Címke: Schilling Árpád

„Sok türelem és kitartás kell, hogy kikényszerítsük az intézményi szintű változásokat” – nyilatkozta Sárosdi Lilla színésznő a Független Hírügynökségnek, a férjével, Schilling Árpád rendezővel közösen adott párosinterjúban. Arra voltunk kíváncsiak, vajon az általuk itthon kirobbantott zaklatási botrány hoz-e eredményt, a jövőre nézve. Schilling szerint jelenleg semmi nem segíti elő, hogy megszabaduljunk a feudális berendezkedéstől; kizárólag alá- fölérendelt viszonyokban tudunk gondolkodni. A legfőbb tanulság most az, hogy merjük kibeszélni a problémákat, nyissuk ki a szánkat. „Amíg olyan emberek vannak vezető szerepben, akiknek erről is a migránsozás jut csak az eszükbe, addig nem lesz könnyű a megoldás” – véli a művésznő, aki szerint azok, akik az ő színházi előadásukból, amely éppen a kiszolgáltatott emberről szól pornográf jelenetet vágtak össze, szándékosan akartak zavart okozni, pedig egy negyvenéves színésznő színpadi fellépése és egy 18 éves lány zaklatása között nem lehet egyenlőséget tenni. Aki ezt teszi, az egyszerűen hülye.

 

Megtisztítja-e a világot és persze Magyarországot, ez a most végigvonuló vihar?

Sárosdi Lilla
Reménykedem benne. Sok türelem és kitartás kell, hogy kikényszerítsük az intézményi szintű változásokat. Egyelőre az áldozatokra hárul minden felelősség, jó volna, ha ezt a terhet idővel az intézmények vezetői és az állami törvénykezés venné át. Egyelőre nagy a sunnyogás, a hatalommal rendelkezők nem szívesen vállalják föl az ügyet, ezért marad még egy ideig az a kínkeserves helyzet, amelyben nekünk, az elszenvedőknek kell elvinni a balhét.

Ez nem egy egyszeri botrány, nem egy-két konkrét személy perverziója, hanem egy országos jelenség, éppen ezért nem mondhatjuk, hogy unjuk, hogy a csapból is ez folyik.

Akármennyi elkövető van, mind kerüljön elő, csak ez lehet a társadalom érdeke. Aki relativizálja az ügyet, aki az áldozatokat hibáztatja és az elkövetőket védi, az abban a világban érdekelt, amiben kedvükre alázhatják a férfiak a nőket, és általában mindenki mindenkit.

Schilling Árpád
Nem vagyok naiv. Jelenleg semmi sem segíti elő, hogy megszabaduljunk a feudális berendezkedésünktől. Még az értelmiség részéről is azt érezni, hogy ne bolygassuk a fennálló viszonyokat. Orbánt sokan utálják, de önmagukkal csak kevesen néznek szembe. Magyarországon az emberek számára kínszenvedést okoz a köszönet és a bocsánatkérés. Nem akarjuk belátni tévedéseinket, és ezzel fenntartjuk a kibeszéletlen problémák társadalmát. Mivel huszonnégy órában érezzük magunkat lúzernek, ezért úgy gondoljuk, jogunk van visszaélni bármekkora hatalmunkkal, jogunk van revansot venni a többieken. Ez egy primitív állapot, ahol elképzelhetetlen a pozícióval rendelkezők elmozdítása, de még a velük való értelmes és egyenrangú kommunikáció is.

Kizárólag alá-fölé rendelt viszonyokban tudunk gondolkodni, ettől leszünk frusztráltak, gyávák és rosszindulatúak, ezért hibáztatjuk az áldozatot is, mert mennyivel könnyebb lefelé rúgni, mint fölfelé számon kérni.

Megfogalmazható-e már most általános tanulságként, hogy ezek a zaklatások alapvetően a hatalom sáncai mögül érkeznek?

S.L.
Működik a hatalom önvédő mechanizmusa, ami a bevédésről, a korrupcióról, az ügyek eltusolásáról szól. Az áldozatok joggal félnek attól, hogy elveszítik a munkájukat, hogy kiközösítik őket. Feudális nagyurakkal vagyunk körbevéve, akiknek sok minden jár, akár az első éjszaka joga, akár a szereposztó dívány, és generációk sora tette magáévá ezt a rendet.

S.Á.
Én nem szeretnék semmiféle tanulságot megfogalmazni, mert ehhez sokunk közös tapasztalata és véleménye kell.

Nem gondolom, hogy hatalmával csak az él vissza, akinek pozíciója van.

Épp ez a jelenség lényege, hogy nem koncentrálódik egy fajta társadalmi csoportra. A pozícióval rendelkező, ráadásul közszereplő elkövetők felelőssége annyiban nagyobb, hogy sokak számára szolgáltatnak valamifajta mintául, és ebben az értelemben a jelenkori magyar politika, ami egyértelműen erőszakos és patriarchális, rengeteget árt a társadalomnak azzal, hogy normaként hivatkozik saját romlottságára.

Önök szerint mennyire osztotta meg az embereket a mostani sorozat, azaz hány százalék kezdte el az áldozatokat védeni?

S.L.
Nincsenek pontos adataim, csak a belső megérzéseimre hagyatkozhatok. Legalább 30-40%-ban éreztem az áldozathibáztatást, a reflektálatlanságot, a rosszindulatot, a primitívséget.

Általam is nagyra tisztelt emberekről derült ki, hogy semmi felelősséget nem éreznek a kialakult helyzet miatt, kizárólag abban látják a problémát, hogy kinyitottam a számat.

Ezek az emberek csak azt tudják hajtogatni, hogy ők soha nem csináltak és nem tapasztaltak ilyet, vagyis ebből következően a jelenség számukra nem létezik, nem az ő ügyük. Remélem, hogy lesznek majd olyanok is, akik nem az áldozatokban keresik a hibát, hanem egy rosszul működő, a hallgatásunkkal fenntartott rendszerben.

S.Á.
Ezt nem tudom megállapítani, hiszen leginkább a saját Facebook oldalamon keresztül követtem az eseményeket. A like-ok száma sem ad valódi képet arról, milyen lehet a társadalom reakciója. Az biztos, hogy jelentős azoknak a tábora, akik érzékelik a problémát, vagyis legalább elgondolkodnak. Normális ember nem gondolhatja, hogy 2017-ben tolerálható nevelési eszköz a vállfa. Ha ezt elfogadjuk, akkor a megszólaló áldozatoknak csak hálásak lehetünk.

Ad-e valamilyen receptet ez a mostani hullám a jövőre nézve?

S.L.
Ha az intézmények magukévá tesznek máshol már bevált protokollokat, és kinyitják a problémát, és nem tabuként kezelik. Reményem abban van, hogy a jövőbeli elkövetők megrettennek, hogy nem olyan könnyű megúszni, kidumálni, és hogy látják, a közösség kiközösíti őket. Nem az áldozatnak kell majd szégyellnie magát, hanem az elkövetőknek.

S.Á.
Amikor valaki megvallja, hogy mit tettek vele, akkor az esetek túlnyomó részében azt kapja jótanácsként, hogy hallgasson, mert úgy jobban jár. Hallottam az utóbbi hetekben nem egy olyan történetet, amelyben szülők javasolták a gyerekeiknek, hogy hallgassanak az őket ért megaláztatásokról. Ebben a környezetben nem lehet számonkérni, hogy egy áldozat hogyan szabadul meg a gyakran évtizedes fájdalmától.

Az intézmények nem állnak készen arra, hogy kezeljék ezeket az eseteket.

Ebben a környezetben kizárt dolog, hogy a botrány és a bulvár elkerülésével lehessen leleplezni nagyhatalmú embereket. Aki a kulturált megvalósulást hiányolja, az nem ebben a világban él. A recept az, hogy első az áldozat!

Nyilván lesznek mindig is ilyen aberráltak, vagy a hatalmukkal visszaélők, és ha lesznek, mit oldott meg ez a sok-sok fellépés a zaklatókkal szemben?

S.L.
Ki merjük ezt mondani, hogy ez van, itt van, velünk és általunk történik. A probléma megoldása idővel változhat. Jelenleg ott tartunk, hogy lefagyott a rendszer, mert nincsenek eszközeinek, kidolgozott védelem. Ebből a konkrét ügyből kiindulva nagyon sok tapasztalatot szereztünk. Kevesebb tabu, merjük kibeszélni a problémáinkat, ne tartsuk magunkban, ne magunkat gyilkoljuk azért, mert valakik semmibe vettek minket, mert megaláztak. Nyissuk ki a szánkat, szólaljunk meg! Ezt tanultuk meg most, és ebből következik minden más.

S.Á.
Hatalmukkal visszaélők mindig is lesznek, de most már olyanok is, akik le akarják őket leplezni.

Önök szerint mi lenne a követendő magatartás, pontosabban van-e valamiféle védelem az ilyen jelenségekkel szemben?

S.L.
Az ország vezetésének kellene kiállnia, mert mindent ránk hagynak. Amíg olyan emberek vannak vezető szerepben, akiknek erről is a migránsozás jut csak az eszükbe, addig nem lesz könnyű a megoldás. Aljas emberek, akik mindent a hatalmuk érdekében használnak. Feudális urak, akik nagy valószínűséggel a saját életükben is ilyen viszonyokat tartanak fent. Ezek a képviselőink nem a szabadságunkat segítik elő, hanem pont, hogy mélyítik a feudális viszonyokat.

Az ő érdekük, hogy legyengítsék a társadalom immunrendszerét, és élősködjenek, mint a rák. Szisztematikus szabadság-irtás, amit végeznek. A hatalom abúzálja a népet.

S.Á.
Minden a civilekre marad. Az ellenzéki pártok is kerülik a témát, ami megint pontosan mutatja, mennyire a Fidesz kódrendszerében élnek. Amiről a Fidesz nem beszél, arról az ellenzék sem. Maga az egyén és a sokaság, mi magunk kell, hogy felvértezzük magunkat. Keményebbnek kellene lenni a hatalmi visszaélésekkel szemben. Egymást kell felvilágosítunk, hogy nem, köszönöm, nekem ez nem fér bele. A valós prevenció, ha maguk a családok képesek volnának erről beszélgetni. Ez azonban a gyerekek nagy része számára nem adatik meg. Az iskolában is tabu a zaklatás, ahogy minden más is, ami igazán fontos volna a fiatalok számára. Tulajdonképpen az a helyzet, hogy aki szerint nem okés a zaklatás, annak most iszonyú erővel azon kell lennie, hogy ne üljön el az ügy, maradjon továbbra is téma a hatalommal való visszaélés.

Kellene-e szigorítani a törvényeinken?

S.L.
A saját tapasztalatomra tudok hivatkozni. Én azért nem tudtam perelni Marton Lászlót, mert a szexuális zaklatások öt év után elévülnek.

S.Á.
Marton László esetében is folytonosan elkövetett zaklatásról beszélhetünk. Egy rutinszerűen űzött tevékenységért csak azért nem lehet perelni, mert a pert szorgalmazó áldozatokkal több mint öt éve történt meg a zaklatás? Ezen érdemes elgondolkodni, azt hiszem. De

nem csak állami törvényekről van szó, hanem az intézmények, munkahelyek stb. belső szabályrendszeréről, a munkavállalók szerződéseiről és így tovább. A kiszolgáltatottságot minden szinten kezelni kellene.

Önök szerint a társadalom felismerte az ilyen ügyekben rejlő veszélyeket?

S.L.
Hálistennek nem csak ezt a veszélyt ismerte föl, hanem egy újszerű párbeszéd is beindult a hatalommal való visszaélés természetéről. Nem csak a zaklatásról, hanem a mindennapi életünket mérgező kisebb-nagyobb visszaélésekről. Az már az értelmiség, a média, az oktatás és az egyéb területek szakembereinek a felelőssége, hogy ez a friss felismerés, ez az új párbeszéd mennyire mélyül el, és mennyire komoly felismeréseket eredményez.

S.Á.
Aki számára elfogadhatatlan a zaklatás, aki el akarja kapni az elkövetőket, aki meg akarja védeni az áldozatokat, az nagy valószínűséggel nem ilyen országot akar magának, amilyenben élünk.

Hogyan lehet kivédeni azokat, akik most csak rákapaszkodnak az ilyen ügyekben rejlő lehetőségekre és egyfajta bosszúként használják ezt a „konjuktúrát”?

S.L.
Ez egy fontos kérdés, de fogalmam sincs. Ugyanakkor természetesnek is tartom, hogy minden ilyen megtisztító erejű folyamatban megjelennek a piócák. De ez semmit sem vesz el az eredeti probléma súlyából.

S.Á.
Én ezt marginális kérdésnek tartom. Aki azt hazudja, hogy áldozat, az nagyobb eséllyel bukik le, mint aki azt hazudja, hogy ő nem elkövető.

Mi lenne a kormány feladata?

S.L.
Normális esetben, ha látja egy kormány, hogy van egy ügy, ami felizgatja az embereket, akkor foglalkozik vele. Ehhez azonban intelligencia és felelősségérzet is kellene. A magyar politikai elit csak a saját politikai hatalmának megszilárdítására használ mindent. A hatalommal való visszaélést a magyar kormány újabb hatalommal való visszaélésre használja fel. Nem érdekük a szabad emberek közössége, csak a kihasználás.

S.Á.
Egy ilyen esetben felül lehetne vizsgálni az intézmények protokollját,

lehetne bátorítani a társadalmi diskurzust, indíthatnának plakátkampányt, beemelhetnék a kérdést a Nemzeti Alaptantervbe, átnézhetnék a törvényi szabályozást, egyeztetéseket kezdeményezhetnének a szakszolgálatokkal és így tovább.

De hát ki vagyok én? Miért nekem, nekünk kell ezzel is foglalkozni? WC-papírt és én viszek a kórházba, törvényeket is én szüljek? Micsoda ország ez már?

Kell-e foglalkozni az iskolákban a jelenséggel, és ha igen, hogyan és mikortól?

S.L.
Nagyon is. Színház-pedagógia, szakértők, egyesületek. Nyílt párbeszéd a tanárok és diákok között. Nem tudom, hány éves kortól, mert nem vagyok szakember. De az iskola azért van, hogy mindenről lehessen benn beszélni. Az az iskola, ahol a diákok nem beszélhetik ki a problémáikat, semmire sem jó.

S.Á.
A hatalommal való visszaélésről korábban is lehet foglalkozni gyerekekkel, de a szexuális természetű ügyeket leginkább akkor, amikor ez őket is foglalkoztatja. Az iskola fantasztikus hely volna arra, hogy a gyerekek közösen fedezzék fel az élet szépségeit, és felvértezzék magukat a nehézségek ellen is. Tök patetikus. Azért, mert az iskolában rendszerint nem ez történik.

Most tényleg minek 18 éves kortól választói jogot és nagykorúságot kapni, ha erre az állam egyszerűen nem készít fel minket rendesen.

Futótűzként terjedt el az az előadásuk, illetve annak egy hatperces részlete, amelyben mindketten pucéran mutatkoznak, sőt Lilla már-már pornográf jelentet mutat be. Arra használták fel egyesek, hogy szembeállítsák a zaklatásról szóló mondandójukat, a szabadosságukkal. Talán érdemes lenne elmondani, miről is szólt az a jelenetsor.

S.L.
A Lúzer pontosan arról a kiszolgáltatott emberről szól, aki egy kis apanázsért felajánlja a hatalomnak a lelkét és a testét, prostituálja magát, hogy munkához, szerepekhez jusson. Sajnos egy részletet kiragadva a kontextusából az egész előadás nem érthető, csak arra alkalmas, hogy engem lejárassanak. Sok példát tudnék felsorolni a világ művészetéből, amelyekben a szexualitás, akár a pornográfia is megjelenik, ezek mindig valamilyen jelenség kiemelését szolgálják, jelentésük, formai keretei vannak. A művészet szabad, ezek szakmai kérdések, és nem szabad őket összekavarni a valósággal. Ezek nem jogi és morális kérdések addig, amíg a résztvevők szabad akaratukból, művészi elhivatottságból csinálják, egyenrangú viszonyok között. Ha ez nem így volna, akkor beszélhetnénk problémáról.

Egy negyvenéves színésznő színpadi fellépése és egy 18 éves lány zaklatása között nem lehet egyenlőséget tenni. Aki ezt teszi, az egyszerűen hülye.

Talán jobban elfogadta volna a társadalom, hogy kinyitom a számat, ha Kossuth díjas vagyok, hiszen sok jelentős díjjal bíró magyar művész volt már meztelen színházban, filmben egyaránt. Én büszke vagyok az előadásra, örülök, hogy ilyen sokan megnézték.

S.Á.
Szakmánkban sokat hangoztatják, hogy fontos a szakma védelme, mégis ebben az ügyben is nekünk kell önmagunkat megvédeni. Pedig ez egy jó alkalom volna a művészetről, a színházról eszmét cserélni, és reagálni arra, ami történik.

Néhányan politikai ügyet kreáltak az esetekből, azt akarván bizonyítani, hogy ennek az oldalnak, a liberális gondolatkörnek a jellemzője az abúzusra való hajlam. Mit üzennek az ilyen próbálkozásoknak?

S.L.
Ugyanazt üzenem, amit a sorosozóknak, a libsizőknek, a migránsozóknak, minden demagógnak, minden aljas mismásolónak, minden cinikus relativizálónak, hogy „Puszilják meg!”