Egy megrögzött tüntető emlékirata

0
276

Rade Radovanović belgrádi újságíró, a majdnem megtörtént szerbiai rendszerváltás utáni tüntetések örökös moderátora, a meggyilkolt Đinđić miniszterelnök legjobb barátja, a belgrádi háborúellenes mozgalom vezéralakja a Független Hírügynökséggel megosztotta a szerb tömeges tiltakozások során szerzett tapasztalatait.

A sebtében szervezett tüntetésektől az ellenzék összefogásáig

Már alig emlékszem, hogy mikor is kezdődtek az első tiltakozások Slobodan Milošević rendszere ellen. Ha emlékezetem nem csal, az első tömegesebbet a demokratikus ellenzék szervezte és 1990. június 13-án történt. A követelések akkor a következők voltak: országgyűlési és elnökválasztások kiírása, tisztességes választási feltételek, a média, elsősorban a Belgrádi TV megnyitása az ellenzék számára is. A fő szervezők a Szerb Megújhódási Mozgalom és a Demokrata Párt voltak.

A nagygyűlés a belgrádi Köztársaság téren volt, ahol Vuk Drašković (SZMM) arra szólította fel a tömeget, hogy rohamozza meg a televíziót, amelyet a Milošević-rezsim Bastille-ának nevezett. Így többezer tüntető (nem több mint tízezer) a televízió Takovska utcai bejárata előtt gyülekezett. Itt erős rendőrkordon várt bennünket. Arra a kísérletre, hogy a tüntetők áttörjék a kordont és bejussanak az épületbe a rendőrség gumibotokkal válaszolt.

Káosz keletkezett, mindenki menekült, ahogy tudott. Gumibotos ütlegelést kapott többek között Borislav Pekić ismert író (magyarra a Veszettség című regényét fordították le). Sérüléseket szenvedett a Demokrata Párt akkori elnöke, Dragoljub Mićunović is.

Ezek a tiltakozások egészen az 1996/97-es tömeges, polgári elégedetlenséget tükröző tüntetéssorozatokig nem ingatták meg a Milošević rendszert, de kifejezték az ellenzék közös akaratát.

1990 novemberében tartották az első többpárti országgyűlési és elnökválasztásokat. Az ellenzéknek megengedték, hogy szerepeljen az állami televízió választási műsoraiban. Így kerültem én is a képernyőre, Várady Tiborral, Svetlana Slapšakkal, Nebojša Popovval és Pešićtyel. Az UJDI-t, a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezést képviseltük. Milošević hatalmon maradt.

1991. március 9-én került sor a talán legismertebb tüntetésre. A kiváltó ok: egy csúsztatásokkal teli kommentár az állami híradóban. Az egyik szerkesztő lehazaárulózta az ellenzéki vezetőket. Külföldi zsoldosoknak nevezte őket.

Egész nap tartottak az összetűzések a rendőrség és a tüntetők között. Két halálos áldozat is volt: Branivoje Milinović gimnazistát a London nevű közismert belgrádi útkereszteződésnél revolverlövésekkel ölték meg a Smeredevoból idevezényelt rendőrök. Mirko Kosović rendőr pedig, a tüntetők elől menekülve, a Beogradjanka nevű toronyépületből zuhant ki.

Aznap délután a szerb parlament épületében letartóztatták Vuk Draškovićot és még egy tucat párttársát. Egy Naser Orić nevű rendőrtiszt végezte a letartóztatást. Később mint Srebrenica bosnyák katonai parancsnoka és hágai vádlott vált híressé/hírhedtté. Orić állítólagos kegyetlenkedése a környező szerb falvak lakossága ellen volt a srebrenicai mészárlás „indoklása”.

1991. március 9-én este a jugoszláv államelnökség szerbpárti felétől kapott felhatalmazás alapján, Milošević harckocsikat vezényelt Belgrád utcáira.

A tüntetéseket másnap az egyetemisták folytatták, követelve a letartóztatottak szabadon bocsájtását.

Milošević meghátrált. Megparancsolta Radmilo Bogdanović belügyminiszternek és Dušan Mitevićnek a televízió igazgatójának és néhány szerkesztőnek, hogy mondjanak le.

Mellékágként megjelentek a háborúellenes megmozdulások is. 1992. május 31.-én, az ostromzár alatt élő szarajevóiakkal való szolidaritás jeléül megszerveztük a Fekete szalag elnevezésű demonstrációt.

A Slavija tértől az Albániáig a polgárok fekete papírdarabot tartottak a magasba a fejük felett, ezzel egy hatalmas fekete csíkot alkotva. A tüntetést civil szervezetek mint a Polgári parlament, Polgári kezdeményezés, a Nők feketében és jómagam hoztuk össze. Kb. százezren jöttek el, a legfontosabb követelés pedig a következő volt: Megálljt a boszniai háborúnak!

1992. júliusában ismét a Milošević-rezsim ellen tüntettünk. Ezeket a megmozdulásokat a DEPOS (az egyesült demokratikus szerb ellenzéki koalíció) szervezte. Követeltük Milošević lemondását és az új választások kiírását. Új formát találtunk. Minden este a szövetségi parlament épülete előtt gyülekeztünk és végigsétáltunk a belvároson. Éjfél körül fejeződtek be a séták. Ezekkel egyidejűleg az egyetemisták is sztrájkoltak.

Mivel én voltam a kihangosított beszélgetések egyik vezetője, rávettem a vendégeimet, értelmiségieket, szakszervezeti vezetőket, hogy a háború ellen is szólaljanak fel.

Az elcsalt választások utáni tüntetéssorozat

A polgári elégedetlenség elemi erővel tört fel 1996-ban. A kiváltó ok, hogy a Milošević-rendszer addig nem tapasztalt választási csalást követett el, miután az uralkodó házaspár (Milošević és jókora politikai ambíciókkal megáldott szélsőbalos felesége, Mira Marković) megtudta, hogy elveszítették az önkormányzati választásokat a körzetek több mint 90 százalékában. Az uralkodó Szerb Szocialista Párt delegáltjai, a központ utasítására és az ellenzéki tagok mellőzésével átírták a már aláírt jegyzőkönyveket.

Azonnal tömegtüntetések kezdődtek, először Nisben, utána Belgrádban, majd egész Szerbiában, Vajdaságban.

Ez egy általános, hónapokig tartó lázadás volt a rezsim és a Házaspár ellen. Csak 1997 márciusában fejeződött be, miután az EBESZ (Gonzales-bizottság) a csalások előtti eredményeket szentesítette.

A mindennapos tüntetéseket a városokban és falvakban az Együtt (a három legnagyobb ellenzéki párt koalíciója) helyi stábjai szervezték, a belgrádi központok csak koordináltak. Ezzel egyidejűleg, ugyanazzal a követeléssel (ismerjék el a valós eredményeket) az egyetemisták is tüntettek nap nap után Belgrádban, Nisben, Újvidéken, Kragujevacban.

A tüntetések vezetői egyúttal az Együtt vezetői is voltak: Vuk Drašković, Zoran Đinđić és Vesna Pešić.

És hogyan fejeződtek be a tiltakozások? Zoran Đinđićet megválasztották Belgrád polgármesterének.

Ezek a városi, polgári megmozdulások és a választási eredmények megmutatták, hogy Milošević elveszíti a talajt a lába alól, amennyiben – nem folytat háborút.

1995 novemberében ugyanis a daytoni egyezménnyel véget ért a háború Bosznia-Hercegovinában.

Levonta a tanulságot és már 1998-ban elindul leszámolni a koszovói albánokkal, ami a közvetlen kiváltó oka, hogy a NATO bombázta Szerbiát.

A bukás

Milošević bukása elsősorban a bombázásoknak tudható be, de az évek óta felgyülemlett harag és elégedetlenség olyan átlátszó hazugságok miatt is, hogy azokat a háborúkat, amelyekben „Szerbia részt sem vett” sorra elveszítette.

A NATO beavatkozása utáni fegyverszüneti egyezmény, gyakorlatilag kapituláció azt jelentette, hogy Milošević napjai meg vannak számlálva.

Ehhez hozzájárult a nyugati anyagi segítség is, amellyel sokkal szervezettebben léptek fel az ellenzéki pártok, szakszervezetek, civil szervezetek, egyetemista mozgalmak vagy az Otpor például. Emiatt sokkal jobban ellenőrizték az elnökválasztásokat, amelyen Milošević veszített Koštunicával szemben. A többszáz ezres tüntetés 2000. október 5-én megpecsételte a sorsát.

Az már más lapra tartozik, hogy éppen a győztes Vojislav Koštunica akadályozta később meg, hogy végre végbe menjen a szerb rendszerváltás. Zoran Đinđić ezért az életével fizetett, Szerbia meg ott áll, ahonnan elindult.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.