekek. Olyan, mintha Mozambikban lennénk, vagy nem tudom, Líbiában.”

Vagy Egyházasszentkereszten, Kelebiában, Portlandban, Hangcsouban, Madocsán, Willendorfban, Madridban és Nuku’alofán, mely a festői Tongai Királyság fővárosa.

Engem is sokkolt, mikor gyermekkoromban rájöttem, hogy a világ legnagyobbrészt roppant módon hasonlít saját magára, így például a város-, megye- vagy országhatár átlépése nem függeszti fel teszem azt a gravitáció törvényszerűségeit vagy nem lesz más helyeken bíborvörös és szőrös a víz. Eléggé nem szép a világtól, hogy egy egész csomó hely sok szempontból egyforma, holott eltérhetnének egymástól jóval nagyobb mértékben is, de sajnos, bele kell nyugodnunk a megváltoztathatatlan tényekbe.

És nehezen hinném azt is, hogy amennyiben London számos utcáin színes bőrű közönség jár, valamint kel, az komolyan befolyásolná Európa jövőjét. Tehát nehezen szánom rá magamat, hogy csak emiatt elmélkedjek kontinensünk holnapjáról. Egyébként szívesen foglalkozom a kérdéssel, de pusztán ez a látvány távolról sem indít elmélyült meditációra a tárgykörben.

Már csak azért sem, mert Londonban és általában a brit szigeteken soha nem volt ritka látvány a színes bőrű ember. Soha nem volt kuriózum. Akkor tartsunk most egy kis történelemórát.

Már Stonehenge építőiről bebizonyította egy friss kutatás – londoni kutatók az újkőkorszakból eredeztethető, Angliában talált emberi maradványok DNS-szerkezetét hasonlították össze Európa többi részén található, ugyanebből a korból származó maradványokkal – miszerint a vizsgált emberek a mai Törökország területén található Anatóliából indultak el, először az Ibériai-félszigetig mentek, majd onnan vették észak felé az irányt, és Krisztus előtt 4000 környékén értek el Nagy-Britanniába.

Tehát migránsok voltak. Sőt, közel-keletiek.

Anatóliából időszámításunk előtt 6000 környékén indult el egy masszív népvándorlás, addig Európa területén leginkább csak kisebb utazó törzsek éltek, akik gyűjtögető, vadászó-halászó életmódot folytattak. Az Anatóliából ide érkező csoportok voltak azok, akik a gazdálkodás alapjait megteremtették. Egy részük a Duna vonalát követte, de voltak, akik elindultak a mediterrán vidékek felé. A maradványok elemzése szerint ebből a vonalból származnak a Britanniában talált emberi maradványok is, amelyek a spanyol és a portugál, azaz ibériai mintákkal mutattak egyezést. A vizsgálatok szerint ők Nagy-Britannia nyugati partjainál érkeztek a szigetre, és ők lehettek azok, akik a monumentális kőépítmények hagyományát megteremtették a szigeten.

A legrégebbi brit emberi maradvány időszámításunk előtt 7100-ból származhat, a rekonstrukciós vizsgálatok alapján sötét bőre és kék szeme lehetett, míg a későbbi hódítókra ez nem volt jellemző, ők inkább világosabb bőrűek és sötét szeműek voltak.

Összefoglalva: a világosabb bőrű bevándorlók sötét bőrű őslakosságot találtak a szigeteken. Akkor most ki kinek az elődje?

Semmi fontossága. De színes bőrű emberek jöttek Britanniába a római legiókkal is szép számmal, Arthur király legendakörében Sir Palomides mellékneve egyenesen „szerecsenlovag” (nem szerencse, szerecsen!), Othellót, a velencei mórt sem leírások alapján találta ki Shakespeare, tehát Londonban, illetve korábban Londiniumban, még korábban meg a helyén sosem volt ritkaság a sötét bőrű ember.

Csak ezt Ákos mester nem tudja. Sőt, azt sem tudja, hogy neki magának is vannak afrikai ősei.

Bizony, az első előemberek Afrikában jelentek meg, és mindannyian tőlük származunk. Például Lucy nagymama, 3,2 millió évvel ezelőtt, aki mint Australopithecus működött a maga idejében. Hogy miért nem vagyunk akkor mindannyian feketék? Mert rég volt. Sokat csavarogtak a mindenféle őseink, nem volt előnyös ez a szín a hómezőkön például, kifakult, aki kifakult, sötét maradt, aki sötét maradt. Azért azt a jégkorszakot is túl kellett élni valahogy.

De mégis – tiltakozik az átlagember és az átlag-Ákos – hát hogyan lehetnek ennyiféle embernek közös ősei? Hiszen neki minden atyafisága fehér volt, európai, sőt magyar! Könnyen, kérem, könnyen. Nem tetszenek tudni számolni.

Ugye, mindenkinek van édesapja és édesanyja, ezért négy nagyszülője van és ez így folytatódik kettő hatványaival. Ebből az következne, hogy az őseink rengetegen kellett volna legyenek, mi meg egyre kevesebben, de hát fordítva van. Persze, hogy fordítva van, persze, hogy a Római Birodalomnak Krisztus előtt 25-ben például csak 56,8 millió lakosa volt csak, ami manapság egy átlagos európai ország népességét tenné ki – hiszen az őseink átfedik egymást.

Dédapámnak például hét gyermeke volt, ő nem egy család felmenője volt, hanem hété: legalább száz ember boldog őse, nem csak az enyém. Tehát ilyenformán nem az elődeink voltak kevesen, hanem mi vagyunk sokan, és ha csak ezer évet is visszapergetünk az időben, kiderül, hogy valamilyen fokon majdnem mindenki távoli rokona majdnem mindenkinek.

Akár Shaka zulu király is állhat nagyon távoli rokonságban Kasztíliai Izabellával.

Ha meg az őskorig is visszamegyünk, akkor pláne.

Egyszóval, Ákos mester, nyugodjon bele: vannak afrikai ősei. Kell legyenek. Ott nem tetszik érteni a dolgot, hogy az emberek a különbségeik dacára lényegében egyformák – a bőr színét csak egy gén determinálja, ilyen alapon a szem vagy a haj színét is lehetne meghatározó különbségnek tekinteni, volt idő, mikor tették is.

Európa jövője szempontjából ennek a világon semmi jelentősége nincs. Ha mindenki elhagyná a kontinenst, akinek akár csak egy afrikai felmenője van, akkor ez a világrész elnéptelenedne.

És különben még mi szépet látott Londonban?

„Kulináris élvezetek: brit tápanyagok bevitele – természetesen egy olyan kocsmában, ahol magyar hölgy szolgálja fel a fish ‘n chips tálat. Anglikán istentiszteleten gospelt hallgatunk, ez valószínűsíthetően Istennek tetsző cselekedet. A Clapham Grand előtt kígyók kígyóznak, úgyhogy nem mondhatjuk se azt, hogy kihalt minden, se azt, hogy nincs lákenlól. De mi mégis mondjuk! És még egy 25 éves jubileumról való megemlékezésre is futotta. Rövid beszámoló a sokadik londoni bulinkról” – írja az énekes.

Én azért megnéztem volna a British Museumot is, ha már ott járok.

Van benne többek között sok afrikai előember-maradvány is.

Na, tetszik látni: az mind rokon. Távoli rokon, de rokon.

Értem én, hogy a kormány kedvéért kellett ennek a szövegnek bekerülnie egy különben semleges turnévideóba, de hát aki már Angliában van, az nyugodtak kiszállhatna a kormány alfeléből, még akkor is, ha később hazajön.

Ez a pár mondat nem volt kötelező, ezt a megfelelési kényszer, a magánszorgalom diktálta.

Azért is olyan undorító.

Azért nekem Londonról nem ez jutott volna eszembe.

Kár, hogy nem vagyok Londonban.