szdsz Archives » Független Hírügynökség

Kezdőlap Címkék Szdsz

Rezsi

2023-07-30

A szó a latin rex (király) szóból eredeztethető, és francia kitérővel (rex > regium > régie) érkezett meg hozzánk. Sokfajta jelentését elhagyva itt és most a lakhatáshoz szükséges szolgáltatások díjait értjük alatta (víz, csatorna, elektromos energia, gáz, távhő, szemételhordás, kéményellenőrzés és tisztítás), melyeket a lakóegység tulajdonosa fizet a szolgáltatások igénybe vételéért.

A rezsi nem teljesen szakadt el az eredeti jelentésétől, a királynak is fizetni kellett, meg a helyi vízműveknek is fizetni kell, a villany- meg a gázszolgáltatóról nem is beszélve, és hogy ezek közül bármelyik bármikor, a lehető legkirályibb módon zárhatja el a gáz- vagy vízcsapot, illetve kapcsolhat le minket a hálózatról, az nem volt kérdés sohasem.

Mint arról már rengeteg szó esett, a közhangulat szerint elsősorban a rezsi terheli meg a családi költségvetést, azaz amit a rezsire költ az ember, az nem költhető élelmiszerre, gyógyszerre, ruházkodásra, szépítkezésre vagy szórakozásra. Ez a közhangulat kissé érthetetlen, hiszen a többi kiadással a helyzet azonos, amit az egyikre kiadunk, azzal a másikra kiadható lesz kevesebb, ám mi mégis a rezsit utáljuk leginkább, mert ezek a szolgáltatások a „szükséges rossz” kategóriába tartoznak, így örömszerzésre, mint például a kaja vagy a kábeltévé, nem használhatók. Ebből a szempontból a rezsi rokona a közösségi közlekedés és az elromlott dolgok javíttatásának kiadásai.

Elmondható tehát, hogy noha matematikailag teljesen mindegy, mi az, aminek az ára csökken, ha a csökkenés ugyanakkora, lelkileg viszont egyáltalán nem. Jól tudják ezt nagyjaink. De még mennyire!

Egyértelmű, hogy ha egy állam racionális módon működik, nem az árukat vagy a szolgáltatásokat támogatja, hanem a polgárait, akkor ugyanis nem zavar bele a piaci folyamatokba, és a támogatás is azokhoz jut, akiknek tényleg szükségük van rá. Ha egy kormány mégis az előbbit teszi, akkor egyrészt nem ösztönöz megtakarításra (ami az energiaszegény országok számára rendkívül hasznos lenne), másrészt azoknak biztosítja a legnagyobb hasznot, akik a legtöbbet fogyasztják, és azoknak a legkisebbet, akik a legkevesebbet, esetleg semmit. Előbbire tipikus példák Miniszterelnök úr és kedves családja által birtokolt, ismert méretű és számú ingatlanok gázfogyasztása, utóbbira meg a faluvégén lakó Mari néni, akihez nincs bevezetve a gáz. Hogy mégis Mari néni legyen hálás Miniszterelnök úrnak, és ne fordítva, az a nép átverésével elintézhető, sőt ha elég rutinosan csinálják (és ilyen rutinból van a FIDESZ-nek bőven), még azon falusiak is áldják az Orbán nevet, akik a Mari néni által eltüzelt szemét-műanyag keverék füstje miatt fuldokolnak. Igaz viszont, hogy ők is azzal fűtenek, nem szólhatnak Mari nénire egy szót se.

A magyar Vezetés a fentiekből láthatóan nem a racionális módszert szereti (ki hitte volna?), ehelyett erőből csökkentette a gáz fogyasztói árát (ahogy a többi szolgáltatásét is, de maradjunk példaként a gáznál), így biztosítva a nép jó hangulatát, mely nép kevés gázt fogyasztó részének fogalma sem volt róla, hogy most át vannak verve, azaz Orbánék szemrebbenés nélkül az út szélén hagyták őket. Persze nem csak hogy nem volt fogalmuk erről, hanem jelenleg sincs fogalmuk róla, és persze nem is lesz.

Érdekesség, hogy a gázár már régóta a lakossági hangulat egyik fő tényezője, így aztán sok kedves történet fűződik hozzá.

Mikor a FIDESZ 2002-ben azzal kampányolt, hogy ha Medgyessyék jutnak hatalomra, a./ azonnal és b./ minimum negyven százalékkal emelik a gázárat, Lendvai rögtön közölte a néppel: „Lassan mondom, hogy Orbán is értse, nem lesz gázáremelés”. Akkor nem is lett. Az optimisták természetesen úgy értették a mondatot, hogy most már többé sohasem, ezért kellett Medgyessynek meghökkenve visszakérdeznie: „Hány évre ígérjem meg? Húsz évre?” Persze azért csak lett emelés, de nem azonnal, hanem a választás után másfél évvel, és nem negyven, hanem húsz százalékos (illeszkedve a piaci árhoz), ezért beszélnek a NER huszárok azóta is arról, hogy Medgyessy nem tartotta be ígéretét. Rutinos módon nem Medgyessyt mondanak ilyenkor, hanem Gyurcsányt, bízva abban, hogy a nép döntő része legfeljebb másfél hónapra képes visszaemlékezni, internete meg nincs neki. Illetve van, de másra kell. A FIDESZ-ben ha sok mindent nem is, de azt legalább tudják, hogy a népben bízhatnak bátran, nem éri csalódás őket sohasem.

A másik sztori azon FIDESZ állításból indul, hogy Gyurcsány még anno kétszeresére emelte a gáz árát. Ez valóban így igaz (sőt véletlenül még a név is stimmel), de

azt nem említi meg senki, hogy a kormányzása alatt az akkoriban nálunk szinte kizárólagos orosz gáz piaci ára a háromszorosára nőtt, azaz nem a teljes árnövekedést fizették meg az emberek, hanem csak egy részét az emelkedésnek.

2009-ben a piaci gáz árcsökkenésből (világválság) adódón volt még egy 20 %-os fogyasztói árcsökkentés, majd 2010-ben egy 10 %-os növelés, melyek nagyjából követték a piaci ármozgásokat. Így értünk el végül a választásig, hol is a gonosz, gázáremelő, ballibsi banda derék értelmiségünk hathatós segedelmével („Jajjaj, csak a Gyurcsányt ne!”) simán elsöpörtetett.

Az új kormány regnálásától kezdve az orosz gáz másfél év alatt mintegy 25 %-kal drágult, ugyanakkor a fogyasztói gázár csak 5 %-ot emelkedett, így a szolgáltatók szorult helyzetbe kerültek a jóval kisebb árrés miatt. Arról, hogy szorult helyzetben is maradjanak, a kormány gondoskodott. 2013 januárjától egy év alatt 25 %-kal rezsicsökkentette a fogyasztói árat, melynek eredményeképpen volt olyan időszak, hogy csak a gáz többe került az akkori szolgáltatóknak, mint amennyi az árbevételük volt.

A lángelmés terv bevált, az addig piacon lévő szereplők mindent hátrahagyva egytől egyig elmenekültek innen, és az összes fogyasztó az újonnan létrehozott közműholdinghoz került. A visszaállamosítás sikeresen befejeződött, azóta az állam adja el nekünk a rezsicsökkentett árú gázt, és mi nagyon hálásak vagyunk.

Mari néni is hálás, akinek ugyan nem jut a gázár megtakarításból semmi, de mikor elmegy a valamely fideszpotentát birtokolta, falubeli sertéstelep mellett, mindig beszól, hogy „Helló, röfik”, mert a kötelező hála mellett az illemet is megtanulta: mit kell mondani, ha mocskos disznókkal találkozik az ember.

A magyarországi alaptétel szerint Orbánnak mindig szerencséje van. Az volt már ’89-ben a Hősök terén, amely fellépés révén rengetegen úgy tudják, ő zavarta ki innen a ruszkikat. Pláne, hogy most ő hozza vissza őket. „Azt csinál velük, amit akar”, mondja nagy tisztelettel a helyi influenszer, Józsi bá, a szájtáti kocsmaközönségnek viharvert kalapját megemelve.

Szerencséje volt Orbánnak abban is, hogy Simicska a szobatársa lett, mert elnézve a FIDESZ értelmiségi választékát, Simicska nélkül nem jutottak volna semmire.

Szerencséje volt a Tocsik ügyet tekintve, amely hatalomra juttatta őt, ahogy Bokrossal hasonlóképpen, mert így nem Horn, hanem Orbán regnálása alatt ért be a bokrosi vetemény, neki már csak learatni kellett az éltanulóságot, közben a népek mégsem őt, hanem Bokrost meg Hornt utálták piszkosul.

Akkor is rámosolygott Fortuna, mikor ugyan az eszetlen minimálbér emeléssel kegyetlenül elbarmolta a dolgokat (a munkaerő drágává válásával a kisebb cégek mind elmenekültek innen – éltanulókból szamárpadosok lettünk), de utána sikeresen elvesztette a választást, így azóta is Medgyessyn verik le a közgazdászok, amit Orbánon meg Járain kellett volna.

A főnyereményt végül 2006-ban ütötte meg, mikor a Gyurcsányt megbuktatni akaró MSZP-sek a miniszterelnökkel meg a pártjukkal együtt az egész országot is taccsra vágták, és ahogy most kinéz a helyzet, jó húsz évre legalább. Kösz, Kati.

A 2008–2009-es világgazdasági válság hazai kezelését Orbán természetesen páholyból nézte végig, majd utána az SZDSZ vezette magyar értelmiség igen hatásos, Gyurcsány és az MSZP elleni propagandájának köszönhetően úgy nyert, hogy az még az ufóknak is feltűnt volna, ha errefelé kóborolnak.

2010-ben Orbán egy Bajnaiék által már rendbe tett országot kapott, 2700 milliárd HUF tőkéjű, főleg Gyurcsányék által felhizlalt MANYUP vagyonnal és 38 milliárd EUR értékű (10.000 milliárd HUF) devizatartalékkal, ráadásnak egy fellendülő világgazdaságot, meg az éppen áramlani kezdő EU pénzeket, és hogy a kétharmad révén Orbánnak nem volt politikai korlátja sem, az csak természetes.

Ennyi mázli után magától értetődik, hogy miután Orbán a gázszolgáltatást a rezsicsökkentéssel (2013–2014) állami hatáskörbe vonta, a piaci gázár rögtön esni kezdett és hosszú évek során úgy is maradt, így aztán a fogyasztók nem jól jártak, hanem rosszul, mert a piaci árból kiindulva lehetett volna olcsóbb is a gáz.

Orbánék viszont jól jártak vele, mivel a fogyasztói kecske is jóllakott (legalábbis úgy tudta szegényke két fejés között), meg az állami szolgáltató káposztája is megmaradt.

Megjegyzendő, hogy a vízzel ugyanez a helyzet. Fejlesztés és karbantartás a mesterségesen alacsonyan tartott árak miatt nincs, a szűrőrétegekből kinyert ivóvíz jó része a szállítás során a lyukas csövekből elfolyik, és a fogyasztói megtakarításból Mari néni, aki a nyomókútra jár vízért, egy árva fityinget se lát. Ezzel ellentétben Hatvanpusztán fillérekért folyik a víz az összes csapból (az istállóban is), miközben a sokmilliárdos bevétellel bíró, nagy vízigényű üzemek sebesre dörzsölik a tenyerüket, hogy milyen olcsó nálunk a víz.

Elektromos energia meg a többi: lásd mint fentebb a gáz.

Orbán nagyívű, de főleg ritka szerencsés tündöklésének végül a COVID tette be a kaput (abból derült ki, hogy a komoly helyzetekkel nem tudnak mit kezdeni), ám a derék magyar nép addigra már hozzászokott a tényhez, hogy bármit és bármennyire elbarmolhat Orbán, úgysincs hatása, hiszen „A másik sem lenne jobb” (pedig hajjaj, de mennyivel! Ráadásul minden témában és terepen!).

Mára sikerült gyakorlatilag egymagának gyalázatos helyzetbe kormányozni az országot, ám még mindig ő a nyerő. A miértre adható válaszok:

A nagy, független lapok ugyan elmondják, hogy az ellenzék miben és hogyan lenne jobb, de miniszterelnökünk jólfizetett hírharsonái (Csak az MTVA 130 milliárd HUF/év) túlkiabálják ezeket.
A nagy, független lapok ugyan elmondják, hogy az ellenzék miben és hogyan lenne jobb, de az értelmiség nem terjeszti és magyarázza, így a tömegekhez nem jut el.
A nagy, független lapok ugyan elmondják, hogy az ellenzék miben és hogyan lenne jobb, de a nép vagy nem érti, vagy nem figyel oda.
A nagy, független lapok nem mondják el, hogy az ellenzék miben és hogyan lenne jobb.

Lehet választani. A végeredmény mind a négy esetben ugyanaz.

A fentiekből az értő szemlélőnek kezd egyre inkább realitássá válni a király nélküli királyság, és ha végre a Palota udvaráról induló, nemzeti színekben pompázó helikopterrel négy harci drón kíséretében ruccanva le az új, százötvenezres hatvanpusztai stadionba, a világ összes tévétársasága kameráinak kereszttüzében maga a főméltóságú Kormányzó úrrá avanzsált mondja majd azt, hogy „A Harmincnegyedik Olimpiai Játékokat megnyitom!”… azzal készen is vagyunk! A Nagy Mű bevégeztetett.

Hm. Király nélküli királyság… hol is láttunk már ilyet?

MIBEN TÉVED SÚLYOSAN FODOR GÁBOR

Bauer Tamás

2023-06-11

Fodor Gábor felháborította a Klubrádió hallgatóit. Azt javasolta ugyanis az Indexen megjelent több írásában, hogy az ellenzék a kormánnyal együtt álljon ki Brüsszelben azért, hogy a Bizottság ne tartsa vissza, hanem folyósítsa az országnak a támogatásokat.

Tegye félre a kormánnyal szembeni kifogásait, mert ez nemzeti ügy, az ország súlyos gazdasági helyzetében elengedhetetlenül szükség van ezekre a juttatásokra. Bolgár Györgynek azt is elmondta, hogy szerinte az ellenzék azt kérhetné cserében a kormánytól, hogy kétharmados ügyekben se döntsön ellenzéki egyetértés nélkül. Arra emlékeztetett, hogy a rendszerváltáskor is konszenzusra tudott jutni az ellenzék az egykori kommunistákkal, félretéve azt, hogy milyen súlyos bűnöket követtek el korábban.

Ne gondoljuk, hogy amit Fodor fölvet, az feltétlenül badarság. Tudnunk kell: Orbánnak, a Fidesznek sok százezres, sőt milliós támogatottsága van a magyar társadalomban, feltétlen bizalmat élvez abban a választói körben. Igaz, hogy nagy mértékben megkönnyítené az ország súlyos gondjainak megoldását, ha egyes stratégiai kérdésekben konszenzus alakulhatna ki kormány és ellenzéke között. Magam is azt gondolom, hogy eljön még az az idő, amikor lesznek tárgyalások a Fidesz és az ellenzék között ahhoz hasonlóan, ahogy 1989-ben az MSZMP és az ellenzék között voltak.

Ez akkor is így van, ha Fodor írásaiban és nyilatkozatban alaptalanul állítja, hogy Magyarországon ma demokrácia van, és arra hivatkozik, hogy ha az önkormányzati választásokon egyes helyeken, így Budapesten is le lehetett győzni a Fideszt, nem zárható ki, hogy ez országgyűlési választáson is lehetséges.

Ez szerintem hibás helyzetértékelés, hiszen a Fidesznek megvannak az eszközei arra, hogy mindenképpen megtartsa az országos főhatalmat, és él is ezekkel az eszközökkel.

Márpedig a főhatalom birtokában felszámolta a modern demokrácia legfontosabb intézményeit, a hatalommegosztást, az alapvető szabadságjogokat. A demokrácia helyreállítása azonban nem képzelhető el anélkül, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy 1989-ben az új magyar demokrácia megteremtéséhez szükség volt az akkori kormány és ellenzéke közötti megegyezésre, ismét megegyezzen egymással Orbán és az ellenzék.

Ugyanakkor Fodor súlyosan téved, amikor azt gondolja, hogy eljött, itt van a megegyezés ideje.

Hogy miért, annak megértésében sokat segít, hogy maga Fodor a rendszerváltás időszakának megegyezését állítja elénk példaként. Vajon miért volt akkor lehetséges az ilyen megegyezés, mégpedig nemcsak nálunk, Magyarországon, de már előttünk Lengyelországban is, és azt követően Csehszlovákiában, az NDK-ban és Bulgáriában is. Mi volt azonban az előfeltétele ezeknek a megegyezéseknek, illetve a megegyezéshez vezető kerekasztal-tárgyalásoknak? Elsőként Lengyelországban vált világossá, hogy a kommunista hatalom alapjaiban megingott. A lengyel kommunista hatalom 1981-ben a szükségállapot bevezetésével, a Szolidaritás elleni represszióval próbálta utoljára konszolidálni magát, de az évtized második felére egyértelműen kiderült, hogy a próbálkozás kudarcot vallott. Gorbacsov közölte a lengyel kommunistákkal: szovjet segítségre a társadalmi ellenállással szemben nem számíthatnak. Ugyanezt közölte 1989 őszén az NDK vezetőivel is, és ebből a többi szocialista ország vezetői is levonhatták a következtetést: a Brezsnyev-doktrína halott. Így vált az egész KGST-térséget sújtó gazdasági válság az egyes országokban politikai válsággá. Ezért kényszerültek tárgyalni az ellenzékkel a kommunista vezetők előbb Lengyelországban, majd a többi országban, így Magyarországon is.

Ma gyökeresen más a magyarországi helyzet. Fodor az ország nehéz gazdasági helyzetére hivatkozik, és az ország valóban nehéz gazdasági helyzetben van.

Szó sincs azonban arról, hogy a gazdasági nehézségek átmennének politikai válságba.

Éppen ellenkezőleg, az orbáni hatalom stabilabb, mint korábban bármikor. Azért is, mert nincs komolyan számba vehető ellenzéke, de nemcsak azért.

A Szovjetunión és Jugoszlávián kívüli kommunista rendszerek stabilitása a szovjet „ernyőre” épült. Emlékezetes: az MSZMP vezetői a hetvenes-nyolcvanas években mindig elmondták, hogy amiről nem lehet vitatkozni, az a Szovjetunióhoz való viszony és a párt vezető szerepe. Amikor a szovjet „ernyő” a nyolcvanas évek második felében bezárult, a stabilitásnak vége lett. Orbán önkényuralma ezzel szemben nem külső védőernyőnek köszönheti a stabilitását, hanem a választásokon újra meg újra megszerzett megerősítésnek, melyet két választás között is alátámasztanak a közvéleménykutatások. Amíg ez fennáll, addig a gazdasági helyzettől függetlenül a rendszer nem inog meg. Akkor viszont a rendszer urait semmi sem kényszeríti arra, hogy bármilyen engedményt tegyenek az ellenzéknek. A Fidesz nem azt akarja, hogy az ellenzék támogassa Brüsszelben, hanem azt, hogy ne támogassa, és ezért folyamatosan támadhassa. És

az ellenzéknek sincs miért megegyezést keresni az Orbán-kormánnyal.

Ma ez a helyzet. Ezért súlyos tévedés, amit Fodor ír, illetve mond.

Az ellenzék, elsősorban az SZDSZ és az akkori Fidesz álláspontja 1989-ben az volt, hogy az MSZMP-vel csak a békés átmenet szabályairól: az alkotmánytól, a választási, a gyülekezési, az egyesülési és a párttörvényről szabad tárgyalni és megegyezni. Ezért is szakadtak meg a gazdasági átalakulásról kezdett tárgyalások. Azokról majd a demokratikusan megválasztott új parlamentnek illetve kormánynak kell döntenie, mondták, és igazuk volt. Fodor javaslata ezzel az akkori álláspontunkkal fordul szembe: nem a demokrácia helyreállításának szabályairól, hanem egy külpolitikai és gazdaságpolitikai kérdésről szeretne egyetértést a kormánnyal. Ma ilyen megegyezés nem tud létrejönni.

Én Fodorral szemben nem gondolom, hogy demokrácia lenne Magyarországon, szerintem önkényuralom van. Ilyen helyzetben az ellenzéknek az a dolga, hogy ezt követői számára világossá, egyértelművé tegye, hiszen csak így mozgósíthatja őket arra, hogy részt vegyenek az önkényuralom megdöntésében.

HAMIS PLAKÁT, HAMIS ÜZENET

Bauer Tamás

2023-05-14

Számítottam rá, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit az „Orbán Viktor az árakat emeli, Dobrev Klára a béredet fogja emelni” plakátról írtram. Arra viszont nem számítottam, hogy kétszeres párttársam, Eörsi Mátyás a következő észrevételt teszi az oldalon: „Javasolni fogom, hogy a következő plakátra a DK egy közgazdasági értekezést tegyen ki. Ez lesz az út a győzelemhez!”

Azért említem meg, hogy Eörsi Mátyás kétszeres párttársam, mert együtt voltunk annak idején az SZDSZ-ben, annak parlamenti frakciójában is, együtt vagyunk a DK-ban is, és hasonló vitáink voltak az SZDSZ-ben is, ahol ő mindig támogatta a párt szűk vezetésének álláspontját, én pedig sokszor bíráltam azt, és most a DK-ban is ez történik.

Az egyik fontos kérdés, amelyben én annak idején vitattam az SZDSZ vezetésének álláspontját, hogy meg sem próbálta fékezni a Medgyessy Péter vezette MSZP-s kampánynak a fedezetlen jövedelemnövelésre irányuló ígéreteit (én ezt javasoltam az ügyvivői testületnek, de hiába), illetve a Medgyessy-kormány ezeket megvalósító intézkedéseit.

Azért tartom ezt a múltbeli vitát ma is fontosnak, mert a 2001-2002-ben elkövetett hibák mindmáig meghatározzák hazánk helyzetét.

Az MSZP-ben akkor azt gondolták, hogy a Fidesz legyőzésére csak olyan jóléti ígéretekkel van lehetőség, amelyeket szakértő közgazdászok akkor is megvalósíthatatlannak tartottak.

A Medgyessy-kormány – az SZDSZ részvételével – az ígéretek többségét megvalósította, és ezzel az államháztartás olyan hiányát vállalta, amelynek megfékezésére elengedhetetlenné váltak a 2006. júniusától alkalmazott súlyos megszorítások. Ennek volt köszönhető az MSZP és az SZDSZ olyan hitelvesztése, amely a Fidesz kétharmados többségéhez vezetett 2010-ben.

Szemben azokkal a korabeli hiedelmekkel, hogy nem kell félni a Fidesz kétharmadától, a 2010-ben megszerzett kétharmados parlamenti többség elegendő volt Orbánék számára a magyar demokrácia lépésről-lépésre történő felszámolásához. Miközben a többi, korábban kommunista pártállamban élő, a KGST-hez és a Varsói Szerződéshez tartozó környező országban mindmáig fennmaradt a liberális demokrácia, a parlamenti váltógazdaság, nálunk azt Orbánék felszámolták. Ez a tapasztalat azt mutatja, hogy a felelőtlen választási ígéretek mérhetetlen kockázattal járnak.

A plakáton szereplő üzenettel nekem nem az a bajom, hogy tömör, hanem az, hogy hamis. A választási plakátokra nem kell közgazdasági értekezéseket kitenni, hanem olyan állításokat, amelyek igazak.

Ha a jövedelmekkel kapcsolatos mondanivaló bonyolultabb annál, amit plakátra lehet kiírni, akkor nem a jövedelmekkel kapcsolatos mondanivalót kell plakátra kitenni.

Egyébiránt ez azért sem tűnik célszerűnek, mert az elmúlt három országgyűlési választáson az ellenzék egyre inkább jóléti ígéreteket állított kampányának középpontjába, és ezzel harmadszorra sem ért el sikert. A 2022-es választás óta eltelt év fontos tanulsága, hogy az infláció példátlan felgyorsulása, a reáljövedelmek súlyos visszaesése mellett sincs változás a kormányoldal és a vele szembenálló ellenzék erőviszonyaiban. A megalapozatlan jóléti ígéretek nemcsak plakátra írható tömör változatukban, de pártrendezvényeken bőven kifejtve sem tűnnek hasznosnak az ellenzék számára, ugyanakkor egy esetleges, valamikori kormányra kerülés után a földig rombolják az azokkal kampányoló politikai erőt. Ezért tartom fontosnak, hogy legalább ezen a Facebook-oldalon szó essék erről.

ORBÁN SIKERE

Bauer Tamás

2023-03-05

Orbán miniszterelnök elmondta esedékes „évértékelő” beszédét. Szokása szerint sikerekről beszélt. Sikerei között sorolta fel, hogy a Vodafone felvásárlásával immár az infokommunikációs szektorban is megnövekedett a magyar tulajdon részaránya, és célzást tett arra is, hogy hamarosan a ferihegyi repülőtérre is sor kerül.

Kezdődött a korábbi kormányok által privatizált közüzemek (energetikai cégek, vízművek) visszavásárlásával, amit úgy kényszerítettek ki, hogy a „rezsicsökkentéssel”, nyomott tarifák hatósági előírásával ráfizetésessé tették a közüzemek (energia- és vízszolgáltatók) működését, majd ajánlatot tettek azok megvásárlására. Folytatódott a külföldi befektetők javára privatizált bankok és egy kereskedelmi lánc visszavásárlásával, külföldi kézbe került médiavállalkozások felvásárlásával, most pedig biztosítókra és egy távközlési-infokommunikációs cég, a Vodafone állami felvásárlására is sor került. Orbán elbüszkélkedett vele: sikerült mindezt „magyarítani”. Amit az állam megszerzett, azt többnyire Orbánhoz közel álló magyar magáncégeknek tovább is adták.

Mire jó ez? Számít a fogyasztónak, hogy a vízmű, az áramszolgáltató, az élelmiszerbolt vagy a mobilszolgáltató üzemeltetője külföldi vagy hazai tulajdonban van? Magyar tulajdonban olcsóbb a szolgáltatás vagy biztonságosabb az ellátás? Minthogy a legkorábbi ilyen akciók óta eltelt egy évtized, nyugodtan elmondhatjuk: nincs ilyen tapasztalat. Az ellenkezője viszont igen.

Keresztes László Lóránt, az LMP képviselője legfontosabb politikai témájává a hazai vízszolgáltatás romló állapotát tette. Mindig elmondja, hogy azért romlik a helyzet, mert az állam nem hajtja végre a szükséges fejlesztéseket. Csak azt nem szokta hozzátenni, hogy ha a privatizált vízművek a nyugati befektetők kezében maradtak volna, a szükséges fejlesztéseket is nekik kellett volna finanszírozniuk. Most, hogy állami kézbe került a szolgáltatás, a fejlesztések finanszírozása is az államra hárul. Pontosabban hárulna. Íme, a „magyarítás” egyik nyilvánvaló hátránya.

És vajon a külföldi kézből állami közvetítéssel Orbán-barát magyar befektetők kezére játszott kereskedelmi bankok visszaszerzésének mi az előnye? Egyszerű ez: ezekből a bankokból ömlik a pénz az Orbán-barát vállalkozásokhoz. Hogy valaha visszafizetik-e a hitelt, az a jövő zenéje. Az állam teszi őket jövedelmezővé azzal, hogy rájuk szabott közbeszerzési pályázatokon, sokszor egyetlen pályázóként nyernek el állami megbízásokat, magas árak mellett. Ha egyáltalán, az így szerzett bevételből tudják törleszteni a hitelt. Egy,

a nemzetközi sztenderdek szerint működő bank szemében aligha lennének hitelképesek.

Ezt teszi lehetővé az, amivel Orbán dicsekszik: hogy a korábban külföldi szakmai befektetőknek privatizált bankoknak újra magyar tulajdonosa van, s így a magyar bankszektornak több mint fele van „magyar kézben”.

Amikor a Horn-kormány idején felgyorsult a magyar privatizáció, és sor került a közüzemek jelentős részének eladására, SZDSZ-es képviselőként szavazatommal támogattam a kormány gazdaságpolitikáját, és annak részeként ezeket a privatizációs döntéseket is, melyeket azóta folyamatosan támad a Fidesz.

Miért támogattam?

Közgazdászként tisztában voltam vele, hogy ez tőkebevonást jelent a magasan eladósodott magyar gazdaságba. Amikor 1995 végére a hatalmas privatizációs bevétel megékezett a magyar költségvetésbe, szavazatommal támogattam azt a költségvetéshez benyújtott módosító indítványt is, hogy a privatizációs bevételeket teljes összességében fordítsák az államadósság csökkentésére. (Az SZDSZ-es Gaál Gyula és az MSZP-s Keller László jegyezte a javaslatot, egyeztetve Bokros Lajos pénzügyminiszterrel. Igazuk volt.)

Ezzel indult be 1996-tól a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés. Az viszont, hogy az Orbán-kormányok hatalmas összegeket fordítanak nagy cégek visszavásárlására, sőt a Vodafone esetében már olyasmit is megvásárolnak, amit a magyar piacra belépő befektető hozott itt létre, nem más történik, minthogy

tőkét vonnak ki a magyar gazdaságból.

Milyen célból?

Egyetlen célja van ennek: az önkényuralmi rendszer kiterjesztése a magyar gazdaság mind több szektorára. A magyar kézbe – sokszor enyves magyar kézbe – került bankok azt finanszírozzák, amit Orbán Viktor elvár tőlük, a magyar kézbe került energetikai cégek olyan kondíciókkal szolgáltatnak, amilyet Orbán Viktor előír nekik, a magyar kézbe – sokszor enyves kézbe – került médiacégek azt íratják meg a lapjaikban, amit Orbán Viktor elvár tőlük, a magyar infokommunikációs cégek azt sugározzák és kommunikálják majd, amit Orbán Viktor elvár tőlük.

Mindezt úgy, hogy a forrás a polgárok adója, amit sok-sok értelmesebb célra is lehetne és kellene fordítani.

Vagy ha nem fordítanának erre ezermilliárdokat, kevesebb adót kellene szedni. Akkor esetleg valóban csökkenthető lenne az áfa anélkül, hogy felborulna ettől az államháztartás.

Vajon miért nem hívják fel a figyelmet a parlamenti ellenzék politikusai arra, hogy amivel Orbán sikerként büszkélkedik, az az országnak nem előnyös, hanem hátrányos?

ORBÁN SIKERE

Bauer Tamás

2023-02-21

Orbán miniszterelnök elmondta esedékes „évértékelő” beszédét. Szokása szerint sikerekről beszélt. Sikerei között sorolta fel, hogy a Vodafone felvásárlásával immár az infokommunikációs szektorban is megnövekedett a magyar tulajdon részaránya, és célzást tett arra is, hogy hamarosan a ferihegyi repülőtérre is sor kerül.

Az ellenzéki pártok is nyilatkoztak Orbán beszédéről. Elmondták, hogy szerintük miről kellett volna Orbánnak beszélnie, de nem beszélt. Arról viszont nem mondtak véleményt, amiről beszélt. Például arról sem, hogy szerintük is siker-e, hogy az Orbán-kormány sokezer milliárd forintot költött valamennyiünk pénzéből külföldi tulajdonú cégek visszavásárlására illetve megvásárlására. Kezdődött a korábbi kormányok által privatizált közüzemek (energetikai cégek, vízművek) visszavásárlásával, amit úgy kényszerítettek ki, hogy a „rezsicsökkentéssel”, nyomott tarifák hatósági előírásával ráfizetésessé tették a közüzemek (energia- és vízszolgáltatók) működését, majd ajánlatot tettek azok megvásárlására. Folytatódott a külföldi befektetők javára privatizált bankok és egy kereskedelmi lánc visszavásárlásával, külföldi kézbe került médiavállalkozások felvásárlásával, most pedig biztosítókra és egy távközlési-infokommunikációs cég, a Vodafone állami felvásárlására is sor került. Orbán elbüszkélkedett vele: sikerült mindezt „magyarítani”. Amit az állam megszerzett, azt többnyire Orbánhoz közel álló magyar magáncégeknek tovább is adták.

Mire jó ez?

Számít a fogyasztónak, hogy a vízmű, az áramszolgáltató, az élelmiszerbolt vagy a mobilszolgáltató üzemeltetője külföldi vagy hazai tulajdonban van? Magyar tulajdonban olcsóbb a szolgáltatás vagy biztonságosabb az ellátás? Minthogy a legkorábbi ilyen akciók óta eltelt egy évtized, nyugodtan elmondhatjuk: nincs ilyen tapasztalat. Az ellenkezője viszont igen.

ha a privatizált vízművek a nyugati befektetők kezében maradtak volna, a szükséges fejlesztéseket is nekik kellett volna finanszírozniuk.

Most, hogy állami kézbe került a szolgáltatás, a fejlesztések finanszírozása is az államra hárul. Pontosabban hárulna. Íme, a „magyarítás” egyik nyilvánvaló hátránya.

Az állam teszi őket jövedelmezővé azzal, hogy rájuk szabott közbeszerzési pályázatokon, sokszor egyetlen pályázóként nyernek el állami megbízásokat, magas árak mellett.

Ha egyáltalán, az így szerzett bevételből tudják törleszteni a hitelt. Egy, a nemzetközi sztenderdek szerint működő bank szemében aligha lennének hitelképesek. Ezt teszi lehetővé az, amivel Orbán dicsekszik: hogy a korábban külföldi szakmai befektetőknek privatizált bankoknak újra magyar tulajdonosa van, s így a magyar bankszektornak több mint fele van „magyar kézben”.

Közgazdászként tisztában voltam vele, hogy ez tőkebevonást jelent a magasan eladósodott magyar gazdaságba.

Amikor 1995 végére a hatalmas privatizációs bevétel megékezett a magyar költségvetésbe, szavazatommal támogattam azt a költségvetéshez benyújtott módosító indítványt is, hogy a privatizációs bevételeket teljes összességében fordítsák az államadósság csökkentésére. (Az SZDSZ-es Gaál Gyula és az MSZP-s Keller László jegyezte a javaslatot, egyeztetve Bokros Lajos pénzügyminiszterrel. Igazuk volt.)

Milyen célból?

Egyetlen célja van ennek: az önkényuralmi rendszer kiterjesztése a magyar gazdaság mind több szektorára.

A magyar kézbe – sokszor enyves magyar kézbe – került bankok azt finanszírozzák, amit Orbán Viktor elvár tőlük,

a magyar kézbe került energetikai cégek olyan kondíciókkal szolgáltatnak, amilyet Orbán Viktor előír nekik, a magyar kézbe – sokszor enyves kézbe – került médiacégek azt íratják meg a lapjaikban, amit Orbán Viktor elvár tőlük, a magyar infokommunikációs cégek azt sugározzák és kommunikálják majd, amit Orbán Viktor elvár tőlük. Mindezt úgy, hogy a forrás a polgárok adója, amit sok-sok értelmesebb célra is lehetne és kellene fordítani. Vagy ha nem fordítanának erre ezermilliárdokat, kevesebb adót kellene szedni. Akkor esetleg valóban csökkenthető lenne az áfa anélkül, hogy felborulna ettől az államháztartás.

Vajon miért nem hívják fel a figyelmet a parlamenti ellenzék politikusai arra, hogy amivel Orbán sikerként büszkélkedik, az az országnak nem előnyös, hanem hátrányos?

TÉVES HELYSZÍNVÁLASZTÁS

Bauer Tamás

2023-01-19

Olvasom az interneten – konkrétan a kiváló 444-en – hogy a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában emlékezett meg vagy száz ember Tamás Gáspár Miklósról.

A tudósítás a megemlékezők közül Jámbor András, Szabó Tünde és Tordai Bence országgyűlési képviselőket, valamint Schiffer András és Szanyi Tibor korábbi képviselőket emeli ki. Szabó és Tordai a Párbeszéd vezető politikusai, Jámbor András is a Párbeszéd frakciójában ül, bár függetlenként, a Szikra mozgalom jelöltjeként indult az előválasztáson, és a Párbeszéd támogatásával győzte le a Fidesz jelöltjét, Szanyi Tibor MSZP-s volt, most a legegyszerűbben szélsőbaloldaliként jellemezhető ISZOMM alapító politikusa. Baloldaliak gyűltek össze tehát Tamás Gáspár Miklósra emlékezni, olyanok, akik politikai tevékenységükben valamilyen értelemben antikapitalistákként, az 1989-90 óta kialakult magyar piacgazdasági berendezkedés éles kritikusaként lépnek fel. Életének és közéleti tevékenységének utolsó évtizedeiben, a liberalizmustól való elfordulása óta TGM is a magyarországi piacgazdasági berendezkedés élet kritikusaként lépett fel, és ebben az értelemben vitathatatlanul jogos, hogy e baloldali politikusok közösen megemlékeztek róla. Jogos, hogy ők is magukénak tekintik TGM örökségének egy fontos részét, miközben mi, magyar liberálisok. egykori SZDSZ-esek is magunkénak tekintjük őt, ha ebben az utolsó időszakában a kapitalizmus megítélésében egyfelől a szocializmus lehetséges illetve kívánatos voltának megítélésében másfelől súlyos nézetkülönbség alakult ki köztünk. Közben persze haláláig összekötött minket elkötelezettsége a szabadság és szolidaritás mellett – egykori közös pártunk, az SZDSZ a szabadság és szolidaritás pártjaként definiálta magát, és annak idején az is volt. Gazsi öröksége sokunké.

Ugyanakkor fölöttébb szerencsétlennek tartom, hogy a baloldaliak megemlékezésének szervezői a Munkásmozgalmi Panteonhoz hívták a részvevőket. A Munkásmozgalmi Panteont az egykori magyar állampárt hozta létre, és az egészen 1989-ig az állampárt magasrangú vezetőinek és az általuk elismert egykori kommunistáknak hivatalos temetkezési helye volt. TGM mindig világossá tette, hogy az, hogy baloldalinak, marxistának, olyankor kommunistának minősítette önmagát, semmit sem változtatott azon, hogy élesen szemben állt az egykori kommunista párttal, az általa működtetett rendszerrel, az egykori „szocialista világrendszer” kommunista berendezkedésével, amelynek egyik államából, amelyben született és ahol gyermekéveit, ifjúságát töltötte, elüldözték, és ahova áttelepült, ott is elvesztette állását, hivatalos egzisztenciáját. Annak, amit Magyarországon szocialista rendszernek szoktunk nevezni, TGM egész felnőtt életében ellenfele volt, a magyar és nemzetközi kapitalizmusnak kritikusa. A tudósításban felsorolt politikusok közül Szanyi Tibor lett a magyarországi szocializmus apologétája, és nem tudni, hogy a szervezők és részvevők között voltak-e mások is ilyenek. Fontos ugyanakkor, hogy valóságos képünk legyen TGM nézeteiről és egész pályájáról, ha – nagyon helyesen – emlékezünk rá.

ÉRTÉKTELENÜL?

Bauer Tamás

2023-01-10

Azt hallom Horn Gábortól, a Republikon vezetőjétől, hogy a 2022. áprilisi ellenzéki szavazók leginkább a korrupció miatt, no meg azért szavaztak az ellenzéki listára, hogy ne Orbán Viktor legyen az ország ura. Ezután következnek a jobb életkörülmények, magasabb bérek és nyugdíjak reménye.

Olyan értékszempontok, mint demokrácia, európaiság, nyugati orientáció sokkal kisebb szerepet játszottak az ellenzék melletti döntésben. Ez szerepel a Republikon Intézet kutatási beszámolójában. Azoknak, akik saját nyilatkozatuk szerint az ellenzékre (a hatpárti összefogásra vagy a Kétfarkú Kutyapártra) szavaztak a 2022. április 3-i választáson, 24 százaléka első helyen a fideszes korrupció miatt, 21 százaléka Orbán Viktor megbuktatásában reménykedve, 15 százaléka a fizetések és nyugdíjak emelkedésében bízva szavazott így, és ezzel szemben mindössze 7 százalékuk az európai értékek megőrzése miatt, 5 százalékuk Nyugathoz tartozásunk miatt, és mindössze 3 százalékuk a demokrácia védelmében.

Az eredmény nem meglepő, az ellenzéki politikusok is azt gondolják, hogy így gondolkoznak az emberek, és ennek megfelelően elsősorban erről: a fideszes korrupcióról beszélnek, jobb életszínvonalat, magasabb béreket és nyugdíjakat ígérnek, és Orbán Viktort támadják. Teljes az összhang az ellenzéki pártok és választóik között.

De vajon mi az összefüggés iránya? Vajon nem azért a korrupciót jelölik meg motívumnak a választók, mert a pártoktól erről hallanak a legtöbbet? Vajon nem a magasabb bérekről, nyugdíjakról hallanak-e a legtöbbet a választók az ellenzéki pártoktól, s nem ezért várták ezt a remélt kormányváltástól? Vajon nem azért említik kevesen a demokráciát, a jogállamot, mert ilyesmiről nemigen hallottak, hallanak az ellenzéki pártoktól?

Nem tudom. Combino-jelenségen másfél évtizede azt értem, hogy a választók valamelyest követik pártjaikat: annak idején az MSZP-SZDSZ koalíciót támogató választóknak inkább tetszettek az új Combino villamosok, a fideszes választóknak meg inkább nem. Erre az összefüggésre sokkal súlyosabb példa az, hogy a fideszes szavazók közül többen utasítják el az Oroszország elleni szankciókat, és megértőek a putyini hadművelet iránt, mint az ellenzékiek közül. Vagyis követik, amit pártjaiktól, az általuk tisztelt politikusoktól hallanak, amit a fideszes médiában mondanak nekik.

Ez az ellenzéki oldalon is így van. Évek, közel egy évtized óta hallom, hogy a választók úgy általában ellenzik az „illegális bevándorlást”, támogatják a határkerítést. El tudom persze képzelni, hogy amíg semmit nem hallanak sem a kormánytól, sem az ellenzéktől, addig inkább idegenkednek az idegenektől, mint amennyire nyitottak a megjelenésükre. Közben persze a 2015-ös menekültválság idején megható segítőkészséget láttunk a budapesti tereken, és ugyanez ismétlődött meg most az ukrajnai menekültek esetében. De ha a kormánytól és a kormány médiájától masszív menekültellenes uszítást hallanak, az ellenzéktől pedig nem hallanak jószerével semmit, akkor az ellenzéki választók is inkább menekültellenesek lesznek és támogatni fogják a határkerítést. Évről-évre nőtt is Magyarországon 1995 óta az idegenellenesség. Vagy egy másik példa: a 2004. decemberi népszavazás idején még csak a választók csekély kisebbsége támogatta szavazatával a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, és a közvélemény-kutatások szerint is csak kisebbségük értett egyet vele. Azóta a Fidesz folyamatosan támadja Gyurcsányt és mindazokat, akik akkor a nem mellett kampányoltak, az MSZP pedig 2010 óta egyfolytában mentegetőzik akkori álláspontja miatt, és – talán egyedül engem kivéve – senki sem érvel a nyilvánosságban amellett, hogy a kettős állampolgárság helytelen, rossz eszköze a kisebbségi magyarok támogatásának. Közel két évtized elteltével, amikor már az ellenzéki pártok is helyeslik a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, a választók körében is többségre jutott annak elfogadása (miközben a szavazati jogot még mindig nem támogatja a többség).

Visszatérve a kiindulópontra: azt gondolom, hogy annak, hogy azért is az ellenzéki választók fő motívuma azért is a korrupció meg az Orbántól való szabadulás vágya, és azért is sokkal kevésbé az olyan értékek, mint demokrácia, jogállam, szolidaritás, mert erre orientálják őket az ellenzéki pártok.

ELLENZÉK AKKOR, ELLENZÉK MOST

Bauer Tamás

2022-07-27

Akkor is le voltak zárva a hidak, nem egy-két órára, hanem napokra. Nemcsak a hidak, a városok körüli utak is. Harminckét éve, az emlékezetes taxisblokád idején.

Az ellenzéki politikusok akkor is a tiltakozók oldalán álltak, leginkább az akkori legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ. A taxisblokád kirobbanásához nem volt közünk, ugyanúgy meglepett bennünket – tudom, ott ültem az ügyvivői testület ülésén –, mint mindenki mást. A tiltakozást jogosnak tartottuk, ahogy a mai ellenzék is jogosnak tartja a kata korlátozása miatti tiltakozást, és az úgynevezett „rezsicsökkentés” részbeni visszavétele miatti felháborodást.

Van azonban egy különbség. Azok a szabad demokrata politikusok, akik odamentek a taxisblokád résztvevőihez, mindig elmondták: a benzinárat bizony emelni kellett, nem helyes a korábbi benzinár visszaállítását követelni. Az Antall-kormány politikai hazugságát és a meglepetésszerű áremelést élesen elítélték, de figyelemmel voltak a közgazdasági realitásokra.

A mai ellenzéki pártok úgy tiltakoznak az Orbán-kormány hazugságai, szószegése ellen, hogy nem teszik hozzá:

a kata eleve helytelen, a közteherviselést sértő adókonstrukció volt, amelyet be sem kellett volna vezetni, és amelyen változtatni kellett. És ami még fontosabb: az úgynevezett „rezsicsökkentést” be sem lett volna szabad vezetni, nem lett volna szabad a közműdíjakkal effajta politikai játszmát játszani, mert az gazdaságilag ésszerűtlen, szociálisan igazságtalan.

Tíz éve egy pillanatra Gyurcsány Ferenc még gúnyolódott az Orbán által éppen bejelentett „rezsicsökkentésen”: „legyen olcsóbb a madártej, de legalább a habja”. Ennek azután a DK-nál sem volt folytatása, a többi ellenzéki párt pedig már akkor helyeselte a „rezsicsökkentést”, még jobb, még több „rezsicsökkentést” szorgalmazott. Most pedig egytől-egyig tiltakoznak a „rezsicsökkentés” szűkítése ellen, a DK-s Varju Lászlóval az élen, és nem teszik hozzá, hogy a „rezsicsökkentés” nem fenntartható. A szakértők erre mára választások előtt figyelmeztettek, az ellenzéki politikusok viszont esküdöztek, hogy ha nyernek, fenntartják a „rezsicsökkentést”. Most, ellenzékben maradva is ezt folytatják. Ma nemcsak a Fidesz igazítja politikáját a közvélemény elvárásaihoz, hanem a legtöbb ellenzéki politikus is.

Az ellenzékben ülő populisták egyike-másika azt mondaná erre az összehasonlításra: nézd meg, hova jutott az SZDSZ. Az SZDSZ az 1990-es igazmondás után a következő választáson újra 20 százalékos párt lett, és háromszor is kormánykoalícióban vett részt. Nem amiatt tűnt el, hogy 1990-ben és jó ideig utána is igazat mondott, hanem amiatt, hogy később már más normákat követett. Hogy a mai ellenzéki pártok – saját politikusaik ismerik el – nem tűntek kormányképes alternatívának, alighanem populista retorikájuknak is betudható.

A FIDESZ-KAMPÁNY UTÓFINANSZÍROZÁSA

Bauer Tamás

2022-06-04

Délelőtt az Országgyűlés fideszes többsége megszavazza az orbáni Alaptörvény tizedik módosítását a háborús veszélyhelyzetről. Délután Orbán bejelenti, hogy a kormány „az Alaptörvényben biztosított jogánál fogva” (amely jogot éppen biztosított magának) kihirdeti a háborús veszélyhelyzet miatti különleges jogrendet.

Másnap a kormány azt is eldönti, hogy – rendeleti úton – „extraprofitadót” vet ki egyes ágazatokra, és ebből tölt fel két külön alapot: a rezsivédelmi alapot a „rezsicsökkentés” finanszírozására, illetve a honvédelmi alapot a hadsereg gyorsított fejlesztésére.

A Századvég közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 90 százaléka ért egyet azzal, hogy a nagy cégek „extraprofitjára” kivetett különadókból finanszírozzák „a családok védelmét”, vagyis a rezsicsökkentés fenntartását a világpiaci energiaárak gyors növekedése ellenére, illetve „az ország védelmét” a közelben dúló háború idején. Az ATV nézőinek többsége (60 százalék) is helyesli ezt. Az ellenzéki pártok sem kifogásolják az „extraprofitadót”, legfeljebb azt, hogy a Fidesz-közeli szerencsejáték-szektorra vagy építőiparra nem terjed ki. Mit gondoljunk akkor közgazdaságilag és politikailag az „extraprofitadóról”?

Mindenekelőtt meg kell ismételni, hogy szemben a manapság Magyarországon elterjedt szóhasználattal, az extraprofit mint a marxi politikai gazdaságtan kategóriája azt a többletprofitot írja le, amelyre a technikailag vagy gazdaságilag élenjáró vállalatok az adott ágazat átlagos vállalataihoz képest innovációs eredményeik révén tesznek szert.

Az extraprofit a kapitalista gazdaságban a haladás, a fejlődés egyik legfontosabb ösztönzője.

Az extraprofit nem szégyellni való, hanem büszkeségre okot adó dolog, és bolond lenne az az állam, amely az extraprofitot megadóztatná.

A Fidesznél az extraprofit mást jelent, azt a többletjövedelmet, amelyet a vállalkozó úgymond nem szolgált meg, s ezért szégyellni való rossz dolog, amelyet méltányossági alapon különadóval elvonhat az állam.

Az Orbán-kormány által az „extraprofitadóval” sújtott nagyvállalati jövedelmek közül egyedül a MOL-nak az orosz importolaj ára és a BRENT-árhoz igazodó értékesítési árak közötti különbség miatt képződő különleges nyeresdége tekinthető méltányosan elvonható jövedelemnek, de az nem extraprofit, hanem monopoljáradék.

A bankok abból fakadó többletjövedelmét, hogy a hitelkamatok emelkedésével nem jár együtt a betéti kamatok emelkedése, hasonlóképpen nem extraprofit, hanem a működési feltételeik általános kiszámíthatatlanságára reagáló oligopolisztikus viselkedés gyümölcse. A többi kiszemelt ágazat – biztosítók, kiskereskedelem, telekommunikáció, gyógyszerforgalmazás, légiközlekedés, reklám – esetében a különadó kivetését végképp semmi sem indokolja, az a gazdasági életre ránehezedő önkényuralmi hatalomgyakorlás – lassan megszokottá váló – velejárója.

Az Orbán-kormány által kivetett különadó nem mást céloz, mint a Fidesz választási kampányának utófinanszírozását.

Mindannyian emlékezhetünk rá, hogy Orbán még a múlt év végén hirdette meg, hogy – úgymond sikeres gazdaságpolitikájának eredményeként – már a választást megelőző februárban az egész tizenharmadik havi nyugdíjat megkapják a nyugdíjasok, hogy a kiskorú gyermeket nevelő családokban élő keresők visszakapják az egész, 2021-ben befizetett személyi jövedelemadójukat, a 25 événél fiatalabbak pedig mentesülnek a személyi jövedelemadó fizetése alól. A gazdaság teljesítményétől messze elszakadva emelték a minimálbért, tovább bővítették a lakásszerzéshez nyújtott támogatásokat.

Minden gondolkodó ember tudhatta, hogy ennek valójában nincs fedezete. Érdemes felidézni: a 2010-es választást követően Orbán még azzal támadta az MSZP–SZDSZ kormányokat, hogy a fogyasztás növelésére vettek fel hiteleket, holott az csak fejlesztésre megengedhető.

Most megmutatta, hogy tud ő fogyasztásnövelési céllal eladósodni, ha akar. Azt is tudni lehetett, hogy ennek a választások után jön meg a böjtje. Alapjában véve ennek a kampányköltekezésnek az utófinanszírozása történik most. Az ellenzéki pártok ezt persze nem mondhatják ki, hiszen annak idején nem kifogásolták, hogy az Orbán-kormány „végre” az embereknek ad pénzt, fedezet nélkül. Az ellenzéki politizálást hosszú ideje átható antikapitalista érzület miatt azt is csak helyeselhetik, hogy a kormány vállalatoktól, bankoktól vesz el pénzt, a profitokat sarcolja meg. Holott felelős ellenzéknek még a marxi politikai gazdaságtanból is tudnia kellene, hogy a profitot alapjában véve fejlesztésre költik, a profit megsarcolása tehát a jövő felélését jelenti. Nem az a fő kérdés, hogy áthárítják-e a fogyasztókra a különadókat: azok akkor is ártanak, ha az érintetteknek sikerül ezt megtenniük, és akkor is, ha nem. Az első esetben azonnal sújtják az „embereket” (ahogy az az Orbán-kormány által a bankokra és a telefontársaságokra kivetett különadóval történt), a második esetben pedig hosszabb távon (ahogy az a közműtársaságok megsarcolása illetve visszaállamosítása nyomán következett be például a vízszolgáltatás esetében). Az „extraprofitadó” tehát nem helyeselni kellene, hanem határozottan elutasítani.

De vajon nem indokolt-e támogatni azt, hogy az Orbán-kormány a különadókkal: a „rezsicsökkentést”, a kommunális szolgáltatásoknak a költségektől elszakadó alacsony szinten tartott lakossági tarifáit” védi meg”, hiszen ezzel „azemberek” járnak jól?

Nem, a „rezsicsökkentést” nem „megvédeni” kellene, hanem be sem lett volna szabad vezetni.

Orbánék itt az egykori NDK normáit követik, amihez Honeckerék egészen rendszerük 1989-es összeomlásáig következetesen ragaszkodtak. Úgy tekintették ezt a rendszer előnyének Nyugat-Németországhoz képest, ahogy most Orbán büszkélkedik az alacsony magyar energiaárakkal, és mutat elrettentésképpen a nyugati világban megemelkedett energiaárakra.

Nem véletlenül jutott eszembe az NDK példája. Robert Havemann rendszerkritikus kommunista professzor, egykori náciellenes ellenálló mutatott rá már a hatvanas években, hogy az állam által szubvencionált hatósági árak rendszere a lakosság kiszolgáltatottságának intézménye. A „rezsicsökkentés”, vagyis a költségvetésből támogatott alacsony közműdíjak rendszere a magyar polgárok kiszolgáltatottságának intézménye: a Fidesz államának köszönhetik az emberek, hogy olcsón jutnak közüzemi szolgáltatásokhoz (energia, víz, csatorna), és természetesen nem tudják, hogy valójában az állam az ő adóbefizetéseikből finanszírozza ezt.

Közgazdaságilag kifejezetten hátrányos, ha a lakossági energiatarifák tartósan elszakadnak az energiabeszerzés költségeitől.

Általlában az előnyös egy ország számára, ha a termékek fogyasztói érzékelik, hogy milyen költségei vannak azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak, amelyeket fogyasztanak. Ez szükséges ahhoz, hogy észszerűen mérlegeljék, hogy többet vagy kevesebbet fogyasztanak, hogy az egyik termék fogyasztását felváltsák egy másikéval, amely ugyanazon szükséglet kielégítésére alacsonyabb költséggel vagy jobb minőségben alkalmas, illetve takarékosan bánjanak például az energiafogyasztással, hogy a megtakarított pénzből más szükségletek kielégítésére költsenek többet. Ha a tarifák tartósan alacsonyabbak a költségekhez képest, az zavarja a különböző termékek fogyasztásának racionális mérlegelését. Ezért nem, vagy csak korlátozottan nyúlnak a piacgazdaságok az energiatarifák tartós eltérítéséhez a költségektől. Ha a lakosság alacsonyabb jövedelmű csoportjainak erre nagyon rászorulnak, olyan módon kompenzálják az energiatarifák gyors növekedését, hogy ez elviselhetővé tegye a háztartások terheit, de nem térítik el tartósan a tarifákat a költségektől.

Még valamit megmutatott az egykori szocialista országok tapasztalata. Szovjet, magyar és más szociológusok mutatták ki, hogy

az államilag szubvencionált élelmiszerárak, közműtarifák, névleges lakbérek rendszere azzal jár, hogy minél magasabb társadalmi státusú egy-egy család és ezért minél jobb lakást kap, minél több áramot, fűtést használ fel, minél több jó minőségű élelmiszert fogyaszt, annál több támogatást kap a fogyasztásához a költségvetésből, vagyis a többiektől.

Ez az Orbán-féle „rezsicsökkentés” következménye is. Minél nagyobb házat fűt és világít valaki, annál több támogatást kap a költségvetésből, vagyis a többiektől. Ez is a „perverz újraelosztás” (Ferge ÍZsuzsa) egyik csatornája.

Az persze nehéz kérdés, hogy hogyan lehet a „rezsicsökkentést” tizenkét év vagy ennél is hosszabb idő elteltével majd megszüntetni. Egyszer már sikeresen megszüntették az egykori szocialista országokban a hatósági árak négy évtizeden át fenntartott rendszerét. Ehhez persze rendszert kellett váltani. De hogy ezt valamikor majd meg lehessen tenni, olyan ellenzékre lenne már most szükség, amely a „rezsicsökkentésről” és annak „megvédéséről” kimondja az igazat.

MÉG EGYSZER A PARLAMENTI TISZTSÉGEKRŐL

Bauer Tamás

2022-05-04

Miközben néztem tegnap a parlamenti honlapon az alakuló ülés közvetítését, megnéztem ugyanott Kövér László előterjesztését a bizottságok tagjairól és tisztségviselőiről.

Azt már korábban hallottam, hogy az ellenzék a DK-s Varju Lászlót, aki az előző ciklusban a költségvetési bizottság elnöke volt, ezúttal a népjóléti bizottság elnökének javasolja. Kövér előterjesztésében azonban Varju nem a bizottság elnökeként, hanem csak tagjaként szerepelt. Ma a 24.hu cikkében azt olvasom, hogy Varju büntetésből nem lehet bizottsági elnök, és ugyanúgy a szintén DK-s Arató Gergely sem jegyző. Nem lehet jegyző Jámbor András párbeszédes képviselő sem.

Az új magyar parlamentarizmus fontos jogszokása volt harminc éven keresztül, hogy a parlament megalakulásakor a pártok megegyeztek a parlamenti és bizottsági tisztségek, bizottsági helyek elosztásáról a pártok között, arról pedig az egyes pártok maguk döntöttek, hogy kivel töltik be ezeket a posztokat. Az is része volt ennek a szokásjognak, hogy az egyes pártok jelöltjeit a házelnöktől az egyes bizottsági tagokig a parlament minden képviselője megszavazza. (Emlékszem, például, hogy milyen vita volt az SZDSZ-frakcióban arról, hogy megszavazzuk-e az Országgyűlés alelnökének G. Nagyné Maczó Ágnest, a Kisgazdapárt szélsőséges kijelentéseiről ismert jelöltjét. Végül úgy döntöttünk, hogy a parlamenti szokásjognak megfelelően meg kell szavazni, és Maczó Ágnes azután fölöttébb korrekt módon vezette az üléseket.)

Az előfordult, hogy valakit lemondásra szólítottak fel (például az első ciklusban Horn Gyulát a Külügyi Bizottság elnökségéről, amit meg is tett), de hogy ne fogadták volna el valamely párt jelöltjét, az nem.

Az tehát, hogy most, amikor a pártok között nem alakult ki egyetértés a tisztségek elosztásáról, és Kövér László tett előterjesztést, politikai retorzióként nem jelöli Varjut és Aratót, újabb súlyos visszaélés.

Állítólag azért nem jelölte őket, mert neki nem tetsző módon beszéltek az Országgyűlés ülésén arról, hogy hatályon kívül helyeznék a fideszes Alaptörvényt.

Alkotmányos alapelv, hogy országgyűlési képviselőt az Országgyűlés ülésén elmondott véleménye miatt semmiféle hátrány nem érhet.

Ezt sértette meg Kövér. Jámbor más okból nem lehet jegyző: állítólag azért, mert nem megfelelően beszélt a jegyzői feladatról.

Aki ezt a szöveget ezen az oldalon olvassa, bizonyára tudja, hogy szerintem a magukra adó ellenzéki pártoknak semmiféle parlamenti vagy bizottsági tisztséget nem kellene a Fidesz parlamentjében elfogadniuk. A Momentum ezt hasonlóképpen gondolta, nem jelölte tagjait ilyen tisztségekre, a DK és a Párbeszéd viszont másképpen gondolta, és jelölt. Ezzel kitették magukat Kövér önkényének. Ha viszont így történt,

az összes ellenzéki frakciótól elvárható, hogy tegnap parlamenti és bizottsági tisztségekbe megválasztott tagjaik visszalépjenek ezekből a tisztségekből, amíg Kövér Varjut és társait nem jelöli, és az Országgyűlés meg nem választja a kérdéses tisztségbe.

Vajon megteszik-e? Vagy azt gondolják, hogy az embereket csak az infláció, a bérük és a nyugdíjuk érdekli,

demokráciakérdésekben nem érdemes konfliktust vállalni?

12 3 4 1. oldal a 4-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

Címke: szdsz

Elmondható tehát, hogy noha matematikailag teljesen mindegy, mi az, aminek az ára csökken, ha a csökkenés ugyanakkora, lelkileg viszont egyáltalán nem. Jól tudják ezt nagyjaink. De még mennyire!

Érdekesség, hogy a gázár már régóta a lakossági hangulat egyik fő tényezője, így aztán sok kedves történet fűződik hozzá.

azt nem említi meg senki, hogy a kormányzása alatt az akkoriban nálunk szinte kizárólagos orosz gáz piaci ára a háromszorosára nőtt, azaz nem a teljes árnövekedést fizették meg az emberek, hanem csak egy részét az emelkedésnek.

A főnyereményt végül 2006-ban ütötte meg, mikor a Gyurcsányt megbuktatni akaró MSZP-sek a miniszterelnökkel meg a pártjukkal együtt az egész országot is taccsra vágták, és ahogy most kinéz a helyzet, jó húsz évre legalább. Kösz, Kati.

Elektromos energia meg a többi: lásd mint fentebb a gáz.

Lehet választani. A végeredmény mind a négy esetben ugyanaz.

Fodor Gábor felháborította a Klubrádió hallgatóit. Azt javasolta ugyanis az Indexen megjelent több írásában, hogy az ellenzék a kormánnyal együtt álljon ki Brüsszelben azért, hogy a Bizottság ne tartsa vissza, hanem folyósítsa az országnak a támogatásokat.

Ugyanakkor Fodor súlyosan téved, amikor azt gondolja, hogy eljött, itt van a megegyezés ideje.

Az MSZP-ben akkor azt gondolták, hogy a Fidesz legyőzésére csak olyan jóléti ígéretekkel van lehetőség, amelyeket szakértő közgazdászok akkor is megvalósíthatatlannak tartottak.

Miért támogattam?

Milyen célból?

Mire jó ez?

Az állam teszi őket jövedelmezővé azzal, hogy rájuk szabott közbeszerzési pályázatokon, sokszor egyetlen pályázóként nyernek el állami megbízásokat, magas árak mellett.

Milyen célból?

Olvasom az interneten – konkrétan a kiváló 444-en – hogy a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában emlékezett meg vagy száz ember Tamás Gáspár Miklósról.

Akkor is le voltak zárva a hidak, nem egy-két órára, hanem napokra. Nemcsak a hidak, a városok körüli utak is. Harminckét éve, az emlékezetes taxisblokád idején.

Minden gondolkodó ember tudhatta, hogy ennek valójában nincs fedezete. Érdemes felidézni: a 2010-es választást követően Orbán még azzal támadta az MSZP–SZDSZ kormányokat, hogy a fogyasztás növelésére vettek fel hiteleket, holott az csak fejlesztésre megengedhető.

Miközben néztem tegnap a parlamenti honlapon az alakuló ülés közvetítését, megnéztem ugyanott Kövér László előterjesztését a bizottságok tagjairól és tisztségviselőiről.

Az tehát, hogy most, amikor a pártok között nem alakult ki egyetértés a tisztségek elosztásáról, és Kövér László tett előterjesztést, politikai retorzióként nem jelöli Varjut és Aratót, újabb súlyos visszaélés.

az összes ellenzéki frakciótól elvárható, hogy tegnap parlamenti és bizottsági tisztségekbe megválasztott tagjaik visszalépjenek ezekből a tisztségekből, amíg Kövér Varjut és társait nem jelöli, és az Országgyűlés meg nem választja a kérdéses tisztségbe.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA