Kezdőlap Címkék Szégyen

Címke: szégyen

Kezdő kukázók éneke – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, de hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy mindent tudok.

Úgy tesz, mintha nem is érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Mint aki halkan belenézett. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Új lehet a kukázók világában. Ezt onnan gondolom, mert még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szégyellnek semmit.

Nem hajléktalan, őket könnyű megismerni. Nem csak onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, hanem, mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete nem riadt, inkább kifejezéstelen. Nemrégiben veszíthette el az egzisztenciáját, a családja még kitart mellette, a barátai is biztatják. Ha nagyon erőlködik, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Most még csak ismerkedik a lehetőségekkel: nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi csupán a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor majd jó lesz valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő: ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.

A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel. Megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Végzett közben a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a kukák tetejét, mint akit nem is érdekel, mi van bennük.

Épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.

És tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam mindebben, hátha segítek neki ezzel a kis hazugsággal. Hogy még vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

Magyarország, múltidőben

A szégyen közös, bár a felelősség nem egyforma. Valamilyen szinten azonban mind tehetünk arról, hogy olyan lett ez az ország, amit, ha nem a mienk lenne, messzire elkerülnénk.

A politikusok, az őket kiszolgáló lakájmédia: bűnösök. Különösen a közmédia azon sajtómunkásai, akik szakmányban hazudnak, hamisítanak, torzítanak. Eltüntetnek tüntetést, bármit, amiről azt hiszik, hogy veszélyes lehet rájuk nézve.

Bűnösök azok is, akik hittek az egymillió új munkahelyben, hittek a szabadságharcnak elnevezett ámokfutás ezernyi hazugságában. Abban, hogy senkit nem hagynak az út szélén. (Ha elfogyott Ön előtt az út, lépjen rá egy másikra.)

Hittek benne lojalitásból, vagy mert tényleg hinni akartak. Sokan egyszerűen butaságból. Mert elszoktak attól, hogy az agy nem azért van, hogy kitöltse a koponyát, hanem gondolkodásra is használható. De ez sem mentség, legföljebb magyarázat.

Még azoknak is van felelősségük, akik szóltak. Mert nem mondtuk elégszer, és nem a kellő hangerővel. És nem győződtünk meg arról, hogy a hangunk eljut-e azokhoz, akinek szántuk.

Talán nem is elég érthetően.

Hibáztak azok is, akik abban bíztak, hogy Európában ezt nem lehet megtenni. Mert most más időket élünk, mint akkor, amikor cudar idők jártak. Akkor is azt hitték, azok, akikkel akkor is megtették.

A világra nem szabad számítani. Európa a saját gondjaival küzd, és Amerikát sem különösebben érdekli, hogy a kontinens közepén egy zsebdiktátor kicsiny, ám mindenre képes csapatával túszul ejtett egy országot. Hogy egy kis európai állam fura ura jószerivel azt tesz a polgáraival, amit akar. Agyonadóztatja őket, ha ahhoz van kedve, lenyúlja a megtakarításaikat, kiszolgáltatottá, védtelenné teszi őket.

Gyűlöletet kelt, uszít, fröcsög.

Megvédi az embereket önmaguktól. A hatalom szemében ugyanis mi hülyék vagyunk. Ezért érezteti velünk, hogy a gondoskodó (és helyettünk) gondolkodó állam híján kárt tennénk magunkban. Mert még annyi sütnivalónk sincs, hogy tudjuk, nekünk mi a jó.
Az ország nagy része még mindig nem fogta fel, hogy jogfosztottá vált. Hogy nem sztrájkolhat, nem szólhat, ha sérelem érte. Nem népszavazhat, csak akkor, ha a kormány ezt akarja.

A hatalom ma mindent megtehet, mert sokan azt gondolták, hogy a politika úri huncutság, a „nagyok” dolga. És mert hagytuk, tényleg az lett: uraknak való vidék.

A nő, aki egyszer még nagyon fogja szégyellni magát

Lesz még idő, amikor majd nem az lesz, ami most van, hanem, valami egészen más. És akkor ez a nő, aki már a képen sem látszik felhőtlenül boldognak, előáll a történetével.

Elmondja, hogy fiatal volt, kellett a pénz.

Nem tehetett mást, parancsra tette. Megmondták neki, hogy mit mondjon.

Ha nem ő mondja, mondja helyette más. És mi még mindig jobban jártunk, hogy ő mondta, mert mások még nála is rosszabbul mondták volna.

Értsük meg a helyzetét, mondja majd ez a nő, aki egyszer még nagyon fogja szégyellni magát. Kiadásai vannak, költségei. És a megélhetés is egyre drágább. Menjünk csak ki a piacra, nézzük meg, hogy mennyibe kerül egy tojás.

Számtalan magyarázata lesz, mentsége egy se.

Nem lesz egyedül a történetével ez a nő, aki, ha majd egyszer nem az lesz, ami most van, nagyon fogja szégyellni magát. Sorra jönnek majd elő a megvezetettek, akik igyekeznek elhitetni magukkal, hogy jó ügyet szolgálnak. És persze azok is, akik sajnálják a történteket, és megpróbálják jóvátenni

És akkor mi, akiknek nincs okunk arra, hogy szégyelljük magunkat, legföljebb magunk előtt, amiért nem voltunk elég hangosak és érthetők, és nem mondtuk el elégszer, amit állandóan mondanunk kellett volna, nem mondunk majd semmit. Mert mit is mondhatnánk, egy olyan korról, amikor cserben hagytak bennünket a szavak.

Indulatos levélféle az őcsényieknek!

Nagyon mélyen tisztelt őcsényi honfitársaim!

Tisztelet a kivételnek, mert nyilván tisztességesek is vannak köztetek. Nem nagy számban, mert az látszana, de biztosan vannak normálisak is. Akik megmaradtak köztetek normálisnak, minden tiszteletet megérdemelnek.

Tehát, még egyszer: Nagyon mélyen tisztelt őcsényiek!

Egyszer még nagyon fogjátok szégyellni magatokat! Amiért ennyire szar emberek vagytok. Szégyent hoztatok a hazánkra, Magyarországra.

Ne mondjátok, hogy megtévesztettek benneteket. Hogy félre vagytok tájékoztatva. Bedőltetek a propagandának, mert csak a közmédiának csúfolt hazugsággyárat látjátok, halljátok, olvassátok. Felnőtt emberek vagytok nagyon mélyen tisztelt őcsényiek, felelősek a gondolataitokért és a tetteitekért.

Ti a gyereketeket is így nevelitek? Hogy rúgjanak bele abba, aki elesett? Lopjanak attól, akit már mások megloptak?

Így nevelt benneteket anyátok, apátok? Hogy lelketlen tahók legyetek?

Nem a kormányotokról beszélek, mert róluk tudjuk, hogy milyenek.

Tudom, egytől egyig rendes magyar embernek tartjátok magatokat. Vasárnap templom, előtte, utána féldeci. És mindeközben meg vagytok győződve arról, hogy rendes ember nem menekül. Sem csónakon, sem gyalog, sem sehogy. Nem tölti idejét utcán, pályaudvarokon, táborokban, rendőrsorfallal szemezve, vonatra, regisztrációra, meleg ételre, hideg vízre várva. Szerintetek rendes ember jó helyre születik, olyan országban látja meg a napvilágot, ahonnan (egyelőre) nem kell menekülnie.

Rendes ember jövedelemmel rendelkezik, rendezett körülmények között él, nem ismeri a nélkülözést, a kilátástalanságot. Rendes ember nincs életveszélyben, nem kell menekülnie reménytelenségből a bizonytalanságba. Rendes ember marad ott, ahol van.

Ezek az emberek, akiket ti gyűlöltök, amíg béke volt a hazájukban, normális életet éltek. Gyerekeik iskolába jártak, orvosok, műszerészek, vagy éppen asztalosok akartak lenni. És vasárnaponként a család a közeli vendéglőben ebédelt. Ahol ismerték a pincért, az étlapot.

Aztán menekülniük kellett. Azok elől, akikkel most benneteket riogatnak. Terroristák dúlták fel az életüket azoknak az embereknek, akiket ti, anélkül, hogy ismernétek őket, gyűlöltök.

Kilyukasztottátok a panziós autójának a kerekét, aki be akart fogadni néhányat közülük. Azt gondolta, jót tesz azzal, ha néhány napra megpróbálja elfeledtetni velük, amit életük végig nem fognak elfelejteni.

Van egy rossz hírem a számotokra. Ezek az emberek emlékezni fognak arra, hogy ti milyenek vagytok.

Ne mondjátok, hogy megtévesztettek benneteket. Magyarázat van az elégtelen bizonyítványotokra, mentség nincs. Emberségből megbuktatok.

Ki kell mondanom: szar emberek vagytok. Kívánom nektek, hogy ne kerüljetek hasonló helyzetbe, mint azok, akiket ti ismeretlenül is gyűlöltök.

Pedig, biz isten, megérdemelnétek.

Mint aki halkan belenézett

Lopva néz rám, látom-e, hogy mit csinál. Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, ám hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy látom. Még magát sem képes becsapni, másokat még kevésbé.

Mint aki halkan belenézett. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Nem hajléktalan, ez látszik rajta. Új lehet a kukázók világában, még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, nyilván ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szokták szégyellni magukat.

Ez jut az eszembe, miközben a szemetessel szemező embert nézem. Aki, mint már mondtam, nem hajléktalan. A hajléktalanokat könnyű megismerni, nem csupán onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, és ápolatlanabbak, hanem mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete riadt, de még nem kilátástalan. Csak néhány hete veszíthette el a munkahelyét, a családja még kitart mellette, és valószínűleg a barátai is bíztatják. Ha nagyon akarja, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Ismerkedik a lehetőségekkel, nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor jó lesz majd  valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő. Ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.

A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel, nagy úr a szükség, megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Tavaly karácsonykor is hosszú sorban kígyóztak a Blaha Lujza téren a szegény emberek. A legtöbben nem hajléktalanok voltak, még volt fedél a fejük fölött, többen közülük a csekkjeiket is be tudták fizetni, épp csak meleg ételre nem futotta már. Idén, azt mondják, még többen lesznek, minden negyedik magyar beállhatna a sorba.

Emberünk közben végzett a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a szemetesek tetejét. Mint akit nem is érdekel, mi van bennük, épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.

Tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam ebben. Hátha ezzel segítek neki, nem veszem el a szánalmammal a maradék tartását. Talán mégis vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!