Csizmadia Ervin kontra TGM – a kor emberéről

0
850

A következőt mondja a magyar miniszterelnökről Tamás Gáspár Mikós a fuhu.hu-nak adott interjújában: “Pontosan az történik Európában, amit Orbán Viktor helyesnek tart. Nem azért, mert ő kényszerítette Európára, ez nem így van persze, de kétségkívül azok a preferenciák érvényesülnek, amelyet ő helyesnek tart. Ő a kor embere”.

TGM nem beszél arról, hogy nem minden kornak van embere, viszont minden kornak van valamije, amiért az fontos. Arról hosszasan értekezik, mekkorát tévedtünk a rendszerváltás idején a kelet-közép európai liberális kapitalizmus távlatait illetően. Viszont semmit sem mond arról, hogy az az időszak épp oly fontos volt, mint a mai. Csak nem az emberek (ne adj isten: a vezetők), hanem az intézmények miatt. 1989-90-nek nem voltak ikonikus személyiségei – legalábbis itthon nem. Ha lettek volna (mint például a cseheknek Havel vagy a lengyeleknek Walesa), akkor az elmúlt évtizedre talán nem alakul ki az az iszonyú erejű vezető-éhség, ami végül is (túlmenően persze Orbán talentumán) megalapozta Orbán Viktor felemelkedését. A magyar demokratizálódásnak maga a demokrácia megteremtése volt a meghatározó eleme. Ha úgy tetszik: a demokrácia volt a „kor embere”. A demokrácia volt a korszellem.

Csakhogy nem ártana figyelembe vennünk, hogy a korszellem sosem állandó. Engem őszintén meglep, hogy miközben a világon oly sokat írnak a demokrácia sérülékenységéről (vagy finomabban: változékonyságáról), alig olvasni arról, hogy a sérülékenységbe bizony beletartozhat, hogy a korszellem radikálisan megváltozik, és akár odáig mehet, hogy a demokratikus intézmények helyett a demokratikus vezetők válnak fontosabbá. Ráadásul ez nem egyformán jelenik meg az EU fejlettebb és kevésbé fejlett országaiban. Egyszerűen szólva ott, ahol az intézményes fejlődés hosszas előzményekre támaszkodhat, jobban tudják kezelni, ha netán ott is eltolódás következik be a vezetők javára, mint ott, ahol ez az intézményes fejlődés is csökevényes.

Majdhogynem azt is mondhatjuk, hogy a mélyenszántó intézményes alapozáson át nem esett országoknak nemigen van más választásuk, mint hogy a vezetőket kezdik előtérbe tolni. Logikus? Nagyon is, hiszen egy ország mégis csak egy nemzetközi térben mozog, és ha egy erős vezetőtől egy ország jobban reméli, hogy a nemzetközi versenyben előbbre lép, akkor bízvást el fog tekinteni az intézményekkel való „pepecseléstől”. De megfordítva is igaz: ha a demokratikus intézmények önmagukban garantálnák a belső ellentmondások és egyenlőtlenségek enyhítését valamint javítanának a nemzetközi pozíción, sohanapján nem jönne (kortényezőként) a nagy politikai vezető.

Voltaképp ilyen egyszerű ez. A kort mindig kifejezi valami. Hol non-perszonális, hol pedig perszonális tényezők. Minél inkább terhelt egy ország az intézményes stabilitás hiányával, annál inkább számíthatunk rá, hogy a korszellemet valamiféle váltógazdálkodás fogja jellemezni, s e váltógazdálkodásban (minél több a megoldatlanság, annál inkább) előtérbe kerül az egyszemélyi konfliktuskiélező és –megoldó. Orbán Viktor tehát nemcsak a „kor embere”, hanem a természetesen változó kor „tünete” is.

Még valamit. TGM interjúja kapcsán azonnal eszembe jutott Lermontov híres műve: a Korunk hőse. Fel is lapoztam, és újra elolvastam előszavát. Van benne egy ide vágó gondolat. Amikor a szerző arról beszél, hogy miközben az olvasók a valóságban rengeteg rosszal és csúf dologgal találkoznak, az ő regényében, a főszereplő személyében nem tudják elfogadni a rosszat. „Nem azért, mert több igazság van benne, mint amennyit kívánnának?” – kérdezi a szerző, és éppen ez az. A rendszerváltás illúziói abból fakadtak, hogy voltaképp az egészről nem tudtunk semmit. Fogalmunk nem volt, mi a kapitalizmus és a demokrácia, de hinni akartunk benne. És joggal, mert a rendszerváltás voltaképp a legtöbb konfliktust elmosta. Az úgynevezett elitek közötti konszenzus se volt más, mint a konfliktusok jegelése az átmenet sikere érdekében. Később viszont minden jég megolvad, és a konfliktusok mára teljes pompájukban itt virítanak előttünk.

Nem arról van szó, hogy a mai kor egyszerűen „több igazságot” tartalmaz, mint amennyit „kívánunk” és amennyit föl tudunk dolgozni? Nekem nagyon úgy tűnik: a legnagyobb kihívás a demokratikus babusgatásra épülő pszichénket érte. Nevezhetjük ezt kiűzetésnek is a paradicsomból.

Csizmadia Ervin

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.