Filmnek nem túl jó, de kísérletként érdekes a festett Van Gogh-mozi

0
92
Vincent van Gogh (Robert Gulaczyk)

A Loving Vincent a világ első olyan filmje, amelyet teljes egészében kézzel festettek, méghozzá olajfestéses technikával, és mint ilyen, mindenképpen érdekes kísérlet. Filmélményként viszont sok kívánnivalót hagy maga után, hiszen pont a filmes jellegzetességek működnek benne a legkevésbé, így valószínűleg nem fogják elárasztani a festményfilmek még a művészmozikat sem.

Vincent van Gogh a világ egyik leghíresebb festője, akit jellegzetes stílusáról és tragikus életéről ismer mindenkit. Ezt a kettőt kapcsolja össze a Loving Vincent: úgy járja körül Van Gogh életének utolsó napjait, hogy az elmesélt történet közben magának a festőnek a képeit idézi meg. Ráadásul nemcsak formailag, hiszen a film képkockáit konkrét műalkotások inspirálták, sok esetben pedig egyenes Van Gogh tájképek és portrék reprodukciói.

Ezzel a művészettörténetben jártas nézőnek a ráismerés örömét is tartogatja a film, de az alkotók (a film nemzetközi stábbal lengyel és brit koprodukcióban készült) azokra is gondoltak, akik kevésbé műveltek Van Gogh-témában: a Loving Vincent végén elmagyarázzák, hogy ki kicsoda a történetben, és a megjelenő festmények egy részéről is szó van. A filmből az szintén kiderül, hogy állnak a kutatók a Van Gogh-sztori felfejtésével, hiszen a festő halála (és élete) körül még most is sok a rejtély.

A film története is erre épül tulajdonképpen: Van Gogh halála utána egy évvel egy ismerőse megpróbálja kideríteni, hogy

mi vezetett ahhoz, hogy a festő megölje magát.

A nyomozás kiindulópontját egy levél adja, amelyet Van Gogh a testvérének, Theónak írt, de már nem küldte el. A levél kézbesítésével az arles-i postás bízza meg a fiát, Armand Roulin-t, aki – mivel nem kifejezetten kedvelte a furcsa festőt – először ellenkezik. Végül mégis elindul a levéllel Theo Van Gogh-hoz, és miután Párizsban kiderül, hogy neki már nem tudja kézbesíteni, Auvers-sur-Ois-ba megy, ahol a festő utolsó napjait töltötte.

Elhatározza, hogy Van Gogh orvosának és barátjának, Paul Gachet-nak adja át a levelet, de amíg a kis faluban a Gachet-val való találkozásra vár, elkezdi érdekelni, hogy mi történhetett a festővel. A főszereplő tehát tulajdonképpen a Van Gogh nyomában járó Armand Roulin (Douglas Booth), aki egy idő után már nem kötelességnek, hanem személyes missziónak tekinti, hogy minden lehetőt megtudjon a festőről, és közben, mint egy coming of age-moziban, saját személyisége is fejlődik.

Armand Roulin sárga kabátban, a kép bal szélén az arles-i kocsmában

A nyomozásnak vannak izgalmas és kevésbé izgalmas elemei sajnos – például a sok a fekete-fehérre mázolt flashback – , korántsem szolgáltat a forgatókönyv elég alapanyagot ahhoz, hogy a különleges animációt leszámítva is érdekes legyen a Loving Vincent. Nyilván nem a történeten volt a hangsúly, hanem azon, hogy festészetet a filmmel ötvöző alkotás jöjjön létre, ami hatalmas vállalkozásnak bizonyult.

125 festőnek több mint 65 ezer képkockát kellett elkészítenie a másfél órás játékidőhöz, a Loving Vincent-ben viszont pont az nem néz ki igazán jól, ami a film médiumának lényege: a mozgókép és a montázs. A Van Gogh-imitációtól a látvány folyamatosan vibráló hatást kelt, ahogy mozognak a szereplők és változik a környezetük, ami a közelképeken még érdekes is tud lenni, viszont a totáloknál már kifejezetten idegesítő lehet.

A nézőnek határozottan hozzá kell szoknia ehhez a furcsa képélményhez, és ezután is a legtöbb, ami elmondható róla, hogy érdekes. Mivel a szűkebb képkivágások és statikusabb jelenetek működnek jobban, a színészi játék meg csak nagyon áttételesen tud érvényesülni. Az Oscar-jelölt Saorsie Ronan (Marguerite Gachet) ide vagy oda, az ember néha eltűnődik azon, hogy mi értelme is volt ezt a technikát filmkészítéshez alkalmazni. Mivel az olajfestményekre jellemző esztétikai minőségek sem jönnek át a mozivásznon,

leginkább csak az ötletet és a befektetett energiát lehet értékelni, hogy egy festőről festett film készült.

Most először.

Marguerite Gachet (Saoirse Ronan) a zongoránál

Több mint 120 Van Gogh-képet használtak fel a Loving Vincent-hez, és a két éves alkotófolyamatból egy évig tartott csak annak a kidolgozása, hogy hogyan lehetne ezeket mozgóképre átültetni. Majd a jeleneteket először eljátszották a színészek Van Gogh-festmények által inspirált díszletben, vagy zöld háttér előtt, hogy CGI technikával, utólag komponálják bele a festményeket a képbe.

A felvételek alapján festették meg a festők az animációhoz szükséges képkockákat, amiket aztán egyesével lefotóztak nagy felbontásban – tehát már legalább az ötödik áttételnél tartunk, ha tudja követni a kedves olvasó – és még egy kis utólagos számítógépes szín- és egyéb korrekcióra is szükség volt az animáláskor. Így a művészetelméleti kérdések iránt érdeklődők jót vitatkozhatnak azon, hogy amit láttunk, akkor tulajdonképpen mi is azon túl, hogy egy eddig ki nem próbált, elképesztően bonyolult és munkaigényes animációs technika. Lefestett film? Megfilmesített festmény? Festett mozgókép? Vagy valami teljesen más?

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.