Kezdőlap Címkék Spiró György

Címke: Spiró György

Vári Éva 60 éve színpadon

A pazar színésznő, Vári Éva éppen hatvan évvel ezelőtt lépett először színpadra. Ebből az alkalomból a Belvárosi Színházban nagyszabású gálaestet rendeztek a tiszteletére. Néha eltörött a mécses, vagy éppen hatalmasakat nevetett, amikor újabb és újabb kollégája érkezett a színpadra, és valami produkcióval rukkolt elő ajándékként. Ő pedig ült a nézőtér szélén, időnként meg is szólalt, megrendült vagy éppen örömteli arcát kivetítve láttuk.

 

Tavaly megvonta magát tőlünk. Az Aranytó című produkcióban, Benedek Miklós parádés partnereként, elbúcsúzott a budapesti publikumtól. Azt mondta, elég volt, fáradt, 59 éve van a deszkákon, a színház elrabolta őt az élettől, pihenni akar, koncertre járni, amit annyira szeret, élvezni a pécsi, kertes házát, olvasni az ott felhalmozott könyveket. Jó, azért Pécsett elvállalt egy helyes bulvárvígjátékban egy szerepet, és évad végén pedig lesz premierje a Pécsi Harmadik Színházban. Lett volna más ajánlata is, de azt mondta, köszöni szépen, nem ezért jött haza. És tényleg nem játszott mást. Állítólag ezen az estén, amit Cseh Andrea Izabella, és a Három Holló Kulturális Központ szervezett, is kikötötte, hogy ő a nézőtéren akar dekkolni.

Fotó: Véner Orsolya

Eszembe jut a színészóriás, Bessenyei Ferenc, aki az élete végén már nem nagyon játszott, de a felesége unszolására még néha elment vele színházba. Ilyenkor öblös hangján gyakran azt mormogta félhangosan a szünetben, hogy mit keresek én a nézőtéren!? Vári, most úgy tűnik, tényleg ott akar lenni. Kezdéskor sem a színpadra jön be, hanem oldalról, a nézőtérre érkezik, a konferanszié feladatokat ellátó Bercsényi Péterrel, aki fölmegy a deszkákra, Vári pedig lehuppan a zsöllyébe. De ott gyakran azért reflektorfény vetül rá, hiszen így lehet kivetíteni, hogyan is reagál bizonyos produkciókra. Az Örkény Színházból Bíró Kriszta és Takács Nóra Diána meg az operaénekes Bódi Nóra énekelnek neki, akár átírt szövegű dalokat, amik így rá is vonatkoznak. Szintén az Örkényből, naná hogy a zeneszerzéssel is foglalkozó Máté Zsolt is dalra fakad majd, de öltönyösen székeket, kottákat is pakol, díszítői feladatokat is ellát, kellően mókás fapofával.

Parti Nagy Lajos arról beszél, hogy direkt miatta és Kulka János miatt vállalta el a Hat hét, hat tánc fordítását, ami amúgy egyáltalán nem tetszett neki, de megpróbált számukra jól játszható darabot fabrikálni belőle. Spiró György mesél arról, hogy amikor a Kvartett című darabjával Finnországban vendégszerepeltek, és felmondta a szolgálatot a szöveget finnül kivetítő masina, még elképesztőbben játszottak a szereplők, és, hogy az ilyen színészek miatt érdemes darabot írni. Vári ebben a tragikomédiában az örök lúzer, egyről a kettőre jutni nem képes, nylon köpenyes anyát adta, akinek nincs is nagyon más szándéka, mint valahogyan, szűkösen, túlélni mindent.

Fotó: Véner Orsolya

Lang Györgyivel sokat játszott a pécsi teátrumban, ő Falusi Mariannal a Chicago című musicalből énekel, abból a darabból, ami Várinak is kiugró sikert hozott. Gergely Róbert pedig, akivel szintén együtt szerepelt Pécsen, felidéz egy igen csak szerencsétlen, közös, komlói haknit, és a Cigánykerékből énekel, amiben Vári frenetikusan, felejthetetlenül, szokásos módján energiabombaként, de mégis fájdalmas érzésekkel telien, ugyanakkor a rá jellemző fanyar humorral, alakított egy öregedő színésznőt, aki megretten attól, amit a tükörben lát.

Fotó: Véner Orsolya

Nehéz elmesélni mi minden történt, ki mindenki lépett fel. Fullajtár Andrea például azért énekel Marlene Dietrich dalt, elegánsan, búgó hangon, mert Edith Piaf Vári emblematikus szerepévé vált, egész habitusa, lefegyverző őszintesége, mélyen érző lénye, rokon vele. A kárpátaljai születésű Szűcs Nelli a Nemzetiből, amiatt énekel oroszul, mert Vári sokat dolgozott együtt a jeles rendezővel, Galina Volcsekkel, aki szép levelet is küldött neki. Polyák Lilla Vári rajongóként fakad dalra.

Fotó: Véner Orsolya

Az este végén csak felment az ünnepelt is a színpadra, és zenekíséret nélkül énekelve volt fájdalmas, megható. Lett volna még egy slusszpoén, hogy ő, aki Kossuth-díjas, de diplomája nincs, megkapja ezt a nagy nyilvánosság előtt, Hegedűs D. Gézától, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektor helyettesétől, akinek viszont először ment a Bíborsziget rendezése közönség előtt a Pesti Színházban, így nem ért át időre. Az est végeztével, még a színház előtt álltunk, amikor loholva megérkezik. Így Vári a színfalak mögött, örökifjú korában, vált diplomás színésszé. De hát fantasztikus pálya van mögötte, és váltig merem remélni, hogy előtte, így ő enélkül is nagy színésznő.

A katasztrófa felé

Lüktető, sodró, embereket elsodró nagyvárost látunk a Berlin, Alexandreplatz előadásában, a Katona József Színházban. Egy olyan káosszal teli helyet, ahol el lehet veszni, el lehet romlani, össze lehet zavarodni, meg lehet semmisülni. És persze felszínen is lehet maradni, de közel sem biztos, hogy tisztességes módon.

 

Mészáros Béla olyan kisembert játszik, aki legalább egy picivel szeretne nagyobb lenni. Ahogy a szerző, Alfred Döblin mondja, többre vágyik a vajas kenyérnél. Nemigen kapja meg. Franz Biberkopf szállítómunkás újra és újra nekirugaszkodik az életnek, bukdácsol, el is bukik, de megint és megint talpra tápászkodik, hogy végül rájöjjön, nincs számára esély. Őt mindig kilökik az útszélére, és ott is hagyják. A húszas évek Berlinjében él, hárommilliós városban, ahol körülbelül a lakók egynegyede munkanélküli. De ugyanakkor jólét is van. Meg zavar a fejekben. Tarolnak, pusztítanak különböző ideológiák, mindegyiknek be is dől.

Mészáros igézően játszik egy roppant naiv, abszolút jóindulatú fickót. Aki bűnt követett el a múltban, ittasan, szerelemféltésből, úgy odavágott a párjának, hogy az két hét múlva meghalt. De esze ágában sem volt ölni. Leülte a büntetését. Bűne rendszeresen felidéződik benne, visszakísért a múlt. Többször meg is jelenik Ida víziója, Borbély Alexandra megszemélyesítésében, akár éppen akkor, amikor Franz búfelejtésként kedvét tölti egy nővel.

Fotó: Dömölky Dániel

Kovács D. Dániel rendezésében gyakran zajlanak párhuzamosan jelenetek. Nem ritkán telezsúfolja a színpadot, azt is érzékeltetve, hogy embertelen léptékűvé vált a város, szűkös benne a hely, fullasztó a levegő. De a túlzsúfoltság, annak vágya, hogy a 600 oldalas regényből minél több minden elférjen a színpadon, némiképp a színészektől is elveszi a levegőt. Túl sokaknak van elég kevés dolguk a deszkákon. Persze a Katona társulatának tagjai, pár mondattal is megjegyezhető, karakteres figurákat teremtenek, és igazán nincs gond az összjátékkal sem. Csak annyi minden történik, hogy ezt nehéz átélni, olykor szaggatottá válik tőle az előadás. Kovács D. sokat, és még annál is többet akar közölni. Ezért filmes betéteket is használ, dokumentálva velük az akkori történelmet, még konkrét évszámokat is kiír. De ezek, miközben szemléletesek, mégiscsak illusztrációk, megakasztják a színészi játékot, és ezzel nehezítik az átélést a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Talán jobban kellene bízni a pompázatos színészekben, hogy oda nekik az oroszlánt is, ők majd eljátszanak mindent. Remekül tudnak persze villanásokat is, de szívesen végig vinnék a szerep ívét, ahogy Mészárosnak erre módja is van, és igazán él is vele.

Fotó: Dömölky Dániel

Hiába játszódik csaknem száz éve a történet, ez a boldogulni képtelen Franz, korunk hőse, vagy inkább antihőse, aki tökéletesen megvezethető. Hiába égeti meg magát sorozatban, ismét és ismét naiv gyermeki tekintettel bámul ki a fejéből. Amikor hosszú munkanélküliség után, végre újságot árulhat, és úgy érzi, hogy tisztességes úton keresi a kenyerét, fel sem fogja, hogy náci lapot terjeszt, és mi ezzel a baj. Amikor bűnbanda tagjai kerítik hatalmukba, nem látja azt, ami napnál világosabb. Csúnyán ki lehet tolni vele. Bármikor megvezethető. Az életveszélyes ideológiákat éppúgy beszopja, mint amikor szemtől szembe hazudnak neki.

Fotó: Dömölky Dániel

Valószínűleg nem véletlen, hogy Spiró György új, a Kamrában bemutatott darabjának csúnyán lépremenő tanárnője hasonló típus. Be lehet dumálni neki bármit. Tömegeket lehet totálisan megtéveszteni. Miközben mindig vannak olyanok, mint például Szirtes Ági jólelkű, szuper kíváncsi szállásadónője, vagy Bezerédi Zoltán megértő kocsmárosa, akik érzik, hogy az adott pillanatban mit kell cselekedni. A Katona kiváló csapatának tagjai, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Keresztes Tamás, Kocsis Gergely, Kovács Lehel, Mészáros Blanka, Pálmai Anna, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Rujder Vivien, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos, Vizi Dániel, állnak a vártán. Kapkodom a fejemet, hogy ne maradjak le a játékuk apró mozzanatairól sem. Horváth Jenny díszlete világossá teszi, hogy alig van mozgástér. Nagy Fruzsina nem éppen élénk színű jelmezei közel sem az életvidámságról tanúskodnak.

A Katona produkciója segélykiáltás. Sok mindent megértet abból, hogy miért haladunk a katasztrófa felé. Mégsem rúg gyomorszájon, mert nem elég érzéki, és a temérdek felvillanó karakter sorsa nem eléggé átélhető.

 

Az emberek szinte szeretnek lépre menni

Spiró György író azt mondja, nem szokott kikészülni, rég túlvan az ilyesmin. Lezajlott benne évtizedekkel ezelőtt. Nem készül ki semmitől, csak elhűlve nézi, mi minden hülyeségre képes az emberiség. Ettől néha be is indul a fantáziája, és elkezdi valamelyik hülyeséget variálni gondolatban. Hogy is lehetne ezt vagy azt az őrületet még jobban kifacsarni. Persze mindig vereséget szenved, a valóság az jobban tekeri, facsarintja a történeteket, mint amire ő képes. De azért néha megpróbál versenyre kelni a valósággal.

 

Azt hiszem, monomániásan írod, hogy nyilvánvaló dolgokat nem veszünk észre. Ez benne van a mostani Széljegy című darabodban, de például a Príma környékben is. A Széljegyben úgy ver át egy középkorú nőt egy ingatlanos férfi és egy ügyvédnő, hogy szinte az elejétől nyilvánvaló ez, de a nő mégis farkasvakságban szenved. Miért van ez szerinted nálunk általában így?

A nálunk alatt mit értesz?

Magyarországot.

Szerintem nem csak nálunk van így, ez antropológiai kérdés. Úgy látom, a gyanútlanság az emberi társadalommal velejár. Vannak, akik könnyűszerrel megtéveszhetőek, és

vannak, nem is olyan sokan, akik kiválóan művelik a megtévesztés, a csalás, a csőbehúzás műfaját.

Hogy ez miért alakult így, azt nem tudom megmondani, ahhoz nem vagyok elég okos, de a tapasztalatom és a történelmi tudásom ezt mondatja velem.

Mi kell a csőbehúzáshoz?

Az áldozat részéről kell hozzá veleszületett csőlátás, gyermeki gyanútlanság, de nem mindig. Valamilyen módon az emberek szinte szeretnek lépre menni. Mondok egy példát. Annak idején eléggé foglalkoztatott, hogy miért lehet Othellót ennyire átverni?

És szerinted miért?

Szerintem hozzájárul a lépremenéséhez, hogy saját magával is van valami baja. Ez a kiváló hadvezér nem örül a hadi sikereinek, mert ha másban nem is, de a bőrszínében különbözik a többiektől, kisebbrendűségi komplexusai vannak, holott minden téren kiváló ember. Valószínűleg ez a bizonytalanságérzet kell ahhoz, hogy az ember rászedhető legyen. A bizonytalanság a társadalom nagy részének a lelkében benne van.

Ezek szerint Magyarország lakosainak nagy része kisebbségi érzésben szenved?

Nem szűkíteném le Magyarországra. Mindig hajtogatom, hogy Magyarország nem működik másképpen, mint a régió egyéb országai. Ez az ország minden tekintetben mindig együtt mozgott a régiójával.

Nincs külön magyar átok, sem kelet-európai átok.

Azt is szoktam hangsúlyozni, hogy bizonyos szempontból Közép-Kelet Európa hasonlít Dél-Amerikához.

Milyen szempontból?

Például hogy a kapitalizmus nem győzte le teljesen a feudalizmust, és a fejlődésben állandóan visszaesések tapasztalhatók. Évszázadok, sőt évezredek tendenciáiról van szó.

Azt is szoktad mondani, hogy még mindig létezik jobbágymentalitás nálunk.

Ami huzamos ideig létezik, az beépül az újabb nemzedékek idegrendszerébe is, akár akarják, akár nem.

Azt is állítottad, hogy szovjet embertípus, mentalitás is van nálunk, ez akár a jobbágymentalitásból eredeztethető?

Részben igen. De azt hittem, hogy egy műalkotásról, a Széljegyről beszélünk, és arról, hogyan mennek ebben a konkrét műben lépre az emberek. A Széljegyben nincsen nagy ívű történetfilozófia, mert dráma. A legtöbb író minden egyes műve különálló entitás, és nem biztos, hogy bármi összeköti őket.

De egy interjúban elmehetünk bármilyen irányba.

A Széljegyről volt szó és arról, mitől mennek lépre az emberek. Ez antropológiai kérdés, sok köze a történelemhez és külön Magyarország történelméhez nincsen. Ez nem ugyanaz, mint amit az ember egy-egy nyilatkozatban szokott mondani. A mű arra való, hogy bonyolultabb legyen, és mélyebbre hatoljon.

A Pesti Színházban nagy sikerrel megy az évtizedekkel ezelőtt írt Kvartett című darabod, az szintén nagyon fontos jelenségről, az apátiáról szól, arról, hogy valakik bezárkóznak és szinte tudomást sem akarnak venni arról, mi van a világban, mert valószínűleg már nagyon megégették magukat és félnek.

A Kvartett a leginkább csehovi darabom. Csehovtól azt lestem el, hogy

az emberek közti megértés rendkívüli nehézségekbe ütközik, és a süketek párbeszéde kifejezéssel illethető.

Mindenki a magáét mondja, és képtelen a minimális empátiára, nem érti meg, hogy a másik mit mond, és azért, hogy az előítéletei megmaradjanak, képes a saját érdekeivel szemben végzetesen vaknak bizonyulni. Az ilyen embert nem lehet kirángatni a meggyőződéséből, bele van zápulva a saját meggyőződésébe. Az ilyen viselkedés aránylag huzamosabb idő óta tapasztalata az emberiségnek. Nem mondhatom rá, hogy csak annak a korszaknak a jelensége, amikor írtam.

Ami színházban látható, az általában több emberhez eljut, mint a regény, a vers vagy akár írott formában a darab. De mondjuk a Széljegyet látja egy alkalommal a Kamrában száz ember.

Kilencven.

Bocsánat, túlbecsültem. Milyen hatása lehet ennek?

A drámák hatása Arisztotelész szerint a katarzis szóval írható le. A katarzist nem tudjuk pontosan lefordítani, de valami olyasmit jelenthet, hogy a részvét felkeltése, a beleérzés megtapasztalása.

A nézőt kirángatja saját magából, és a közösség részévé teszi. Ha ez sikerül, az nagy dolog.

A színházban az ember eleve egy közösség részeként viselkedik, nem magányosan fogadja be a produktumot, mint egy regényt olvasva, már-már nem egészen önmaga, amikor jelen van a színházban. Ha végigmegy egy más emberekről szóló folyamaton, és ez érzelmeket kelt föl benne, lelkileg megerősödhet. Azt látja, hogy nincs egyedül a saját bajaival, mások is kerülnek hasonló helyzetbe. Ezáltal az egyén magánya oldódik. Ennél többre egy műalkotás nem nagyon számíthat. Schiller azt mondta, hogy a színház erkölcsnemesítő intézmény. Én ebben nem hiszek, de azt, hogy erőt lehet vele adni az embereknek akár tragédia, akár komédia játszása révén, magamon is tapasztaltam, és tapasztalom a nézőkön is.

Akkor is, ha, mint például a Kőbéka című regényedben leírod, nagyjából reménytelen a helyzet, nem igen van jövő, nyilván nem véletlenül a helyszín a Záp nevű község, erről akár egész primitíven a záptojásra is asszociálhatunk, vagyis hogy minden romlott. Ha ezt állítja egy mű, akkor is tud erőt adni?

Szerintem igen. Nem én vagyok az első, aki negatív utópiát ír. Nekem Swift annakidején nagyon sok erőt adott. Lehetővé tette, hogy az emberiség bajait kívülről lássam, és mulassak rajtuk. Lehetővé tette, hogy felülről nézzek valamire, amiben egyébként nyakig benne vagyok. Lehetővé teszi, hogy az ember látomásszerű képekben lássa meg önmagát. Mindebből a játékosságot nem szabad kivenni. Ha az ember szatírát ír, mint én a Kőbékában, akkor abban benne van a szabadság: a viszonyok lehetővé tették, hogy eljátsszam mindenféle lehetőségekkel. József Attila kívánta: „játszani is engedd!”, mert szabad akart lenni. Ha együtt tud játszani velem az olvasó vagy a közönség, az nagyszerű érzés. Nem olvastam olyan sötét művet, amely, ha jó mű volt, ne töltött volna el örömmel.

És amikor tényleg benne vagy a valóságban…?

Akkor nem vagyok író.

Civilben felhúzod magad, ha megnézed a tévéhíradót vagy a látottak-hallottak már le tudnak peregni rólad?

Megint József Attilával szólva: „okos fejével bólint s nem remél”.

Amikor írok, akkor biztosan remélek valamit, mert dolgozom.

Az nagyon más, mint amikor az ember a tévé előtt ül és bambán, reménytelenül bámul.

És amikor bambán, reménytelenül bámulsz, akkor kikészülsz vagy nem?

Nem szoktam kikészülni, rég túl vagyok az ilyesmin. Lezajlott bennem évtizedekkel ezelőtt. Nem készülök ki semmitől, csak elhűlve nézem, mi minden hülyeségre képes az emberiség. Ettől néha be is indul a fantáziám, és elkezdem valamelyik hülyeséget variálni gondolatban. Hogy is lehetne ezt vagy azt az őrületet még jobban kifacsarni. Persze mindig vereséget szenvedek, a valóság az jobban tekeri, facsarintja a történeteket, mint amire én képes vagyok. De azért néha megpróbálok versenyre kelni a valósággal.

Hogyan látod a mostani magyar helyzetet?

Nem látom nagyon derűsnek. Lehet, hogy ez téged meglep.

Olyan különösebben azért nem.

Nagyon derűsnek nem látom, de hozzá kell tennem, hogy pontosan nem tudhatjuk, mi történik valójában. Elég jól megtanultam, ha másból nem is, de a Fogság című regényemből, hogy amiben az ember nyakig benne van, az nem feltétlenül azonos azzal, ami tényleg történik. Lehet, hogy a miénk csodálatos, fantasztikus nagy korszaka az emberiségnek, és hihetetlen szellemi potenciál működik, miközben mi itt szenvedgetünk és elégedetlenkedünk.

De közben meg azért például azt mondtad, hogy Magyarország lakosainak 40 százaléka nagyon rosszul él…

Ezt aztán bizonyos tévében úgy idézték, hogy 40 százaléka éhezik és hajléktalan. Sosem azt mondom, amit a számba adnak. Azt, hogy 40százalék nagyon rosszul él, meg lehet nézni a statisztikákban. Megnézhető, hogy ki van milyen jövedelmi szint alatt, ki van milyen táplálkozási és lakhatási szint alatt, ezen belül én nem részleteztem, hogy ki a mélyszegény, ki a kevésbé szegény.

Azt is mondod, hogy azért lehet őket ilyen sorban hagyni, mert ők nem szavaznak.

Persze. Ez azonban nem magyar találmány, és nem is mai ötlet. Sose mondtam, hogy ennél rosszabb társadalmi állapot nincsen. Azt is szoktam hangsúlyozni, hogy Magyarország még mindig az ötven legfejlettebb ország között van a világon. Romlottunk néhány helyet az elmúlt években, de még mindig benne vagyunk az első ötvenben. Ezt is szoktam mondani, csak nem nagyon szokták meghallani. Még mindig a fejlett világ részei vagyunk, és a problémáink a fejlett világ perifériájának a problémái. Ha azt nézem, hogy a Csirkefejet, a Prahot vagy a Kvartettet hány földrészen játszották – vagy harminc országban – , akkor annyira kizárólagosan magyarok nem lehetnek, és Törökországtól az Egyesült Államokig nem lehetne bemutatni őket. De bemutatják. Ez azt jelenti, hogy náluk is megvan mindaz, amiről én itt, mint magyar szerző írok.

Mindenütt vannak szegények, kiszolgáltatottak, mindenütt van pereme a nagyvárosnak.

Az én alakjaim, persze, mivel nem tudok a saját kultúrámból kilépni, európaiak. Sose próbáltam meg ázsiai vagy afrikai kultúrákat bemutatni, nem az én világom. Az európai tipúsú reakciókat tudom csak annyira, amennyire felidézni.

És a kultúra helyzetét hogyan látod?

Kultúra akkor is szokott lenni, amikor terjed az írástudatlanság. Még jót is szokott tenni a színháznak, ott nem kell tudni írni-olvasni.

Most ilyen időszakot látsz?

Ilyet látok, persze.

Nálunk jócskán növekedett a színházba járok száma és ráadásul még a fiatalok körében is.

A hat és félmillió eladott jegy őrületes szám, de a pár évvel ezelőtti öt és félmillió is az volt. A térségben magasan mi vagyunk az elsők, még a cseheket is megelőzzük.

Ez attól is lehet, hogy inkább színházban nézik meg, amit el kéne olvasni.

A kultúra nem feltétlenül függ össze az írás-olvasás meglétével. Szoktam idézni Fülep Lajost, aki hihetetlen művelt ember volt. Az 1910-es években, még az első világháború előtt, az egyik esszéjében röviden végigtekinti az emberiség történelmét és azt mondja: meg kell állapítanunk, hogy az emberiség időnként évszázadokon át remekül kibírja kultúra nélkül. Nem ironizált, csak megállapította a tényt. Persze nem gondolom, hogy bármikor kultúra nélkül maradt volna az emberiség, csak az nem olyan tipúsú kultúrában élt, amit nekünk kultúraként tanítanak. Sok minden beletartozik a kultúrába. Néha nem is lehet tudni, hogy egy intézmény civilizatórikus-e vagy kulturális.

Szerinted akkor most mi a helyzet?

Az megy tovább, ami néhány száz éve tart a világban. Ez a modernitás kora, rettenetes veszélyekkel és világháborúkkal megterhelve, amelyben az individuum öntudatra ébredt, de uszulnak az ellenerők, és az individuumot le akarják tiporni. Ez a folyamat néhány száz éve tart, és még néhány száz évig el fog tartani. Kiszámíthatatlan, hogy a művészetet illetően hol, mikor robban ki valami csodálatos.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!