Blogles

Hogyan születnek a Harmadik Birodalmak?

0

„A másik oldal árulásából és az emiatt érzett tehetetlenségből, gyengeségből és undorból született a Harmadik Birodalom. …a nácikkal szemben állók dühe és megvetése a saját vezetőik iránt nagyobb volt, mint a tulajdonképpeni ellenséggel szembeni gyűlöletük.”

Így magyarázta Sebastian Haffner a harmincas években a Harmadik Birodalom hatalomra jutását. És ez végórában érkező figyelmeztetés napjainkban a demokratikus pártoknak és közönségüknek egyaránt. Mert a helyzet kísértetiesen hasonló! A demokratikus pártokat – a kialakult helyzetért viselt felelősségükön túl – oly mértékben frusztrálják saját tehetetlenségük és folyamatos kudarcélményeik, hogy a valódi ellenség – a diktatúra építői és működtetői helyett – az egymás elleni acsarkodás köti le energiáikat, és ezzel próbálják „szórakoztatni” közönségüket is.

Mindeközben a demokratikus közvélemény egy része – szekértáborokba rendeződve – átveszi az acsarkodó stílust a másik részét pedig ugyanaz az undor, düh és megvetés keríti hatalmába, mint a harmincas években a konzervatív, liberális és baloldali demokratákat Németországban. És ez valóban kizárólag a demokrácia ellenségeinek malmára hajtja a vizet.

Elég volt! Abba kéne hagyni a marakodást, egymást lejáratását, saját közösségük elárulását, ha valóban szeretnék hogy egyszer még újra esélyt kapjon Magyarország arra, hogy szabad és demokratikus európai ország legyen!

Forrás: Vásárhelyi Mária, Facebook.

Magyar nő, kétgyerekes, negyvenes, meztelen

1

Az a sok középkorú néző, főként a férfiak, akik most hirtelen mind elkezdtek érteni a színházhoz és azon belül is rájöttek az alternatív színház ízére elképesztő test és nőgyalázó jelzőkre ragadtatják magukat amikor egy negyvenes, két gyereket szült nőt látnak maguk előtt meztelenül.

A szimbolikus jelentést nem veszik, de felhorgadnak azon, hogy egy nőt meztelenül kelljen nézniük akkor, ha az nem revü-tökéletes. Be is indul a verbális testgyalázás. Vajon ki állítja, hogy nem ugyanezeket a jelzőket gondolják a hozzájuk tartozó nőkre is, akik szintén elmúltak negyven, és szültek néhány gyereket?

Azt mondják az a különbség, hogy az egyik nem vetkőzik le csak nekik, a másik meg mindenki előtt. Holott ez nem különbség, hiszen ők látják mind a kettőt. A saját különbejáratút és a közszemlére tettet is.

Rendre azt szokták meg, hogy minősítsék, osztályozzák, jelzőkkel megalázzák az eléjük táruló női testet. Ha szépnek látják cuppogjanak, ha nem szépnek akkor verbálisan agyonverjék, Ne jöjjünk itt most azzal a dumával, hogy egymáshoz öregedő szeretet, meg azzal, hogy a cirmos mellét külön. Mert az a pasi, aki nem átall undorító jelzőket aggatni egy általa először látott, középkorú, közép-európai, meztelen nőre csak azért, mert az nem fog neki csípőre tett kézzel visszadumálni, azt tényleg csak ez tartja vissza otthon.

Az, hogy az ismeretlent megszégyenítheti és kénytelen is, mert halálosan megijedt tőle. Az idő pusztítását látja, amivel nem akar szembenézni. Inkább a társán sem akarja látni, csak önmagán ne kelljen. Ezért hat rá sokkolóan a hirtelen rátört alternatív színházi izgalom. Ezért szégyenít, hogy eltartsa magától, mert felmetélné az ereit ha őrá is érvényes lenne ez az egész. Káromkodik, szidalmaz, undorodik és retteg, mert felismeri a kétségbeesését ami az előszobai nagytükre előtt szokott rátörni, amikor a régi teste helyett ezt a megváltozott újat szemléli.

Nézik az új nézők a Lúzert, férfiak és nők is, olyanok, akik évtizedek óta semmilyen színházban sem voltak soha. Nem értenek az egészből egy árva szót sem, de mégis üvöltve kérik ki maguknak. A mű íme eljutott a valódi közönségéhez. Nem a kirafinált értelmiséghez aki összekacsint, hanem az izomból reagálókhoz akik zsigerből őrjöngenek, és akikhez talán sose jutott volna el különben.

Tessék, megnyílt a valódi nemzeti színház, csak folyvást-folyvást, esernyőt, botot a nézőtérre vinni tilos!

Szerző: Sándor Erzsi, Facebook

A cenzúra diszkrét bája

0

A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?

Felteszem sokan kárörvendenek – pezsgőbontás sem elképzelhetetlen, itt-ott fontos irodákban -, hogy sikerült legyőzni a gonosz kritikust és mintegy 350 adás után kikerült heti jegyzetem a bukaresti rádió magyaradásából, csakhogy itt vagyok és elhangzott, de még inkább leírt kritikáim aktuálisabbak, mint valaha. Botrányos kiebrudalásom – botrányos, hiszen semmiféle érv el nem hangzott, közvetített telefonbeszélgetésen tudatták, hogy velem tovább nem kötnek szerződést, hogy majd más, mert …. és itt elakadt a beszélgetés, mert … csak -, persze várható volt. Nem egyedül vagyok, akit megpróbáltak/nak elhallgattatni a hatalmasok, akik foglyul ejtették a rommagyar társadalmat, akik mindenféle szabad, és főleg másképpen gondolkodást legszívesebben örökre elüldöznének. Csakhogy a dolgok természetéből fakad, hogy rossz projektet folytatnak, idejük nagyon is véges, lelepleződnek és a történelem süllyesztőjébe, sőt a hátsó, lakatra zárt, lomtárba kerülnek.

Nem a cenzúra hosszú karja a fő probléma, és az el sem rettent terveimtől, hanem az a makacs és kíméletlen ÖNCENZÚRA (melyről azt mondja Esterházy Péter egy helyen, hogy „olyan mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá”), mely évek óta inkább elsunyítja – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – azt amiről jegyzeteim szóltak/nak, a nagybetűs VALÓS PROBLÉMÁKAT; az hogy nem vitatkoztunk/unk, hogy elhalt a nyilvános okoskodás, hogy elsatnyult a vitakultúra, hogy éppen úgy félünk kimondani, amit gondolunk, mint az átkosban. Ez a reális probléma, és nem a rádióadásom lekeverése, ez a gond itt és még inkább az értelmiségiek bedarálása, leszalámizása, az egyénenként megkötött különalkuk. A cenzúra nem veszélyes, mert a megváltozott nyilvánosságban nincs teljes elhallgattatás, mindig van lehetőség – hej, de zavarja ez a “disznófejű nagyurakat” – más média-térben megjelenni, aztán meg a természetét is félreismerik a cenzúrának, akik élnek vele.

Van az az ismerős, de valóságot kifejező közhely, hogy az idő rostája megszűri, hogy mi marad fenn történelmi perspektívában, mint említésre/megemlékezésre méltó teljesítmény. Nos, ebben a folyamatban a cenzúra nagyon is közrejátszik. Kicsit is átgondolva alig van olyan szerző és mű, akire, amire emlékszünk, akit a korabeli cenzúra ne üldözött, tiltott, vagy marginalizált volna. Hát így működik a cenzúrával való játszadozás, ez a perverz hatása: elfeledjük a cenzorokat, sőt kenyéradójukat, a hatalmasokat is, és a kicenzúrázottak bekerülnek történeti tudatunkba, ezért nem érdemes elfogadni az öncenzúrát. Tudom, tudom, gyenge és alig vígasz ez sokaknak, de hát ez is valami, és más nincs is. Illetve hát lenne az, amit parrhesia-nak, gondolatbátorságnak nevezünk. Az öncenzúra, a korlátozások szinte automatikus és kritikátlan belsővé tétele nagyon is jellemző társadalmi jelenség, vagy ha úgy tetszik szociálpszichológiai tény, mint minden más társadalmi relevanciával rendelkező összetevője a szólásszabadság bonyolult képletének. Ezzel szemben a gondolatbátorság, éppen arra irányul, hogy ezt a szinte automatikus fejleményt, a külső cenzúra belsővé tételét megakadályozza, szembe helyezkedjen az előbbivel, ennyiben pedig sajátos fajta nonkonformizmus, következetes formájában intellektuális engedetlenség. A gondolatbátorság, a szókimondás, a cenzúra különféle formáinak ignorálása általában a „hatalom nélküliek”, a gyengék, a kiszolgáltatottak stb., morális/intellektuális „fegyvere”, mely különösen régiónkat tekintve, annak történelmi társadalmi, gazdasági és kulturális, stb., előzményei okán nem szerveződik igazi (proteszt) mozgalommá, netán ellenhatalommá, mely a maga során korlátozhatja a hatalom bármiféle cenzúráját. Ezért fölszámolni nem tud(hat)ja a cenzúrát, kényszeríteni sem a hatalmat, viszont igyekszik azt „fenomenológiai zárójelbe”, azaz karanténba zárni, lényegében vállalva az elhallga(tta)tást, marginalizálást, az anyagi és egyéb hátrányokat, vagy akár az üldözést és börtönt kockáztatva stb., „úgy tesz mintha” cenzúra nem létezne. És azután még ez a reménytelen és kiszolgáltatott értelmiségi – igen sokszor nem közérthető, mint populista embertársaink követelik – diskurzus is képes győzedelmeskedni, vagy legalábbis uralni a közbeszédet és ez biza előbb-utóbb kikezdi a hatalmat. A cenzúrázó hatalom ugyanis, szorong, fél, mit fél, egyenesen retteg, még a bizonytalan helyzetű értelmiségtől is, különösen akkor, ha – néha tükörbe néz, ami elkerülhetetlen – tudja: hatalma manipuláción, alternatív tények sulykolásán, hazugságokon alapszik.

A populista, és akként illegitim hatalom joggal tart a médiáktól, hiszen a médiapolitizálás éppen arról szól, hogy a média logikája szerint működik a politikai kommunikáció, sőt ez működésmódjának a lényege, a politizálás tere és a nyilvánosság, a média tere egymásra tevődnek, ugyanazokat az eszközöket próbálják használni. Nem véletlen, hogy a lopakodó populista autokráciák, amit hibrid hatalomnak mondunk mostanság, a médiatér kisajátításával kezdik hatalmi bázisuk kiépítését. A sajtószabadság, vagy legalábbis média alacsony kiszolgáltatottsági foka a demokrácia működésének alapfeltétele. A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?

Azoknak pedig, akik látszat-jóindulattal csóválják a fejüket, hogy sokszor volt éles és határozott, meg tekintélyt nem tisztelő, meg szókimondó és miegymás, amit mondtam/írtam és miért nem hallgattam a cenzúra óvó-intő hangjára csak azt üzenhetem, hogy az erős és figyelemfelkeltő – legtöbbszőr mindenféle, és főként hatalmaskodó, pöffeszkedő és mindenki mást alattvalójának tekintő felkapaszkodottat, stb. – polgárpukkasztó gesztusokat illeti, ez volt és ez a célom: az irónia, a cinikus megvetés, a hatalomnélküliek fegyvere. Mondjak le arról, amit ígértem, és amit blogom címében (systemcritic.blogspot.ro) évek óta “hordozok”, ti. a rendszerkritikáról? Hát, akkor mivel foglalkozzak, hogy kivirágzott a pitypang? Megírjam a pöffeszkedő hatalom, a lopakodó autokrácia, az elhibázott politikai lépések, a korrupció, a manipuláció, a populista/demagóg diskurzusok apológiáját? De, hát ezen százak dolgoznak itt és máshol, adjam meg a császárnak azt, amit soha meg nem érdemel, és ezért erőszakkal is követel? Hát kösz, de nem.

És végére hagytam a rádiótól való kirúgatásom történetének, a rommagyar cenzúra mostani megnyilvánulásának legperverzebb vonatkozását. Nem elég, hogy a rommagyar hatalom cenzúrázni kénytelen, de még eszközei csak közvetettek, ez a gesztus is megmutatja kettős kiszolgáltatottságát. Nem kétlem, hogy alapvetően az ő fülét karcolta a rádióadás és ezért saját indíttatásból járt el, de azt sem, hogy volt budapesti sugallat, ha nem egyenesen követelmény, mely elhallgattatásomat sürgette. Nyomja ez a „nyílt titok”, az elkövetők lelkét, hadd mosolyogjanak és veregessék egymás hátát sikerük fölötti örömükben. Bizton nyertek valamit tettükért, valami anyagiakat is, és a jelenlegi budapesti hatalom megsimogatja okos kis lehajtott fejüket. Viszont a cenzúrázás végrehajtása korrupciót és politikai kiszolgáltatottságot implikált a másik irányban, a jelenlegi román hatalom fele is: amiért a PSD-s igazgató elkövette a kirúgatást (elvégezte a kellemetlent, minden indoklás nélkül, felrúgva a szerződésbe foglalt kötelezettségeit is stb.), azért még kérni fog egyszer valamit a Dragnea-féle hatalom. Na, arra lennék én a leginkább kíváncsi, – és szerintem ennek megtudása a közérdek -, hogy a gesztust mivel viszonozza a Fidesz itteni fiókpártja? Mit/kit, miféle elveket és mennyi gerincet kell beáldozni kirúgatásom fejében? Mert ingyenebéd a korrupciós láncolatban sincs.

Egyébként: To be continued!

Magyari Nándor László

Kína olcsón felvásárolja Kelet-Európát?

0

Ezzel a címmel jelent meg Balogh S. Éva legújabb blogja a Hungarian Spectrumon. Ebben a szerző részletesen idéz szakértőket, akik megkérdőjelezik például a Belgrád-Budapest vasútvonal felújításának ésszerűségét. Ezenkívül kitér arra is, hogy Kína érdekövezetekre szeretne hitelekkel szert tenni, az unió gyanakvóan szemléli az eseményeket, Orbán Viktor viszont minden alkalmat kihasznál, hogy borsot törjön a liberális demokráciák orra alá.

Is China buying up Eastern Europe on the cheap?

It was in May of this year that I wrote a post about Chinese plans for the reorganization of the global economy and Hungary’s role in this scheme. At that time, I outlined Chinese plans for the modernization of the Budapest-Belgrade-Skopje-Athens-Piraeus railroad line, announced in December 2014. The Hungarian section, which runs between Soroksár, just south of Budapest, and Kelebia, on the Serbian border, is 166 km. long and will cost 750 billion forints or $2.85 billion. It will be built with the help of a 20-year Chinese loan at 2.5% interest, which will cover 85% of the cost.

The contracting entity is the Chinese-Hungarian Railway Nonprofit Ltd., which was set up about a year ago. (I don’t know whether it chose nonprofit status to avoid paying taxes or to admit that the line would never turn a profit.) The state-owned China Railway International Corporation and China Railway International Group hold 85% of the Chinese-Hungarian Railway and the Hungarian State Railways (MÁV) holds 15%. The deal was structured as an EPC (“Engineering, Procurement, and Construction”), whereby the EPC contractor is made responsible for all activities–from design, procurement, and construction to the commissioning and handover of the project to the end-user or owner.

According to Hungarian economists, this deal is good only for China. The line is barely used for passenger trains and it touches only one small city, with a population of 27,000. Clearly, it was designed for freight trains that haul Chinese goods from the port city of Piraeus through the Balkans to Hungary. Since China isn’t sinking any money into the project, if the rail line is a flop, it is nothing off the skin of the Chinese. Hungary would be left holding the bag. According to some critics, the Belgrade-Budapest line will be the world’s most expensive, and if the project fails, Hungary will never be able to recoup its investment. HVG’s Benjámin Zelki figured that perhaps after 2,400 years the line might be profitable. I don’t think he meant it as a joke.

Viktor Orbán’s decision to get a loan from China when the European Union is quite willing to give money for the development of Pan-European corridors can be explained by the unprofitability of the project. It is unlikely that he would have gotten money from Brussels for such a financially hopeless project. The lure of the project, if it ever becomes reality, is that China might use Hungary as a distribution hub. For that  elusive prospect, the Orbán government is ready to get involved in this risky venture.

Of course, there is a good possibility that nothing will come of the whole project. The Chinese have offered Hungary many enticing deals, including a loan for a railroad line between the Ferenc Liszt Airport and downtown Budapest, but nothing came of it. Beijing also offered loans for building railroad lines in Greece, Macedonia, and Serbia, but none of these projects got off the ground.

The European Union is not all happy about Viktor Orbán’s close “strategic partnership” with China. First, just like with the Paks II Nuclear Power Plant, there were no competitive bids. Therefore, about a year ago the project was put on hold when infringement procedures were launched against Hungary. The latest news is that Hungary announced on Monday that it would publish a new procurement tender for its section of the line. As HVG put it, “there is no escape” from this monstrous project.

Another, more serious political consideration makes the European Union suspicious of Viktor Orbán, who hosted Li Keqiang for the sixth annual meeting of the Cooperation between China and Central and Eastern European Countries or “16+1.” Eleven of these countries are member states of the European Union. According to The Financial Times, Brussels is rattled as China reaches out to Eastern Europe because “some of the arrangements between China and these countries are touching on EU competences, or they are going into new areas where there are already initiatives between the EU and China.” They are worried about Chinese influence in the region. Diplomats fear that closer Chinese-East European relations could undermine Brussels’ effectiveness in dealing with China. According to Forbes, China is in the midst of buying “Eastern Europe on the cheap” while Viktor Orbán is using the occasion to “poke Western Europe in the eye.”

According to Süddeutsche Zeitung, China knows the weak spots and fault lines in Europe, and therefore in the last five years it has developed close relations with the “16+1” club. “There is mighty China with 16 dwarfs, receiving lucrative orders.” With investment they are buying influence. The European Union must recognize how the internal divisions and contradictions weaken it in the eyes of the outside world. The article specifically mentions Viktor Orbán and Miloš Zeman, whom it describes as the most vulnerable political leaders to the siren voices of the Far East because they are “representatives of secluded societies.” They believe that in China “they find not only sponsors but also allies in the fight against liberal democracy.”

Yes, Viktor Orbán has committed his country to another risky venture. But since work will begin on the rail line only after 2020, there is always the faint hope that the whole project will die, as so many other Chinese ventures did.

NOVEMBER 29, 2017

Gondolkodók I. – 2019. január

Sorotzatunknak egyetlen célja, hogy bemutassuk az egymástól eltérő véleményeknek nem az a céljuk, hogy legyűrjék a másikat, hanem, hogy együtt, közös belátással közelebb jussanak az igazsághoz.

Gábor György

Szóval az a helyzet, hogy a történettudomány koromsötét éjszakai égboltján Andics Erzsébet egy vakítóan fényes üstökös volt Schmidt Máriához képest.
Schmidt Mária megint kilökött magából valamit, úgy hülyeség az egész, ahogy azt papírra vetette, a tények nem stimmelnek, a történetinek szánt állításai tévesek (jó eset), felületesek (eufemizmus), avagy totális tudatlanságról és felkészületlenségről tanúskodnak (realitás).

Schmidt történésznek látszódni kívánó módon, valójában megbízásra termelő udvari ideológiafabrikálóként tegnap arról talált írni (Kínai Fal Kelet- és Nyugat-Európa között), hogy a jó kurva anyját a Nyugatnak, amelynek azért nélkülözhetetlen Kelet-Európa, mert mi szolgáltatjuk a Nyugat felsőbbrendűségének élő bizonyítékát.

(Hát, ami azt illeti, a te ténykedésed láttán, nem alaptalanul!) Minden baj a felvilágosodással kezdődött – tudatja az olvasóval Schmidt Mária. Imigyen ír: „A felvilágosodás francia nagyjai tehát megfigyeléseket végeztek, de szívesen adtak tanácsot is térségünk uralkodóinak, nem csupán a tisztes fizetségért, hanem azért is, mert civilizációs küldetésüknek tekintették, hogy fényt vigyenek a sötétségben élőkhöz, Keletre. Voltaire Nagy Frigyessel és Nagy Katalin cárnővel foglalkozott és eligazította őket a korszerű uralkodás rejtelmeiről. Rousseau Lengyelország, Diderot az egész térség számára készítette el civilizációs tervét. Kelet-Európa a felvilágosodás sztárjai szerint két világ: Európa és Ázsia, vagyis a civilizáció és a barbárság között terül el. Ezeket a világokat szerintük egyfajta kínai falnak megfelelő választóvonal határolja el egymástól. A falon túli részt a szláv nyelv és jellem testesíti meg. Kelet-Európa tehát, ahogy ők látták és láttatták, a zűrzavar földje, szervezetlen, elmaradott, ugyanakkor festőien falusias, egyben menthetetlenül barbár. Olyasmi, mint egy hatalmas néprajzi múzeum. Egyértelműen alacsonyabb rendű civilizáció, amit felettébb érdekes módon fehér bennszülöttek laknak. Ez a felvilágosodás időszakából származó kép olyan erősen rögzült a Nyugat retinájában, hogy a mai napig meghatározza azt, ahogy minket látnak, ahogy rólunk gondolkoznak, ahogy velünk beszélnek, bánnak.”

Hát, kedves Marcsi, egy nagy túróst!

Nem az a bajom, hogy a nagy teljesítési teperésedben a legminimálisabb önkontrollodat is elveszejted, midőn gúnyosan azt írod, hogy a felvilágosodás nagyjai tisztes fizetségért adták a tanácsokat az uralkodóknak, irgum-burgum, még ilyet, miközben te tisztességtelen fizetségért bocsátod áruba szellemi kapacitásod vészesen hanyatló végtermékeit a földanyai kebleden önfeledten pihegő imádott hatalom számára.

Ez persze szakma ugyan, de még nem a történész területe. Ám amit gondolatfutamod kiindulásának szántál, az már a történész munkáját illethetné, csakhogy nem lévén történész, nagy igyekezetedből mindössze ideológiailag átfestett hazug és ostoba sorokra futja.
Ugyanis nem így volt, éppen ellenkezőleg! Ha olvastál is volna, s nemcsak nevekkel dobálóznál, akkor tudnád, hogy a francia felvilágosodás számára egyfajta eszme- és erkölcskritikai alapvetésként jelent meg, hogy a saját elviselhetetlen „barbár” világunkat (bizony, elsősorban a franciát, meg az angolt, meg az itáliait stb.) egy máshonnan, a „barbárságból” jött ember tiszta, „civilizált” tekintetével bírálja, vagyis barbárság és civilizáció helyet cserél. Ha olvastad volna Montesquieu Perzsa levelek c. regényét, tudnád, miről beszélek. Ha olvastad volna Voltaire Vadember c. kisregényét, ugyancsak tudnád, miről beszélek. De ha a gimiben rávetted volna magadat legalább Voltaire Candide-jának elolvasására, akkor talán emlékeznél, hogy a mű végén a szereplők a „létező világok legjobbjaként” csődöt mondó Nyugatról elmenekülve a „keleti” Törökországban találnak menedéket, s itt látnak neki a munkának, kertjük művelésének, hogy messze tartsák maguktól a három nagy bajt, az unalmat, a bűnt és a szükséget.

És ha nem Orbán ánusza körül legyeskednél folyton-folyvást, hanem olvasgattál volna egy kicsit, mielőtt írásba rendezed ostobaságaidat, ráakadhattál volna a bon sauvage-ra, a jó vademberre, aki személyében hordozza a nyugati civilizáció kritikáját, s elolvashattad volna a Pótlás Bougainville utazásához c. Diderot-munkát, ahol megtapasztalhattad volna, milyen a tahiti vadember és így tovább.

Aztán nem ártott volna ismerni egy picinykét mondjuk Diderot és Nagy Katalin cárnő levelezését, ha már szóba hoztad kapcsolatukat, információkat begyűjteni kettejük viszonyáról (egészen Diderot könyvtárának sorsáig), mielőtt marhaságokat írsz le.
Aztán tudhattál volna Montesquieu magyarországi utazásáról, s itt szerzett benyomásairól (járt a pozsonyi országgyűlésen, járt több városban, többek között Besztercebányán és Körmöcbányán, megemlített több várost (Eszék, Temesvár stb.), dicsérte a magyar termőföldeket, és cseppet sem nézte le az országot. Montesquieu A törvények szelleméről írt főművének XV. könyve X. fejezetében viszont, minthogy ismereteket szerzett az országról, Magyarországot Csehországgal és Németországgal együtt említi, mint ahol fennáll még a szolgaságnak egy meglehetősen ősi állapota, a jobbágyság. (És, tudod Marcsi, még javában fennállt!)

És ha tényleg történész lennél, mielőtt akár csak egy sort is leírsz, utánanéztél volna akár Montesquieu, akár Rousseau vagy Voltaire magyarországi (de akár lengyelországi) recepciójának, s rögtön megtapasztaltad volna, hogy minden fordítva történt, mint ahogy azt Andics Erzsébetesen te most összehordtad. Tudnál Rousseau-nak a lengyel alkotmányos rendszerről írt munkájáról, tudnál Esterházy Józsefnek az alkotmánytervezetéről, amelyben Montesquieu-t követi az államhatalmi ágak elválasztásának gondolatát felidézve (erre így utólag is felhívhatnád szeretett főnököd figyelmét), ismerhetted volna Gróf Batthyány Alajos neves pamfletjét (Ad amicam aurem), amelyben – szintén Montesquieu nyomán – a törvényhozó hatalom (vis legislativa) és a végrehajtó hatalom (executiva potestas) egy kézben való egyesülésének veszélyeit tárta fel (erről is beszámolhatnál szeretett vezérednek), tudnál Hajnóczy József törvénytervezetéről (Ratio proponendarum in comitiis Hungariae legum), amelyben a francia politikai gondolkodás eredményeit hasznosítja stb., stb., stb., s persze már rég elolvastad volna Cassirernek A felvilágosodás filozófiájáról írt könyvét, hogy ne hordj annyi marhaságot össze a felvilágosodásról. És nem mellesleg Mária Ludassy oeuvre-jét is melegen tudom ajánlani.

Ha az írás előtt ez nem jött össze, legalább a publikált szöveg után olvasgassál egy kicsit! Vigyázó szemedet vesd a történelmi tényekre, dokumentumokra, még akkor is, ha estve jött a parancsolat, viola-szín pecsét alatt, s neked írnod kellett, mindegy, hogy mit, csak hazugság legyen, tömény gyűlölködés és az ukáz legfőbb forrásának alázatos visszaigazolása.
És a fentieket nem azért írtam le, mert a nagyszünetben többször letörted a pacsnim végét és megetted.

A bosszúállás – talán emlékszel – kettőnk közül nem az én nagy műfajom.

Petőcz György

Gyuri, élvezetes az írás, mint a korábbiak is, de azért van egy kis insomma-érzésem. Tudod, mert olaszos vagy, amikor az olasz azt mondja, hogy insomma…(értsd: ’a fene tudja…’). Az a bajom, hogy a könnyű csontra ugrasz. Naná, S.M. nem történész, soha nem volt történész, hanem az indulatait, kisebbrendűségi érzéseit, egy túldimenzionált ego személyes kudarc-érzéseit kompenzálta, projektálta történeti tárgyú kutakodásba, s keresett rájuk felmentő magyarázatot. Egész holokauszt-kutatása mögött ez rejlik: nem az igazság lehetőleg tárgyilagos megkeresése, hanem a számára sérelmesnek érzett, saját egóját a jelenben veszélyeztetni látszó mítoszok – amiket ő mítoszoknak tekint – leleplezése és lerombolása. A holokauszt de-emfatizálása, a zsidó sors és szenvedés de-heroizálása. Mindez túl hamar és leleplezően rövidre zárva a saját generációjában tapasztalt állítólagos politically correct kritikájával. S ezt kiegészítve, vagy ennek gyökerében megint az ambíciókkal, sértettségekkel, pozícióharcokkal.
Ugyanakkor a műveltségi tűzijáték, írásod bukéja, sokszor ugyanolyan kábítószer, mint bármi más. Nem csak arról van szó, hogy a történeti narratívák sokfélék, és a te Candide vagy Montesquieu-olvasatod sem az egyetlen lehetséges felvilágosodás-igazság. Félre ne érts, nem S.M. begőzölt hülyeségeit akarom védeni. De azért tény, hogy Edward Saidnak is volt mondanivalója a felvilágosodás-projektről, a Nyugat mélyről jövő orientalizmusáról. S erről, a nézőpontok különbözőségéről, az idegenség-élményről életrajzi könyvet is írt, nagyon jót (Out of Place). S az EU-s intézményekbe bekerült fiatal magyarok is sokat tudnának beszélni a nagy országokból származó hivatalnokok bennfentes és fensőbbséges attitűdjéről, és azokról az első évekről, amikor a fő probléma saját személyes elfogadtatásuk volt.
S itt van az insomma-érzetem.

S.M. nem megfizetett bér-ideológus, mint írod, hanem abszolút önjáró, meghatározó személyiség, aki a komplexusait hivatalos ideológiává és politikai döntésekké tudja avanzsáltatni.

Meghatározó személyiség. (Szerintem a CEU elüldözése is az ő rendezetlen érzelmi világában és történelmi gyökerű komplexusaiban gyökerezik. By the way, akiket az ilyesmi érdekel, nézze meg a múlt év egészen biztosan legnagyszerűbb magyar filmjét, a Nagyi projektet!) S.M.-nek bizonyos elit-problémái vannak. Az érdekes az, hogy ezek a személyes elit-prpoblémák, és az azokból fakadó történelemszemlélet és demagógia találkozik a történelemírás hálójából mindig kiesett, viszont maguknak szerepet kívánó tömegek vágyaival.
A fidesz-fiúk olyanok, olyan rétegekből jönnek, akikről soha nem szólt a történelem. Mert

a felvilágosodás-inspirálta közbeszéd jogokról, áldozatokról és bűnösökről szólt.

Az áldozatok és a bűnösök utódai „valakik”. A többség azonban senki, akikről nem szólnak a legendák, a szerecsenmosdatások, a tragikus „hibák” magyarázatai,a történetek, és nem érdekesek. S itt találkozik S.M. a fidesz-fiúk vágyaival. Közös bennük az elit-gyűlölet, egy bizonyos értelmiségi generáció utálata. Ha úgy tetszik, egy bizonyos felvilágosodás-diskurzus elutasítása.
Erről szól S.M. írása. Mindig minden írása erről szól.

Gábor György

Gyuri, köszönöm a reakciót, élvezettel olvastam, habár sok mindenben nagyon másként gondolkodunk S.M. tevékenységét, megítélését, szerepét és pályáját illetően. Érdekes és megengedem, nagyjából igaznak tűnő pszichologizáló leírásod sok mindenre adhat választ, de nem mindenre.
S. M. történészként van elkönyvelve, így definiálja önmagát, így definiálja őt a környezete, s egy-egy publintása után folyamatosan azt hallgathatjuk, hogy a „történész asszony” így vagy úgy gondolta stb. Én tehát az írásait nem egy pszichózisnak tekintem (nem is vagyok pszichológus vagy pszichiáter), hanem egy történész („történész”) megnyilatkozásának.

De akkor vegyük komolyan, lássuk a medvét!

S ha hibát találok a textusban, akkor nem azt mondom, hogy íme, frusztrációjának legfrissebb manifesztációja, vagy hogy ez tiszta libidó stb., hanem az orra alá dörgölöm, s azt mondom, hogy már megint nem olvastad a szakirodalmat, nem ismered a forrásokat, gőzöd sincs a tényekről és így tovább. Nekem úgy tűnik, hogy a pszichózis emlegetése (legyen az bármilyen) óhatatlanul felmentésül szolgálna a történészi dilettantizmusára, holott

gondold csak el, hány történeti vonatkozású intézetnek, múzeumnak, miegymásnak a legfőbb vezetője, parancsnoka, irányítója és éceszgébere. Ugyancsak nem értünk egyet abban, hogy S.M. nem megfizetett bérideológus, hanem – mint írod – „abszolút önjáró, meghatározó személyiség.”

Bérideológus, meg is van szépen fizetve, és szépen meghálálva, s teljes félreértés részedről, ha azt hiszed, hogy felsőbb engedély vagy jóváhagyás nélkül önjárogatna itt vidáman és önfeledten. Egy frászt! Amit műveltségi tűzijátéknak nevezel, s mint ilyent, kábítószernek, az persze nem az, hanem egy olyasfajta szakmai kritika, amit én (s még jó páran széles e hazában, legyenek történészek, filozófusok, irodalmárok, szociológusok, művészettörténészek, nyelvészek etc., etc.) komolyan vettem, komolyan veszünk.
A „hibajegyzéket” csak az látja műveltségi tűzijátéknak – már megbocsáss – akinek sosem volt része szakmai bírálat megírásában vagy szakmai bírálat megkapásában. És hidd el, ez még itt mind semmi, hiszen ezen a felületen nincs lehetőség alaposabb, elmélyültebb és filológiailag jobban alátámasztott bírálatra, kritikára. Azt pedig végképp nem értem, hogy miért hívod fel a figyelmemet arra, hogy sokféle történeti narratíva lehetséges. Egyrészt az utóbbi tíz-tizenöt év során minden szakmai munkám valahol erről szólt, s a Flavius Josephus-monográfiám lényegét éppen ez jelentette. Csak azért, mert éppen ma került a kezembe, idézem neked Gyáni Gábor nemrég megjelent könyve utolsó tanulmányának legutolsó mondatát: „S akkor még nem is említettük a Kisantal Tamás, a Gábor György és mások nevével fémjelzett metatörténeti vizsgálódásokat, melyekben eminens szerep jut a posztmodernnel összekapcsolt narrativitáselméleti tudásnak és gondolati isnspirációnak.” (Gyáni Gábor: „A posztmodern és a magyarországi történetírás”, in: Gyáni Gábor: Nemzeti vagy transznacionális történelem, Kalligram, 2018. 433.)
Ezt nem önfényezésnek szántam, hanem annak jelzéséül, hogy ha valamivel, hát a történeti narratívák sokféleségével tisztában vagyok. És magam is hosszan tudnám sorolni a felvilágosodással kapcsolatos új és legújabb szakirodalmat, de erre most nincs szükség. Csak jelzem, hogy az én narratívám, amely minthogy én nem a felvilágosodás korszakával foglalkozom, hanem jóval korábbi időszakkal, szóval az én narratívám természetesen sok más, avatott felvilágosodás-kutató narratívájával megegyezik, így például azon történészekével, akik a felvilágosodást egy sajátos nyugati (főként francia, angol és részben német) filozófiai, jogfilozófiai, eszmetörténeti és antropológiai irányzatnak tekintik, s amelyben az orientalista érdeklődés határozott politikai és kultúrkritikai akcentust hordoz.

Mindezzel nem kell egyetértened, természetesen lehet neked is saját (vagy másoktól átvett) narratívád.

Ahogy S.M. esetében is lehet önálló, akár kedvedre pszichologizáló narratívád is. Ismételten kösz a megjegyzést!

Sztarenki Pál

Tisztelt Szülők!. Gábor Gyuri gyermekük már megint precízen és okosan fogalmaz! Továbbá elegáns fiú: hiszen tudását és ha kell, a pacsniját is megosztja önfeládozóan az arra mindig áhítozóknak.. 🙂 Amíg engedjük, szívesen olvassuk írásait! ( Netuddki:-) )

Mérföldkő

0

Sajnálattal kell megállapítani, hogy a korrupcióellenes föllépés gyengítésében a Fidesz itteni fiókszervezete, minden esetben, Dragnea és Tăriceanu mellett áll ki, és ezt teheti mindaddig, amíg anyaországi támogatással képes fogolyként maga alatt tartani a rommagyar politikai mezőnyt. Dragnea uralkodásának vége közeleg, mi meg maradunk a politikai osztályunkkal, messze még a rommagyar rendszerváltás, viszont nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, csak az, hogy mikor.

A tegnaptól illene abbahagyni az eluralkodott összeesküvés-elméletek szajkózását és elgondolkodni azon, ami az elmúlt év politikai mozgásainak lényegét – nem a manipulált közbeszéd szintjén és nem is az „alternatív tények” (lánykori magyar nevén a hazugságok) és az „igazság utáni” (a hazugság egy másik metaforája) szónoklatok szintjén – adja. Mondom, hogy illene, miközben tudom, hogy semmi esély rá hiszen, akik a kamuhírek és konteók útjára léptek, még, ha hirtelen megvilágosodnának is, képtelenek lennének visszatérni a realitások szintjére. Egyetlen diskurzust ismernek az elfogult és irracionális, a puszta hiten alapuló „személyes” meggyőződések és igazolhatatlan föltételezések beszédmódját. A politikai kommunikációban ugyanis, túlságosan elterjedt az a gyakorlat, hogy ott ahol elakad a logika, pontosabban lelepleződik a hazugság, hát alternatív tényekre, kamuhírekre alapozott konteókat kell fölvetni – sokszor ki sem mondani, csak sugallni (ebből a szempontból a román és benne a rommagyar politikai elit mintha szemérmesebb lenne a magyarországinál, kevesebb a sorosozás, vagy a külföldi összeesküvés és a migráncsozás. Ez viszont nem téveszthet meg, hiszen az összeesküvés-elméletekhez való fordulás regionális, sőt ettől is szélesebb körű jelenség, és elég sunyi utalásokat tenni, valamiféle „mély- vagy alternatív államra”, „binomra”, miegymásra, hogy ugyanott legyünk, mintha megneveznék a feltételezett összeesküvés résztvevőit.) – és úgy tenni, hogy ezzel igazolódott az, ami logikus számvetéssel igazolhatatlan.

Ezért kérdés, hogy a politikai mainstream – mindenekelőtt a kifáradt „régi pártok” képviselőit továbbra is hatalmon tartva –, a politikai osztály, megreformálható-e még, vagy csak egy új politikai elitnek sikerülhet a „párhuzamos valóság diskurzusainak” leépítése? (Különösen esélytelen a kijózanodás a „bűnöző felvilág”, a korrupt politikusok esetében, akik – a köznapi összeesküvés-elméletek a legtöbbször megvádoltak „önigazoló” diskurzusaiban, hamis vallomásaikban, félrevezető magyarázataikban jelenik meg, amivel bűnös cselekedeteiket igyekeznek elfödni, felelősségüket elhárítani – érdekből fordulnak a konteókhoz, az alternatív tények fantazmagórikus világához. Mind Dragnea, mind Tăriceanu, a két kormánypárt vezére megvádoltságuk okán kezdtek összeesküvés-elméletekre hivatkozni – a Dragnea diskurzusában maga Soros, mint az ő „személyes ellensége” is megjelent, nem nehéz kitalálni milyen mintát követve –, binomot és párhuzamos államot, rejtett rendszert, stb., emlegetve. Érvek és tények, bizonyítékok helyett konteókra hivatkozni, úgy ahogy érthető a megvádoltak esetében, akik minden eszközt megragadnak reménytelen helyzetükben. Annál különösebb viszont, amikor a holdudvar – hangos nyerítés helyett – követi őket erre a megátkozott területre, mint többek között Márton Árpád „örökös képviselő”, színész/jogász és még ki tudja miféle kitüntetések birtokosa teszi, dagályos és horkolós szövegében. Márton zavaros, manipulatív, viszont a jogi nyelvezetet imitáló diskurzusai különösen ártalmasak, általában a szakértőiséget, a jogi nyelvezetet járatja le: bizalmatlanságot sugall, amikor helytállót mond akkor is gyanús. És tényleg nehéz megállni anélkül, hogy megkérdeznénk: Qui prodest?).

Két további dolog is támogatja a politikai konteók gyakorlatát, egyfelől a médiastruktúra, különösen, ha az online- és közösségi médiák perverz – a hagyományos médiák deontológiai szabályait megkerülő, az oknyomozás, vagy a forrásellenőrzés stb., minimális feltételeit is negligáló, stb. – működésmódjait tekintjük. Másfelől pedig az általános bizalmatlanság közepette, ami nemcsak a politikai, hanem a tudományos mezőnyt is elérte, végletesen relativizálta a szakértőiséget, megkérdőjelezte a tudományos eredményeket, a biztos, igazolható, logikusan megérvelhető igazságok helyett a kéznél levő, egyszerű és gyors válaszokat kínáló mitológiák, cinikus konteók fele fordult, a közönség jórésze.

Ma egy olyan személy van hatalmon és kézivezérléssel irányítja nemcsak a parlament, hanem a háttérből a kormány munkáját is, aki végleges, igaz fölfüggesztett ítéletét tölti és további három vádemelés alanya. Dragnea mindvégig azzal védekezett, hogy minden ellene fölhozott vád, mindegy, hogy a kivizsgálás vagy immár a végleges bírói ítélet meghozatala után jár, puszta összeesküvés, az ő „igazságos és bölcs” kormányzása ellen. Minden korrupciós ügy, melyben neve fölmerült a mély állam, a rendszer, a binom terméke lenne, és őt nemcsak az ártatlanság vélelme illeti meg az új botrányok kapcsán, hanem valóban ártatlan is, hiszen sötét erők próbálják csupán elmozdítani befolyásos helyéről. Másképpen pedig azt is sugallja, pártját megválasztották, tehát ő ártatlan. Mit számít egy kis logikai baki egy ilyen nagy személyiségnél, nem igaz?

Nem Dragnea az első a PSD-s pártvezérek köréből, akik védelmére a pártelit az ügyészség/bíróság lépcsőjére vonul (úgy tűnik semmi sem változott az elmúlt húsz évben, amikor is Adrian Nastase miatt vontak védőkordont politikusok a bíróság lépcsőin, azóta is megpróbálva kimagyarázni a gesztus jogellenes üzenetét), megpróbálva befolyásolni, esetleg megfenyegetni is az ügyészeket, akik idolumukat merészelik kérdőre vonni. De esélyt látok arra, hogy utolsó eset legyen ez a tegnapi. Az újabb vádat a pártelnök ellen ugyanis, nem valamiféle obskurus és elfogult „titkos ügyészség” – mint a vezér próbálta mindeddig sugallni –, hanem az OLAF (az Európai Csalás Elleni Hivatal) indítványozta, bűnöző csoportosulás létrehozásáért, melyről a DNA azt állítja ma is működik, és amellyel költségvetési, illetve EU-s pénzeket térítettek el, párt- és magánzsebekbe (lásd, TelDrum-ügy). Ezért hiteltelen a mély- vagy a párhuzamos államra való hivatkozás, Dragnea most már közvetlenül a DNA vezetőjét és az államelnököt jelöli meg kezdeményezőkként és utcai megmozdulásokkal fenyeget. És itt látok esélyt, hiszen a PSD már a télen is megpróbált ellentüntetést szervezni, szemben a hatalmas Dragnea és korrupció-ellenes megmozdulásokkal, meglehetősen sikertelenül.

Azt hiszem elszámolta magát a pártvezér legalább három másik vonatkozásban is, egyfelől túlzottan bízik a monolitikus pártjában, abban, hogy követni fogja a végtelenségig. Másfelől pedig és ez a bűnös hiba fogja vesztét okozni, a kormány tevékenységét alárendelte személyes és nagyon szűken értelmezett pártérdekének, márpedig a tarthatatlan ígéretek miatt a kormány működésképtelen, a közvélemény érzékeli ezt. Harmadrészt pedig a törvénykezést próbálta/ja saját korrupciós ügyeinek eltussolására, fölmentésére használni és ez is kudarcos, (és erről mondja Márton Árpád, hogy ő nem is érti, holott fölteszem éppen az zavarja, hogy a közvélemény jó része éppen hogy érti, ami itt folyik!) nemcsak a politikai nyugat, hanem a lakosság jó része is elkötelezett a korrupció-ellenes harc mellett. Ma elsőrendű problémának tűnik föl a korrupt politikai osztály ténykedése és ezért könnyen lehet mozgósítani ezzel a témával. Vesztésre áll Dragnea and Co még akkor is, ha parlamenti többséget tud szerezni, olyan nyilvánvalóan kínos ügyekhez is, minthogy az elítéltek bármilyen közméltóságot megpályázhatnak és betölthetnek. Sajnálattal kell észrevételezzük, hogy a korrupcióellenes föllépés gyengítésében a Fidesz itteni fiókszervezete, minden esetben, Dragnea és Tăriceanu mellett áll ki, és teheti mindaddig, amíg anyaországi támogatással, képes fogolyként maga alatt tartani a rommagyar politikai mezőnyt. Dragnea uralkodásának vége közeleg, mi meg maradunk a politikai osztályunkkal, messze még a rommagyar rendszerváltás, viszont nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, csak az, hogy mikor.

Magyari Nándor László

Nyári emlék

10 éve írtam Rajk Laci 60. szülinapjára (1949. január 26.). Nem gondoltam, hogy ez a megemlékezés mára már csak valóban emlékezés lesz. Egy kor, fiatalságunk emléke. Isten Veled Laci! Nem feledünk! (ahogy azt a kort sem)
R. Laci 60. születésnapjára
Az Ifipark akkori vezetője, főrendezője egy Rajnák nevű pali volt, akit a (kékinges) „ifjú-gárdisták” vettek körül. Csak nyakkendőben volt szabad bemenni, … 40 fokos melegben is! A farmernadrág (jeans) tilos volt, aki abban jött, eleve nem engedték be. Az aquincum-i nyári gyakorlaton francia diákok is részt vettek. Búcsúzóul, amolyan záróbuliként – egyetemi (KISZ) közreműködéssel – a gyakorlat résztvevői elmentek az Ifiparkba. Már ott gubanc volt, hogy a francia diákok nyakkendő nélkül és farmerban jelentek meg, jöttek a bulira. Rajnák már akkor akadékoskodott, de hát nem tehetett semmit, be kellett engedni a „rendbontókat”. Az „ifjúgárdisták”-at valszeg nem értesítették. A piát pultnál árulták, és úgy vittük az asztalokhoz. A zenekar (és a műsor – azt hiszem, Hofi volt, mert ő is ott kezdett….) a szünetben kordonnal volt elkerítve. Az egyik francia srác – nem tudva mi a szabály – sörrel a kezében átlépett a kordonon, hogy minél előbb az asztalhoz érjen. Az egyik gárdista rászólt. A szerencsétlen farmernadrágos nem értette, és folytatta útját az asztala irányába. Mire elkezdték püfölni. Laci azonnal a francia srác segítségére sietett. Erre elszabadult a pokol. Repültek a székek, borultak az asztalok, aki tehette elmenekült, ill. a székek, asztalok mögé bújt. Majd megjelent a rendőrség és a „rendbontókat” elvitték. Az esetről – ha jól emlékszem – Zsuzsa értesítette Júlia nénit. Mire Laci beért a rendőrségre, ott már azzal fogadták: miért kellett az édesanyját ebbe bevonni? (ezt Lacitól tudom, aki mondta, hogy a fogdában elvették tőle az övét és a cipőfűzőjét – azt élte át, ami valamikor az édesapjával történt). A tárgyalásra – hónapok múltán -begipszelt kezű, karú, sántító „tanúk” jelentek meg, akik váltig állították, hogy Laci és évfolyamtársai bántalmazták őket. Például a többdioptriás szemüveget viselő „Janó”, akinek az első percben leverték a szemüvegét, mire egy (vas)széket próbált maga elé tartani, hogy kivédje az ütéseket. A vád (és a „tanúk”) szerint „Janó” támadt vasszékkel a „rendfenntartókra”. Erre mondta Laci: ugyanazokat az abszolút ávós módszereket alkalmazták Rajnákék, mint, amit az apja ellen is tettek.
Boldog szülinapot!

Kishantos a Vígszínházban

0

A magyar bohózat most éppen ott tart, hogy kirúgták Marton Lászlót a Vígszínházból.
Még nem tépkedik ki képeit a lapok archívumaiból (vannak még ilyenek?), még nem nyilvánították munkáit a judeoplutokrata bolsevik ízlés deviáns megnyilatkozásainak, ez még nem a nácizmus, ez még csak a Kristallnacht.

A sok szemforgató nyaller szolidaritásról pofázik, miközben prejudikál, bíróvá tolja fel magát egy zavaros ügyben.

Megtagadják a legminimálisabb együttérzést is a korszakos magyar rendezőtől, aki nélkül a Vígszínház soha nem lett volna, és már soha nem is lesz az, ami volt – nem lesz európai színházi műhely.

Helyette lesz még egy magyarkodó dalitársulattal több, igazodva Orbán Viktor legendásan kifinomult izléséhez, melyet jól példáz a Nemzeti Színház Honthy Hanna kiskalapját idéző épülete, meg a Budai Vár átalakítása – Ferenc József szellemében.

Nem irigylem Eszenyi Enikőt, kétségkívül nehéz helyzetben, egyúttal súlyos tévedésben is van, azt hiszi, gerince árán megúszhatja a dolgot, majd éppen ő kimarad a jóból.
Hát téved, nézze meg Gyárfás sorsát és töprengjen el azon, hogy rendelkezik-e hasonló beágyazottsággal a nemzetközi színházi szakmában, vagy mellette is csak olyan módon állnak majd ki, mint ő tette, teszi Martonnal.

Ha ő olvassa fel az ítéletet, az nem fog számára egérutat nyitni, legfeljebb kap majd egy asztalt Szili Katalin asztalával szemben, nézegethetik majd egymást.

A módszer ismert.

Ha valakinek a helye kell, először meg kell vádolni köztörvényes bűncselekménnyel, vagy érzékeltetni kell, hogy akár ez is lehet a vádból, majd le kell ülni a pálya szélére és figyelni a vergődő áldozatot, akit aztán már önállóan tépnek darabokra a magukat ünneplő, fennkölt eszmeiségű, de nem túl értelmes piranhák.

Marton László is tévedett, mert azt hitte, hogy megússza azzal, hogy bocsánatot kér azért, ha valakit sértett volna a közeledése, ami soha nem csapott át erőszakba.
Ha valaki nem akarta tűrni, módja volt nemet mondani, Marton nem tett semmit, hogy ezért bosszút álljon, vagy pályáján ellehetetlenítse a fiatal nőt, merthogy ma már csupa-csupa tizenhat évesről, meg gimnazistról folyik a lotyogás, jóllehet az „áldozatok” egy része a (kiheréletlen) kecskével is megtiszteltette volna magát egy nyúlfarknyi szerepért.
Az érintett nők közül a botrán kirobbantóján kívül egyetlen vállalta a nevét, ő is azt nyilatkozta, hogy a rendező közeledését nem élte meg zaklatásként, és ez szerintem a normális álláspont, hiszen holnap Schilling Árpád is sorra kerülhet, ha szétrugdalja az előszobában a cipőjét, vagy túlzottan beleéli magát valamelyik helyzetgyakorlatba.
Végülis még egy színházban sem könnyű szétválogatni a szerepeket: Hölgyem, felpróbálnám Önt férfiként, vagy meg szeretném pocséklani főrendezőként…
Ezt mindig az adott szituáció dönti el, és ezt utólag, évek múltán eldönteni reménytelen.

Marton László helyében perelnék, a sok nevetlen hősnő vállalja a nevét, aztán bizonyítsa azt, hogy állítása nyilvánosságra hozatalához érdeke fűződik, majd magát a szituációt, merthogy a bizonyítási teher azon van, aki állít valamit.
És most már van konkrét anyagi sérelem is, azt is lehet követelni a kissé már molyrágta művésznőkön.

Nem kell velük a bulvárban vitázni, nem kell azzal törődni, mit mndanak – mondjanak, amit akarnak.

De akkor bizonyítsák is.

Lehet a korabeli BMW hátsó ülésén egyik szemünkkel az előttünk térdelő csúnyáját, másikkal a Nemzeti Nagycirkuszt nézegetni, aztán jöhet a nagyhalál, a sértett szűz zokogásával egybekötve.

És még csak meztelenre se kell vetkőzni hozzá, itt a rendezőt nem Schillingnek, hanem Orbánnak hívják, vagy Habonynak, esetleg másnak – etikátlan selejtember mindig akad.

Ez az ügy iskolapéldája annak, hogy miként lehet egy rendes hajtóvadászatot megszervezni.
Miközben az erdőt akarjuk megszerezni, előtte el kell lehetetleníteni lakóit.
Most éppen a Szent István körúton találjuk Kishantost, javában folyik a permetezés glialkával, meg a termő parcellák felszántása – a majdani tulajdonos már a kapun belül van.
Nálunk a tehetséges gázszerelő leszármazottai is tehetségesek, és ez így van színházi körökben is…

Rettenetes elnézni, ahogy becsületben megőszült művészek és művésznők rettegve szlalomoznak az Orbán-rendszer sziklái között, próbálva őrizgetni egzisztenciájukat és emberi tartásuk roncsait.

Na, ez az, ami velejéig erkölcstelen és embertelen a diktatúrában, a fortélyos félelem és a jellemtelenség üli torát.

Ha azt érzik, hogy az áldozat fél, ezek addig ütik, míg mozog.
Ha viszont számukra is van kockázat, akkor azért van, hogy meghátrálnak, csak ehhez meg kell tanulni, hogy legalább akkor ne rettegjünk, mikor már nincs vesztenivalónk.
Lehet, hogy Marton bepróbálkozott néhány nőnél az elmúlt években, hetvenöt éves, ideje éppen volt rá.

Az élet már csak ilyen, a nő metakommunikációja alapján a férfi kezdeményez, aztán a nő – függően menstruációs ciklusa fázisától – dönt: vagy belemegy a kalandba, vagy visszautasítja a delikvenst, mert éppen fogékony állapotában inkább a havi fix fizetést abszolváló színházi asztalost tartja jobb választásnak leendő gyermeke szempontjából.
Az ember bonyolult szerkezet, emellett olyan, mint a Trabant – megy, de maga sem tudja miért és hova…

Drukkolok, hogy Marton Lászlónak megjöjjön a bátorsága, felszívja magát és nekimenjen üldözőinek.

Sajnos erre kevés az esély, emberek milliói estek áldozatul annak a tévedésnek, hogy ha ellenállás nélkül engednek a zsarnokoknak, akkor megúszhatják.

Soha.

Viszont ez a társadalom már nagybeteg, itt a kutyafalka mentalitása érvényesül – a falka sebesült tagját széttépik a többiek.

Sajnálom azokat is, akik magukat demokratáknak hiszik, miközben éppen kiszolgálják a hatalmat, a zsarnokságot.

Nem elég hőbörögni ugyanis valami elvont, szép eszme nevében, néha gondolkodni is kellene.

Álom…

P.S: Még mielőtt rázendítene a kórus a „kövezzük meg!” tradicionális nótájára, tájékoztatásul elmondanám, hogy ez a poszt nem Marton Lászlóról, hanem a szolidaritás hiányáról és a majdan bekövetkező mélységes csalódásokról szól.
És kérem, ha lehet, ne engem méltassatok, én többé-kevésbé elégedett vagyok magammal és nem hiszem, hogy ebből az állapotomból ki tudnátok billenteni…

Forrás: Pupu blogja.

Zátonyok közt sodródva

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Azt hiszem eljött az ideje egy névváltoztatásnak, mégpedig egy lényegesnek, tudniillik a jobb időkben magát RMDSz-nek nevező mostanra a Fidesz itteni fiókpártjává átvedlő párt érett meg a névváltoztatásra. És senki ne mondja majd, hogy nem láttuk, nem hallottuk, hogy meglepett ami történt, hiszen én csak megírtam, de több százezren szavazataikkal támogatták és sunyításukkal továbbra is fenntartják a folyamatot. Demokrata, már rég nem (ha valaha is volt), szövetségi jellegét már néppárti besorolása is cáfolta, és ma már semmilyen más alternatívát el nem fogad, csak a Fideszt és vezérét.

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Amikor azt mondja Kelemen Hunor, hogy a magyarországi ellenzéki pártoknak nincs helye az itteni politikában, mert minden igyekezetük fölösleges időtöltés „hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak … az RMDSZ a Fidesz-KDNP nemzetpolitikáját jónak és folytatandónak tartja”. Akkor magára, illetve pártjára húzza a Fidesz(-kádéenpé) programjának (Sic!) és tevékenységének jelzőit. Beleértve a sovinizmus – az idegengyűlölet – szélsőséges formáit is, ami ellen váltig hadakozik, ha román mezőnyben üti fel a fejét. Miközben a magyar kormányhoz egyre nagyobb mértékben hasonlító bukaresti pártszövetséghez köti itteni politikáját. A fiókpárt és a (pontosabban a Dragnea-féle) PSD viszonya nem valamilyen ideológiai alapon, vagy elvszerű politikai megegyezésen, hanem a közös zsákmányszerzésen alapul, valamint az illiberális állam bevezetésének törekvésén. Nehéz elfogadni ugyanis, hogy míg a magyarországi kormánypártokkal a néppárti együvé tartozást hangoztatva elfogult, sőt kizárólag azt támogatja a kampányban stb., addig Bukarestben a reakciós és illiberális, de formálisan a szocialista pártcsaládhoz tartozó párttal menetel, annak minden kudarca ellenére.

Kelemen Hunor és fiókpártja ma a híd, illetve előretolt helyőrség, szerepét tölti be Budapest és Bukarest között, csak nem a kisebbségi jogok, az európai értékek, vagy a jószomszédság stb., nevében, hanem az illiberalizmus, a diktatórikus vezetés, és az autokrácia kiépítésének a szószólójaként.

De nemcsak a fiókpárttá válás, a szervezeti és politikai autonómia (a reális és nem az autonómiázás közben föl-fölmerülőt, de hiszen a Fidesz bevallott ellensége mindenféle helyi, vagy intézményi autonómiának, centralizál, és államosít stb.) feladása okán, hanem, ha úgy tetszik, saját jogon és közvetlenül is kiérdemli a fenti minősítést, a jelzők sorozatát.

A decentrált fiókpárt, ellentmondva saját programjának is, diktatórikus, hiszen már semmiféle belső demokrácia szabályaihoz nem tartja magát. Programjában az szerepel, hogy: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a romániai magyarság különböző autonóm, területi, politikai és rétegszervezeteinek érdekvédelmi közössége, amely országos és helyhatósági szinten ellátja a romániai magyarság politikai és közképviseletét, egyezteti és ösztönzi a társadalmi önszerveződés különböző formáit. A Szövetség tiszteletben tartja a politikai sokszínűség elvét.” Ezzel szemben Kelemen Hunor ellenzi még az ártatlan és udvariassági kapcsolatokat is magyarországi demokratikus pártokkal. Semmibe veszi saját szervezete platformjainak álláspontját, lesepri a palettáról politikai pluralizmus mindenféle kísérletét, kizárólagos módon tart igényt olyan hatalmi monopóliumra, amit diktatórikus vezetésnek nevezhetünk, jogosan. Az már kezd természetessé válni, hogy minden olyan emberjogi és a társadalmi szolidaritással kapcsolatos ügyben – szembe menve programjával – Budapest hatalmi érdekeinek megfelelő álláspontot képvisel, ami minden csak nem következetes, nem demokratikus és nem európai. Kelemen Hunor és fiókpártja határzárpárti, idegengyűlölő, homofób és hímsovén, reakciós, és mindenek fölött etno-nacionalista és populista.

Közben a sunyító politikusoktársak hallgatása azt „üzeni”, hogy a pénz, hogy a realpolitik, azért kell elfideszesedni, mert onnan jön a zsé (valójában a magyarországi adófizetők pénzének átláthatatlan és méltánytalan, klienteláris újraosztásáról van szó, amit a határokon is átcsorgatnak), csakhogy. Szerény számításaim szerint a múlt decemberében a fiókpárton kívüli személyek és szervezetek több támogatásban részesültek, mint a párt az elmúlt „hét bő esztendőben” összesen (az „akadémiákat” és egyéb láthatatlan klienshízlaló juttatásokat nem számítva, Kató Béla-Demeter Szilárd elhozott, illetve elvitt, vagy százmillió eurót). Aztán a reálpolitikának mondott árulással két gond is adódik. Egyrészről, mert az árulót nem fogadják bizalmukba azok sem, akik javára az árulás történt, valójában megvetik és adott alkalommal megszabadulnak tőle, hiszen ismét árulhat, most már a mások javára. Az a modortalanság, amivel a magyarországi ellenzék vezetőit fogadta a pártvezér, csak a jólneveltség, a diplomáciai érzék, a morális tartás hiányának tudható be (a rózsaszín pantalló átka?). Mert – egyelőre úgy néz ki – nem az a nagy veszély, hogy Orbán áprilisban veszít és jönnek azok, akiket most megalázott Kelemen Hunor, és akik, ha hatalomra kerülnek bosszút állnak. Tapasztalat, hogy azok megengedők és elnézők lesznek, hiszen demokraták, és nem gyarmatosítani, kiszolgáltatni, foglyul ejteni akarják a rommagyarságot, hanem saját céljai elérésében segíteni.

Viszont egészen más kockázat van itt, amitől Kelemen Hunor joggal szoronghat.

Ha nem sikerül elég rommagyart mozgósítani a Fideszre szavazáshoz, akkor lesz az igazi gond, hiszen bosszúállóbb politikusról nem tudunk az elmúlt lassan harminc esztendőben, mint Orbán Viktor.

És akkor mi rommagyarok hova álljunk? Mutatnak-e majd utat, vállalják-e a felelősséget Kelemen Hunor és tsai? Ma a pluralizmus ígéretének a feláldozásával és a rommagyarság jórészének félrevezetésével, a demokratikus politikai kultúra elfojtásával stb., fizetünk a fideszpártiságért, ha rosszul sül el az átszavazás, akkor majd anyagiakban is fizetünk a vezér(ek) téves politikájáért.

Azzal a „bölcs” de főként voluntarista meglátással utasítja el a párbeszédet a mai magyarországi ellenzék képviselőivel Kelemen Hunor, hogy „én úgy gondolom”, felesleges az itteni jelenlétük, hiszen  ő tudja kire szavaz a rommagyarság, és ezzel vége mindenféle toleráns és demokratikus politikának. Hiába teszünk úgy, mintha mi sem változott volna, a rommagyarság nagy része (eltekintve attól a torz statisztikától, amit hangoztatnak, hogy tudniillik akik átszavaznak, azok szinte mind fideszpártiak, csakhogy a rommagyar összpolgárokhoz képest számuk elenyésző volt, és minden bizonnyal marad) képviselet nélkül sodródik az árral. Nincs „szövetség” és nincs egyetértés sem, ma az egyedüli vezér, „Karcfalva hangja” hallatszik: Felcsút és Teleormány között, félúton.

Magyari Nándor László

Másképpen az „ukrán nyugdíjasokról”

0

Nem tudom, felfigyeltek-e rá, kik válnak az első számú közellenséggé egyes magyarországi politikai szerveződések számára a választások napjához közeledve? Bizony-bizony ezzel a pozícióval egyre inkább a kárpátaljai „ukrán nyugdíjasokat” ruházzák fel. Cikkek és riportok sorozata készül róluk, melyekben lerántják a leplet csalárdságukról, kiderül egyebek mellett, hogy ezek az „ukrán nyugdíjasok” forint milliárdokkal apasztják a magyarországi nyugdíjkasszát, s szavazataikkal pofátlanul beleszólnak a magyarországi belpolitikába is.

Szögezzük le azt, ami nyílt titok: sok kárpátaljai magyar nyugdíjas, miután élt a visszahonosítás lehetőségével, lemondott ukrajnai járandóságáról, s ezzel párhuzamosan pedig – ismételten csak a meglévő jogszabályokból kiindulva, tehát nem törvénysértően – magyarországi járandóságot igényelt. Számukat csak saccolni lehet, mert a megyei Nyugdíjalap hivatalos közlése szerint 2010 és 2017 között 4451-en kérték ukrajnai nyugdíjuk folyósításának a megszüntetését. Mivel nem Magyarország a kizárólagos célország, s mivel időközben el is haláloztak közülük, aligha vannak többen 4 ezernél. Nem vitás az sem, hogy akadnak közöttük olyanok is, akik jogtalanul jutottak hozzá a magyar állampolgársághoz. Ugyanakkor ezek száma alighanem elenyésző egyrészt, másrészt az átveréshez ebben az esetben két félre volt szükség: a csaló mellett egy szemet hunyó magyarországi köztisztviselőre is.

A fentebbiekről azonban nem szólnak a riportok, cikkek. És sok egyéb másról sem. Például arról, hogy az „ukrán nyugdíjasok” igen jelentős hányada 1938 és 1946 között látta meg a napvilágot, tehát eleve magyar állampolgárnak született. Arról sem beszélnek a tényfeltárók, hogy Magyarországon egyes becslések szerint 40 ezer olyan, többnyire kárpátaljai magyar dolgozik legálisan, akiknek a felnevelése, taníttatása a magyar államnak egy fillérjébe sem került. Ennek ellenére ők azok, akik pótolják a krónikusan hiányzó munkaerőt, fizetik a mindenféle járulékokat. Így a nyugdíjkasszát is tetemes összeggel gazdagítják. És ezzel nem csupán a kárpátaljai „ukrán nyugdíjasok” járulékait állják, akik között feltehetően ott vannak saját szüleik, nagyszüleik is. A hivatalos statisztika szerint Magyarországon jelenleg négy aktív dolgozó tart el három nyugdíjast, más szóval mintegy 26 ezer magyarországi nyugdíjas is nekik köszönheti a havi rendszeres borítékot.

Egyfajta vádként hangzik el az is ezekben a riportokban, hogy ezek az „ukrán nyugdíjasok” felvásárolják a magyarországi határ menti települések lepukkadt házait. Holott ezért csak köszönet jár nekik, hisz azokat nem csupán megvásárolják, hanem lakhatóvá is teszik. Hangsúlyos szerepet kap az az állítás is, mely szerint az „ukrán nyugdíjasok” kirabolják a nyugdíjkasszát. Míg a többi tény sima elhallgatás, ez a vád alighanem a legnagyobb hazugság, amit a riportokban, cikkekben előadnak. Az internet révén tudniillik seperc alatt kiderül, hogy Magyarországon jelenleg 2,1 millió (!) nyugdíjas él, aminek a feltételezett 4 ezer mindössze 0,19 százaléka. Tehát állításuk szerint ez a 0,19 százalék a felelős 99,81 százalék minden kínkeservéért!

Ezek a cikkek, riportok feltehetően kihatással vannak azokra, akik a hasukkal és/vagy a pénztárcájuk tartalmával szavaznak Magyarországon. De mivel az éremnek két oldala van, az „ukrán nyugdíjasokat” is mozgósíthatja. Olyanokat is, akik csak néhány napfényes évet akartak öreg napjaikra, s eszük ágában sem volt beleszólni a belpolitikába. Ezek után nem is tehetnek mást, mint kilépnek szépen rendbe rakott botpaládi, barabási, lónyai, surányi stb. házukból, és elbaktatnak az illetékes szavazóhelyiségbe, hogy ők 4 ezren (!) eldöntsék, merre tartson a majd tízmilliós (!) Magyarország az elkövetkezendő négy esztendőben…

Kőszeghy Elemér (Kárpáti Igaz Szó)

2018. január 18.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK