Kezdőlap Blogolda

Blogolda

GRAFIKONBAN A VILÁG – A terrorizmus ára

Két év óta csökken a terrorakciók miatt elszenvedett gazdasági károk összege a világban. Az eddigi legnagyobb veszteséget – 104 milliárd dollárnyit – 2014-ben volt kénytelen a világ elkönyvelni. Tavaly 84 milliárdra rúgott ez az összeg

A legtöbb kárt a konfliktusoknak leginkább kitett országok szenvedik el a terrorizmus miatt, s ezek java része a Közel-Keleten és Észak-Afrikban, továbbá a szubszaharai Afrikában és Dél-Ázsiában találhatók. Tavaly Irakot GDP-je  24 százalékának megfelelő kár érte, Afganisztánban pedig az elszenvedett gazdasági kár értéke megfelelt a GDP 13 százalékának – írja a statista.com

A magyar állam jó pénzért eladott egy gyilkost

0

Régóta azt hiszem, hogy már semmiféle illúzióm nincs Orbán Viktorral és a Fidesszel kapcsolatban, azt gondoltam nincs olyan gazemberség, amelyet ne tudnék elképzelni róluk. És most ismét csalódnom kell magamban; nem tud olyan mélyre szállni a képzeletem, mint amit a valóság produkál. Mind ezidáig azt gondoltam, hogy azért adják ki a baltás gyilkost Orbán és Szíjjártó haverjának, az azeri diktátornak, hogy ezzel az undorító gesztussal tovább mélyítsék Orbán és Aliev örök és megbonthatatlan barátságát.

És most kiderül, hogy annak hátterében, hogy a magyar állam kiadta a baltás gyilkost Azerbajdzsánnak – ahol azonmód szabadon engedték és azóta is nemzeti hősként ünneplik -, egész egyszerűen magánszemélyek adásvételi ügylete áll, a kiadással egy időben ugyanis dollármilliók landoltak egy kibogozhatatlan tulajdonosi hátterű magánszámlán. A pénzt pedig az az Azerbajdzsánban bejegyzett alapítvány utalta át, amelyet azért hoztak létre, hogy

dollármilliárdokat költsön újságírók és politikusok megvesztegetésére

azért, hogy az azeri diktátort és az általa működtett diktatúrát kedvező színben tüntesse fel külföldön.

A magyar állam tehát jó pénzért eladott egy gyilkost, az ezért kapott pénz pedig csak olyasvalakinek a számláját hizlalhatta, aki döntést hozhatott a kiadatásról. Márpedig tekintettel az ügy súlyára nehéz elképzelni, hogy a kiadatással kapcsolatos – óriási nemzetközi felháborodást kiváltó – döntést nem személyesen Orbán Viktor hozta meg. A dollármilliók néhány – könnyen körülírható – magánszemély számláját gyarapítják, a lemoshatatlan szégyen az országé. Az ilyesmit hívják a tengeren túl lator államnak.

Forrás: Vásárhelyi Mária, Facebook.

Nem a mi óránk, nem a mi időnk

Épp az orrom előtt csukta be az ajtót. Az üvegajtó két oldalán álltunk: ő odabent, én odakint, a hivatalnak kinevezett ostromlott vár bejárata előtt. Az órám szerint még volt három perc, zárásig. Mondtam neki, hogy sajnálom, de nem tudtam hamarabb jönni. Különben is, csak egy csekket szeretnék feladni, azt hittem, még belefér.

Nem fér bele, mondja az ajtó túloldalán. Az ő óráján már 6 óra van, és az számít. Ebben speciel igaza volt: a hivatalban nem a mi óránk, nem a mi időnk érvényes.

Rendnek kell lenni, mondta magyarázatként az ember, aki nem engedett be a hivatalba. Akik odabent dolgoznak, azok is haza akarnak menni.

Évekkel ezelőtt egy üvegvisszaváltós nővel skellett vitatkoznom, neki attól volt jó, hogy nem akarta visszaváltani az egyik üvegemet. Pedig az a palack is épp olyan volt, mint a többi húsz, amelyeket gond nélkül elfogadott, de ezzel az eggyel valamiért problémázott. Persze, nem az üveggel volt baja szegénynek. Nem is velem vitázott, hanem az egész elrontott életével. Talán nehéz gyerekkorára gondolt, lehet, most tudta meg, hogy megcsalta a férje. A gyerek megbukott a suliban, vagy nem neki, hanem az új kolléganőnek emelték a fizetését, pedig alig néhány hónapja van még csak ott.

Álltam a bezárt bejárat előtt, és közben valóban elmúlt 6 óra. Emberünk, láttam az üvegajtón keresztül, elégedetten nézett maga elé. Megint neki lett igaza, ismét megnyert egy kis csatát. Próbáltam haragudni rá, utálni őt, ahogyan az mifelénk normális üzemmenetben jogos elvárás, de nem sikerült. Eszembe jutott, hogy feladom a csekket egy másik postán, utána hazamegyek, előveszek egy doboz hideg sört, és elfelejtem az embert, aki nem engedett be zárás előtt. Miért is gondolnék rá többet, amikor nincs benne semmi érdekes.

Neki holnap is ugyanaz lesz, mint ami ma volt. Jönnek az emberek, csekkel a kezükben, délelőtt, délután, és lesz, aki éppen három perccel 6 óra előtt esik be. És holnapután megint, mindennap, ugyanúgy.

Nekem meg legközelebb csak egy hónap múlva kell újból csekket befizetnem.

Kérjünk bocsánatot Áder Jánostól!

Sokan vádoltuk azzal Áder Jánost, hogy nem Magyarország, hanem a Fidesz államfője, s mint ilyen érzéketlen a hazai közállapotok iránt, ráadásul a környezet állapota is csak világviszonylatban izgatja, idehaza, amikor a margitszigeti fák kivágásáról, vagy éppen a városligeti rombolásról van szó, hallgat, mint a sír.

Nos, meg kell követnünk Áder Jánost, bocsánatot kell kérnünk tőle, mert minden látszat ellenére igenis rajta tartja ujját a hazai közélet pulzusán, és ha valami visszásságot észlel, szól.

Nem mindig persze, de hát valahol el kell kezdeni.

Legutóbb például az történt, hogy államfői minőségében bocsánatot kért azoktól az egyházi vezetőktől, akiket május 8-án, a kormányellenes tüntetés során vegzáltak és szidalmaztak. Nem szép dolog bárkit vegzálni és szidalmazni, ezért akit ilyen inzultus ér, azt meg kell védeni. Áder János ebben az esetben tehát helyesen cselekedett.

Jó lenne persze, ha máskor is helyesen cselekedne. Például bocsánatot kérne amiatt, hogy sokak véleményét figyelmen kívül hagyva, őket meg nem kérdezve, kivágták a fákat a Margitszigeten, a Városligetben, a Kossuth téren.

Kérjen bocsánatot Áder János az igaztalanul mocskolt és elüldözött civilektől, valamint azoktól a polgároktól, akik emiatt mostantól segítség és támasz nélkül maradnak. Kérjen bocsánatot azoktól a kormányzati propaganda által megtévesztett emberektől, akiket a soha nem látott migránsokkal riogattak, és akik ezért egy olyan pártra szavaztak, amely az elmúlt nyolc évben rekordméretűre növelte a korrupciót, padlóra küldte az oktatást, és romba döntötte az egészségügyet.

Kérjen bocsánatot Áder János azoktól a százezrektől – a legújabb számítások szerint hatszázezren vannak – akik Nyugat-Európában kényszerülnek dolgozni, s akik persze nem mindnyájan Orbán elől menekültek valamelyik, a miénkénél szerencsésebb országba, de miatta nem kívánnak hazatérni.

S ha már ilyen szépen belejött a bocsánatkérésbe Áder János, kövesse meg azokat a diákokat, akik azért készülnek külföldi egyetemekre, mert idehaza nem kapnak versenyképes tudást, és ezen diákok szüleitől, akik emiatt majd legföljebb évente kétszer-háromszor találkozhatnak a gyerekeikkel, a közbenső időkben pedig leginkább Skype-on láthatják őket.

Kérjen bocsánatot Áder János, Soros Györgytől, amiért hazája a vészkorszak után most másodszor is megtagadta, valamint minden olyan magyar polgártól, akik nem olyan országban szeretnének élni, amelynek államfője csak a vegzált és szidalmazott egyházi vezetőktől képes bocsánatot kérni.

A kormánynak kedvez a korrupcióról kezdeményezett népszavazás

0

Mi történik, ha sikerül 200 ezer aláírást összegyűjteni azért, hogy írjanak ki népszavazást arról, hogy a korrupciós bűncselekmények elévülési idejét 8 évről 12 évre emeljék??

Nota bene; feltéve de meg nem engedve, hogy érvényes és eredményes népszavazás lesz erről, és felemelik az elévülési határidőt, mi fog változni ettől? Csökkenni fog a korrupció? Eredményesebb lesz a korrupciós bűncselekmények felderítése? Több korrupciós bűncselekmény jut majd el bírósági szakba? A hosszabb elévülési idő miatt visszahőkölnek a korrupt politikusok és gazdasági vezetők?

Magyarország tényleg azért süllyed a korrupció mocsarába, mert túlságosan gyorsan – 8 év alatt – elévülnek a korrupciós bűncselekmények? Nem azért, mert a kormány és klientúrája szügyig gázol ebben a mocsárban?

És nem azért romlik évről évre a helyzet, mert

a rendőrség és az ügyészség a korrupciós bűn üldözése helyett falaz a korrupt politikusoknak,

köztisztviselőknek és gazdasági vezetőknek? Nem azért, mert a korrupció elleni küzdelem jelszava alatt a Fidesz politikai koncepciós eljárások sorát indította az elmúlt 7 évben, amelyek döntő többsége a vádemelésig sem jutott el vagy ha mégis akkor bűncselekmény vagy bizonyítottság hiányában felmentéssel zárult? És a közvélemény számára nyilvánvaló lett, hogy az egész nem volt más, mint politikai pankráció, a politikai ellenfél morális ellehetetlenítése érdekében.

Arra nem gondolnak a népszavazás kezdeményezői és támogatói, hogy a jelenlegi kommunikációs viszonyok között milyen magas labdát adnak fel ezzel a velejéig korrupt kormánypártoknak. Tartok tőle, hogy az ilyen, egyre inkább járványszerűvé váló komolytalan és kontraproduktív kezdeményezések semmi másra nem jók, mint a népszavazás – egyébként is elég problematikus – intézményének teljes lejáratására. Sajnos ez sem más, mint egy társadalmilag nagyon súlyos probléma aprópénzre váltása olcsó politikai haszonszerzés érdekében.

Szerző: Vásárhelyi Mária, Facebook

Gyóntatószékben – I.

Most már bánom, hogy nem focista lettem

Atyám! Tudom, hogy a gyónási titok az szent, de szeretnék valami biztosítékot még azon felül, miket most bűneimként bevallok önnek, az hétszentség, hogy nem fog kiszivárogni! Értem én, hogy az Úr a garancia, de tudja atyám, ma már senkiben sem bízhat az ember fia. Nincs ugyan sok bűnöm, de amik vannak, azok súlyosak. Bevallom először is azt, most már bánom, hogy nem focista lettem.

Pedig ismét kétharmad lettünk, de érzem, hogy ez már nem az igazi, hogy valami nem stimmel. Nem jó kiválasztottnak lenni. Barátom, Silvio is megbukott a taljánoknál, remélem, én megúszom. Pintér, meg Polt, mint eddig, segítenek ebben, de az az igazság, hogy én sem játszhatom a tűzzel, mert akkor előbb utóbb csak megégek. Az, hogy egy-egy teljesítményemmel leégek, miközben kormányozok átlépve a záróvonalat, az még hagyján, de megégni, az más, annak maradandó nyomai vannak, és azt azért nem szeretném, ugye megérti Atyám!

Mihály is vagyok nem csak Viktor

Dehogy akarom én magamat Istenhez hasonlítani a hatalmammal, igaz, hogy Mihály is vagyok, de azt nem használom. Az arab lapok árulták el, de az igazság az, hogy nem szeretném, ha idehaza elkezdenének Misizni engem. Misikém így, Misikém úgy, meg hány misi főnök, ha elintézem?

Igaz, hogy én Oxfordban is jártam, de elismerem, Mártha Imre meg Cambridge-ben végzett energiapiaci szakértő, aki szerint senki nem mert nekem szólni, hogy „Főnök, ezt ne így, ne ennyiért”, amikor a szándéknyilatkozatot aláírtam az E.On cégek megvásárlásáról. Így aztán elterjedt azoktól, akikkel mindezt nem beszéltem meg, hogy legalább 500 millió euróval többet akartam fizetni a németeknek, mint amennyit a vagyonértékelések alapján az egész üzletrész ér. És akkor mi van? Én mondom meg, hogy mi mennyit ér, mi a teendő és nem tartozom beszámolni senkinek arról, hogy mit, miért, hogyan.

Most már a felesége is itt van a nyakamon

Persze, hogy nem félek bevallani bűneimet, már amiket magam tartok annak, egyébként is a jelenlegi földi helytartója az Úrnak megmondta, hogy a „A gyóntatófülkének nem szabad kínzókamrává válnia”; – hát, akkor ehhez tartsuk magunkat Atyám! Azt, hogy a kommunistákat az agyagba kell taposni ma is vállalom! Meg is tettem, teszem és a jövőben is meg fogom tenni. Tudom, hogy ez sokaknak nem tetszik az országban, erre nekem is figyelemmel kell lennem, de én anno 1989-ben is megmondtam, hogy az akkori komcsi fiatal kiszesek közül, – mert az idősebb generáció nem érdekelt a jövő szempontjából, – Gyurcsánytól kell csak egyedül tartani. Ezért őt személy szerint ki kell iktatni a közéletből. Ennek karaktergyilkos taktikáját és szervezeti ellehetetlenítésének módszereit kidolgoztuk és azt hiszem sikeresen jártunk el. Kártyázni meg sakkozni tudni kell. Most meg már a felesége is itt van a nyakamon. Valamit ki kell találnom megint. Pintér és Polt majd segítenek ebben.

A fociban is többre becsülök egy jó cselsorozatot, mint egy betartást, vagy felrúgást. Ezért aztán nem csak a MIÉP-et, meg a kisgazdákat, de az MDF-et is lerendeztük becsülettel. A kereszténydemokratákat kínáltuk fel nekik, meg magunkat, jöttek, akik jöttek, a kimaradottak meg lemorzsolódtak, eltűntek a süllyesztőben! Most a Jobbik van soron!
Megkajálták Ibrahimot.

Atyám! Elévültek már azok a Kaya Ibrahimos, meg Joszip Totos történetek, ne kérdezzen tőlem ilyesmit, honnan is tudnék ezekről a dolgokról, meg olyan apróságokról, hogy a nyóckerben anno igazoltattak a rendőrök a kurdtüntetésen egy audit, amelyben állítólag egyikőjük ült és a kocsi egy ismert magyar bűnöző tulajdonában volt, aki a fantomcégek alapításában is részt vett. Mi közöm is lenne nekem ezekhez? Éppúgy, mint a 2006-os őszi tüntetésekhez. Rég elévültek ezek már, elvégre jogi végzettségem is van, remélem tudja.

Én feladatokat adtam, de hogy miként és hogyan hajtották azokat végre, az már nem az én dolgom volt. Végrehajtották és kész. Persze meg is jutalmaztuk őket, a mai napig is gondoskodunk róluk, ki trafikot, ki földet, vagy vissza nem térítendő állami támogatást kapott, ki pedig zsíros állami megrendeléseket. És akkor mi van? Bűn az talán, ha magyarként, erős és bátor hazafiként, az ország javára ténykedőket megjutalmazzuk?

1993-as Miskolci országos választmányi ülésünkön

Ugyan Atyám, az Ezüsthajó már rég elúszott a Happy Endel együtt. Ferenczi Krisztina is hiába vergődött a vagyonosodásomon, Magyarország nem Itália és én nem vagyok Berlusconi, nálam az ügyészség kézben van! 1993-as Miskolci országos választmányi ülésünkön való felszólalása óta, annak pedig már több mint huszonöt esztendeje, hogy az akkori fideszes képviselőjelöltből legfőbb ügyészt varázsoltam, mint ahogy a populizátoros cilinderemből előhúztam már idáig sok mindent, alaptörvényt éppúgy, mint köztársasági elnököt. Atyám! Későre jár, kissé megfájdult a fejem, majd legközelebb jövök megint. Ne haragudjon, de a tekeseim szóltak, ideje lefeküdnöm, köszönöm, majd holnap folytatjuk.

„A hatalom természetes végső határa az a pont, ameddig az alattvalók hűsége kitart.”

Valamikor a hetvenes évek legvégén, a nyolcvanas évek legelején láttam először a Caligula helytartója c. drámát, s a színházi élményt követően olvastam el a művet. Ekkor jegyeztem meg belőle néhány mondatot, amelyeket azóta sem felejtettem el. Nem nézek most utána, remélem, jól idézem valamennyit: „Az alattvalók egyetlen valódi mentsége az, hogy túlélik a császárt. De hát, ez egy emberélet tartalmának mégiscsak kevés.”

„A hatalom természetes végső határa az a pont, ameddig az alattvalók hűsége kitart.”
„Mert, ahogy ti a parancsától függtök, úgy függ parancsa tőletek. Ne hajtanátok végre bármit, nem parancsolhatna akármit.”

Továbbra sem tudok napirendre térni Kövér Lászlónak a független bírák előtt elmondott beszéde felett. Egy ezzel foglalkozó posztomban azt írtam, hogy a hónap legvérfagyasztóbb mondata zubogott elő Kövér szájából. Tévedtem. Az elmúlt évek legvérfagyasztóbb mondata volt az, amikor Kövér megrendelte és előírta, miként kell ítélkezniük a bíráknak, s megfenyegette azokat, akik nem „az államot építők”, vagyis a züllött és koszhadt hatalom javára ítélkeznek, hanem annak ellenében.

Én már azt sem értem, hogy mit keresett ott a hatalom embere, velejéig züllött bábfigurája ezen az ünnepségen? Hogyan merészelte betolni a képét a független bírák közé ez a közjogi méltóságnak álcázott pártkáder, országgyűlési pártpedellus? (Hatalmi ágak elválasztásának elve? Montesquieu? Na, ne röhögtessenek!) Adott volna föl egy táviratot, amelyben üdvözölte volna a bírákat és további jó munkát, erőt, egészséget kívánt volna nekik, ám ehelyett odament, s világosan megfogalmazta a pártállami elvárásokat. Miheztartás végett! És a bírák többsége, ebben egészen biztos vagyok, undorodva és hányingerével küszködve hallgatta ezt az alakot, mélyen lenézték és megvetették őt, de egy sem akadt közöttük, aki szépen felállt volna, lassan, hogy mindenki megértse, azt mondta volna, hogy Kövér elvtárs, húzza innen el a belét a jó büdös francba, s ha Kövér elvtárs ennek ellenére zavartalanul továbbrágicsálta volna a reprezentációs célból vásárolt ropit, az illető komótosan odaballagott volna az ajtóhoz, kilépett volna rajta, s úgy vágta volna be maga mögött a nyílászárót, hogy az tokostól kiszakadt volna, s a szanaszét hulló vakolat jelentős része épp a díszvendég kackiás bajszán ért volna célba, s pihent volna meg.

De nem akadt senki sem.

És eszembe jut a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének a Parlament Felsőházi termében rendezett másfél évvel ezelőtti kongresszusa, amikor a zsúfolásig megtöltött teremben, Erdő Péter bíboros, prímás és több keresztény egyház püspöke előtt Orbán Viktor miniszterelnök azt mondta, hogy őt a Jóisten kereszténynek, magyarnak és férfinak teremtette. És ekkor sem állt föl senki a teremben, nem mondta azt, hogy kedves miniszterelnök úr, az a nagy helyzet, hogy a Jóisten senkit sem teremtett kereszténynek, még talán magát sem, úgyhogy bandukoljon innen szépen haza, otthon rontsa a levegőt, s esetleg olvasgassa el mindazt, ami eddig nem fért bele az életébe, noha 10.000 km/sec-os sebességgel bőszen hivatkozik a kereszténységre, hogy a népek magában lássák meg a kereszténység védelmének ősz bajnokát, ám maga, elemi ismeretek hiányában, rozzant bohóctréfát csinál a hitünkből.

Ugyanis, aranyos miniszterelnök úr, hogy eszem azt a csöpp kis orcáját, az a helyzet, hogy itt nem illik csúnyául beszélni, elvégre keresztény értelmiségiek vagyunk, vagy mi, s még akkor sem, ha egykor a mi Pázmány Péterünk olyan hangon emlegette volna a maga felmenőit egy ilyen szöveg után, hogy azt még a focipályán szocializálódott agyával sem volna képes felfogni, de én ezt most nem teszem, csupán annyit mondok magának, hogy a keresztény felfogás szerint – ha egyáltalán ismeri a keresztény szót és annak jelentését – születésekor senki sem keresztény, hanem a keresztség alatt válik azzá, s elfogadván Krisztust, mintegy újjászületik a keresztségben.

Ahogy ezt Pál apostolnál olvassuk: „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségéből feltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk.” (Róm 6,4). Vagy, ahogy ezt Tertullianus, II-III. századi keresztény apologéta mondta: „Az emberek keresztényekké lesznek és nem mint ilyenek születnek” (Apol. XVIII,4).

Szóval miközben emberek lelkiismeretét, felkészültségét, szakmai önérzetét és meggyőződését, vagy éppen hitét alázzák meg nap mind nap, miközben a legpofátlanabb módon hirdetik meg a pártállami diktatúra visszajövetelét, vagy hitvédőkként állítják be magukat, ám az adott hit legfontosabb alapelemeivel sincsenek tisztában, közben senki sem akad, egyetlen ember sem, aki felállna, megszólalna, s aztán bevágná maga mögött az ajtót.

És – visszatérve Kövér beszédére – ez a gyalázat még az úgynevezett „ellenzéki” sajtót sem rendítette meg, de az „ellenzéki” politikai erőktől sem lett hangos az ország. Szóval ne legyenek illúzióink, egy parányi sem!

És jó lenne tudni, hogy a három néppárti bölcs füléhez eljutottak-e Kövér László szavai, avagy a Mercedes és az Audi alapzaja végleg elnyomta a diktatúra eljövetelét harsogó ovációval és dühödt fenyegetőzéssel köszöntő fertelmes óbégatások lármáját?

Mindenesetre a magyar ember, akihez alig-alig jut el az Audi és a Mercedes alapzaja, magától, saját jószántából és belátásából vált néma ökörré és süketté, mint az ágyú.

Gábor György

Díszszolgák

0

Azt hiszem, nincs is annál nagyobb bűn amikor egy politikus/kormány a napi politizálás szintjére butítja a felsőoktatást. Mert egy politikus lehet önpusztítóan ostoba, de egy egyetemnek ez ritkán áll jól.

Előbbi a jelen sekély élharcosa, bár mindent elkövet, hogy megszabja, a maga képére formálja a jövőnket, utóbbi viszont a lehető legtisztább befektetés: minden döntése a jövő szellemi kamatait növeli vagy csökkenti. Egy egyetem akkor sem adhatna díszpolgári címet egy kétes hírű, autokrata politikusnak, ha az kimondottan érdekében állna, mert az csak rövidtávú lehet, míg a döntés hatása hosszú évekig kígyózik előre, önkéntelenül is megbélyegzi az egyetem szellemiségét, a jelenlegi és jövőbeli hallgatókat.

A Debreceni Egyetem persze kiváló példa arra, hogy miként alakulhat át egy univerzitás politikai kiszolgálóhellyé.

Előbb az autonómiáját szüntetették meg sok más intézménnyel együtt, ám itt nem csupán kancellárt (politikailag kinevezett ellenőrt), hanem rektort is a kormány ízlése szerint választották ki. (Emlékezetes maradt, hogy Szilvássy a pályázatában a Helyi Együttműködési Rendszerről beszélt, ami már nem is szervilizmus, hanem a politikai seggnyalás innovatív felsőfoka.) Már egy efféle húzással is tönkre lehet tenni hosszú évek munkáját, hiszen a kívánt szervilizmus, akár a rák sejtjei, lassan beépül abba a szerkezetbe, amit leginkább az autonóm döntések képesek működtetni. Ez a láncolat vezet el Putyin díszpolgári címéig, amit a szenátus kilencven százalékos többsége szavazott meg elektronikus voksoláson. Ki mert volna ellentmondani, ha épp ezt kívánták tőlük kimondva-kimondatlanul? Az indoklás Paks II-ről beszél és a szakember-utánpótlásról, amelyben a debreceni egyetemnek jut majd kiemelkedő szerep. Vagyis azért kap plecsnit Putyin, mert a felesleges beruházás felesleges szakembereit a Debreceni Egyetem állíthatja elő, az alattvaló visszaoszt valamit a jó gazdának.

Ami ezután jött borítékolni lehetett. Felháborodott hallgatók, tiltakozások és dühös posztok az egyetem közösségi oldalán, lepontozások. Semmi sem jelzi jobban azt, hogy egy intézmény elveszítette demokratikus jellegét, mint az, hogy olyan érzékeny lesz a kritikákra, mint a darázscsípésre: látni sem bírja, ezért mindent elkövet, hogy a véleménynyilvánítás terét csökkentse és eltüntesse a neki nem tetsző értelmezéseket. Miközben az egyetem vezetői hallgatnak, senki sincs, aki megmagyarázná, megvédené a döntést, aki kicsivel is többnek mutatná, mint aminek látszik. Mert egyelőre csupán az látszik, hogy itt is mérhetetlen károkkal kell számolni, a tekintély helyreállítása, akárcsak a köztársaság esetében, itt is hosszú éveket vesz majd igénybe. Addig is viszont a debreceni hallgatók a hátukon cipelik majd Putyin nem is annyira láthatatlan terhét, azt, hogy egy egyetemnek immár nem az a kötelessége, hogy a jövő gondolkodó, adott esetben kritikus értelmiségét kinevelje, hanem idejekorán leckét adjon szolgaságból, helyezkedésből és gerinctelenségből. Megrajzolja az új értelmiségi fantomképét, mert lassan ezek lesznek a túlélés legfőbb zálogai.

A jellemtelenség jellemrajza.

Nem történt hát semmi új, ami ne következne a NER eddigi logikájából, csak az áldozatok száma gyarapodott, a szájunk íze lett még savanyúbb, de hát ezt már felhozni se nagyon érdemes. A hívek szerint mindenek ellenére (vagy miatt!) egyre inkább bezzegországként beszélhetünk Magyarországról: az eredmények nyilvánvalók, a következmények beláthatatlanok. Valóban, magunk se mondhattuk volna szebben. És már az sem meglepő, hogy megint csak két párhuzamos országban élünk, az egyenlőkében meg az egyenlőbbekében. És megint csak nincs átmenet, nincs átjárás, és nincs az a csoda, amely párbeszéd lehetőséget megteremtené, mert hát mit is mondhatna a megalázottnak és kisemmizettnek a hét bő esztendő nyertese? Mit mondhatna Mészáros Lőrinc, a mi kis Zuckerbergünk a trafik- és földmutyik veszteseinek? Hogy nem dolgoztak eleget, nem szerették elég jól a Putyin-lázban égő vezért? Minden díszdoktorok díszdoktorát?

És akkor ezt kellene lenyelni megint.

Papp Sándor Zsigmond (Maszol)

 

Iskola és politikai szándék

0

A funkcióban levőknek meg ezután lehet trianonozni, másokra mutogatni, hogy nem demokraták és eszük ágában sincs a jogállami szabályokat betartani, játszani a tiszta és erkölcsös, jogtisztelő, sőt hatékony politikust.

Megoldódott vagy sem a vásárhelyi katolikus gimnázium ügye azzal, hogy a szabályosan meg sem alapított intézményt beolvasztották, vagyis jogilag eddig sem létező önállóságát megszüntették – egy ideje, a jelenlegi politikai konjunktúra értelmezésében már Caragiale sem segít, Ionesco abszurdjánál tartunk: el vagyunk rinocérosodva – a dolog máris tanulságos. Már hogyha nem elrejteni akarnák a lényegét, hanem tanulni abból.

De hát itt van az a rusnya „politikai szándék”, ami elfedi a valóságot, álvalóságot épít a dolgok köré, másfelől meg alibit teremt, felmenti a felelősöket, legalábbis látszólag, amolyan magán alapon. Ez a puszta „politikai szándék” olyasféle varázsszó ebben az országban, amit oda-vissza mindenféle problémamegoldás akadályának, vagy-, és alulértetten, megoldást hozó csodaszernek gondolnak és mondanak, a politikusok és holdudvaruk. A nincs rá politikai szándék kijelentéssel, (az újonnan politikussá lett Vass Levente él ezzel a kifejezéssel, a szándéka szerint lezárandó, a Bolyaiba visszaterelt katolikus osztályok ügyét) a legtöbbsz0r a felelősség elhárítását, egy-egy sikertelen akció kudarcát leplezik a közéleti szereplők, sőt ma már – az alt-right tánclépéseit követve – egyre inkább összeesküvés-elméleteket is belemagyaráznak minden kudarcba. Afféle gumifogalom, mely aztán nem segíti a tisztánlátást, annál inkább a maszatolást, a dolgok okainak összezagyválását, olyan értelmezésbeli ködfelhőt okoz, melynek leple mögött megtörténik az önfelmentés, szétterül a felelősség, és lényegében, követhetetlenné, érthetetlenné, szimulákrummá lesznek a dolgok. A politikai szándék kifejezés nem más, mint a megvezetés eszköze, a manipuláció politikai technikája, amivel szemben – használói szándéka szerint – apelláta nincs, az vagy van, vagy nincs és ez az egyetlen perdöntő vele kapcsolatban. A politikai akaratképző folyamatok, motivációk, elképzelések és intézmények stb., sőt a jogállamiság sem számít, ha valamire politikai szándék van, vagy éppen ellenkezőleg, nincs.

Hogy a misztikussá tett politikai szándék milyen szélsőséges helyzeteket hoz arra jó példák,  hogy politikai szándék híján, törvényt nem alkalmaznak – mint, ahogy az a Tanügyi Törvénynek a MOGYE-re vonatkozó részével megesett – , illetve az éppen aktuális vásárhelyi iskola-ügyben, amikor is, rommagyar politikusaink szerint eléggé el nem ítélhető módon, a hatalom, (kormány, városi tanács, tanfelügyelőség) nem hajlandó szabálytalanul eljárni, és egy kisebbségi „politikai szándékot” utóbb legitimálni. Senkit sem érdekelnek holmi törvényes vagy egyéb szabályozások, többségi u.n. politikai szándék kerül közvetlenül és brutálisan szembe kisebbségivel, és ez utóbbi, természetesen, alulmarad. És értsük pontosan, sem a jelenlegi kormányt, sem a múltbélieket, de éppen úgy az RMDSz-t sem érdeklik a törvényes-szabályos eljárások, a jogállamiság (hej, pedig mennyit szajkózzák ezt mindenfele): minden fél politikai szándékot akar érvényesíteni, minden eszközzel. Köztük olyanokkal, melyeknek a játszmába való bevonása – szülők, diákok, magyar külügy – nemcsak ízléstelen, de bizalomromboló, hosszabb távon is káros, mert végül is demobilizál, manipulál és olyan ügyekben is ”farkast kiált”, melyeket saját hibából idéztek elő, és azután politikai tőkét visz el, gyengíti a közösség érdekérvényesítő képességét.

Rögzítsük viszont, hogy a katolikus gimnázium ügyét kezdettől fogva politikusok – mindenekelőtt a vásárhelyi RMDSz szervezet és tanácsi frakció, valamint az akkori államtitkár, és a tanfelügyelőség – indította el szabálytalanul. Újra ki kell mondani Peti András, Tamás Zsolt és az ígérgető és intézkedni „elfelejtő”, utóbb kínosan magyarázkodó, Király András, s nyomukban a főtanfelügyelő tévedett, illetve mulasztott és felelőtlenül viselkedett, amikor rossz (feltételes módban fogalmazó, majd a határozatot ki nem egészítő) határozatot hozott. Amikor – még a bírósági döntést követően – sem lépett jogi eszközökkel, új, jól dokumentált tanácsi határozattal az ügyben, amikor utólagos informális alku tárgyává tette az iskolaalapítás dolgát, majd végül azonmód „meglépett a helyszínről”. Ma már az érintettek közül senki nem viseli 3 év előtti funkcióját, de nem azért mert beismerte tévedését és felállt a bársonyszékből, hanem, mert a titokzatos politikai szándék ezt hozta, no meg a DNA – jogos és szabályos – érdeklődése és eljárása „ezt dobta”.

Ezután tolták át a politikusok az egyház, a civil szervezetek, a szülői és diákközösség, valamint, végül, a magyar kormány térfelére. Hagyták, hogy a civil szféra és az egyház mozgósítson és föllépjen, a maga korlátozott eszközeivel próbálja megoldani a helyzetet, és aztán a végére jelentkeztek, de nem a felelősség felvállalásával: megmentőkként. Fura és amorális egy politikai technika, viszont szemmel láthatóan hatékony, amíg a tenyérből etetett média, a politikai értelemben foglyul ejtett közösség hallgat, illetve a hivatalos álláspontot mondja föl. Azért került homok a gépezetbe, hiszen a dolog ilyetén állását megírták, csakhogy marginális és kis nyilvánosságban, szakszerűen el is mondták/kielemezték, nem rajtuk, nem a civileken, a jogászokon, a józan újságírókon, stb., áll, hogy a politikailag manipulált értelmezések a dominánsak.

Az eset tanulsága, ha máris van ilyen, legalábbis számomra, hogy a „józan ész”, esetünkben a jogállamiság, a törvényes és szabályos út, politikai értelemben nem kifizetődő. Miért járnának el szabályosan, a felelősök megnevezésével, nyíltan és őszintén elmondva, hogy mit lehet és mit nem, ha az „alternatív igazságok” (ez a hazudozás új szinonimája, nem igaz?) hangoztatása, a tisztességtelen felelősséghárítás, stb., nemcsak elfedi a felelősöket, hanem még politikai hasznot is hajt? Megvezetni a népeket, nem csak hasznot hajt a perverz politikai osztálynak, hanem még ráadásul cinikus élvezetet is. Elképzelem, hogy a felelősek jól megérdemelt nyári szabadságon (gyakorlatilag nem működő reptér igazgatásáért fölvett nagy fizuval, illetve jól kiérdemelt „speciális” nyugdíjjal), mosolygósan összekacsintanak, „hát ez bejött, mindenkit hülyére vettünk, s sikerült kimenekülni a helyzetből, még a végén szobrot kapunk hőstetteinkért”, íme a gátlástalan hazudozás jól fizet. És a funkcióban levőknek meg ezután lehet trianonozni, másokra mutogatni, hogy nem demokraták és eszük ágában sincs a jogállami szabályokat betartani, játszani a tiszta és erkölcsös, jogtisztelő, sőt hatékony politikust.

Magyari Nándor László

ÉLET – MÓD Ünnepre fel! Ezt esszük mi

Ha van ünnep, amelyben keveredik a helyi tágabb közösségre jellemző hagyomány és a legkisebb közösségekben követett szokások, akkor az a karácsony. Igaz ez az ünnep megannyi elemére – a vallási jelleg megtartásától kezdve a fa állításán át a karácsonyi menüig. Ez utóbbi szerves része Magyarországon a hagyományok szerint a hal, a töltött káposzta és a bejgli – de a mi családunk ezt másként csinálja, mi különféle elemeket más országok szokásaiból átvéve alakítottuk ki a saját ételsorunkat. Gyaníthatóan nem vagyunk ezzel egyedül.

 

Lassan harminc éve, hogy kialakult nálunk az a menüsor, amely immár minden évben a közös 24-i vacsoraként az asztalra kerül. Akkor, amikor a nővéremék beköltöztek a saját tervezésű házukba, ahol a család egésze már kényelmese el tudott férni. A nővérem mindig is szeretett próbálkozni, egy csavart belevinni a régibe, újdonságokat, nem megszokott ételeket-italokat készíteni és tálalni – így jött az ötlet, hogy előételnek – mi így hívjuk – tengeri herkenytűket szolgáljon fel. Pedig – hogy egy kicsit „intimpistáskodjak” is – , vannak családtagok, akik kifejezetten nem kedvelik a tenger kínálta finomságokat, pontosabban, csak egy-két fajtáját hajlandók megenni. Szerencsére nagyon vegyes a felhozatal – már ami a tálalt herkentyűket illeti – , így mindenki megtalálja azt, amiből szedhet magának. Csak ajánlani tudom – nem feltétlenül a tengeri herkenytűket, hanem azt, hogy különlegességekkel is kísérletezzen! Sokan azzal a kifogással nem teszik ezt, hogy tekintettel kell lenni az idősekre és a gyerekekre (rossz általánosítással elvben ők azok, akik a leginkább ellenállnak az új és egzotikusnak tűnő ételeknek-italoknak) – de ne tegyék! Nálunk az unokák is szép lassan megkedvelték, ha nem is az összes tálalt finomságot, de közülük többet és egyre többet.

A mi előételünk:

Avokádóba töltött majonézes ráksaláta
Fekete és piros kaviár
Füstölt lazac
Tőkehalmáj
Marinált kagyló
Tonhal
Vaj
Zöldséges tál
Friss pékáru

A beszerzéshez jó tanács

Érdemes már jóval az ünnepek előtt böngészni az élelmiszerláncok akciós kínálatait: egy-egy elemet be lehet jó előre szerezni (a konzervek nem romlanak meg, egyedül a füstölt lazacnál kell ügyelni a lejárati dátumra). Ily módon sok pénzt meg lehet spórolni. Persze, ehhez elengedhetetlen a karácsonyi (bevásárlási) lista – amiről már korábban írtam.

Az elkészítése végtelenül egyszerű, de idő azért kell hozzá, ha szépen akarjuk adjusztálni: gyakorlatilag csak a ráksalátával kell kicsit pepecselni. Én mélyhűtött nagy garnélarákból szoktam készíteni: fokhagymás, kapros, sós vízben egyet forralok rajta, gyorsan leszűröm, s belekeverem az előzőleg – majonézből, tejfölből, kevés tejszínből, mustárból, csipet fokhagymából és kaporból összeállított (persze megsózott és picit megborsozott) sűrű (ez fontos!) szószba. Ezt már reggel megcsinálom, hogy a hűtőben jól össze tudjon érni.

Amire még némileg több időt kell időt szánni az a zöldséges tál: a hozzávalók megmosása, szárítgatása, tisztítása, darabolása és kitálalása sziszifuszi feladat, amit érdemes precízen és odafigyeléssel végezni, mert a zöldséges tál végül mindig az asztal egyik legszínpompásabb díszévé válik. Az előétel többi elemét a vendégek érkezése előtt nem sokkal tálalom ki.

A főétel nálunk nem tipikusan magyar hagyományokra épül – érdekes módon nem is arra datálódik vissza kialakulása, hogy elkezdődött családunk kapcsolata Amerikával. Ugyanis a főétel nálunk mindig pulyka, annak is az egészben sült bébipulyka-változata, nem pedig a viszonylag sok magyar karácsonyi asztalra kerülő töltött pulykamell. Először mi éltünk-dolgoztunk-tanultunk pár évet Washingtonban, majd a nővéremék – de onnan csak egyetlen hálaadási-karácsonyi ételelemet, a vörösáfonya szószt vettük át. Az egészben sült pulyka – hogy némi kulisszatitkot is eláruljak – nem arat osztatlan sikert a család összes tagjának a körében (ez is mutatja, milyen kényes egyensúlyi kívánalmaknak kell megfelelni minden egyes családi étkezés során – s ez nem csak a karácsonyra jellemző). Van közöttünk ugyanis vegetáriánus, s van olyan, aki nem szereti a pulykát – merthogy szerinte az nem más, mint „száraz kutyagumi”. Ezért valami zöldségétel és lazac is kerül az asztalra.

Sok teendőnk nincs ezzel (a nővéremmel reggeltől közösen készülünk az estére), ugyanis a kilencvenes éveit közelítő Édesanyám készíti a karácsony esti menü egyik fénypontjának számító majonézes, hagymás krumplisalátát és a párolt káposztát. A pulykát pedig csak meg kell ízesíteni, s bedugni a sütőbe. Abban van évről-évre némi változás, hogy melyik variációt készítjük éppen: töltött vagy nem töltött, ha töltött, akkor mivel töltött, esetleg töltelék külön sütve. Arra kell csak ügyelni, hogy a pulyka elkészülte után maradjon még elég idő a tésztában sült hal és a zöldséges étel (ami általában besameles, sajtos kukorica) megsütésére  is – ami nálunk azért trükkös, mert általában előbb eszünk, s utána jön csak az ajándékozás.

Az édesség három elemből áll – van az elmaradhatatlan bejgli (amit pár évvel ezelőttig Édesanyám sütött, de most már rendeljük), zserbó (amit sógorom Édesanyja hozott be a családi karácsonyi menübe, azóta, mióta ő nincs közöttünk, azt is rendeljük) és az általam csak karácsonyi kalácsnak nevezett (valójában nem kalács) gyümölcskenyér-féle, amelyet pár nappal az ünnep előtt készítek el: tortaformában, marcipánnal borítva és karácsonyi motívumokkal díszítve.

A konkrét receptekkel nem is fárasztanám Önöket, akit érdekel, írjon, s szívesen elküldöm.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK