Földi pokol

0
182

A Földi paradicsom címből persze sejteni lehet, hogy éppen az ellenkezőjéről lesz szó, földi pokolról. Méghozzá Caryl Churchill angol írónő esetében leginkább szexuális pokolról, ami hatalmi játszmákkal is ötvöződik. Nemre, korra való tekintet nélkül szinte mindenki mindenkivel próbálkozik, és ettől közel sem boldog, a tíz éves KV Társulat előadásában, a Trafóban.

Fotó: Kovács Juju

A sikeres írónő jól megkeverte a szálakat, azt is előírta, hogy például melyik nőt adja férfi, vagy éppen fordítva. Szinte nehéz követni, hogy ki kivel és miért, mit akar, de a lényeg az, hogy az ég egy adta világon senkinek nem jó, ami van, legfeljebb nagyon időlegesen. Ráadásul az első rész a XIX. században játszódik, egy afrikai brit gyarmaton, ahol feltehetően még büntetés is jár azért, ha valaki eltér a megszokottól, a hagyományos nemi szerepektől. Színleg mindenki azt is csinálja, amit kell, amúgy pedig

abszolút keresztül-kasul, kiszámíthatatlanul történik minden.

A leszbikus nevelőnő például a ház úrnőjéért rajong, aki viszont a macsónak kinénéző házibarát Harryra hajt, ő pedig a család fiú gyerekét, akit nő játszik, igyekszik nagy elánnal megkörnyékezni. És még sorolhatnám…

Fotó: Kovács Juju

Káosz a köbön. Na ebből aztán lesz nemulass, persze nem olyan, mint mondjuk egy szaladgálós bohózatban. Bár azért ebből is van kicsi ebben az 1976-ban írt, a világban többfelé sikert aratott darabban, aminek műfaja tán leginkább tragikomédia.

Sokat lehet rajta nevetni. Ha valaki nem harcedzett színházba járó, csak a bársonyfüggönyös teátrumokat látogatja, akkor akár szörnyülködni is, hogy mit művelnek ezek a hétpróbás színészek. Káromkodnak például vaskosan, csókolóznak, és nem csupán az ellenkező neműek, földön fetrengve orgiát imitálnak. Na jó, ezt már csak a második részben, a XX. században, amikor már a hetvenes évek, vagy éppen napjaink Angliájában járunk.

Különös logikai csavarral azonban mindenki csak huszonöt esztendővel idősebb, viszont

garantáltan nem az a színész játssza, aki az első részben,

ami nem jelent felvonást is, mert szünet nélküli a produkció. Egy szemetes zsákból a padlóra kiborított ruhákból választja ki valamennyi szereplő a magáét, hogy az orrunk előtt öltözzön át a modern korra. Amúgy naná, hogy van anyaszült meztelenség is. De ez most nem feltétlenül provokáció, bár persze van benne az is, de közben kifejezi azt a mérhetetlen káoszt, bizonytalanság-halmazt, félelmet, identitászavart, ami bennünk dúl. Azt, hogy magunk sem tudjuk mit is akarunk, tartunk annak meglépésétől, amit igazán szeretnénk.

Fotó: Kovács Juju

Aztán pedig bűntudatunk van, vagy a modern korban, amikor pedig elvileg mindent szabad, tán már nincs is. Kontroll sincs, nihil van, nagy büdös semmi, és az ezzel járó létbizonytalanság, meg persze a soha kellően ki nem élhető, mindent eluraló, visszafojtani próbált, de mégiscsak fékezhetetlen vágyak.

Az első részben még Clive, a Scmied Zoltán által megformált gyarmati tisztviselő, a család feje, a nyilvánvaló középpont, aki hű, de nagyon férfiasságával, látszólagos határozottságával, rendszeresen felemelt érces hangjával, villámló tekintetével mindenkit igyekszik leuralni. De hát azért ez már ekkor is csak szórványosan sikerül.

A második részben pedig már

az illúziója sincs meg annak, hogy bármi is egyben lenne,

minden és mindenki szanaszét hullik. Clive feleségét, Bettyt, fodros-bodros blúzba öltözötten, Szabó Zoltán alakítja, kényeskedve, selypegve, színleg erkölcscsőszként, gyakorlatilag írott és íratlan szabályokat egyaránt áthágva. Jászberényi Gábor, Joshua, a fekete szolga, félmeztelenül, hófehér felsőtesttel, megalázottan, szexuális szolgáltatásokra is evidensen kötelezetten. A háziak állandóan felhúzott orrú, örökösen durcás kisfia, Edward, Messaoudi Emina. A csak saját lelki zűrzavaraira figyelni képes nevelőnője, Urbanovits Krisztina. Terhes Sándor a külsőleg férfias, meleg felfedező, aki leginkább a kis srác Edwardot igyekszik felfedezni. Száger Zsuzsanna nyársat nyelv özvegyként, némiképp kívülről, megrettenve figyeli ezt a díszes társaságot. Vagyis minket?

Fotó: Kovács Juju

Hiszen a szerző elég nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy rólunk beszél, tükröt mutat nekünk, tessék, tessék, jöjjetek, nézzétek, ugye nem is annyira kellemes ezt bámulni. És nyilván temérdek dologban igaza van. De azért én bevallom, hogy megrökönyödés helyett, a vége felé kicsit unni kezdtem ezt az egészet. Balga módon azt hittem, hogy valamerre mégiscsak tart a darab, nem csupán azt taglalja, hogy szétestünk, szétestünk, még ennél is jobban szétestünk, meg így is maradunk. Ez már kicsit monoton.

Miközben rendezőként Ördög Tamás, feladatának megfelelően, rendet tart a színpadi káoszban, a színészek pedig odaadással, ihletetten, tehetséggel, hogy azt ne mondjam, szakmájukba vetett maximális hittel ábrázolják, hogy már semmiben nem lehet hinni.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here