“Én is próbálom befogni a számat, pedig minden nap ordítani tudnék”

0
6225

Mi a következő lépés a civil törvény után – ez aggasztja az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjét, L. Ritók Nórát. A fuhu.hu-nak adott interjúban azt mondta, hogy aki az utóbbi időben szakpolitikai problémákról beszél, az áttolódik az „ellenséges oldalra”. A Hajdú-Biharban csaknem 1200 családot segítő alapítvány vezetője arról is beszélt, hogy az önkormányzatokkal és az intézményekkel együtt tudnak működni, egyedül az egyházi iskolákkal nem felhőtlen a viszony, a szegregáló hatásuk miatt. Szerinte azt sem szabad tagadni, hogy Magyarországon igenis vannak éhező gyerekek, nem is kevesen.

L. Ritók Nóra

Az az integrációs tevékenység, amelyet az alapítvány végez, nemzetközi kitekintésben is kiemelkedőnek és ritkának számít, milyen visszajelzéseik vannak?

Nagyon sok érdeklődés, megkeresés érkezik külföldről, hívnak minket konferenciákra, pályázati együttműködésekre. Külföldi egyetemeken szakdolgozatokban is feldolgozzák a munkánkat. Fontosak a különböző hálózatok, például az ATD, a nemzetközi mélyszegénység elleni hálózat, amelynek köszönhetően hasonló problémákkal foglalkozó szervezetekkel dolgozhatunk együtt. Rendszeresen érkeznek hozzánk látogatók is, főleg olyanok, akik a roma integráció iránt érdeklődnek, Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában, Szerbiában is vannak kapcsolataink. De volt már ilyen Európán kívül is, például Ausztráliában, Kanadában is. Ezekből nagyon sokat tanulunk mi is. Pl. nagyon érdekes, hogy a különböző országokban az állam hogyan áll hozzá az ilyen tevékenységet végző civil szervezetekhez.

Úgy látom, hogy az érdeklődés azért is nagy irántunk, mert

nem csak a sikerekről kommunikálunk, hanem a kudarcokról is, és ez hitelessé tesz minket.

Sokan olyan rózsaszín képet festenek erről az egészről, mintha csak a segítő szándékon, a lehetőségnyújtáson múlna az egész problémamegoldás. De a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. A problémával való hiteles szembesülés, a kudarcok beismerése és elemzése nagyon fontos. Mi azt hiszem, ezzel a küzdelemmel együtt vagyunk érdekesek, bár a pozitív alapállás adott nálunk is.

Tavaly év elején a független szakemberekből álló MagyarBrands Bizottság „igazi magyar márkának” választotta az alapítványt. Előtte Ön megkapta a társadalmi vállalkozások egyik legfontosabb nemzetközi kitüntetését, az Ashoka-tagságot. Ezeknek azóta voltak kézzelfogható eredményei?

Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Az Ashoka-tagságnak mindenképpen, folyamatos lehetőséget biztosít nemzetközi szinten, tudást és tapasztalatokat lehet szerezni,

pályázatok nyílnak meg, látogatók jönnek.

Legutóbb például az Ashoka, a McKinsey és a Corvinus Egyetem közös programjába kerülhettünk be, öt hallgató tantárgyi keretek között fél évig segített az egyik üzleti tervünk megalkotásában.

A MagyarBrands díjának abból a szempontból volt jelentősége, hogy a céges világból egyre több felajánlás, támogatás érkezett, olyan helyekről, akik a díjnak köszönhetően ismerték meg az alapítványt.

Ehhez képest hogyan érintette az alapítványt a civiltörvény?

Nyilvánvaló volt, hogy felkerülünk a “külföldről támogatott civil szervezetek” listájára. Egy ilyen alapítványt hazai forrásokból ma nem lehet fenntartani. Azt hiszem, pontosan látom azt a folyamatot is, hogyan jutottunk el idáig.

Az alapítványunk minden tevékenysége az állam működési hézagaira épült rá. Mondhatnám azt is, hogy

ott dolgozunk, ahol az állam sikertelen.

Olyan családokkal, akik kiesnek a szociális háló hézagain, akiknek életében generációk óta nem volt változás. Ez nem csak a mostani kormány felelőssége, így volt ez a korábbiak alatt is. Ám a hibákat, kudarcokat senki nem szereti látni, korábban sem szívesen szembesült ezzel egyetlen kormány sem. A szőnyeg alá söprés, hamis kommunikálás, félrefordulás mindig is jellemző volt. A különbség a korábbi kormányokkal szemben most annyi, hogy a probléma láttatásának ma következményei is vannak.

Minden tevékenységünkkel a rendszer hibáira hívjuk fel a figyelmet. Szakpolitikai szempontból tartunk tükröt. Mostanra viszont az a helyzet alakult ki, hogy aki ezt teszi, azt máris áttolják a pártpolitika színterére.

A szakpolitika felolvadt a pártpolitikában.

Például, ha azt mondom, hogy a közmunka nem vezet vissza a munka világába, azzal máris ellentmondok a kormánykommunikációnak. Ha arról beszélek, hogy a mai oktatás elvesztette az esélykiegyenlítő funkcióját, vagy arról, hogy a szegregált oktatás ma zöld utat kapott, akkor is. És ennek ma következményei vannak. Előttünk folyamatosan egyre több pályázati csap zárult be. A sok sikertelen, és érthetetlen pályázati elutasítás után már a pályázatíró cégek sem szívesen dolgoznak velünk. Honnan szerezhetünk hát a működtetésre forrást? Maradtak a civil és céges adományok és persze a külföldi pályázatok.

Tehát természetesen elértük azt a határt, hogy ki kellett tennünk a címkét. Ezzel a részével nincs is különösebb bajom, eddig is publikusak voltak ezek az infók a honlapunkon. Na de mi a következő lépés? Ez most még csak egy listán való szereplés, de

mi van, ha eldöntik, hogy az ilyen szervezetek nem kaphatnak az egy százalékos felajánlásokból? Vagy, hogy nem tarthatnak fenn iskolát?

Mi 550 gyereket tanítunk, művészeti képzésben. Velük akkor mi lesz? Ez aggaszt, hogy nem látom a szándékokat, lépéseket.

Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Nem értem az egésznek a célját sem, ezért olyan félelmetes. Mi olyan integrációs modellt akartunk fejleszteni, ami beépülhet a rendszerbe, javíthat az oktatás, a szociális ellátás problémáin. Egy ilyen lista, amely akár ellenséges célú is lehet, az esélyét is elveszi ennek.

A bojkott nem merült fel, mint más szervezeteknél?

A bojkottáló szervezetek jogi tevékenységet folytatnak, nekik ez a feladatuk, hogy épp így reagáljanak, és tereljék jogi útra ezt az egészet. Az Igazgyöngynek nem ez a feladata. Mi családokkal, gyerekekkel dolgozunk, és ez a felelősség más. Nem kisebb, vagy nagyobb, hanem más. Így is rengeteget moralizálok, hol van a határ, ameddig az ember kompromisszumot köthet? Én kiállhatok a véleményemért, én megtehetem, de

itt van a 33 munkatársam, ott van az 1200 család, akinek segítünk, ezt nem tehetem kockára.

Ez nagy visszafogó erő. Sok civil szervezet sokkal kompromisszumkészebb így is, mint mi. A túlélés érdekében hallgatnak, háttérbe húzódnak, nem konfrontálódnak. Így remélnek, és kapnak is (még) támogatásokat. A fennmaradás iránti félelem és a megfelelés kényszere furcsa helyzetet teremtett. Aláásta a civilséget. Nagyon messze vagyunk, és úgy látom, egyre messzebb kerülünk az egységes civil fellépéstől. Már annyiszor maradtam egyedül a küzdelemben, hogy inkább én is próbálom befogni a számat, pedig minden nap ordítani tudnék.

Ha már a tanodákról beszélünk, tavaly a kormány gyakorlatilag elvette a támogatást a hosszú évek óta jól működő tanodáktól, például az alapítvány által működtetett tolditól. Ez milyen hatással járt?

A tanodák iskolán kívüli foglalkozás keretében főleg a hátrányos helyzetű diákok tanulását segítik, akiknek sem a család, sem az iskola nem tud megfelelő feltételeket teremteni. A gyerekeknek nem kötelező ide járni, mégis sokan mennek. Toldon a tanoda beindítása óta folyamatosan és jelentősen javultak a diákok iskolai eredményei.

Amikor ez kiderült, nagy volt a baj. Mivel szakmailag a toldi tanoda meghatározó a tanodák módszertanának kialakításában, biztosra vettük a támogatást. A döntés is csúszott, muszáj volt felvenni hamarabb a tanodapedagógusokat, különben elhelyezkedtek volna máshol. A pályázat elutasítása egyszerűen érthetetlen volt, az indoklás nem állta meg a helyét, a fellebbezésünkre azóta sem kaptunk választ.

Vészhelyzet volt.

Akkor jött az, hogy Bayer Zsolt kitüntetése miatt elárvereztem a lovagkeresztemet, és erre fordítottuk a pénzt. Civil támogatásokat is kaptunk. Aztán Oplatka András felajánlotta a Prima Primissima díjának a felét. Így összesen 10 és fél millió forintos költségvetéssel végig tudtuk vinni a tavalyi tanévet a tanodában.

Nyáron külföldi alapítványok támogatásából fedeztük a tanodatáborokat. Most elkezdjük a tanévet. Próbálunk forrást keresni, hamarosan például a piacra dobunk egy társasjátékot. Kapunk támogatást nemzetközi alapítványoktól, cégektől is, adománygyűjtő akciókat is szerveznek nekünk. Most három pedagógus van munkaviszonyban a tanodában, aztán ott az önkéntesek útiköltsége, a rezsi, uzsonna, egyéb költségek. Azt hiszem, hónapról hónapra kell majd előteremtünk a fenntartást, de nem adjuk fel.

Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

A helyi polgármesterekkel, önkormányzatokkal milyen a viszonya? Könnyű velük együtt működni?

Ez egy nagyon érdekes tanulási folyamat volt. Amikor először találkoztunk azzal, hogy milyen szinten vannak alapjogsértések a rendszerben, az sokkoló volt. Először próbáltuk ezt négyszemközt jelezni. Meghallgatták, de nem volt változás. Amikor ezt nyilvánosan tettük, akkor jött a sértődés, és feszült lett a viszony. Gyakorlatilag nemkívánatos elemek lettünk. Ez azonban tarthatatlan volt, gyakran bosszúállásokkal azokon, akiken segíteni szerettünk volna. Lassan megértettük, hogy ők,

a rendszeren belül dolgozók is nehéz helyzetben vannak, kiégettek, forráshiányosak.

Azt is láttuk, hogy nem lehet úgy segíteni, fejleszteni egy társadalmi csoportot, hogy azt ne kössük be ezer szállal a rendszerbe. A stratégiai váltás eredménye lett egy nyugodtabb viszony a településekkel, változó szinten megindult együttműködésekkel. Nem mondom azt, hogy mindenhol a „támogatott” kategóriába tartozunk, de azért a „tűrtbe” már igen. És tudom azt, hogy nem egyszerű velünk dolgozni, például a polgármestereknek sem. Ugyanúgy, ahogy az állam esetében, a településeken is láttatjuk a problémát. Melyik polgármester szereti, ha a regnálása alatt mi ezekben a problémákban mozgunk? Mindenki sikeres időszakot akar, az újraválasztásért, a helyi hatalomért.

Egy konfliktushelyzet van, amin nem tudok túllépni: az egyházi iskolák és a szegregáció.

Az, hogy ők nem vesznek fel roma gyerekeket. Ez beláthatatlan folyamatokat indít meg a településeken. Próbálkozunk itt egy deszegregációs programmal, de ez egy kínkeserves harc. Pláne, hogy nincs valós kormányzati szándék sem amögött, hogy ez megszűnjön.

A legjobb az együttműködés a gyermekjóléti, gyámügyi területeken. Van, ahol az év végi beszámolókban is megjelenik, hogy az Igazgyöngy Alapítvány segítsége fontos és jó.

Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó már 2015-ben azt mondta, hogy „nincs rendszerszintű gyerekéhezés” Magyarországon. Nemrég Rétvári Bence államtitkár ugyanezt írta egy írásbeli kérdésre adott válaszában. Mit gondol erről?

Nem igazán értem, miért nem lehet ezt beismerni. Létező dologról beszélünk, és engem ebben nem nagyon érdekel, hogy a „rendszerszintű” arány kinek, mit jelent.

Kétféle éhezésről beszélünk: mennyiségiről és minőségiről.

A mennyiségi éhezés jelenti azt, hogy vannak olyan időszakok, amikor valakik nem jutnak elegendő mennyiségű ételhez. Azokban a családokban, akik pl. uzsorába kerültek, ez gyakran előfordul. Ilyen van, ezt nem lehet tagadni, aki itt él, az látja.

A másik a minőségi éhezés, amikor nem jutnak a gyerekek elég fehérjéhez, húshoz, tejtermékhez. Szénhidrát-alapú az étkezésük, sokszor például a család csak kenyeret tud venni, esetleg krumplit. A szegregátumokban, ahol ez a minőségi éhezés gyakori, ez is az egyik oka, hogy több a sajátos nevelési igényű gyerek, mint máshol, mert a szervezetük nem tud megfelelően fejlődni. Ők nem sovány, ránézésre is éhező gyerekek, de nem táplálkoznak megfelelően.

Sokszor felmerül a kérdés, hogy akkor miért nem kapcsolódnak sikeresen a menzákon bevezetett reformétkezéshez? Azért, mert

ők nem is ismerik ezeket az ízeket.

Sok családban kimarad a szoptatás utáni bébiételes időszak, egyből azt eszik, amit a felnőttek. Vagyis paprikáskrumplit, lebbencslevest, szóval ilyen „pörköltízű”, zömében tésztás dolgokat. Ezeket ismerik, az idegen ízekkel nem tudnak mit kezdeni. Nekik ez ugyanolyan, mint amikor egy ember elmegy mondjuk Indiába, és nem ízlenek neki az ottani csípős fűszerezésű ételek, mert nincs hozzászokva.

Sajnálatos, ha egy kormány nem hajlandó kimondani, hogy a gyerekéhezés problémája igenis létezik.

A szocializmus idején ez ugyanígy volt az analfabetizmussal… ami mellesleg azóta is jelen van. A gyerekszegénység teljesen nem szüntethető meg, a legtöbb országban jelen van, legfeljebb az arányok mások. Statisztikák szerint nálunk 40-50 ezer olyan gyerek van, akit a mennyiségi éhezés fenyeget az országban, és több százezer, akit a minőségi.

Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Említette az uzsorát is, nagyon sok faluban, ahol a többség mélyszegénységben él, ez komoly problémát jelent. Ez ellen tudnak valamit tenni?

Együttműködünk a rendőrséggel, és ezt a közösség felé is kommunikáljuk. Mi az integrációt akarjuk elősegíteni, ehhez a jogkövető magatartás, a társadalmi normák betartása is hozzá tartozik. Ebbe viszont nem fér bele a bűnözés, az uzsora sem.

Amikor elkezdtünk dolgozni, beleszaladtunk kemény helyzetekbe, gyakran fizikailag is veszélyben voltunk. Tudjuk, hogy megszüntetni nem fogjuk tudni, mindig feljön egy réteg, aki ebből él. Nem csak arra kell gondolni, hogy pénzt adnak kölcsön, aztán a sokszorosát követelik vissza. Van élelmiszeruzsora is, amikor a „boltocskázás” termékeit később kell kifizetni, de sokszoros árakon. Vagy ott van a pénzért fuvarozás. Vannak, akik elvisznek másokat boltba, orvoshoz, hivatalba – csak épp a benzinpénz többszörösét kérik érte. Ebbe az elzártság miatt mennek bele az emberek: nincs tapasztalatuk, nem tudják, hogy lehet máshogy is közlekedni, emiatt inkább fizetnek.

Azt már el tudtuk érni, hogy az uzsora bizonyos határon nem megy túl. Ehhez szükség volt a kölcsönös bizalomra a rendőrséggel. És az is fontos, hogy ha az ember elindít egy fejlesztést, akkor azok, akik az esélytelenség miatt korábban az uzsorához fordultak, lehetőséget kapjanak másra.

Ha van, aki segíti őket, aki ad reményt, munkát, amiből normális jövedelmük lehet, akkor lesz alternatíva egy másfajta döntésre.

Persze ehhez közösségi normák is kellenek. A szegregátumokban szétestek a közösségek, ezeket újra kell építeni. Segíteni kell az embereknek, hogy másfajta életet is megtapasztaljanak.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here