Blogolda

Nyílt levél Pásztor Istvánhoz, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökéhez

0

Azért írok nyílt levelet, mert Te a halandó emberekkel nem foglalkozol, nem hogy meghallanád panaszaikat, vagy elolvasnád leveleiket! A tegezés részemről nem tiszteletlenség, hanem bajtársiasság. Tudod, nagy szarban vagyunk és nincs idő a finomkodásra!

Szépen tudtok beszélni, hiszen tied a média. A sokmilliós székházban, ti jól érzitek magatokat. Túl jól is, talán. Azért mondom ezt, mert mostanában lekezelően beszélsz velünk! Velünk, a vajdasági magyar néppel. Tudom, nem szavaztam rád… De nem is fogok, a rohadt életben, soha! Azok sem szavaztak rád, és nem is fognak, akikkel olyan lekezelően, fölényesen viselkedsz az utóbbi pár évben!

Egy intelligens ember az ellenségével is tiszteségesebben bánik, mint te a saját nemzeteddel! Mert nem az ellenséged vagyok, sem azok, akiket úgy minősítesz, hogy „rázzák a ketrecet”, hanem a nemzettársad. Csak más a véleményünk. Igen, azok, akiket a saját hódólóiddal, rajongoiddal együtt elárultál!

Sok magyar ember éhezik itt, Vajdaságban, és sok magyar ember nem tud még füzeteket sem venni gyermekeinek, hogy ne szégyenkezve induljanak iskolába hétfőn! Honnan tudom? Tapasztalom. Tudod, én itt élek köztük és beszélgetek velük, meghallgatom őket. Sok család szakadt szét, élnek egymástól több ezer kilométerre! No, nem azért, mert kalandvágyból kivándoroltak! Hanem, mert Te, a fiad és a többi hozzád hasonló, nem tesznek semmit azért, hogy a szegényebb rétegnek is meglegyenek a minimális feltételei az élethez: a létminimum. Neked ezektől az emberektől, valld be, csak a szavazataik kellenek! Ebben a rohadt életben, egyszer lehetnél őszinte is!

Most már úgy is mindegy! Olyanok vagyunk, mint az indiánok. Kihaló félbe levő nemzet. A vajdasági magyart, amennyire csak tudtad, kihasználtad, megosztottad, elárultad. Pont úgy, mint 200 évvel ezelőtt az indiánokkal is történt egy másik földrészen. Ez is egy történelmi cselekedet. Ha az volt a célod, hogy majd valamikor benne legyél a történelemkönyvekben, azt hiszem, ez sikerült. Gratulálok, egyszer „híres” ember leszel!

Tudom, a koalíció kompromisszumokkal jár, és Soros is ellenünk van. Csak azt mond meg, Pista, mi a fenéből gazdagodtál te meg, és ugyanúgy a fiad is, és még jó pár hódolod?! Költői kérdés volt, hiszen mindannyian tudjuk. Igazából, leszarom, mennyi pénzetek van, kivel, mit szavaztok meg ellenünk. De egy valamire megkérlek: beszélj velünk és rólunk tisztelettel! Minden körülmények között, akkor is, ha majd megérdemelt sorsod utolér, és addig is, amíg élvezed a hatalmat! Itt vajdasági magyar emberek küzdenek nap mint nap a megélhetésért, a fennmaradásért, a Te és a fajtád megmaradásáért is, és nem ketrecbe zárt majmok, még ha Te annak is tekintesz bennünket!

Viselkedjél, Pista! Kérlek! Ahogyan az egy ilyen nagy méltósághoz illik! Nem kell már sokáig eltűrnöd bennünket. Lassan, de biztosan kihalunk, kivándorlunk, elfogyunk. Szépen kérlek minden vajdasági magyar nevében, akikkel mostanában nagyon tiszteletlenül viselkedsz!

A Jó Isten legyen veled, Pista bajtársam!

Róbert Yugovich

Szijjártó: uttójjára figyelmeztessük Svédországot!

Szijjártó Péter szerint „a bevándorláspárti svéd kormány újabb támadást indított Magyarország ellen”. Eszerint ez már nem az első nekifeszülés a részükről, a svédek visszaesők a magyarok elleni támadásokat illetően.

Mondjuk, én mindig sejtettem, hogy baj van a svédekkel. Nekem már az IKEA sem szimpi. Bemegyek, hogy vásároljak egy poháralátétet, vagy mondjuk egy tollseprűt, erre ők végighajtanak az egész áruházon. Nincs menekvés, menni kell, ameddig csak a szem ellát, különben poháralátét és tollseprű nélkül maradok.

Úgyhogy jogos Szijjártó Péter felháborodása. Amelyet az alábbiakban, teljes terjedelmében közzé teszek.

Figyejjé’ Svédország!

Te itten ne szórakázzá velünk, kishaver! Mert velünk nem lehet csak úgy kikucoricázni. Mink ugyanis ipari-agrár-szabadságszerető nép vagyunk.

Tik csak ugassátok a demokráciját.

Ne merjé’ bírálni minket, mert mink az ilyet nagyon nem szeressük. Főleg, ha hazudol! Attól herótunk van. És akkor most nagyon diplomásan fogalmaztunk, mert írhattuk volna aztat is, hogy tele van a tökünk veletek.

Oktattok minket a demokráciárú’, pedig aszt se tuggyátok, mijaz.

A demokrácija a többség diktatúrája a kisebbség fölött.

Lekközelebb, ha kinyitod a szádat, előtte tájékozóggyá’! Te annyira hülye vagy, hogy nálunk még ellenzék se lehetnél!

És akkor még szépen voltam. Örüjjé’, hogy viccelődös kedvünkbe’ vagyunk. Nem mindég vagyunk ennyire vidámosak, tudunk mi komolyak is lenni.

Meg szokunk is időnként.

Ha nagyon begorombulunk, még az is megeshetik, hogy rátok külgyük a Békemenetet.

Láttad te már a Stefkát menetelni? Belügyi tudósító volt az elvtársak idején, olyan félelmetesen döng alatta a föld, hogy meneküjj Svédország, amerre látol! Ahol ő megjelenik, ott megszűnik a gravitácijó. Fű nem marad utána.

Ha nem húzod meg magadat, odamegyünk, és építünk nektek egy csomó stadijont! Ezt ne vegyed fenyegetésnek Svédország, mer’ mi a barátainkat nem fenyegessük. Csak barátilag figyelmeztessük őket, hogy ne pofázzanak bele az életünkbe.

De majd most a Szijjártó rendbe rak titeket. Aki csak ránézésre mulatságos fiú. Mindenki röhög rajta, de valójában ügyes gyerek. Nagyon is tuggya, mi a dörgés, már csomószor körbeutazta a világot. És vett magának 167 millió forintért egy szép kis házikót, ha jó leszel, meghív majd kávéra. Vagy forró csokira.

Hátrébb az agarakkal, különben exportájjuk nektek a Semjén Zsoltot. Ő majd jól levadássza az összes háziasított rénszarvasotokat, aztán csak nézhettek, mint ablakos tót a hanyatt esésre.

Kulturkampf – nyolc éve, és most

Föl kellene háborodni a Magyar Idők szellemi verőlegényei által véghez vitt kulturkampfon. Normális országban ez lenne a természetes. Ha az ember felháborítót, gyalázatost és vérlázítót tapasztal, felháborodik. Felemeli a szavát, megszólal és tiltakozik.

Egy nem normális, értékrendjét veszített országban azonban más a helyzet. Olyan helyen, ahol mindennap van ok felháborodni, idővel értelmét veszti a felháborodás. Megszokja az ember, ha háborog, olyan, mintha fel sem volna háborodva azon, hogy beleszállnak mindenkibe, aki nem úgy ír, táncol, énekel, mint ők. Ők akarják megmondani, hogy ki a jó író, táncos, pop-zenész.

Nem ma kezdődött persze ez sem. Évekkel ezelőtt, 2010. októberében a Demokratában egy Pozsonyi Ádám nevű illető. „Harcra fel“ címmel tett közzé egy alávalóságot, a náci könyvégetők „leghaladóbb“ hagyományait követve.

Azt írt akkor ez a kiváló illető, hogy kis, három-négyfős csoportokat kellene alakítani, és kilopni a ballib hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait a könyvtárakból. Vagy, ha ez nem megy, akkor a szerző úr azzal is beérte volna, hogy a könyvkommandók tépjék ki a lapokat a könyvekből, firkálják össze azokat, szóval, ahogy ő fogalmazott, tegyék a szellemi mérgezésre alkalmatlanná őket.

Még egy kis versikét is fabrikált a költőnek sem utolsó harcos polihisztor. Azt ajánlotta a könyvkommandósoknak, hogy ajkukon csatakiáltással rontsanak rá a ballib fekélygócokra: „Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok.”(Esterházy akkor valamiért kimaradt, talán vele nem jött volna ki a rím.)

Ezen kellett volna már akkor is felháborodni. De mi már nem háborodunk fel semmin. Már túlságosan sokszor voltunk felháborodva – Dunát lehetne rekeszteni a felháborodásainkkal.

A Demokratáról nincs mit mondani. Legyen elég annyi, hogy Bencsik András főszerkeszti. Hogy ő az egypártrendszer idején a Népszabadság pártrovatánál bomlasztotta a rendszert – legyen az ő dolga, számoljon el a saját lelkiismeretével, vagy az elvbarátaival. A Magyar Idők főszerkesztője, Gajdics Ottó a Nyíregyházi Főiskola utolsó KISZ titkára volt.

Ezek ugyanazok.

Meg kellene kérdezni Áder Jánost, hogy mit szól mindehhez. Nem mintha bárki is azt hinné, hogy Áder János bármit is mondana az ügyben. De talán mégis meg lehetne próbálni. Legalább a hivatalától megkérdezni, írásban, mert máshogy nyilván nem megy, hogy akkor most elnök úr szerint, hogyan kell érteni ezt a kultúrharcot? Meg az egykori tréfás kis versikét?  Spiró Ön szerint is ótvar, elnök úr? Konrád valóban átok? Nádastól úgyszintén hányni tetszik?

Nem azért kellene megkérdezni, mintha bármi újat is megtudnánk tőle. Hivatalától, ha válaszolnak az újságírónak egyáltalán, semmitmondó, kioktató reagálásra lehet számítani. Inkább csak úgy, magunk miatt kellene kérdezni. Hogy legalább időnként tudjunk a tükörbe nézni.

Egyébként meg nem vagyok felháborodva én sem. Inkább csak undorodom.  Ótvar, ami van. Átok. Mindjárt hányok.

Political hooliganism

0

Akárhogyan is nevezzük a mai magyar politikai kurzust (1), Magyarország nemcsak a régióban, hanem a politikai nyugatnak számító virtuális (euroatlanti) térben is egyfajta viszonyítási pontnak (benchmark) számít, az orbánizmusnak, a szélsőjobboldali (alt-right) populizmusnak – többnyire be nem vallottan – követői akadtak, akár tetszik, akár nem.

A kalandorpolitika eluralkodása ma nem egyszerűen divat, hanem egyenesen korszellem (Zeitgeist). És ez a liberális demokráciák iránti őszinte elkötelezettség hanyatlását jelzi, azt, hogy nemcsak hataloméhes és gátlástalan politikai akarnokok kerülnek föl a legfontosabb politikai színpadokra, mintegy a semmiből, hanem azt is, hogy egyre kevesebb a demokrata. Világos, hogy politikai kalandorok a demokratikus választások eredményeit, mindig egy kisebbségtől származó és programjaikban megjelölt célokra szóló fölhatalmazásukat – nem először a modern történelemben – autokratikus rendszerek kiépítésére használják. Viszont, ha ilyen politikusok nem szereznének relatív többséget, és ha szavazóik nem legitimálnák utólag is demokrácia-ellenes törekvéseiket, a társadalmak pedig nem tűrnék el patriarchális allűrjeiket, és korrupt ténykedéseiket, nem folytathatnák áldatlan menetelésüket. Azért lehet az ellentmondásos és következetlen, a közösségek valódi érdekeit kijátszó, illetve kockáztató és a tényeket mellőző, álhírekre alapozó stb., politikának sikere, mert hallgatnak a demokrata elkötelezettségűek, mert az ellenelitek passzívak, mert hatalomhoz símúlók és mondjuk ki, gyávák, megalkuvásból a reakciós korszellemhez igazodnak, mintsem bátran kiálljanak ellene.

Akárhogyan is nevezzük a mai magyar politikai kurzust (1), Magyarország nemcsak a régióban, hanem a politikai nyugatnak számító virtuális (euroatlanti) térben is egyfajta viszonyítási pontnak (benchmark) számít, az orbánizmusnak, a szélsőjobboldali (alt-right) populizmusnak – többnyire be nem vallottan – követői akadtak, akár tetszik, akár nem. A követők egy része viszonylag következetes és módszeres, ha lehet ilyent mondani, mint a lengyel populisták teszik, mások meg inkább konjunkturálisak (2). Mint ahogy esetünkben a román politikai mezőny tagolásából származik, hogy a hatalmon levő PSD-ALDE követi az illiberális populista modellt és nem a jobboldalinak mondott formációk. Klienteláris alapon, de egyre inkább módszeresen, sőt olykor leleményesen követik a Fidesz itteni fiókpártjai az Orbán-kurzus logikáját és állásfoglalásait, már amennyire a kalandorpolitikát, a maga eredendő következetlenségeiben követni lehet. Magyarán egy dologban következetesek, nevezetesen abban, hogy mindenben vakon követik a “vezért”, függetlenül attól, hogy ez olykor többszörös ellentmondásba keveri őket, hogy a kisebbségi helyzet sajátosságaiból fakadóan ez, mindent egybevetve, kétszeresen kalandorpolitikához vezet.

Beláthatatlan következményekkel jár a kalandorpolitika Románia jövőjét illetően, ugyanakkor történelmi előzmények nélkül való. Ha valamiben, a külpolitika fő vonalában egyetértettek mindeddig a román pártok és az egységes föllépés sokban segített túlélni krízishelyzeteket, sőt külpolitikai előnyöket hozott. Most viszont a belső politikai harcot külföldi mezőnyökbe helyezik a kétségbeesett, politikai végüket nagyon is átérző hatalmon levő pártok vezérei. Úgy tűnik számukra semmi sem drága, ha saját szabadságukat kell megvédeniük, törvény előtti felelősségüket elkerülniük (3).

A politikai kommunikációra is érvényes a bon mot, miszerint a “stílus maga az ember”, és megmutatja nemcsak a gondolatok koherenciáját, dinamikáját és következetességét, hanem azt is, ha rejteni való van, ha nincs és nem lehet őszinte kommunikáció. És ez az elrejtve és következetlenül való kommunikálás politikai árat kér, hiszen egyre többen érzékelik: politikusaink üres kommunikációs panelekkel élnek, és mert semmit nem mondanak – azt viszont rendszerint hosszan és tekervényesen – valójában lenézik, tudatlannak sőt, hülyének nézik hallgatóságukat, következésképpen hiteltelenek.

A zavaros és ellentmondásos politikai kommunikáció és cselekvés (ezek bizonyos értelemben szinonimák: a politika, különösen a médiapolitizálás korában beszéd-cselekvés, mely a mediatikus térben zajlik), néhány példáját láthattuk a rommagyar politika közelmúltjában. Ezek kielemzése megér egy misét, hiszen jól mutatja nemcsak a megtévesztő szándékot (azt, hogy palimadárnak néznek), hanem azt is, hogy hangadó politikusaink (tisztelet a csendben meghúzódó kisebbségnek, ja, vagy annak sem) közönséges kalandorok, és eszük ágában sincs érdekeinket képviselni, rejtett missziót teljesítenek, és ezért a zavar, ezért az ötölés-hatolás.

Itt van mindjárt a múlt hét végi “közös állásfoglalás”, mármint a Fidesz itteni fiókpártjai és az “autonómiázásért” felelős miniszterelnöki megbízott (alias Szili Katalin ex-MSZP-s képviselő, “majdnem-államelnök”, és notórius (el)hallgató és fő-fő elhallgattató) közös nyilatkozata “az erdélyi közösség legégetőbb kérdéseiről”. Amiből először is kiderül, hogy legégetőbb kérdéseink össz-, “erdélyi közösségként”, hárman vannak: Beke-Szőcs-ügy, Dabis Attila-ügy, és a román kormány által akadályozott restitúciós kérdés. (Ugye, egyetértünk, hogy ezek és csakis ezek a legégetőbb problémáink, mindannyiunknak egyenként, és közösen, hogy helyes a politikai agenda ilyetén való kijelölése? Költői a kérdés, hiszen keveseket érintő, vagy alig belátható ügyekről van szó).

Az elsőben a nyilatkozók, a végleges bírói döntést követően is “koncepciósnak” és igazságtalannak tekintik az ítéletet, és tiltakoznak ellene. Problémás a dolog, mert eközben éppen a napokban hangoztatja Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök (a gyengébbek és a nyomaték kedvéért vagy n-x megismételve /4/) az ártatlanság vélelmét, mely csak a végleges bírósági döntésig illet meg mindenkit (ja, ne mondjam, hogy ezt mégiscsak kiterjeszti “elítélt és bebörtönzött barátjára”). De azért is, mert a két nevezett, egy szélsőséges nacionalista csoportosulás (Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom) helyi vezetői, akiktől hébe-hóba a Fidesz fő fiókpártja is elhatárolódott, károsnak tekintve itteni tevékenységüket. Az egyébként ismeretlen Dabis Attila, akit a román hatóságok szintén, illetve föltehetően (hiszen nincs indoklása a kitiltásnak), szélsőséges ténykedésért (?) nyilvánítottak persona non grata-nak, utasítottak vissza a határról, az SzNT “külügyi titkára” (sic!) fontos tisztségét töltené be, ha igaz. Ügye aztán szerfölött égető a rommagyar közösség számára. De az utolsó dolog, a román kormány bírálata a restitúciós ügyek elhúzódásáért, sőt visszafordításáért ugyancsak faramuci helyzetet teremt. Hiszen tudjuk, hogy a Fidesz fő fiókpártját protokollum köti a kormányzó pártokhoz, tehát elvben és a megegyezés szerint, a restitúciós kormánypolitikát támogatja, legalábbis a fő tiltakozó párt.

Viszont és szemmel láthatóan háboríthatatlanul folytatódhat a kalandorpolitika, a paradoxonokban való politikai kommunikáció hiszen nem hogy bírálatot, de semmilyen kommentárt sem fűzött senki az itt fölvetett jelenségekhez: a rossz dolgok akkor történnek, amikor a jó emberek hallgatnak.

Magyari Nándor László

———————————————-

1 Békeidőben rendhagyó jelenség egy úgy-ahogy demokratikus, minden esetre demokratizálódó, és nyugatosodó ország és politikájának “vissza-”, illetve illiberális, azaz autokratikus rendszer fele fordulása, nevezzük ezt hibridnek rezsimnek (Filippov Gábor), vagy posztkommunista maffiaállamnak (Magyar Bálint), poszt-fasiszta fejleménynek (TGM), passzív forradalomnak (Wiener György), vagy bármi másnak.

2 A jobboldali nyugati pártok csak egy-egy témában követik az illiberális modellt, a leginkább a menekült/bevándorlóellenes szólamokban, vagy az ultramontán és idegengyűlölő kijelentésekben.

3 Nem vitás, hogy Rudy Giuliani-féle nyílt levél ennek a Dragnea and Co-t menteni próbáló lobbitevékenységnek az eszköze, átlátszó, fizetett “külső beavatkozás”, amire amúgy roppant érzékeny a román politika usque száz éve, és amihez “ideológiai” okokból – hiszen őt vagy társait nem fenyegetik a korrupciós vádak, nincs különös sürgősség, ha jól tudjuk – Kelemen Hunor is csatlakozott. Azt mondja KH, hogy figyelnünk kell arra, amit Giuliani – neves magánember, és gyanús lobbista – mond, mert (íme a stílus), “Vagyis nem tudjuk mindenféle, tartalmatlan kijelentések alapján minimalizáljuk, amit Rudolf Giuliani mond, akinek én a nagy tisztelője vagyok és egy végtelenül értékes és integráns embernek tartok” (sic!). Érthető, nemde? Azt mondja egy, a román médiának szánt, tartalmatlan és értelmetlen körmondatban, hogy hitelt kell adnunk Giuliani nyilvánvaló lobbiszövegének, mert ő hisz neki, és punktum! De az USA itteni nagykövetsége formálisan elhatárolódott, azzal, hogy nem kommentálta Giuliani levelét, és visszautalt a hivatalos amerikai álláspontra, melyet másik 11 nyugat-európai kormánnyal közösen kifejtett a közelmúltban. Akkor az igazságszolgáltatással kapcsolatos törvénymódosítások miatt fejezték ki aggodalmunkat a nyugatiak, és Codruta Kövesi tevékenységét méltatták, és KH-nak eszébe nem jutott fölhívni rá a figyelmünket, vajon azokat a kormányokat nem tartja bizalomra méltónak, értékeseknek és integránsaknak? Kétlem, hogy végig gondolta volna mostani nyilatkozatakor, de a dolog úgy föst, hogy a korrupt politikusok érdekében lobbizó (“truth isn’t thruth”) Giuliani több figyelmet érdemel KH szerint, mint mondjuk a sajnálatosan eltávozott (RIP) John McCain republikánus szenátor és Christopher Murphy demokrata társa, illetve az ők figyelmeztetése, a DNA főügyészének leváltásával kapcsolatban.

4 Figyelemre méltó a ”szájkaraté” kontextusában, és attól függetlenül is, hogy Porcsalmi szerint “az korrupt, akit a bíróság korrupcióért véglegesen elítélt”. Érdemes megjegyeznünk ezt, hiszen jön még a “Veled vagyunk X és Y, és veled is Z”, olyanok esetében is, akiket már véglegesen elítéltek. És az is jellemző, hogy itt azt mondja, végső soron a bírói döntések hitelesek és korrektek, hiszen elválasztják a korruptakat a nem-korruptaktól, csakhogy máshol éppen az ellenkezőjét hangoztatják, ügyészi-bírói túlkapásokról beszélnek, igazságtalan ítéletekről, sőt mély- és párhuzamos, ügyész-államról stb., stb.

Vajon most mit szól Rogán Rezesova szabadulásához?

Ma szabadul a börtönből Eva Rezesova, a szlovák milliomos nőként megismert gázoló, aki ittasan, a megengedett sebességhatárt alaposan túllépve, négy ember halálát okozta. 9 év börtönt kapott ezért, s ma, hat év elteltével, jó magaviselete okán, feltételesen szabadul.

Vajon mit szól ahhoz Rogán Antal, hogy Rezesova elhagyhatja a börtönt? Ezt csak azért kérdezzük, mert annak idején, amikor a bíróság a jogerős ítéletig háziőrizetbe helyezte a gázolót, Rogán kiállt Rezesová bérelt lakása elé és elmondta, hogy szólni fog mindenkinek, bíróságnak és parlamentnek, elő ne forduljon máskor ilyen.

Rogán meg még jószerivel be sem fejezte a beszédét, épp hogy csak feltette a Fészbukra a szöveget, már mentek is Rezesováért a martalócok. A nő kezén bilincs csattant, mehetett vissza, ahonnan jött, a kóterbe. Persze, Rogán nyilatkozatának nem volt köze ahhoz, hogy Rezesovát kirakták a bérelt házi őrizetéből és berakták a börtönbe. Ezt mondta a bíróság szóvivője, és a vak is látja, hogy tényleg véletlen egybeesésről van szó. A bíróságok függetlenek, az államnak, ha bele akarna szólni a működésükbe, rácsapnak a szájára.

Nem szeretjük Eva Rezesovát, mert akkor sem szeretnénk, ha lenne rajta mit szeretni. De nincs rajta semmi szeretnivaló, mert ittas állapotban ült a gépkocsijába, és ennek következtében négy ember meghalt.

A Rogán Antalt viszont szeretjük. Mert a Rogán Antal, hiába hogy időnként helikopterezik, akár a Fidesz frakcióvezetőjeként, akár a belváros polgármesterként, akár miniszterként beszél, a mi szívünkből szól. Ami a szívünkön, az a Rogán száján. Ő mindig azt mondja, amit a magyar emberek hallani szeretnének. Ezért is csökkentette a rezsinket a Rogán – igen, ő volt az eredeti rezsicsökkentő, Németh Szilárd csak később szállt be a buliba – mert nálánál jobban senki se tudja, hogy a magyar ember ezeréves álma az olcsó rezsi.

A másik, amire a magyar ember emberemlékezet óta vágyott, hogy Rezesová ne háziőrizetben legyen, hanem börtönben. A magyar ember mindig is híres volt az igazság iránti fogékonyságáról, és Rogán nem kívánt szembehelyezkedni a magyarok igazságérzetével. Ha a magyar emberek azt akarják, hogy olcsó legyen a rezsi, szóljanak a Rogánnak, elintézi. Ha a törvény van a bögyükben, amely a jogerős ítéletig házi őrizetbe helyezi a halálos gázolót, csinál ő nekik másik törvényt.

Nem Eva Rezesovát védjük, mert nem szeretjük. Szeresse őt a rosseb, vagy a Rogán Tóni! Csak hát ítéletek kommentálásánál a látszatokra is kellene adni. Akkor is, ha még nem miniszter az ember, csupán egy kormányzó párt frakcióvezetője.

Tájfun

Átvirrasztott éjszaka, és három nap várakozás, készülődés áll mögöttünk, mert tájfun jött a Koreai-félszigetre, ami hat éve fordult elő utoljára.

Nagyon erős képződmény volt, Csedzsu szigetét rendesen meg is tépázta, de az az egyetlen hely Dél-Koreában, ahol a tájfunokra mindig fel vannak készülve, hiszen oda az is eljut, amelyik Japánban tombol, de a félszigetre nincs már ereje feljönni.

Ez a mostani azonban feljött, nagy volt a készültség, hatalmas erőt mutatott, kétszáz kilométer per óránál erősebb szelet, és ezer milliméter esőt, mely alig pár óra alatt esett le Csedzsun.

Szerencsénkre, és a boszorkánykodó barátnőim egész éjszakai erős kívánságára csoda történt, a Szolik vihar elerőtlenedett, már Mokpó városánál a félszigetre lépett, aminek következtében elvesztette az energia utánpótlását, hiszen azt a felmelegedett tengervízből nyeri.

Hogy a barátnőimen kívül mi vette rá erre a félelmetes természeti jelenséget, senki sem tudja, de mégsem telefonálhatok be a tévébe, hogy Magyarországon sokan imádkoztak értünk, ezért nem lett baj, mindenesetre a következő alkalommal elmondom a virágboltosnak, ahová járok, hogy tudjon róla, az itteni embereknek ez nem ellentétes a felfogásával, sőt, nagyon is beleillik abba.

Mivel tegnap külső, és belső hangszórók is arra szólítottak fel bennünket, hogy légmentesen zárjunk be mindent, hát engedelmesen bezártuk este az ajtókat, és az ablakokat is. Be kellett zárni a légkondicionáló berendezés motorjának helyiségét is, a lamellás ajtót, amin keresztül a külső levegő áramlik a géphez, hogy hűteni tudjon. Igen ám, csak ez egyben azt is jelentette, hogy nem használhattuk a légkondit, mert levegő nélkül a motor leég, következésképp itt ültünk egy süket szobára hajazó gőzfürdőben, és próbáltunk elaludni, miközben a szél olyan hangot produkált, mintha valaki fúrna egy olyan anyagot, ami fúrhatatlan, és csak pörög, sikít rajta a fúrófej, de az illető nem hajlandó abbahagyni a reménytelen műveletet. Meg is gyanúsítottam volna a felső szomszédot, hogy ilyesmit művel, és csak azért nem tettem, mert nincs felső szomszéd, mi lakunk az épület tetején.

Kis idő elteltével eszembe jutott, hogy hiszen van nekünk ventilátorunk, bár már elmosva, és elcsomagolva, de van. Nosza, megkerestem, bekapcsoltam, és valahogy sikerült is egy keveset aludnom, úgy két órát, mert hajnali négykor arra ébredtem, hogy visít a lenémított telefonom, megjött a tájfun riadó. Olyan ez, mint amit tegnap láttam a Facebookon, egy kisbaba képe, ami alá az van írva, hogy te csak aludj jól, én meg majd ellenőrzöm néha, hogy megy-e. Tehát négykor erre a sikításra ébredtem, és arra, hogy jé, megy a légkondi. Átaludtam az élményt, miszerint a férjem sem tudott aludni, ezért résnyire kinyitotta a lamellákat, és boldogan bekapcsolta a hálóban a légkondit, de két fokkal kevesebbre, mint amire én kalibrálva vagyok, azaz fájt a vállam, mert az kilógott a takaróból, és a torkom is, mert hideg volt, ráadásul ment a ventilátor is. Kimenekültem egy másik hálószobába, ahol viszont se hideg, se szél, és igyekeztem aludni még valamennyit, meglehetősen kevés sikerrel. Így aztán bekapcsoltam a tévét, és megnéztem, hogy máshol mit tett a tájfun. Szerencsére csak az anyagi kár jelentős, azt is a legyengülése előtt követte el Csedzsun, és a félsziget déli részén, történt két halál eset, és két sebesülés is.

Azóta fent vagyok, már nem is igen esik, csak köd van, a szél elállt, a páratartalom 97%, a hőmérséklet 3o fok, öt, hét fokkal kevesebb, mint eddig.

Hosszú, forró őszt jósolnak, és még több tájfunt, mert még mindig meleg a tenger felszíne, így aztán egyre-másra keletkeznek a tájfunok, és ez a mostani előkészítette az utána következőknek az útvonalat. Szeptember végéig tehát melegre, és sok tájfunra számíthatunk a szakemberek szerint.

Ami ebből a négy napos tortúrából megmaradt bennem, az a magyar barátaim szolidaritása, ami lehetne akár vicces is, de mégis, csak miattam maradtak fenn egész éjjel sokan, imádkoztak, meditáltak, pozitív energiát próbáltak küldeni, tették, amit tehettek a világ másik végén, egy nő miatt, akit még soha nem láttak személyesen, és ez nem csak számomra jelent sokat, ez egyben azt is jelenti, hogy nem veszett ki a lojalitás képessége az emberekből még teljesen, hiába tesz meg ezért mindent a regnáló hatalom.

Pár hónapja észrevettem, hogy egyik ismerősömnek hirtelen pénzügyi segítségre lenne szüksége. Ő nem kért, csak elmesélte, a történetét, amiből logikusan következett, hogy pénzre van szüksége.

Leírtam amit tudok róla, pedig az igazán nem sok, mégis egy nap alatt összejött a szükséges összeg, pedig én még nem kértem soha, senkinek sem, semmilyen elképzelésem nem volt arra nézve, hogy kell ilyet csinálni.

Vannak más ismerőseim, akik már-már titokban etetik a hajléktalanokat, de etetik őket, akik név nélkül adakoznak olyanoknak, akiknek tisztelik a munkáját, még akkor is, ha soha, egy szót nem váltottak, hiszen máshogy élnek, más környezetben, ha egy országban is.

Jó azért ezt tapasztalni, hallani felőle, hiszen ez azt jelenti, hogy vannak emberek, akiket nem fertőz meg a nemzeti gyűlölet, és bár nyilván kevesen, de őrzik a fényt, akármilyen módon, de őrzik.

Tankokkal az emberarcú szocializmus ellen

0

50 évvel ezelőtt, a tűzijátékos augusztus 20.-i ünnepség után, 1968. augusztus 21-én, ugyanolyan sokkra ébredt az ország, mint 10 évvel korábban, 1958. június 17-én, amikor a Népszabadságban rövid hír jelezte Nagy Imre és társai előző napi kivégzését. Tíz évvel később, 1968-ban, az volt a sokkoló, hogy „baráti segélynyújtás” címén bevonultunk a szomszédos, baráti, testvéri stb. szocialista országba. Volt, akiknek a 30 évvel korábbi (1938-as) bécsi döntést követő (felvidéki) bevonulás jutott az eszébe. Nekünk, akik két évvel korábban (1966) szereltünk le, mint bármikor ismét behívható tartalékosok, igencsak megindult a fantáziánk. Vajon, mi lesz most? Éles tölténnyel teherautóra szállni, és folyókon, patakokon átkelni, kicsit másabb, mint a vaktöltényes pontonos-hidász hadgyakorlatok. Sok minden járt a fejünkben.

A történések ugyan sokkolók voltak, de nem értek váratlanul. Hiszen 1968 nyarán már sejteni lehetett, hogy a Szovjetunió nem fogja hagyni a Dubcek nevével fémjelzett emberarcú szocializmus megvalósulását, pláne annak esetleges térhódítását, mely elsősorban sajtószabadságot hirdetett, no meg a pártvezetéstől független szakszervezeteket, de mindenekelőtt kulturális szabadságot. Azzal a szándékkal, hogy a kommunista párt „védőszárnya” alatt a lakosság többségét bevonják a helyi és országos politikába. Szó sem volt a társadalmi tulajdonviszonyok megváltoztatásáról, a privatizálásról, azaz a gyárak és tsz-ek magánosításáról, vagy a többpártrendszer bevezetéséről! Ellentétben az ’56-os magyar forradalommal, a csehszlovák kommunista párt vezető szerepét senki sem kérdőjelezte meg! A hasonlóság talán abban volt, hogy mindkét ország vezetése, vezetői tapasztalt kommunisták voltak, ismerték a (sztálini) szovjetrendszert, azon kívántak változtatni, jobbítani.

Magyarországon felkelés tört ki. 1956-ban az első napokban felkelőkről szóltak a tudósítások. Később forradalmárokról, majd a november negyediki szovjet támadás után szabadságharcosokról írt a világsajtó. 1968-ban Csehszlovákiában senki sem akarata megváltoztatni a fennálló rendet, pláne fegyverrel nem. Mégis, volt némi hasonlóság ’56-tal. Hiszen mindkét országban oroszul jól beszélő, a Szovjetunióban sokáig élt kommunisták álltak az ország élén. Mindkét szovjet beavatkozást úgy próbálta beállítani Moszkva a nemzetközi közvélemény előtt, hogy „testvéri segélynyújtásról” van szó, amit az adott ország kért. Ilyen volt Nagy Imrével szemben Kádár János, és Alexander Dubcekkel szemben Vasil Bilak. A bevonuló szovjet csapatok elsőként a Rádió épületét szállták meg, majd szedték össze és katonai repülőgéppel Moszkvába szállították a csehszlovák államvezetés 26 tagját. Pedig Prágában senki sem akarta megdönteni a fennálló rendszert, így a népharag egyértelműen a fegyveres betolakodók ellen fordult. Ezt azonnal észlelte a csehszlovák pártvezetés, ezért már szerda (augusztus 21.) hajnalban tízpercenkét felszólította a lakosságot, utasította a fegyveres erőket (katonaság, határőrség, rendőrség stb.), hogy ne tanúsítsanak ellenállást a betolakodókkal szemben. Minden áron el akarták kerülni a (felesleges) vérontást, és megmutatni a világnak a moszkovita barbárságot.  Svejk népe azért csak tett néhány fricskát a 6.000 tankkal és 200.000 katonával érkező  szovjet vezette hadseregnek, amikor más irányba fordították vagy egyszerűen leszerelték az útjelző táblákat.

Nem volt véletlen, hogy elsőre a prágai Rádió épületét foglalták el a „szövetséges” csapatok, azaz a hírközlést azonnal moszkvai irányítás alá vonták. Az egyetlen megbízható, egész napos hírforrás a Szabad Európa Rádió maradt, melynek csehszlovák osztálya azonnal áttért a napi 24 órás híradásra.  A magyar osztály ’56-os hibáiból tanulva, az amerikai vezetés kizárólag (megbízható forrásokból származó) ellenőrzött, valódi híreket, érzelmektől mentes kommentárokat, helyzetjelentéseket közvetített. Ez a SZER valamennyi nyelvi osztályára vonatkozott.  Azokban a napokban Magyarországon is csak a SZER adása volt az egyetlen (egész napos) hiteles, megbízható hírforrás.

Dubcek feltűnése óta (1968 január 5.én választották meg a párt főtitkárává) egyre érdekesebb hírek érkeztek Prágából. A párizsi diáklázadás, a német-francia fenegyerekek, valamint az új gazdasági mechanizmus mellett hamarosan fogalommá vált a „Prágai Tavasz”, az „emberarcú szocializmus”. Nyárra egyre feszültebb lett a helyzet. Meglepetés volt, hogy (a nagy) Brezsnyev elment egy „koszos határ menti faluba”, vasútállomásra, hogy „tárgyaljon” a csehszlovák pártvezetőkkel. Aztán Kádár is találkozott Dubcekkel, amiből arra lehetett következtetni, hogy figyelmeztetni akarja csehszlovák kollégáját, hogy „közeleg az ’56-os tragédia megismétlődése”. A Varsói Szerződés szokatlanul nagy nyári hadgyakorlatot jelentett be. A magyar lakosság ekkor érezhette testközelben, hogy „valami nem stimmel”. Az augusztus 17-18 hétvégén a lakosság előzetes tájékoztatása nélkül sorra zárták le a fő közlekedési utakat (pl. Budapest-Pécs) és az autósoknak órákat kellett várniuk a nyári melegben, miközben tankok sokasága ment át előttük. Ilyet, addig nem tapasztalt az ország lakossága. Általában hétköznap, és főleg éjszaka voltak „csapatmozgások”, mert nagyon ügyeltek arra, hogy nem akadályozzák a polgári lakosság mindennapi életét. Kedden este tűzijátékkal tért nyugovóra az ország. Szerda reggel a munkahelyeken pedig már mesélték, hogy augusztus 20-án a vállalati üdülők környékén kiskatonák jelentek meg, vizet kértek, és mondták, hogy Csehszlovákiába mennek (hadgyakorlatra).

A bevonulás magyar részvétele sokkoló hatású volt. Mi, akik 1966 augusztusában szereltünk le, azon izgultunk, hogy ne hívjanak be újra. Elvégre a katonakönyvbe az volt beírva, hogy tartalékos állományba helyeztek, de bármikor behívhatnak. Az első behívást az egyetem elvégzése utánra helyezték kilátásba.

Stephen Elekes

A színész, akit felzsidóztak

2012. májusában az egri önkormányzat kulturális bizottságának ülésén úgy határoztak, hogy a városnak nincs szüksége Székhelyi József Villon estjére, mert ő – így hangzott el – egy SZDSZ-s büdös zsidó. Ezt írtam akkor erről.

Nem haragszik Székhelyi József az egriekre. Ha hívnák, ami persze nem mostanában lesz, szívesen elmenne oda megint. A Jászai-díjas színész úgy fogalmaz: nem őt sértették meg, hanem a hazát. És, hogy őt nem lezsidózták, hanem felzsidózták, „Én most sárga csillaggal járok az utcán, melyet büszkén viselek”.

Ilyen lett a világ. Persze, még nem teljesen ilyen, csak időnként ilyennek látszik. Az egriek sem olyanok, mint amilyennek a Fidesz által vezetett önkormányzatuk és a kormánypárti túlsúllyal rendelkező kulturális bizottságuk alapján gondolnánk őket. Az egriek éppen olyanok, mint a budapestiek, a békéscsabaiak, a székesfehérváriak. Vannak közöttük jók és rosszak, kövérek és soványak, hívők és istentelenek.

Sokfélék vagyunk, hál’ istennek, bár a rólunk élő kép már nem ennyire sokszínű. Az egriekről most az lett a közvélekedés, hogy ez egy antiszemita város. Ahol listázzák a fellépő művészeket, és származás, felekezet, világnézet alapján döntik el, hogy ki léphet fel Egerben, és ki nem.

Székhelyi József jelen állás szerint nemkívánatos személy Egerben. Pedig kiváló színész, még ellenlábasai is elismerik, hogy „Villonban például nagyon jó.” De hiába, hogy Villonban jó, Egerben mégsem kell, merthogy ő egy „SZDSZ-es büdös zsidó”.

Így hangzott el az önkormányzat kulturális bizottságának egyik összejövetelén, és nem tiltakozás volt a válasz, hanem hangos nevetés.

Ezzel együtt, nem gondolnám, hogy az egriek rosszabbak lennének, mint mások. Még csak azt sem hiszem, hogy meggondolatlanabbul, elővigyázatlanabbul választottak volna önkormányzatot, mint a többi helyen. Budapesten, Békéscsabán, vagy teszem azt, Székesfehérváron.

Lehet, naiv vagyok, de én a gyömrőiekről sem gondolnám, hogy aki Gyömrőn él, az mind büszke arra, hogy a korábban a szabadságról elnevezett tér néhány napja Horthy Miklós nevét viseli. Szerintem sok gyömrői szégyelli magát emiatt, megint mások örülnek, a legtöbben talán nem is foglalkoznak ezzel.

Utóbbiakat, akiknek mindegy, hogy mi történik körülöttük, azért nem menteném fel. Mert az nem érv, hogy mostanában a félelem miatt hallgatnak sokan. Lehet félni, sőt, kell is. Félni muszáj. Emberi tulajdonság a félelem, normális ember, ha félteni valója van, nem tehet mást, mint fél.

Félti magát, a hozzátartozóit, vagyonát, pénzét, egzisztenciáját. Félti az életét.

De, csak azért, mert fél az ember, még nem hallgathat. Ha soha nem szól senki, akkor mindenkinek mindig lesz félni valója.

Ha hallgatunk, mindig lesznek, akik következmények nélkül felzsidózhatják Székhelyi Józsefet, politikai és más szempontok alapján listázhatnak művészeket, tudósokat, teret nevezhetnek el Horthyról, és még sok minden más gazemberséget elkövethetnek.

Szólni kell, amíg még lehet. Szólni kell, mert csak így múlhat el az a világ, amitől félni kell.

És ha szétesik?

0

A “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyilvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei.

Továbbra sincs semmiféle közös nevező az augusztus tizedikei tüntetések és erőszakos cselekedetek, valamint az egyre nyilvánvalóbb rendőri/csendőri túlkapásokkal kapcsolatos értelmezésekben. (Egyetlen “érvet” hallok a brutális, megtorló csendőri intézkedések indoklásaként, hogy a tüntetők meg akarták dönteni a kormányt. Ezt pedig onnan lehet tudni, Liviu Pop, pészédés exminiszter, fődemagóg szerint, hogy “aláírásokat gyűjtöttek a büntetett elöljárók ellen”. Érthető? Ha valaki büntetett elöljárókról beszél, akkor a kormányt akarja megdönteni, és ennyi elég ahhoz, hogy a csendőrök elgázosítsák, gumibottal fejbeverjék, punktum). A probléma, a szélsőséges polarizáció, már nem csak a politikai mezőny sajátja – talán ezt mérik a napvilágra került közvélemény-kutatások – hanem egyre inkább társadalmi léptékű és jellegű. Különös fejlemény ez a centenárium évében, amikor a szolidaritást, az együvé tartozást, a nemzeti büszkeség megannyi jelét szándékoztak össztársadalmi szinten ünnepelve fölmutatni, és ennek éppen az ellenkezője a stabilitás, az integráció és a konszolidáció hiánya látható. A nacionalista lózungok már elfödni sem tudják a társadalmi széttöredezettség, a megosztottság egyre láthatóbb jeleit, nincs szőnyeg, ami alá besöpörhetők az ellentétek. Ezért a politikában vagy “mi” vagy “ők” szintre radikalizálódott a helyzet, a társadalom pedig fölfogta mi a tét: modernizálódni, és ennek szimbóluma a korrupció ellenes föllépés (apropó nincs már funkcióban Kövesi, akit fő mumusnak tekintettek, és semmi sem változott, nincs is feje a DNA-nak és a dolgok ugyanúgy állnak, mint előtte. Elmozdítása, és a gyalázatos miniszteri pávatánc, ami az új főügyész kinevezésének elszabotálását illeti, kontraproduktív. A főügyész feje álcélpont volt, fake target, meghurcolása, kiátkozása, bűnbakká maszkírozása semmit nem hozott a Dragnea-félék konyhájára, hacsak nem tovább polarizált), vagy keletre, korszerűtlen és visszahúzó tradíciók fele fordulni. Az etnonacionalizmus ez utóbbi alternatíva kelléke, már nem az össztársadalmi szolidaritás összekötő ideológiája.

Nem mellesleg év elején, a “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyilvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei /a név is sokat mond, nemde?/. Bár szóval sem említik, a jóslat nem következett be, a diagnózis elhibázott volt, nem úgy működnek a dolgok a román belpolitikában, ahogyan azt a budapesti kormányzat és nyúlványai szeretnék. A pofon egyszerű nacionalizmus-élesztgetésre – ami aztán, tükör-effektusként, a “megtámadott vár” szindrómát alakítaná ki a rommagyar kisebbség összefogására – nem vevő a román társadalom nagyrésze, és különösen nem a mostani főszereplő az úgynevezett “diaszpóra” nem, és nem mozdul a rommagyar társadalom se a régebbi hívószavakra, sőt.

Kötélhúzás folyik, melynek nem lesz, nem lehet győztese a reakciós hatalom, amely szándékait már alig leplezve – Dragnea and Co “igaztalan harcának” kezdetektől fogva látszott a tétje, fölmenteni saját magát és társait a korrupciós vádak alól, a “megúszni, minden áron”, pedig nem lehet politikai program – fennmaradásáért küzd,  bűnös módon áldozatot hozva, egyre több területen. Végső soron, a teljes politikai mezőnyt blokkolta a “rejtett kormányprogram” erőltetése, és már-már lerombolni látszik a teljes, úgy-ahogy demokratikus rendet, fölfüggeszteni a kormányzást és a törvényhozást is (Most az az egyik mantra, hogy Băsescu – aki hol is van már? Van-e egyáltalán még szerepe a politikában, hacsak nem az, ami Dragnea-é is, menteni a bőrét – rombolta le a parlament tekintélyét, és nem a Iordache és társai által erőltetett elvtelen, reakciós, és amatőr törvénykezési kísérletek). A kormányzatnak semmi sem drága a populista ígéretek és intézkedések terén – ezek egyrészét klientúrája és az államapparátus fizetésének, valamint várható nyugdíjának irracionális megemelésével életbe is léptette – nyakló nélkül ígér és költekezik. A kormány fölrúgta az eddigi egyensúlyokat, csökkentette a beruházásokat, hátrányos helyzetbe hozta a magángazdaság szereplőit, a vállalkozókat, megnövelte a közadósságot, és azután inflációt gerjesztett, hogy fékezze a vásárlóerőt. Most már nem az a kérdés, hogy veszélybe sodorja-e a gazdaságot, felborítja-e az államháztartási egyensúlyt, hanem csak az, hogy mikor? Meddig lehet a populista intézkedéseket finanszírozni és főként miből?

Nagy kérdés, hogy létezik-e középút, kialakítható-e olyan kompromisszum, mely működőképes? Feltételezem, hogy rövid távon nehéz ilyesmit találni. Az etnonacionalizmus fölmelegítésének társadalmi léptékű sikere, bár sokan dolgoznak rajta, számomra elég valószerűtlennek tűnik. Hogy lesz giccses parádé december elsején az nem vitás, csak abban nem hiszek, hogy mondjuk mikuláskor még tart majd annak patetikus-avittas pátosza, és hogy valódi mozgósító, összetartó erőt, perspektívát adna. Közép és hosszú távon csak modernizációs projekteknek van esélye a kompromisszum kialakítására és mindenekelőtt az államapparátus, az adminisztráció radikális reformja, teljes megújítása lehetne egy következő lépés. Persze ehhez a liberális demokrácia intézményeinek a megtartása és megerősítése, és egy hiteles parlament stb., is szükséges. Viszont azt gondolom, hogy ma az adminisztráció a modernizáció kerékkötője. (Egyébként ennek van usque százéves hagyománya, amikor is a máshonnan áthelyezett, inkompetens, a helyi viszonyokat, politikát, sőt kultúrát hallomásból sem ismerő közhivatalnokokat neveztek ki az új román hivatalokba. Ezen elhibázott lépés máig hatóan meghatározza a közigazgatás elidegenedését, amit a prefektus intézménye erősít és tart fönn). Azt hiszem senki nem vitathatja, akárcsak saját tapasztalata alapján sem, hogy az apparátus meghatározó, legbefolyásosabb része, inkompetens és/vagy korrupt. Ennek föltárási és bizonyítási kísérlete, mely a DNA, és volt főügyésze nevéhez és tevékenységéhez kapcsolódik, bőszítette föl a hatalmasokat, tört ki a háború. Az apparátus saját érdekeinek esik áldozatul a parlamenti munka, és végső soron a kormányprogramok is. Semmiféle párhuzamos állam, vagy netán deep state nincs, és így aztán nem is szabotál senkit, az apparátus teszi, ő téríti el a legjobb politikai szándékot is, saját rövidlátó érdekeinek megfelelően, és őket jutalmazza, helyezi privilegizált pozícióba, a Dragnea-féle hatalom. Az apparátus, a klientúra, Dragnea reakciós terveinek és saját privilégiumainak a támogatója, ezért a modernizációs tervek sikere elsősorban ennek a hatalomnak a leépítésén múlik. Ezt a reakciós “hadsereget”, a helyi kiskirályságok már-már intézményesített rendszerét, vagy hálózatát támogatják, mentegetik és promoválják a Fidesz itteni fiókpártjai, ehhez használják felhatalmazásunkat, és nem látom, hogy kihátrálnának mögüle, sőt. Az “illiberális” megoldásoknak nemcsak támogatói, hanem olykor kezdeményezői is névleges vezetőink, a reakció (a főpárt főideológusának alt-right elkötelezettségéről volt alkalmunk tájékozódni egy fb bejegyzéséből. Jó tudni kik és merre viszik a jobb időket megélt politikai formációt) elkötelezettjei.

Románia lesz az EU soros elnöke a jövő év első felében és úgy tűnik egy hiteltelen és inkompetens (egyszer valaki csak elmagyarázza, hogy a teleormányi iskola-titkárnőt mi minősíti a belügyminiszteri funkcióra, hogy ne ismét a miniszterelnök asszonyt hozzam példának) kormány és egy több részre szakadt ország próbálja majd minden perspektíva, reálisan elérhető közös cél nélkül, az EU-t vezetni. Az a hatalom, kormány és apparátus, mely nem képes Románia ügyeit intézni és előbbre vinni, hogyan vezethetné Európát? A Dragnea bábja, Dăncilă vezette Európa – már a röhejességen túl – a szkeptikusoknak fog kedvezni, föltéve, hogy odaengedik.

Magyari Nándor László

 

A legbirkább barakk

Nem a kormányzásként eladott populizmus, a demokratikus intézményrendszerek lerombolása, a használaton kívül helyezett fékek, a hazug tájékoztatás a legnagyobb veszély, ami ma Magyarországra leselkedik. Vagyis, nem az, amit Kétharmad elvtárs a falkaforradalom révén eladott a népnek.

A megszokás a legnagyobb baj, és a beletörődés. Ez a legnagyobb veszély: hogy fokozatosan, lépésről lépésre elfogadjuk azt, ami van. Morgunk egy kicsit, nem túl hangosan, aztán csináljuk tovább, amit megengednek nekünk.

Elfogadjuk a szabályokat. A szabályaikat. Ez az igazán veszélyes dolog. Hogy az ő szabályaik a mi szabályainkká lettek, s már fel sem tűnik e szabályok embertelen, erkölcstelen és irracionális volta. Már azzal is megelégszünk, ha legalább a saját maguk által kitalált szabályokat betartják.

Persze, azokat sem tartják be. És amikor ez már kezd kínossá válni, új szabályokat hoznak. Olyanokat, amelyeket mi betartunk, mert lássuk be, nekünk találták ki ezeket az új szabályokat is, nem maguknak. Úgy tesznek, mintha rájuk is vonatkoznának, közben meg, ott játsszák ki, ahol csak tehetik. Csókosok kapják a földek javát, a zsíros, uniós pénzből finanszírozott megrendeléseket, az állam a mi pénzünkből fizeti ki az eladósodott önkormányzatok tartozását.

Mindezt lehet, mert azt mondják, hogy jövőre jobb lesz. Vagy majd azután, de legkésőbb valamikor.

Lesz pénz, persze, de csak annak, aki megérdemli. Mi is kapunk majd – vissza a sajátunkból – valamennyit. Volt már ilyen, szocializmusnak hívták. Aki élt benne, és nem szelektív az emlékezete, tudja. Mi voltunk a legvidámabb barakk, és sajnálkozva néztük a nálunk is reménytelenebb helyzetben lévő sorstársainkat. Magunkban persze, csöndben örültünk: mennyivel jobb nekünk, mint a bolgároknak, a keletnémeteknek, a románoknak.

Szegény szovjetek, róluk nem is szólva.

Az övékénél több szabadság, pontosabban, kevesebb szolgaság jutott nekünk. És elhittük a Nagy Magyar Tündérmesét, hogy addig jó, míg Kádár él.

Ma, úgyis, mint a legbirkább barakk lakói, ugyanebben a hazugságban hiszünk. Csupán a nevet kell behelyettesíteni. Ötbetűs ez is.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!