Ez a film többet mond a szíriai háborúról, mint bármilyen híradás

0
605

Ha beülünk a moziba egy filmre, akkor ahhoz vagyunk szokva, hogy a főhős, ha halálos veszedelemben forog is, túléli a rá váró viszontagságokat, vagy, ha mégis meghal, a halálával jobb hellyé vált a világ. Ha a szíriai háborúról szóló dokumentumfilmet nézünk meg, akkor módosulnak ezek az elvárásaink, de ennyi értelmetlen halálra, mint amennyit az Aleppo, a végsőkig című filmben láthatunk, nem lehet felkészülni. Mint ahogy arra sem, amikor 104 perc után kiírják, hogy a filmben látott emberek nagy része már nem él.

A 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon vetítették le Fera Fajjád egy dán társrendezővel, Steen Johannessennel közös alkotását, amely az idei Sundance filmfesztiválon fődíjat nyert. Eredetileg úgy volt, hogy a film után beszélgetés lesz a rendezővel, Fajjád azonban végül nem tudott eljönni, de az Aleppo, a végsőkig kommentár nélkül is nagyon erős vádbeszéd az Aszad-rezsim, a várost bombázó oroszok, a konfliktusba így-úgy beavatkozó, vagy azt tétlenül szemlélő közel-keleti országok, illetve a menekültek befogadásában nem jeleskedő, a helyzet rendezésében pedig tehetlen Nyugat ellen is.

Aleppo, a végsőkig. Forrás: Verzió

Pedig nehéz már olyat mondani vagy mutatni Szíriáról, amire az emberek felkapják a fejüket. Több mint hat éve tart a háború, és folyamatosan érkeznek a beszámolók a különböző merényletekről, légicsapásokról, a civilek elleni támadásokról, városok pusztulásáról vagy éppen a segélyszervezetek hiábavaló küzdelmeiről, de ezzel párhuzamosan egyre kevesebb olyan hír van, amely eléri mondjuk a magyar emberek ingerküszöbét. És, mintha a szöveges beszámoló már nem is lenne elég: néhány fotó vagy videó az, például a mentőkocsiban véres fejjel ülő aleppói kisfiú képe, amely rádöbbenti a világot arra, hogy itt bizony továbbra is zajlik a háború, és emberek halnak meg.

Fajjád filmje is itt, a háborútól leginkább sújtott Aleppóban készült, és nem az egymással szemben álló felekre, hanem

az úgynevezett fehérsisakosokra, a civil lakosságból szerveződött önkéntes mentőcsapatokra koncentrál.

Számos videó került fel már az internetre arról, ahogyan a korábban polgári foglalkozást űző önkéntesek gyerekeket mentenek ki lebombázott házakból, és sokan meg is kérdőjelezték ezek hitelességét. Fajjád filmje azonban nem csak sokolló képsorok gyűjteménye – bár ezekből is rengeteg akad. A rendező nem kímélte a nézőt, már az első néhány percben súlyosan sebesült, illetve halott gyerekeket emelnek ki a fehér sisakosok a törmelékek alól, miközben folyamatosan kémlelik az eget, hogy mikor várható a következő légicsapás. De azt is igyekszik bemutatni, hogy mi motiválta ezeket az embereket arra, hogy, miközben körülöttük egyre többen menekülnek el Aleppóból, vagy akár az országból, ők maradjanak, és minden nap az életüket kockáztassák idegenekért.

És nem feltétlenül azért, illetve nem csak azért taglózza le az embert az Aleppó, a végsőkig, mert folyamatosan hullanak a bombák az égből, mint a tűzijáték, és egymás után kerülnek elő a halottak és az emberi testrészek a törmelékek alól. A film a szörnyű tragédiákat kendőzetlenül bemutató képek mellett azzal is sokkolja a nézőt, hogy a fehérsisakosok életének mennyire természetes része ennyi év után mindez. Ez rengeteg apró dologban megnyilvánul, például mikor az egyik főszereplő önkéntes arról beszél, hogy csak hatig ér rá a romok alatt kutatni, mert este a barátja esküvőjére megy, vagy, amikor mentés közben elküldik a bámészkodókat, mert tudják, hogy ők kiemelt célpontot jelentenek a harci repülőknek. Közben pedig az is elhangzik, hogy ők még szerencsések, mert legalább nem éheznek, mint a teljesen ostrom alá vont városrész lakói.

Fajjád alapvetően két önkéntes, Mahmúd és Khaled történetét helyezi a középpontba, ők azok, akiknek a családi viszonyaikat is jobban megismerjük. Khaled több gyerek édesapja, de a mentési munkák miatt egyre ritkábban találkozik a családjával, a másik, fiatalabb férfi pedig azt hazudta a szüleinek, hogy testévérével együtt egy törökországi menekülttáborban van, hogy ne aggódjanak érte.

Látjuk, hogy folyamatosan veszélyben van az életük,

és rengeteget beszélnek is arról, hogy csak a halál választhatja el őket bajtársakként egymástól, de amikor tényleg így is történik, nem hiszünk a szemünknek.

Aleppo, a végsőkig. Forrás: Verzió

2015 őszétől körülbelül egy év alatt forgatták a filmet, miközben az Aszad-rezsimet támogató oroszok folyamatosan bombázták Aleppót, és a fehérsisakosoknak több központja is megsemmisült. Fajjád nem sokat foglalkozik a konfliktus hátterével, és a fehérsisakosok egy részéről is csak annyit tudunk meg, hogy rendszeres résztvevői az Aszad-ellenes tüntetéseknek. Inkább a munkájukra, illetve a háborús borzalmak közt enyhülést adó pillanatokra koncentrál a rendező: láthatunk közös focizást, halastóépítést, családi látogatásokat – mindezt váltogatva a mentési munkákat bemutató képsorokkal, amelyek így éles kontrasztba kerülnek.

Fadi al-Halabi operatőr egy évig folyamatosan követte Mahmúdot és Khaledet a legveszélyesebb helyekre is: az egyik jelenetben például elkezdenek lőni az önkéntesekre és a filmesekre is, akik az életükért futnak, miközben forog a kamera. Mindezek alapján szinte hihetetlen, hogy az alkotóknak sikerült elkészíteniük ezt a dokumentumfilmet, amelynek bár vannak hiányosságai – nem meglepő, de európai szemmel azért nagyon feltűnő például, hogy mennyire nincsenek benne nők -, de szokatlanul bátor vállalkozás, amely segíthet közelebb hozni az egyre inkább arctalanná váló szíriai háborút, és egyszersmind az önkénteseknek is méltó emléket állít.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here