Kezdőlap Címkék Orlai Produkció

Címke: Orlai Produkció

A szerelem himnusza

A franc vigye el, valahogy a történelem, a hatalom, az ostobán értelmetlen rendelkezések még a szerelembe is belegyalogolnak ezen a tájon. Az ember azt hihetné, hogy Leonyid Zorin a Szovjetunióban 1967-ben írt Varsói melódia című darabja ma már poros vacakságnak hat. Hát valahogy egyáltalán nem. Többen megkönnyezik a Hatszín Teátrumban Tompos Kátya és Adorjáni Bálint játékát, Kocsis Gergely rendezését, az Orlai Produkció égisze alatt.

 

Törőcsik Mari és Sztankay István legendás előadása volt ez mindössze egy évvel az ősbemutató után, a Katona József Színházban. A beszámolók szerint ez jelentette filmes sikerei után Törőcsik színpadi színésznőként való elfogadásának egyik fordulópontját. Ifjúkoromban Pogány Judit és Koltai Róbert játszották elementárisan Kaposváron. Emlékszem, akkor én is erőteljesen könnyeztem. De mi ez, valami szirupos giccsparádé? Csipetnyi van belőle abból is, de remek színpadi érzékkel adagolva. A körülmények által széttaszajtott szerelmesek históriája mindig megható. A Rómeó és Júliát is meg lehet könnyezni. Shakespeare leginkább mélyenszántó mondatokból építkezik, Zorin gyakran közhelyekből. Mégis, vagy tán ezért is, nagyon emberi. Enyhén hatásvadász, amihez fölöttébb ismeri a színpadi hatásmechanizmust. Meg ismeri a szerelmesek lelkét, és a zordon valóságot, amit nem nyersen „tálal”, hanem romantikusan, kicsit megédesítve, ostyába csomagolva, ugyanakkor azért korképet rajzolva. A darabot nevezik a szerelem himnuszának. Szórakoztató. Alapjában véve könnyen csúszó, olykor édeskés, de ez az édeskésség azért kesernyés is. Érződik, hogy egyáltalán nem minden fenékig tejfel, hogy a magánéletbe is behatol a hatalom, ott is képes szétverni sok mindent, és hát úgy tűnik ez sajnos egyáltalán nem a régmúlt, így aztán ez nem avult el.

Orlai Produkció

Kocsis Gergely rendezőnek esze ágában sincs aktualizálni bármit is. Nem és nem, ez az a régi szép, fájdalmasan pityergetős történet, amiben a háború után, 1947-ben, egy lengyel, Moszkvában énekelni tanuló zeneakadémiai hallgató lány, és egy orosz borász fiú örökre egymásba szeretnek, de az egykori bornírt törvények miatt szovjet állampolgár nem vehet el külföldit. A lány pedig tanulmányai után nem maradhat Moszkvában, hiába próbálkoznak, hiába kérvényeznek. El kell szakadniuk, csak tíz év múlva, majd ismét tíz év elteltével találkoznak újra. Menthetetlenül, reménytelenül ott vannak egymásban, de a szerelem nem teljesedik be, és ez minden szakmai siker dacára boldogtalanságot, soha nem múló, fájdalmas hiányérzetet eredményez.

Szép és humoros, ahogy Tompos Kátya és Adorjáni Bálint a megismerkedést eljátsszák. Véletlenül egymás mellett ülnek a Zeneakadémián, a lány a muzsika beavatottjaként, a srác viszont először van itt, inkább csak betévedt valahogy. Chopint hallgatnak, és közben egymásra pillantgatnak. A fiú két tétel között nagy lendülettel tapsra emeli a kezét, a lány rábámul, hogy ugyan ne már, és leveszi, hogy na ennek aztán nem sok köze van a zenéhez, de azért mégiscsak szimpatikus, meg igazán szép szál, snájdig legény. A borász tanuló pedig sűrűn meresztgeti a szemét a zenétől még inkább megszépülő lányra. Elkapják a pillantásaikat, amikor észreveszik, hogy a másik is mustrálgatja őket. Majd egymásba fúródik a tekintetük…

Orlai Produkció

A két színész remekül mutatja meg a nélkülözős, froclizós, zrikálós, de játékossággal, fantáziával gyönyörűvé tett diákszerelmet, ami közben kénytelenek felnőni, és a zord rögvalóra figyelni. Kálmán Eszter díszlettervezőként egy variálható ülőalkalmatosságot állított a középpontba, a tér nagy részét meghagyta a színészeknek. Betöltik a játékukkal. A következő jelenet már tíz év múlva, Varsóban játszódik. Viktor borász konferenciára érkezik. Meglepetésszerűen feltelefonozza Helgát, akinek a férje szól először a kagylóba. Mindketten már házasok, rohamléptekkel mentek előre a pályán, de boldogtalanok. Tompos érzékletessé teszi a nő kiborulását, ahogy a szálloda elé kísérve a férfit beleakaszkodik, könyörgőre fogja, mindent odaadna azért, ha szerelmük megint lángolhatna, De Viktor elhúzódik, félti a karrierjét, egzisztenciáját, megmerevedik, nem mer hatalmasat „ugrani.”

A harmadik jelenet, ismét tíz évvel később, Moszkvában, megismerkedésük helyszínén, ahol Helga koncertezik, ennek a fordítottja. Már elváltak, fuccs a házasságaiknak, most Viktor áldozna fel mindent, de már a híres énekesnő hajszolja a karrierjét. Megint, véglegesen elmennek egymás mellett, miközben egymásnak teremtettek. Finom, rebbenékeny játék ez. Kocsis nyilván sokat segített a vékony mezsgyén való egyensúlyozásban, hogy ne legyen elviselhetetlenül könnyfacsaró, de ugyanakkor legyen érzelemdús, ironikus, gazdag humorú.

Mindenkinek vannak beteljesületlen kapcsolatai. És mind többen vannak olyanok, akik külföldre kényszerülnek, és emiatt ezer és egy szálat kell szétszakítaniuk. Időlegesen? Örökre? Ki tudja? A Varsói melódia óhatatlanul plusz tartalmakkal töltődik fel. Kétségtelenül hat. És minden bizonnyal sikeres lesz.

Művészeti lopások sorozata

Egy nő faképnél hagyja kis gyermekeit, rávágja a férjére az ajtót, és 15 évre eltűnik előlük. Halottnak hiszik. Aztán egyszerre csak betoppan. Na, lesz is ribillió! Erről regél a Nóra II. című darab, amit az Orlai Produkció égisze alatt, a Szentendrei Teátrumban mutattak be.

 

Broadway sikert írt a fiatal, jó orrú szerző, Lucas Hnath abból, hogy belegondolt, milyen lehet Ibsen Nóra című remekművének címszereplője 15 évvel azután, hogy nem tűrve már tovább a férje melletti másodhegedűs szerepet, az egyenrangú fél helyett inkább a szegfű a gomblyukban szeretett, de némileg lenézett funkcióját, ott hagyja a „babaházat”, ahol némiképp mindig döntésképtelen gyerekként kezelték, elindul, hogy önállóan a lábára álljon. Szabadságának az ára, hogy gyerekeitől is meg kell válnia, kérdés persze, hogy bármiéért is megteheti-e ezt egy anya? Nem hűtlen cserbenhagyás-e ez? Nem rideg önzés-e? Nem okoz-e ezzel soha nem begyógyuló sebeket?

Fotó: Takács Attila

Ibsen ezeket a kérdéseket nyitva hagyja drámája végén. Ekkor az a fontos tett, hogy Nóra nem bírja tovább a másodrendűséget, emancipálódni kezd, és emiatt nem tűrheti tovább, hogy az őt egyébként rajongásig szerető férje a házi zsarnoka legyen, ezért „teljes menetfelszereléssel” kiviharzik a házból, és még az ajtót is úgy becsapja, hogy ebből érezhető, ez a szakítás örökre szól.

A drámákat valahol le kell zárni, Shakespeare se írja meg, mi is történik, miután a Hamletben mindenkit lekaszabolnak, ott a hullahegy, oszt kalap-kabát. No, jó, amikor legvégül Fortinbras a színre masírozva szemével végig pásztáz a halottakon, akkor azért a rendezők érzékeltetni szokták a személyiségén keresztül, hogy az eddigieknél jobb, vagy még brutálisabban otromba hatalmat képzelnek el ezután. De azért nem lehetünk semmiben biztosak, ahogy azt sem tudhatjuk, hogy A makrancos hölgy Petruchioja, illetve Katája, akik eddig a férfi és nő ádáz párharcát vívták, miután lecsillapodnak, révbe érve, gyerekek hadát nemzik, elhíznak, és örökös béke vár rájuk, hú, de nagy boldogságban, vagy netán felhorgadnak az indulataik?

Fotó: Takács Attila

Szóval tulajdonképpen, Hnath módjára, minden híres, klasszikus darabot tovább lehetne gondolni. És hát valljuk be, sokat újra is gondoltak. Átvariáltak, átírtak, ötletet loptak, vagy akár egész drámákat kifosztottak. Shakespeare, például a görögöket fosztogatta előszeretettel. Brecht pedig rablótámadást indított Shakespeare ellen, hogy aztán ő is alapos tolvajlás áldozata legyen. A művészet bizony lopások sorozata, és ezt hiába akarja megakadályozni az alapvetően művészettől idegen szerzői jog. Sok tekintetben aki kapja, marja. És bárki bármiből valami jót, érvényeset, hatásosat csinál, akkor azzal sikert arathat. Netán még a „lopáshalmaza” újabb klasszikussá is válhat.

Hnath elcsórja Ibsen lassan 140 éve megalkotott 4 figuráját. Tovább írja őket, nem csupán a szöveg szerinti 15 esztendővel későbbi, hanem naná, hogy sok tekintetben mai emberekre ismerünk bennük. A Galgóczy Judit által rendezett előadásban Kováts Adél Nórája egyszer csak megjelenik az ajtóban. Szakács Györgyi valóságos toalettet adott rá, olyat, amiről lerí a drágasága, amiből rögtön látszik, hogy bőven van mit a tejbe aprítania. Bár kissé félénk, de azért a határozottsága is azon nyomban látható. Egykori dajkája, Bodnár Erika megszemélyesítésben, fogadja. Kettőjük pillanatokon belül feszültté váló beszélgetéséből hamar kiderül, mi az „ábra.” Nóra álnéven sikeres író lett. Könyvbe foglalta ő és a férje történetét is. Műveiben bujtogatja a nőket a férfiak ellen, bőszen házasság ellenes, kiáll a teljes emancipáció mellett. Lényegében, mintha veretes klasszikusról lenne szó, levág egy monológot. A Zöldi Gergely által fordított szöveg viszont nagyon is mai, ahogy a gondolatok szintén azok. A Kováts Adél játszotta Nóra tántoríthatatlan meggyőződéssel, már-már teljesen felénk fordulva, mintha minket is agitálna, valósággal ránk önti a tanait. Úgy gondolja, hogy a házasság megszűnik majd. Abszurdumnak tartja, hogy örök hűséget esküsznek egymásnak a párok, hiszen mindenki változik, 10 év múlva már egyikük sem ugyanaz, ezért másmilyenségükhöz már más passzol… Mondja és mondja a magáét. Lehet harcos szüfrazsettnek tekinteni, de el is lehet mélázni azon, hogy ebben-abban, amit állít, csak van valami. A dajka, aki sajátjaként felnevelte Nóra gyermekeit, a magáét háttérbe szorítva, konzervatív nézeteket vall. Világos, hogy a két ember nem árul egy gyékényen. Összevillannak a szemek, rideggé válnak a hangsúlyok, a viszontlátás öröme gyorsan távolságtartásra vált, számonkérés vegyül a diskurzusba, kínos csendek keletkeznek.

Fotó: Takács Attila

Ekkor állít be, Csankó Zoltán képében, a volt férj, Torvald, akinél nyilvánvaló, hogy máig nem hegedtek be az elvarratlan sebek. Most már két egyenrangú fél vívja párharcát, fújja panaszáradatát, fény derül elhallgatásokra, hazugságokra, apró és nagy galádságokra. A megvilágosodás percei ezek. A heves összecsapáséi, a vádaskodáséi, némiképp a tisztítótűzéi, melynél majdnem megint összemelegednek, már-már felsejlik, hogy akár együtt is maradhatnak, kezük óhatatlanul is összesimul. És szétválik.

Feltűnik még a színen, László Lili alakításában, Nórának az a lánya, aki 3 éves volt, amikor őt is ott hagyta. Nem is emlékszik rá. Nem is értik meg egymást. Miközben felsejlik, hogy Emmy abszolút az anyja lánya, konokságban, önállóságvágyban, nagyon is rá ütött. Állnak a Juhász Katalin által tervezett, egykor tán valamennyire meghitt, de mára üres szalonban, mert mindent kidobáltak belőle, ami Nórára emlékeztetett, és úgy nem értik egymást, hogy tulajdonképpen azonosak a nézeteik.

Hát valahová ide jutottunk egymást nem értésben, mondja Nhath, mondja az előadás. Nóra ismét bevágja maga mögött az ajtót, és biztosak lehetünk abban, hogy már soha, de soha nem jön vissza. Író legyen azonban a talpán, aki megírja, hogy ezután akkor mi is történik?! Mi lesz velük, mi lesz velünk? 

Örömszínház

Máté Gábor volt növendékei felteszik maguknak azt a történelmietlen kérdést, mi lett volna, ha nem színészekké válnak? Ha életük fordulópontjain másként döntenek. A fordulópontok, vagyis a Second life, avagy Kétéletem című produkció kiindulópontjai valódiak. Aztán pedig alaposan meglódul a fantáziájuk, szintén egykori Máté növendék, Dömötör András rendezésében, a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt.

 

Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, az első, legendás Máté osztályba jártak, Ötvös András, Schruff Milán a következőbe. Előbbiek nyaranta, két hétre összejönnek egy-egy elnyújtott osztálytalálkozóra, és valamelyikük életét a középpontba állítva, előadást csinálnak. Az illető rengeteget mesél magáról, majd a megadott szituációkra sokat rögtönöznek. A sikerültebb megoldásokat rögzítik. Többségük lefegyverzően őszinte. Kedvezőtlen dolgokat is közszemlére tesz magáról. Vagy éppen a társai látnak úgy a veséjébe, ami őt is meglepheti, no és persze minket is. Nem kevés a meghökkentő, ütős pillanat. Miközben persze csínytevő rakoncátlansággal, diákos hevülettel, egymást megtréfáló kedvvel, nyilvánvalóan halálra röhögik magukat a próbákon.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

A módszer ezúttal teljesen hasonló. Csak míg eddig a tényekből bontották ki valamennyi szituációt, most csupán az a tény, hogy egyikük rock vagy éppen hollywoodi sztár akart lenni, másikuk orvos, cukrász, pilóta, pap, netán alakulhatott volna úgy, hogy first lady. És akkor már feltételezések, no meg groteszkbe hajló, akár gonoszkodó, kajánkodó, nyelvöltögető elképzelések születnek arról, hogyan is nézett volna ez ki. Mondjuk mi lett volna akkor, ha Kovács Patrícia, akinek tényleg volt egy nagyreményű politikus férje, oldalbordaként feszengett volna kimérten protokolláris fogadásokon. Persze, hogy ezt szurkapiszkálódósan játsszák, hiszen ez a létforma mindannyiuktól a legtávolibb. Kovács bemutatja azt, hogyan iparkodik megfelelni, hiszen szerelmes, és mindent próbál megtenni, de közben azért icereg-ficereg, arcáról lerí, hogy ez nem neki való, kényszeredett a mosoly, hamisak szájából az udvariaskodó mondatok.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Járó túlművészkedi a cukrászkodást. Agyoncsicsázza, felismerhetetlenségig bonyolítja a süteményeket, mindenki kedvenceit pedig dacosan nem készíti. Félreértett művész módjára bukik meg cukrászként. Schruff pedig már egészen fiatalon, úgy tekint a sztárokra, és köztük magára, olyan rózsaszín ködben, idealizált, szimplifikált módon, ahogy azt Móriczka elképzeli. Mészáros jókora kéjjel éli bele magát a tömegek és önmaga által imádott, üvöltő rocksztár alakjába, markáns karikatúrát rajzolva. De ennél is nagyobb sikert arat az önsajnáló színész gúnyrajzával. Ahogy sírós hangon elpanaszkodja, hogy se éjjele, se nappala, akkor kell dolgoznia, amikor más már pihen, nem tud tervezni, mert utolsó pillanatban is ide-oda rángathatják, és mindenkinek kiszolgáltatott, miközben ő nagy energiát feccöl ebbe a munkába, de ezért cserebe csak a vérét szívják, az oltári.

 

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Ötvös is sokat mókázik, például azzal a vágyálmával, hogy pilóta akart lenni, még papírrepülők is röpködnek a színpad légterében. De az ő esetében két dolog is igen komolyra fordul. Az egyik az, amikor szembe fordulva velünk, elmond egy prédikációt, mintha most ő valóban pap lenne. És hát nem feltétlenül azt mondja, ami feltehetően általában elhangzik a szószékekről. Időnként megáll a levegő, ahogy akkor is, amikor arról beszél, hogy műtétre kellett bevonulnia a sokak által rettegett Kék Golyó utcába, amitől annyira félt, hogy mindig elkerülte. Érzékletessé teszi a halálfélelmét, a családjáért való aggódást. Lúdbőröztető, de azért ekkor is van néhány élc, ekkor sem hagyja el a humora, a túlélés egyik legfőbb eszköze.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Tipikus szegény színházat látunk, amit elő lehetne adni akár egy osztályteremben is. Díszlet szinte nincs, a ruhák civileknek tűnnek. Benedek Albert Dömötörrel írta a szövegeket, aki abszolút megbízik a színészekben. És teheti, mert átlelkesítik a színpadot. Megmaradt a diákos hevületük és bájuk, amihez nagy szakmai felkészültség társult. Érezhetően még mindig imádnak együtt játszani. Frappírozzák egymást, amitől megsokszorozódik a játékkedvük. Amikor éppen nincs jelenése valakinek, akkor is rendre ott ül a színpad szélén, és figyeli a többieket. Ennyi év után is kíváncsiak egymásra, sőt gyakran még szeretet is kiül az arcokra, amikor a többieket éppen „akcióban” nézik. Az a helyzet, hogy ők öten, miközben érződik a produkcióba fektetett munka, ott fent a deszkákon örömködnek. És ezt az örömet át tudják ragasztani a hálás publikumra.

Hajrá, előre!

A test és a lélek kizsigerelésével, meg némi csalással, a csúcsra lehet jutni, mondjuk az olimpiai dobogó legfelsőbb fokára. Ehhez meg kell alkudni, akár a saját elveinkkel, hazudni kell, háttérbe szorítani a partnerünket, feladni mindent, és akkor ott állhatunk legeslegfelül, hősökként tekintenek ránk. Lesz pénzünk, hírnevünk, de ott lesz bennünk a rettegés attól, hogy valaki mégiscsak talál valami szabálytalanságot, ha a doppingvizsgálat nem is mutatott ki semmit, akkor is csak megneszelhető valami svindli, és hullhatunk a porba íziben, oda a hú, de nagy dicsőségünk.

Fotó: Orlai Produkció

Karikírozom persze, de leginkább erről regél Jonathan Maitland Tagadj, tagadj, tagadj! című darabja, amit a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt, mutattak be, Szabó Máté rendezésében. A sport körüli őrületről, tébolyult szenvedélyről beszél, arról, hogy sokan az életüket adnák azért, és ezt felmérés is bizonyítja, hogy az ő dicsőségükre szólaljon meg hazájuk himnusza. Hogy ott legyenek fent, fent, legfelül. Ami a mi hősünk, egy rövidtávfutónő esetében, akár egy századmásodpercen is múlhat, hogy ő nyargal-e be ennyivel előbb a célba, amit esetleg már nem is látunk, csak a célfotó mutatja ki. És ezért a nagy felhajtás! Ezért kell gyötrődni, szenvedni, akár a kínok kínját kiállni, pokoli sok nehezen elviselhető, lélekölően monoton tevékenységet folytatni, azért a kis pöttömnyi időkülönbségért!

Fotó: Orlai Produkció

És már régestelen régóta nem lehetünk biztosak a verseny tisztaságában. Nem tudhatjuk, hogy ahogyan az érdeklődés is mesterségesen felturbózott, úgy nem mesterségesen felturbózott-e az a test is, ami ezt a bravúrt végrehajtja. Bár a Lovas Rozi által játszott főhősnőnk azt mondja, hogy ez legalább tiszta sor, az mérhető, hogy valaki előbb sprintel be a másiknál. Ha viszont valaki például Oscar-díjat kap, szavazás alapján nyer, és hát ugye ízlések és pofonok, ez már vitatható. Mondja ezt ő, aki tudja, hogy rafinált módon génmanipulálációt hajtottak rajta végre, amivel abszolút átlépett egy határt. Olyan határt, amire nincs még szabály, mert új eljárásról van szó, így nem is büntethető, mert ami ugye nem ütközik törvénybe, szabályba, az nem megtorolható. Csak hát morálisan totálisan megengedhetetlen, meg nem tudni még hosszútávon milyen veszélyes, adódik is némi vérzés, látásprobléma, és ebből fakadó rémület, de kicsire nem adunk, hajrá előre!

Jonathan Maitland izgalmas, fontos kérdéseket, bizonyos tekintetben létkérdéseket tesz fel, és ezzel nem csupán a sportról szól. Hiszen az, hogy valaki átlép-e egy megengedhetetlen határt, vagy sem, már általános kérdés. Ahogy az is, hogy ezt manipuláció, erőteljes ráhatás, netán zsarolás kényszerétől megtörve teszi-e. Ugyanakkor problémának érzem a darabban, hogy szinte alig van benne cselekvés, ezért az előadásban sem nagyon, azonkívül, hogy néhány szépen kivitelezett, pantomim jellegű futóverseny imitációt látunk.

Fotó: Orlai Produkció

Leginkább szócsata folyik, mondhatnám azt is, hogy ez lényegében egy vitadráma, ami kétségtelenül érdekes, hiszen kiélezett szituációkról vitatkoznak a szereplők, és ettől fel is hevülnek kellőképpen, ami gyakran izgalmas. De szinte törvényszerűen le-leül a produkció időnként, szerencsés lenne, ha több lenne a játszható momentum.

Lovas Rozi remek a lelkét az ördögnek, azaz az edzőjének eladó, mindenáron hatalmas karriert befutni akaró sprinter szerepében. A totális magabiztosságot, és a teljes kétségbeesést, elanyátlanodást, meg a számító rafinériát, és a már-már butaságnak vehető naivitást képes egyik pillanatról a másikra váltogatni.  Ullmann Mónika olyan edzőt testesít meg, aki számára már teljesen természetes, hogy a győzelemhez csalni kell, és hát valószínűleg nem csak a sportban, hanem máshol is. Eljátszik egy csökönyös, megkérgesedett, alamuszi nőt, aki látszólag kedvesen cseveg, miközben, ha kell, abszolút kész a hátba döfésre. Nagy Dániel Viktor az a volt férj, akire a nagy versenylázban nem maradt idő, és tán ezért is, újságíróként akár képes vastagon volt felesége ellen írni. Sztarenki Dóra a feljelentő vetélytárs, aki lehet, hogy tisztán versenyzik, mégis immorális. Ficzere Béla az a vizsgálóbíró, aki bár kilát a szabályok mögül, de mégis csak azok szerint cselekedhet, azaz tehetetlen.

Szóval a rossz nem nyeri el méltó büntetését, jó pedig talán már nincs is. Meglehetősen nyugtalanító!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!