„Drága Bolgár Úr” huszonöt éve beszélget a hallgatókkal, kezdetben a Magyar Rádióban, 2002. óta a Klubrádióban. A műsorvezető a Független Hírügynökségnek adott nyilatkozatában elmondta: ma már egyre többen vannak olyanok, akik nem merik elárulni a nevüket, de ő is változott az évek alatt: politikai irányultságát ebben a közegben vállalnia kell. A Fidesz által uralt magyar sajtórendszert egészen unikálisnak tartja a hajdan amerikai tudósítóként is dolgozó riporter, szerinte ilyenek csak a féldiktatórikus rendszerben működnek. A kormányzó párt a reklámpiac uralásán keresztül lényegében vélemény monopóliumot alakított ki, és ma nem lehet tudni, hogy újabb győzelme esetén milyen további szűkítéseseket vezet be a sajtó területén. Még a könyvpiac területe is veszélybe kerülhet, mondja Bolgár György, bár a legújabb írása, az Orbán mesék című kötete még szabadon megjelenhet. Meg is jelenik hamarosan.
Hány éve vagy összességében kapcsolatban a hallgatóval?
Erről a betelefonálós műsortípusról kérdezed?
Igen.
Novemberben volt huszonöt éve.
Ha ezt a negyedszázadot magad elé képzeled, mi az, ami a hallgatói attitűdben közös vonás, és mi az, ami eltérő, ami csak a mai időkre jellemző?
Ami változatlan, az az, hogy az embereknek határozott véleményük van egy sor kérdésben, vagy a személyes érintettségük miatt; ami őket bántja, sérti, vagy nekik rossz, hátrányos helyzetbe kényszeríti, és ezzel kapcsolatban a rendszerváltás idején már meg mertek szólalni – 1992-ben indult a műsor -, és ebből következően határozott véleményük van az országos politikáról. Ez nem változott. Ami mostanság feltűnő változás:
2010 óta egyre többen mondják azt, hogy a nevük elhallgatását kérik.
Vagy mert bebeszélik maguknak, vagy hallottak ilyen eseteket, de jobbnak tartják, ha nem tudják meg, hogy szidta a kormányt vagy a Fideszt, mert kellemetlensége származhat belőle, vagy a gyerekének, hozzátartozójának. Ennyiben változott a magatartás az elmúlt nyolc évben, s bár korábban is volt ilyen, de most már sokkal tömegesebben fordul elő. Az, ami alapvetően változott, az a médiarendszerből következik. 92-ben még csak egy rádió volt, a közszolgálati, ott kellett egyensúlyozni, és én moderáltam, mindig próbáltam az ellentétes véleményt szembehelyezni a hallgatóéval, 2002-től viszont, amikor a választási kampány idején idekerültem a Klubrádióba, miután engem eltávolítottak előbb a műsoromtól, majd a közszolgálati rádiótól is, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy baráti közeg vesz körül; azok az emberek szóltak hozzám, akiknek nagyjából ugyanaz volt a véleményük, mint nekem. Ez persze jó érzés, de azt a célomat, hogy a társadalom tagjainak mindenféle véleményét meghallgassam, és ütköztessem, fel kellett adnom; ez egy demokratikus, liberális, balközép rádió, és noha vannak jobboldali beletelefonálóim is, mérgesek is a többiek, hogy meghallgatom őket, de a többség ezt a balközép véleményt képviseli.
Ezek szerint te is változtál, azaz sokkal inkább vállalod a saját véleményedet, mint tetted ezt 1992-ben?
Abszolút. A közszolgálati rádióban az volt a közös cél, hogy az ne derüljön ki, nekem mi a véleményem. Ha valaki nagyon akarta, az tudhatta, hiszen az akkor még liberális Magyar Hírlapba hétről-hétre írtam publicisztikákat,és abból kiderül, hogy én egy balközép, liberális gondolkodású ember vagyok, de az mégiscsak más: százezer embernek írni, vagy hat-nyolcszázezerhez szólni. Ez utóbbiak többsége nem tudta, hogy mi az én alapállásom. Tehát 2002-ig az volt az attitűdöm, hogy ne derüljön ki a műsorból, mit is gondolok, az volt a fontos, hogy pártatlan, objektív maradjak. Itt viszont ezt nem lehetett megtenni a hallgatóval, mert ők azért kapcsoltak ide, mert közös a véleményünk. És ez egy más műfaj.
De nem szűkített be téged ez a műfaj? Arra gondolok, hogy esetleg el is veszítetted a képességedet a kiegyensúlyozott látásmódra?
Azt gondolom, hogy olyan a személyiségem, ami miatt ezt nem veszítem el.
Mindig is azt tartottam fontosnak az újságírásban, hogy az ember próbáljon meg kiegyensúlyozott lenni, a különböző vélemények között megtalálni a leginkább igazolhatót, valószínűt, az igazsághoz legközelebb állót.
Emellett tudatosan törekszem arra, hogy – saját hallgatóim szemrehányásai ellenére – meghallgassam a jobboldali véleményeket, megszólítsak fideszes hallgatókat, interjút készítsek hivatalos emberekkel. Meg is kapom én a magamét, hogy például Schmitt Máriával miért állok én szóba, és érzem, tudom, hogy a hallgatónak is szüksége van az ilyen megszólalókra, de érzem ugyanakkor azt is, hogy idegesíti.
De nem lehet nem tudomást venni arról, hogy az ország fele nem úgy gondolkodik, ahogy a mi hallgatóink többsége, és hatalmon vannak. Vagyis számon kell őket kérni.
Érdekes, hogy a hallgatók mérgesek rád, hogy meghallgatod őket, hogy nem csapod le a telefont, még azért is, hogy olyan türelmes vagy időnként hozzájuk, de nem vádolnak azzal, hogy fideszes lettél. Ezt mivel érted el?
Tényleg nem vádolnak. Egyrészt elég régen itt vagyok, és ezáltal ismernek is, másrészt érzik a kérdéseimből, hogy bár udvarias vagyok, és valóban nem küldöm el a búsba azt, aki ezt megérdemelné, de megértik, hogy újságíró vagyok, riporter, aki nem lehet olyan durva, mint adott esetben egy politikus.
A szakmában, vagy talán azon kívül is, hallani olyan véleményeket a „Drága Bolgár úrról”, hogy túlhaladott rajtad az idő, mind a személyeden, mind a műsorodon, de összességében soha nem kérdőjeleződött meg ennek a beszélgetős műfajnak a létjogosultsága, és az, hogy ehhez rád van szükség. Jól látom én ezt?
Alapvetően a műsor formátuma tartja életben az adást. Ami pedig rám vonatkozik, talán azt értékelik, hogy tudok beszélni az emberekkel és tudok hallgatni, és tudok figyelni rájuk, ahhoz kapcsolódok, amit mondanak. Nyilván kell ehhez idő, tapasztalat, bizonyos tudás és képesség. Van, aki csinált ilyen műsorokat és azonnal odavágott a hallgatónak, hogy hogy mer ilyen marhaságokat mondani, és le is csapta a telefont. Az is egy műsor, annak is van hallgatója, de én nem ilyen vagyok, hanem
megpróbálom az emberekből a legjobbat kihozni, és bár nem mindig sikerül, de nyitott vagyok. Azt hiszem ez a nyitottság tetszik az embereknek, mert tudják: én sem vagyok tökéletes, de ők sem.
Arra nem reagáltál, hogy volt-e olyan időszak, amikor meg akarták szüntetni a műsort?
A Magyar Rádióban volt ilyen, itt nem. Legalább is olyan nem, hogy én tudtam volna róla. Valószínűleg az is magyarázat erre, hogy ma is ez a leghallgatottabb műsora a rádiónak, már amennyire a rádiók hallgatottságát lehet mérni. Tegyük hozzá, hogy nem nagyon lehet, de azért arányaiban igen. És talán van valamilyen közmegegyezés, hogy drága Bolgár úr ide, drága Bolgár úr oda, azért elég jól csinálja, tudja mit beszél, tudja mit kérdez, tudja milyen véleményt fejt ki…
És te magad sosem fáradtál el?
Nem, érdekes módon nem. Sokan kérdezték tőlem, hogy nem unom-e már? Nem unom. Ennek a műsornak az az érdekessége, hogy noha sokszor van visszatérő telefonáló, meg sokszor van unalmas érvelés és beszélgetés, de mindig van valami új. Mondok egy példát is. Valamelyik nap telefonált egy hallgató New Yorkból, hogy szeretne regisztrálni a választásokra, de nem tudta, miként kell ezt megtennie. Ez már önmagában érdekes, de utána jött egy újabb telefon, ezúttal Los Angelesből; az utcán sétálva, a telefonon keresztül hallgatva a műsort jelentkezett, hogy elmondja: ő azért sem fog regisztrálni. Ő itt hagyta végleg ezt az országot, mi meg együk meg, amit főztünk. És elkezdtünk erről beszélgetni, hogy nyilván nem véletlenül hagyta itt az országot, nyilván megvan a véleménye mindarról, ami itt történik, de talán éppen ezért érdemes lenne leadni a szavazatát, hogy ne így legyen. Végül sikerült őt meggyőzni arról, hogy okosabban teszi, ha mégiscsak regisztrál és szavaz.
Szóval ezek azok a váratlan dolgok, ami miatt nem unom meg a műsort, mert ennek a dramaturgiája kitalálhatatlan. Mindig vannak új jelenetek és konfliktusok; nem olyan, mint egy megírt színpadi dráma.
Alkalmas-e a te műsorod társadalmi barométernek?
Valamennyire igen. Nem teljesen, és ez az, amit sajnálok: nem is fogható országosan a rádió. Az internet persze egy lehetőség, de a többség még mindig rádión keresztül hallgat bennünket. Lehet, hogy négy-öt év múlva a többség már telefonon keresztül fog rádiózni, de ma még nincs így, és emiatt nincs egy általános társadalmi barométer szerepe ennek. De valamennyire ezért igen, hiszen hallgatnak bennünket jobboldaliak is. Én az adások elején felsorolok négy-öt témát, amit ajánlok beszélgetésre, aztán lehet, hogy a hallgató behoz egy hatodikat, és félresöprik az én témáimat, és az válik mások számára is fontossá. Én pedig hagyom, mert ez számomra nem presztízs-kérdés. Azt akarom ezzel mondani, hogy van olyan helyzet, amikor az én felvetésemtől függetlenül az derül ki, hogy akkor éppen valami mást tartanak fontosnak az emberek. Az is mutatja, hogy milyen hangulatban van a társadalom, hogy a betelefonálók miként érvelnek egy-egy ügy mellett, vagy ellene. Hogy mit látnak fontosnak, és mi az, amit elvetnek.
Ez persze nem közvélemény-kutatás, ide azok jelentkeznek, akik akarnak valamit mondani, de jelent valamit abból, hogy az aktívabb emberek hogyan gondolkodnak. Hogy mennyire vannak kétségbe esve például.
Arra akartam rákanyarodni, hogy vajon igaza van-e Kéri Lászlónak, akik nekünk nyilatkozva úgy fogalmazott: nincs kormányváltó hangulat, hanem inkább kormányutálat van, és vajon a te műsorod visszagazolja-e ezt a meglátást?
Igen, ez sok szempontból igaz, mert bár az én hallgatóim többsége kormányváltást akar, de azt belátják, hogy az emberek többsége erre nem vevő.
Lehet, hogy a piacon szidják Orbánt, hogy akikkel találkoznak, azok mind elégedetlenek, ám összességében mégis azt érzik, nincs meg az a váltó hangulat.
Ahogy említetted, van néhány interjúalanyod a jobboldalról is, akik valamiért hajlandóak veled beszélgetni…
Igen, vannak páran, például a már említett Schmidt Márián kívül Gulyás Gergely, Hidvégi Balázs, Csepreghy Nándor és még néhányan.
Azt akartam kérdezni, hogy rájöttél-e, hogy nekik mi a technikájuk és neked milyen a velük való beszélgetésben? Tulajdonképpen arra vagyok kíváncsi, hogy ezeknek az embereknek miből táplálkozik az az erő, az a magabiztosság, ami sugárzik belőlük?
Mindegyik különböző és az alkalom is különböző, amiért beszélünk. A leginkább Gulyással és Csepreghyvel szeretek interjúzni, mert nem ellenségesek, pedig tudják, hogy velük szemben keményen fellépő riporterrel beszélgetnek, és ettől mindjárt szimpatikusabbak és elfogadhatóbbak, miáltal én is kevésbé kemény tónusban lépek fel, mert korrekt úri módon viselkednek. Mindkettőjükben van annyi tudás, amit persze kreatívan használnak is, amivel több a tudásuk a konkrét ügyekben, mint nekem. Vagyis tudják, hogyan kell kikerülni az én kérdéseimet, hol kell hazudni, mert az én ismeretanyagom kevés a cáfolathoz, vagy a vitához. Szóval csak úgy tudok érvelni, ha pontos információim vannak, és azok nem lehetnek mindig, mert amire hivatkoznak az például nem nyilvános anyag. Ha viszont vannak ellenérveim, akkor – főként az előbb említett urak – elég ügyesek ahhoz, hogy átevezzen más témára, és arról kezdjenek beszélni. Én akkor vagyok sikeres, ha érezhetően nem tudnak válaszolni a kérdésemre. Ez az egyetlen, amit meg tudok csinálni, már csak a műfaj miatt is.
Én kérdezek, ő válaszol, vagy nem, de nem minősíthetem őt, mert az nem fér bele az újságírásba, még akkor sem, ha a hallgatók ezt várnák tőlem.
Te voltál tudósító is, mégpedig az Egyesült Államokban, van tehát nemzetközi tapasztalatod: mennyire rendhagyó, amit a magyar kormány a média területén csinál?
A Nyugati világban ilyen nincs. Csak az autoriter rendszerekben, Oroszországban, például.
De még Törökországban is erősebb az ellenzéki sajtó, annak ellenére, hogy ott le-letartóztatnak újságírókat, nálunk meg még nem,
de mégis erősebbek a médialehetőségeik az ellenzékieknek. Az, amit Orbánék csináltak az teljesen unikális.
Magyarországon az a technika, hogy teljes mértékben marginalizálják az ellenzéki sajtót…
Igen. Magyarországon kicsi a piac és gyenge. És már a Fidesz-kormány megjelenése előtt nagyon gyenge lábakon állt a nyomtatott sajtó, meg a rádiók is. Annyira túlnyomó az állam szerepe a reklámpiacon, hogy ez eleve meghatározza a viszonyokat. Horn Gyula még tett gesztusokat a jobboldal felé, megakadályozta, hogy a sajtójuk elpusztuljon, s bár mostanság a Fidesz részéről is látni ilyeneket, de ebben a nehéz, állami fejű médiarendszerben sokszoros jelentősége van annak, mi van a közszolgálati médiában.
A televíziót, rádiót, MTI-t teljesen elfoglalták, a hirdetési piacon pedig a Fidesz lényegében meghatározza, hol lehet hirdetni és hol nem ajánlatos. Ráadásul a teljesen kézben tartott magántőkével is megcsináltatja ugyanazt;
hiába gazdag valaki, még egy Csányi Sándor is tudja, hogy ez a kormány egy pillanat alatt ráteheti a nyakára a kést. És nincs ellene apelláta, lényegében meg lehet ölni mindenki, vagy el lehet lehetetleníteni. Hiába vagy gazdag ember, úgy tesznek a margóra, ahogy akarnak; jobb, hogy ha parírozol, ha együttműködsz, különben a partvonalon túl találod magad.
A Fidesz előtt egyetlen kormány sem fenyegetett senkit, a Fidesz viszont teljes erővel. Ilyet, ismétlem, csak a féldiktatúrákban csinálnak.
Látszólag semmi baj nincs. Miért ne vehetne Mészáros Lőrinc újságokat? És Andy Vajna? Miért ne, hisz kiváló emberek. Ők bármire rátették a kezüket, arannyá változott. Akkor miért ne vásárolhatnának újságokat? Hogy ezek a lapok mind állami befolyás alatt állnak? Sőt lényegében ők finanszírozzák az állami hirdetésekkel, hogy ne legyen szegény milliárdosnak veszteséges ez a biznisz? Hát igen. Ezt a magyar közönség nem is érti, nehéz elmagyarázni, nem is kíváncsi rá különösebben, csak fogyasztóként annyit tapasztal, hogy ez így van.
Borzasztó állapotok alakultak ki, és könnyen lehet, hogy ha az áprilisi választások után a Fidesz marad hatalmon, csak a belátásától függ, hogy még egyet csavar-e és teljesen elveszi az oxigént az ellenzéki sajtótól, vagy valamit meghagy, hogy a forma kedvéért létezzen, de azt is esetleg pórázon tartja.
Az is lehet, hogy a könyvírásba kell menekülnöd?
Még az is lehet. De a Kádár-rendszer alatt sem jelent meg minden könyv, szóval még ezen a területen is elképzelhető a korlátozás. Ha egy könyv veszélyes lehet, akkor a kormány ott is léphet…
Van a fejedben veszélyes könyv?
Nemhogy a fejemben, most már a nyomdában van.
Akkor ez már biztosan meg fog jelenni.
Meg, meg.
Miről szól?
Orbán mesék, ez a címe. Ez ugye még lehet baráti is.
Ismerve téged, aligha.
Aligha. Az elmúlt nyolc év hazugságai, kronologikus rendben. Nem gondolnám persze, hogy emiatt államosítanák a könyvpiacot, de a Fidesz rendkívül kreatív abban, miként félemlítse meg, vagy lehetetlenítse el a szereplőket, mondjuk egy visszautasíthatatlan ajánlatot téve a terjesztőknek. Újra mondom: nagyon kreatívak abban, miként lehet vélemény- és ténymonopóliumot kialakítani.
De hátha Bolgár úrért kimennének az emberek az utcára.
Áh, dehogy. Ez a helyzet, már nem az, mint volt korábban. 2002-ben, amikor eltávolítottak a Magyar Rádióból rengetegen fel voltak háborodva, de mennyien vesznek meg manapság egy könyvet? Ha jól megy, akkor is csak pár ezren.
A Népszabadásg bezárása miatt is jó, ha háromezren kimentek az utcára. Szóval nem így fognak eldőlni a dolgok. De nem tudom, hogy hogyan.
Az ő szájából nem hivalkodás ez a mondta, hiszen a családja harmadik csepeli generációjához tartozik. Előtte is mindenki, aztán a három testvére közül ketten is munkásként, „a gyárban” nőttek fel, ott ették meg a kenyerük javát. Egy időben a fia is követte a CSM-be, így a gyerekei a negyedik, az unokái pedig már az ötödik csepeli generáció. Az egész család itt él, Csillagtelepen, ugyanazon a környéken.
