Kezdőlap Címkék Orbán rezsim

Címke: Orbán rezsim

Gábor György: Elmemunka

Szerintem ideje volna annak, hogy a magyar ellenzéki pártok egyes képviselői végre elkezdjenek gondolkodni. Ez az Erasmus-történet a maga összetettségében nagyon is alkalmas volna az elmemunka beindítására.

Az Európai Bizottság döntése nem csak a hallgatókat sújtja a csereprogramok leállításával (Erasmus), hanem az egyetemeket is (Horizont), amelyeket ezáltal sok tízmilliós pályázati lehetőségektől fosztottak meg. Mindez rossz? Nagyon rossz, egyenesen katasztrofális.

Csakhogy!

Az EU továbbra sem fog tankokkal bevonulni az országba, nem fogja „testvéri segítségnyújtás” címén szétlőni a fővárost, s nem fog a Corvin közben vagy a Széna téren heves és elkeseredett harcokat előidézni.

Az ellenzék a lehető legnagyobb hibát követi el akkor, amikor akarva-akaratlan (de inkább akarva) átveszi a velejéig hazug fideszes narratívát, s most magyarság-versenyben próbál beelőzni: igen, nagyon rossz azoknak az alapítványi egyetemekre beiratkozott diákoknak, akik mostantól nem vehetnek részt az Erasmus csereprogramjában,

de talán nem kellett volna hagyni és elfogadni azt, hogy a kizárólagos politikai érdekektől vezérelve átlátszó, korrupt és a tisztességtelenség minden létező formájával kibélelt alapítványi formába izmozhassa át a kiszemelt egyetemeket a mi bölcs pártunk és kormányunk.

Csak halkan mondom: volt példa az ellenállásra, úgy hívták, hogy Freeszfe: oktatók és hallgatók közös, a személyes, a privát egzisztenciális félelmeken a köz érdekében példamutató bátorsággal és elszántsággal túllépő tiltakozás-sorozat, csak éppen a többiek, a gyáván hallgató Rektori Konferenciától az összes többi érintett egyetemig mindannyian eltartott kisujjal, s elegáns távolságtartással, kényelmes fotelből szemlélték az eseményeket, a szolidaritás jeleként pazar elméleti megbeszélést folytatva egy-egy baráti társaság familiáris félhomályában.

Lehet tehát felháborodottan az EB döntését bírálni, a nagy magyar-nemzeti oldal rozzant vádjaira válaszként, mintegy bizonyítandó, hogy az ellenzék is magyar, s a magyar diákok érdekeiért kiáll, nehogy megint és újfent és naponta hatszázszor, hanem érjük el, hogy mostantól naponta csak ötszázkilencvenhétszer üvöltsék ránk leépült, szellem- és intellektus nélküli, ám remekül kifundált repetitív aljasságaikat, hogy ezek nem magyarok, hogy háttérhatalom, hogy dollárbaloldal, hogy idegen szív, idegen érdekek, s lehet önkéntesen, saját erőből vinni a kötelet a kivégzésre, az akasztás úgyis megtörténik, csak éppen vicces lesz, hogy ezek még a kivégző eszközökről is maguk gondoskodtak.

És persze most panaszkodnak az érintett egyetemek, de hiszen van is okuk a panaszra: várhatóan nehezebb idők következnek. És most jönnek a jogvédők, a diákok jogaira kényesek, meg a saját egyetemeik anyagi helyzetéért aggódók, a bátrak, a hősök, akik mernek ellenállni az EB döntésének. Hülye EB!

Csakhogy!

Amikor jól érzékelhetően nehezebb idők következtek, akkor feszes vigyázzállásban várták a nehezebb időket: a totálisan átlátszó, ócska és persze időzített bombaként robbanásveszélyes alapítványosdi végső aláírási ceremóniáihoz maguk készítették oda a székeket, az asztalt, terítővel, virágos vázával és Bíró László József nagyszerű találmányát, a golyóstollakat. Meg sem hallották a legnagyobbak beszédeit, a célt, hogy a tudományt és az oktatást mostantól a „nemzeti” eszme hassa át (hogy micsoda???) az „internacionalista-globalista” eszmeiséggel szemben (hogy micsoda ???), s nem zavart senkit sem közülük az intézményes garanciák hiánya, az átláthatatlanság, a velejéig korrupt rendszer újabb szárba szökkenése, hogy totálisan inkompetens emberek kerülnek az egyetemi alapítványokba, teljhatalommal, közvetlenül bekötve a kormányhoz, az államigazgatáshoz, a fideszes önkormányzatokhoz, a fideszes rokoni, baráti és csókos körökhöz, hogy az egyetemeknek ebbe beleszólásuk sem lehetett, nekik a kuss jutott, cserébe a Karmelitából kinevezettek élethosszig tartó funkcióhoz jutottak, igazi, hamisítatlan politikai komisszárokként, 1-1,5 milliós fizetéskiegészítéssel.

Ámen!

Ez senkit nem zavart. Közben mindenki arról beszélt, hogy ez a rohadt Európai Unió elfordítja a fejét, semmit sem tesz, tizenkét éve lélegeztetőgépen tartja az Orbán-rezsimet, pénzeli a maffiaállamot, meg német autóipar, meg olcsó munkaerő, meg rabszolgapiac, meg így, meg úgy. És Merkel! És ez mind igaz volt, sajnos teljes mértékben. Most meg történni látszik végre valami, igen, fáj, ahogy fáj a köröm alá behatoló tüske, de fáj annak eltávolítása is. Most mindenki a maga bibijét emeli az égnek, s jajkiáltások közepette obégatja: nem, ezt nem lehet, mert ez fáj, de nagyon! És a Fidesszel vállvetve azonnal fegyverbe a közös ellenség, az Európai Bizottság ellenében, ahol ezt a csúnyaságot voltak képesek megtenni. Velünk. Pedig nekünk lenne sok jó ötletünk: igaz, eddig ezekből egy sem jött be, s a tehenek vígan döglenek továbbra is.

S ahogy emlékeim szerint simán és ellenállás nélkül átmehetett az alapítványi forma messziről bűzlő pokoli bugyra, ugyanúgy nem emlékszem arra, hogy például a közoktatásban részt vevő tanárok és diákok tüntetésein, megmozdulásain oly nagyon képviseltették volna magukat az egyetemek, az oktatók és a hallgatók, s az erasmusos jogvédő harcosok.

Pedig ott is a diákokról volt szó: oké, nem az Erasmus csereprogramjával külföldre utazókról, hanem „csak” azokról, akiknek jövője épp az általános iskolákban és a gimnáziumokban csesződik el véglegesen, akiket már az általános iskola első osztályában megfosztanak minden lehetőségtől a felzárkózásra, hogy ezzel egy életre esély és sors nélkülivé váljanak, akiket nem a nagy nemzetközi munkaerőpiacokon zajló versenyekre készítenek elő, tudásból, értelemből, korszerű felkészültségből, önálló, autonóm gondolkodásból, vitakészségből, hanem hittanból, erkölcstanból, testnevelésből és lojalitásból, leginkább a hazai cselédpiacot szem előtt tartva.

És akadnak, akik most azzal állnak elő, hogy minden jó lesz, minden szép lesz és példaértékű, mert megvan a megoldás: az alapítványi kuratóriumokból vonják vissza a minisztereket, államtitkárokat, kormánybiztosokat, polgármestereket, s ezzel minden hófehérré és átlátszóvá bír majd magasztosulni.

Hát egy nagy lófaszt!

Semmi sem magasztosul sehová, inkább még koszosabb, még büdösebb, még alpáribb lesz minden: hiszen ott maradnak azok, akik ezer szállal kötődnek a Fideszhez, nem miniszterek ők, de Lévai Anikó barátnői, a Tiborcz-tulajdonolta bank vezérigazgatói és így tovább, és így tovább, akik nagyon, de piszkosul, de marhára bizonyítani kívánnak, hisz bizonyítaniuk kell, ez a dolguk, ez a kötelességük, ezért kapják az obsitot, az egész még koszhadtabb lesz, de kényelmesen hátradőlhetünk, mert megoldottunk mindent, s nem csak az EU-t, de még magunkat is sikeresen átvertük!

Vivát!

És mi változott? Semmi. A mocsok megmaradt, a rendszer ugyanúgy átláthatatlan, változatlanul nincsenek összeférhetetlenségi szabályok, nincs egyetemi vétójog, nincsenek intézményes garanciák, az alapítványokban továbbra is élethossziglan üldögélhetnek a rendszer- párt- és kormányhű fidesznyikek, sub specie aeternitatis, a politikai idea változatlan, éljen és virágozzék a nemzeti eszméjű oktatás és tudomány, szemben az internacionalista-globalista eszmeiséggel, senkinek nem fáj semmi, ne is fájjon, arra érzékenyek vagyunk, mindenkinek a maga körömalja, egyre nagyobb a gyűlés, a furunkulus, sebaj, sose halunk meg, mit nekem te zordon, és az EB végre szokja meg és tanulja meg, milyen az a hamisítatlan, utánozhatatlan, sokszáz éves Magyar-vándor.

A rezsimmel együtt süllyed el az ország

Az ország jóléte a versenyképes gazdaság és a jól működő állam eredője, period, end of story, mondja az angol. Magyarországon – a félreértések és a romlott propaganda elkerülése végett – ma mindkettő fundamentálisan romokban.

Itt csak a gazdaságról fogok beszélni, mert ezt bonyolultabb – ha nem is túl bonyolult – átlátni, ellenben ha valaki nem látja maga az állam mélységes válságát ma, az minden bizonnyal hülye vagy erkölcstelen. Ami a gazdaságot illeti, kezdjük ott, hogy vállalati tanácsadóként én ismerek az utóbbi évekből kb. ötven magyar tulajdonú céget és kétszáz multi-leányt első kézből, további 30-at, 200-at pedig a publikus adataik alapján. Eleve azért az eltolódás az ismereteimben a multik javára, mert ezek sokkal szívesebben foglalkoztatnak tanácsadókat annak ellenére, hogy eleve jobb állapotban vannak, ami egyszerre szemléleti és cash kérdés. A magyar vállalatok mindkét téren több évtizedes hátrányban vannak az ide betelepült multik anyavállalataival szemben, ami meglátszik a tényleges operációk különbségein is nyereségességben, vállalati kultúrában, a dolgozókhoz való hozzáállásban, a házuk tája rendben tartásában.

Ahogy azt az egyszeri fideszes elme elképzeli, a magyarok képesek egységugrásokkal a Jupiterig jutni, előbb a Holdra, aztán még két-három ugrással mienk a Jupiter (sic itur ad astra in Hungarian). A nagy fenét. Egy több ezer embert foglalkoztató minőségi vállalat felépítése és bizonyított életképessége adott esetben több tízéves munka eredménye, ritkán vannak, akik hamarabb megcsinálják, de azok is támaszkodnak az anyaországaik oktatási, kulturális, technológiai hagyományaira, amelyek kis hazánkban – ebből a szempontból – szintén nem létező adottságok.

A versenyképesség nagy hozzáadott érték mellett eszméletlen mennyiségű gürcölés, gondolkodás, lemondás, okosság és alázat eredménye, semmi köze a magyaros furfanghoz és az összes többi parlagi retorikai fordulathoz, amelyben a hazai ingyenélők részesítenek minket

– nagy pofával, magabiztosan, az isten adta nép meg, amelynek fogalma sincs e téren se semmiről, két kanállal zabálja a királyi út kiméráját. Miközben a saját elszegényedését és reménytelenségét nem veszi észre. De nem, nem a „nép” a hibás (egy bizonyos alapszinten, talán a másiknak való szándékos károkozáson túl), hiszen miért ismernék a hozzá nem értők, hogy kell egy országot vezetni?! Hogy miből lesz – éppen – a versenyképesség?! Ki adjon neki képzelőerőt arra vonatkozóan, hogy miként lehetne másképp, ha eddig is be volt zárva a maga szűk életvilágába?

Miközben a hazai banki költségek az egekben, ahogy az OTP nyeresége is, az MLSZ-elnök (aki ismeretes módon az OTP-t is vezeti) csodálkozik, hogy irdatlan pénzek mennek pocsékba a fociban. Ugyan, hogy lehet ez? Hát talán úgy, hogy itt védi a pénzét, ott herdálja a másokét.

Az átlagos magyar választónak fogalma sincs arról, hogy a közszolgáltatások drámai esése az utak karbantartásától a kórházi állapotokig hogyan függ össze az Orbán-család és környezetének gazdagodásával, a gátlástalan közéleti hazudozással, a nemzet rombolásával és az EU bomlasztásával.

Fogalma sincs, hogy egy ma elvesztegetett év örökre elvész és minden év veszteségeinek bepótolásához három további kell majd a jövőben. Az, akinek minderről már fogalma lenne meg nagyrészt a rendszer kedvezményezettje. Nem mind, de nagyrészt. Ennek megfelelő az ország erkölcsi summája.

Visszatérve a vállalatokhoz, az, hogy a multi idejön és civilizál, idehozza az évtizedeken keresztül felhalmozott tudását, áldás lenne, ha használnánk; különösen mi, akiknek a nemzetképe az etnicista károkozásban érzi a leginkább otthon magát és a XX. századunk sosem begyógyuló katasztrófák sorozatának tűnik, amelyhez nem lehet visszanyúlni pozitív imspirációért és tudásért. Meg lehet nézni ennek megfelelően egy jobb magyar cég és egy átlagos multi-leány közötti különbségeket mindenféle szempontból külcsíntől a belbecsig. Pedig a jobb magyar cég is jellemzően multik beszállítója (olyan, hogy közvetlenül a végfelhasználókig jusson saját márkával a globális piacon, ritka, mint a fehér holló). A különbségek mégis ordítóak. Ahelyett, hogy tanulnánk és alázatosak lennénk, mert az okosság minden szempontból ezt diktálja, a politikai kretenizmus a nagyszájúságot, a hőzöngést és a hazudozást teszi normává.

Minden évvel jobban megérdemeljük a sorsunkat. A nemzet Orbánékkal együtt óhajt elsüllyedni. Meglesz.

Cenzúráznak, cenzúrázgatnak

Lehet azon hosszan vitázni, hogy mi a demokrácia megromlásának, lehanyatlásának, vagy másik oldalról, a lopakodó és/vagy nyílt diktatúra, az autokratikus rendszerek kiépülésének első lépése, viszont egy biztos: a sajtószabadság korlátozása, a média-rezsim politikai kiszolgáltatása, alárendelése, szelektív marginalizálása, a központi cenzúra bevezetése, a kezdetben még szemérmetes, lopakodó diktatúra jele.

Nem ismerünk olyan diktatúrát, legyen az jobb- illetve baloldali, melyben a szabad és független sajtó lenne a jellemző, és nem ismerünk olyan liberális, autentikus, tisztességet demokráciát, amelyben ne működne a média szabad piaca, a gondolatok és vélemények szabad kifejezése, ütköztetése, a médiapluralizmus.
És rögtön szögezzük le, a médiaszabadság, és pluralimus sehol sem jelent abszolut függetlenséget, vagy teljes szabadságot, arra vonatkozik, hogy az újságírók, a nyilvánosságban megszólalok, szabadon, saját lelkiismeretük szerint írhatnak/beszélhetnek, közvetíthetnek tartalmakat, stb. És ezért semmiféle retorziót nem kell átéljenek, sem egzisztenciájukat, sem szabadságukat, sem életüket nem kell félteniük. A médiában dolgozókat, csak saját lelkiismeretük, és a média éthosza, deontológiai szabályai kötelezik, a szakmai korrektség, és tisztesség, a politika nem szólhat bele a szerkesztőségi politikába, nem kötelezheti azt bármilyen, általa nem kívánt dolog megtételére, nem cenzúrázhat. A sajtószabadság viszonyai között a médiák partnerei a politikának, sőt azt monitorizáló, és bizonyos értelemben kontrolláló ellensúlya a politikai kommunikációnak, őszinteségénél, igazságra való érzékenységénél, a tények iránti elkötelezettsége és a korrekt tájékoztatás eszméjének fenntartása, stb., okán.

Nagyon egyszerűen, de frappánsan fejezi ezt ki a régi jó vicc, miszerint: “mi a hasonlóság, és mi a különbség a nyugati és a (volt)szocialista újságíró között? Mindkettő szabadon leírhatja, amit gondol, de az előbbi szabad marad utána is!“

A liberális demokrácia leépítése a média és a mindenféle szabadságjogok szűkítésén át történik, a State Censorship 3.0 korát éljük, amikor a média és azok művelői ellen mindent bevetnek és azok „a kormányzatok által kiszabott gátfutásra kényszerülnek – beleértve az adminisztratív, engedélyeztetési, tulajdonosi, reklám, és büntető szabályozásokat is” (Miklós Haraszti, Illiberal State Censorschip: A Must-have Accessory for Any Maffia State, In: Stubborn Structures /Ed. Bálint Magyar/, CEU Press, 2019, 371-384 pp.). Ahogy azt Haraszti Miklós kifejti, a módszeres állami cenzúra az illiberális rezsimekben, mind a négy médiajogot igyekszik elnyomni, felszámolni: a vélemény és szólásszabadságot; az információhoz való jogot; a szabad online kommunikációt, valamint a pluralizmus és sokféleség, a választás jogát. A médiák szabadsága és pluralizmusa túlmutat saját szűk szakmai ambicióin, vagy mint negyedik hatalmi ágnak, saját érdekein, hiszen modellje a többi állampolgári szabadságoknak, civil polgárjogoknak, többek között a művészi és tudományos kutatás szabadságának.
A magyarországi, persze orosz mintára elkövetett, jószerével bedarált médiát a tudományos kutatás, vagy az irodalom – amit szemérmesen kulturkampfnak mondanak – bedarálása követi, egyazon kaptafa szerint. Illúziókat kerget aki azt gondolja, a média szabadságának fölszámolása az állami cenzúra nem fog az egyéb szabadságjogok fölszámolásába torkollni, és ezért szemet huny, ha cenzúrát észlel.
A dolgok, illetve a demokrácia magyarországi és egyre inkább romániai helyzetét tekintve, abban semmi különös nincsen, hogy egy illiberális rendszerben, egy populista politikai mezőnyben, mely az autokrácia irányába halad, az intézmények – és végső soron – az emberek autonómiáját, igen, szabadságfokát szűkíti a rendszer, ez a rezsim természete immár Magyarországon és jószerével Romániában is. A demokratikus játékszabályokat csupa formális kulisszaként kezelő hatalom – emlékezhetünk még a “fülkeforradalom” kifejezésre, mellyel az Orbán rezsim legitimálni igyekezett egyre korlátlanabb hatalmát még a kétezertízes hatalomátvételt közvetlen követően – természetéhez tartozik a szabadságjogok szükítése, furcsább, hogy ezt mintegy természetesként fogadják el néptömegek. És az is meglepő, hogy az elitek sem emelnek szót, illetve végső soron megosztottak és kiszolgáltatottak, és egymás ellen bevethetők, leszalámízhatók, nemcsak a történelemből nem tanulnak, hanem saját korábbi tapasztalataikból sem. Aki ma a hatalom vasszoknyája alól, biztonságban tudva magát, a kicenzúrázottakon kajánkodik, epés megjegyzéseket tesz, sőt gyűlöletkampányokat kezdeményez, nem is holnap, de már akár a nap végére, maga is kegyvesztett lehet.
És aztán, mint rendes csatlós, mint kiszolgáltatott vazallus, a rommagyar politikum, követi az orbánista cenzúra és médiapolitika minden lépését, és igyekszik – megtartva a léptéket – ugyanúgy eljárni a kis rommagyar média-piacon, mint a Fidesz odaát, illetve a hatalmon levő „koalíciós partnerek” Bukarestben. Többszörösen paradox helyzet, és nyomorúságos eljárások, ha nem lenne tragikus, mert mint jeleztem ma ezek, holnap majd mások fogják bevetni a cenzúra fegyverét, és módszeresen leépítik nemcsak a demokráciát, ami amúgy is vékony kulturális jegen csúszkál, hanem annak még a jövőbeni kiteljesítésének a reményét is, amikor a paternalista (parokiális) politikai kultúrának ágyaznak meg, magyarán a diktatúrát támogatják.

A rommagyar média nagy része közvetlen fideszes kontroll alatt, magyarországi alapítvány tartja fönn, stafírozza ki, utasítja, vagy ki tudja mit és hogyan tesz vele – mert be- és elszámolás erről nincs – mint saját birtokkal rendelkezik fölötte. Másik, mint a román, ne is mondjuk közszolgálatinak, hiszen az egy eufemizmus, mint állami (public) média része kénytelen a rommagyar politikai felügyeletet – a rommagyar főcenzor asszony az állami tv felügyelője éppen, férje a háttérember pedig a gazdasági cenzúra fura ura, megbízható talpasok a rádióban és mindenfele, őrködnek a jobboldali, illetve alt right diskurzusokat próbálgatják rajtunk – elviselni, és független média éppen csak mutatóban van. Ha van, azt is fenyegetik, kiszolgáltatott, és a többi, és a többi. Az újságíró szövetség (leánykori nevén, de azt hiszem semmilyen nevet meg nem érdemel a lezüllesztett sóhivatal) a MÚRE, a cenzúra része, és eszköze, és nem az újságírók támasza, érdekeik védője: sem szakmai, sem képviseleti hitele nincsen.
Most a Gáspárik Attila vezette Erdélyi Kávéházat „vették le adásból” ritka pimasz (itt köszön vissza a Finkelstein-i/Habony-i orcátlanság) módon, és minden hiteles magyarázat nélkül, pártutasításra (mintha ugyan egy technikai igazgatócska vagy mi, dönthet ebben és azután magyarázattal sem tartozik), egy olyan közsszereplőt, aki az illető magyarországi pénzből gründolt és működtetett TV (Erdély-TV), alapító tagja. De lekeverték egyik utolsó adását Markó Bélával, a másik tv alapító taggal és közismert politikussal/íróval is, mondvacsinált ürüggyel. Itt nem is Gáspárik személye a fontos – bár úgy tűnik a rommagyar újságírótársadalomnak, feltéve de meg nem engedve, hogy van ilyen, sem ő sem adása nem fontosak – hanem az, hogy az elmúlt évtizedben több száz jeles hazai és magyarországi alkotóval, értelmiségivel, közéleti személyiséggel, de kevésbé ismert érdekes emberekkel is készített kötetlen, jó hangulatú, nézhető műsort ingyen (a pénzhiány örökös takarozója ezért sem érvényes), és most ezzel a lehetősége is felszámolódott ennek a típusú adásnak.
Persze, mit is nyavalygunk kevesen, hiszen ez nem az első és nem az utolsó – akik, ezt hangoztatják, mintha a folyamatos és egyre durvább cenzúrát, megengedhetőnek tartanák, az egyszerit nem – és hát lesz még rosszabb is. Számoltak már föl központi ukázra hetilapot, rugdostak ki és némítottak el Rádiós és nyomtatott sajtós újságírókat, hallgattatnak el riportereket, fenyegetnek és cenzúráznak ki jobb sorsra érdemes média-anyagokat, stb. A kis kiszolgáltatott és fele-más rommagyar média nagyobb dícsőségére a hatalmasok nem átallanak külföldi és bukaresti nyomást bevetni, ha saját erőből nehéz lenne kicsinálni valakit, és közben írtó nagy magyharrschágukat hangoztatva vezetik zsákutcába az egész kis társadalmat, hogy még az se maradjon ki hitelesen és tényszerűen beszámoljon a végről. Hát itt tartunk cenzúra ügyben, és a lejtőnek még nem látszik az alja, a sajtószabadság fölszámolása javában folyik, és mindig kerül ki tapsikoljon ennek, mert már ilyen  a magyar: zokogva vígad és észre sem veszi, hogy miért lesz a dolgok vége a zokogás.

Az ellenzéki közvélemény nem tud szembenézni a rezsimmel és máig rabja az illúzióinak

Az Orbán-rezsim dinamikus diktatúra, amelyben a hatalmi eszközök megválogatását az alkotmányozó többség megtartásának érdeke vezérli.

A sajtó, ahogy az ellenzéki pártok, a bíróságok vagy egyáltalán az emberi jogok, tehát a formális demokrácia intézményrendszere, de az adó- és családpolitika, az oktatás- és külpolitika stb. is mind ebből a szempontból értelmezendők. Viszont ha ebből a szempontból értelmezzük őket, világos, hogy a rezsimet választáson nem lehet legyőzni a nagyhatalmi kontextus most elképzelhetetlen megváltozása nélkül.

Az ellenzéki bábozás és a jól kalibrált, orbánilag gondozott pártrendszerbe vetett illúzió, amelyet láthatóan nem tud elereszteni a közvélemény, az ellenzéki pártok pedig táplálják az „előválasztásokkal”, a TV-kben tett magas röptű fecsegéssel és „utolsó csepp” demonstrációkkal, a rezsim életének szerves része, és tartanak addig, amíg ez hozzájárul a kétharmadhoz, de minimálisan nem veszélyezteti a robusztus (a hatékony ellenzékiséget gátló) többséget.

A „hibrid rezsim” vagy a „kompetitív autoritarianizmus” rendszertani kifejezéseket megtévesztőnek tartom, nemcsak mert azt sejtetik, a politikai versenynek bármi értelme van (holott nincs: ami versenynek látszik, az az ellenállás erejének folyamatos szondázása és elterelése), hanem mert állandósult formákat sugallnak, pedig az orbánizmus lényege a dinamikus változás, a formák applikációja a végső cél, az ellenőrizhetetlen hatalom érdekében. Ez azonban azt jelenti, még messze nem tartunk a végén, és ha majd egyszer tartósan erősödik a nyomás a rezsimen – ami be fog következni a versenyképtelensége, élősködése és az extraktív természetéből következő forrásfelélése miatt – akkor máig még nem alkalmazott eszközökhöz fog nyúlni.

Konszolidálódni nem tud, ennek megfelelően folyamatosan radikalizálódik az eszközök alkalmazásában. Szerintem véres vége lesz.

A NER már szegénységbe fordult; visszafordul-e a pályáján, mielőtt véres rezsimmé válna?

0

A legújabb Eurostat összesítés szerint az életszínvonalat tekintve csak Bulgáriában rosszabb a helyzet, mint nálunk. Ott 54 százalékos az a mutató (a 100 százalék az EU vásárlóerő paritáson mért egy főre jutó tényleges fogyasztásának átlaga), míg nálunk és Horvátországban szintén 62 százalék. Figyelemreméltó, hogy amíg Romániában 2015-ben – amikor Magyarország 63 százalékon állt – az AIC 58 százalékos volt, 2017-re már 68 százalékra nőtt. Kellően tudja értékelni az olvasó ezt a tényt a rendszerváltás korábbi stádiumainak és aspirációinak fényében?! Hogy Románia is megelőzött már minket?

Nota bene, a mindent mindenkinél jobban tudó, mások által irigylendő, világ-köldöke magyar nemzetet? Pedig csak annyi történt, hogy megint kiderült, nincsenek csodák: a NER-t elérte minden központosító, korrupt, hazug, amatőr álmokat kergető rezsim sorsa; a nyugati adófizetőktől érkező hatalmas pénzforrások ellenére is hanyatló pályára került a gazdasági és társadalompolitikai teljesítménye. Nincs ebben semmi különös. Orbánnál okosabb embereknek – akik pl. a kommunisták között voltak – sem sikerült irracionális vágyakból és pszichotikus akaratból élhető országot csinálni.

Budapest hanyatlik

Ha valaki Budapesten jár, de közben ismer nyugati és északkelet-európai városokat, pontosan tudja, hogy Budapest hanyatlik; a NER-lovagok elnyerte, többnyire rossz minőségű, ízléstelen beruházások mellett a régi lakókörnyezet hanyatlik, az infrastruktúra hanyatlik, a városi élet minősége sok évvel ezelőtti állapotokat tükröz. Aki a vidéket is ismeri Budapesthez képest, ott a leszakadás Európától – mivel eleve hatalmas behozni való volt az azonos nagyságú városokhoz és kistelepülésekhez viszonyítva – már behozhatatlannak látszik ebben az évszázadban. Kelet-Magyarország néhány tucat néhány tenyérnyi irdatlan pénzen kistafírozott belvárosán kívül nem létezik a jövő számára.

A NER fokozódó erőszakossága nem véletlen

Torzítja a szemléletet az ellenzék eddigi inkompetenciája, amely az utóbbi néhány napban demokráciákban nem szokatlan akciózásba fordult, de akár a parlamenti, akár az utcai jeleneteket nézzük, ezek mindenről árulkodnak, csak politikai stratégiáról nem. A NER azonban ettől függetlenül megítélhető a jogszabályalkotása és alkalmazása terén: olyan rezsimről beszélünk, amely az egyre többek által belátott és még belátandó kudarcosságát nagy eséllyel vérrel fogja megpecsételni, mert nem tehet mást. Már több éve visszatérően elemzem, hogy Orbánnak nincsen exit stratégiája, amellyel békében, belátva a kudarcait el tudná engedni a hatalmát. Különösen az orosz behatolás – pontosan még nem ismert, csak sejthető – mértékében vélhetően már a döntés sem egészen maradt az ő kezében. Félő, hogy Orbán politikája következtében Magyarország már rabjává vált a nyugati világot bomlasztó olyan konzorcium akaratának, amely akkor is meghatározza ennek az országnak a pályáját, ha adott esetben ez már a vezetői igényeivel sem találkozik.

Orbán és társasága vitán felül állóan a bűnözőké. Az övékénél sokkal nagyobb kaliberű érdekek hálójában, ami a rezsim „normalizálódását” akkor is valószínűtlenné tenné, ha a kudarc belátása megtörténne. Ettől azonban nem lesz okvetlenül nehezebben elzavarható a rezsim, mert most már világos, hogy ez utcai harcok nélkül semmiképpen sem fog menni. Mivel a magyar demokrácia nem demokrácia és nem tudja becsatornázni, politikai döntésekké transzformálni és levezetni a valós társadalmi akaratot, ez az akarat – ahogy folyamatosan erősödik – csak a demokrácián kívül tud majd megnyilvánulni. Fogják majd – hogy már el is kezdték – ezt az akaratot mindennek elhazudni, de annál rosszabb lesz majd a végkifejlet.

Béndek Péter

A tudás üldözésével a magyar nemzet felszámolása eddig ismeretlen fázisba ért

0

Az Orbán-rezsimmel a modern kori magyar történelem (amit csak azért nem bővítek a honfoglalás óta eltelt időszakra, mert nehézzé válik az összehasonlítás) legkárosabb tartós periódusa szabadult az országra. Rövidebb, kivált emberi életekben mérve sokkal károsabb politikai korszakaink voltak ugyan (1914-1918, 1919-1920, 1942-45, 1949-1953, 1956-1963), de ilyen tartós, szívós egyértelműséggel egyik kormányzat sem pusztította a saját népét, annak erkölcsi, tudásbeli és anyagi kompetenciáit – ráadásul, de csak ráadásul, önként és szuverén módon.

A konzervatív igazságosságkoncepciónak való megfelelés minden szempontja hiányzik ebből a kormányzatból: a közösség nem manipulált tudása, a személyek közösségi tudásra vonatkozó kritikájának szabadsága és a kettő reflexív (ugyanakkor multilaterális), a közösség objektív érdekének mérlegelésében megnyilvánuló gyakorlata. A hazai tudás szabályos üldözése, amely már több éve megkezdődött a politikai és eszmei ellenfelek hiteltelenítésével, a közösségi viták intézményes rendszerének rombolásával, a nyilvánosság frontvonalak mögé rendezésével, majd folytatódott – a teljesség igénye nélkül – a közoktatás lezüllesztésével és ma a CEU és az MTA tönkretételében éri el a szellemnek (na, rendben) a magyar történelemben páratlan rombolását, a nemzet elleni szisztematikus hadviseléssel felérő folyamat.

Ez a nemzet jövőjének felszámolásával ér fel

Minden valamennyire értelmes ember tudja, hogy ásványkincsek, tőke stb. híján ennek az országnak hagyományosan a legfontosabb erőforrása az emberi tehetség, tudás, aminek sűrűségére ezen a 93 ezer négyzetkilométeren méltán vagyunk büszkék. (Tegyük most zárójelbe a tehetségeink ugyancsak hagyományos elüldözését, a számolatlan kiirtásukat és a korrumpálásukat, amelyek a fenti dátumokat indokolják.) Ez ellen hadjáratot vezetni valóban a magyar nemzet gyilkolásával, a jövőjének felszámolásával ér fel, ha érti ezt a többség, ha nem. A manipulált etno-demokrácia abszolutizmusa tönkreteszi az emberi szellemet, az ország regenerációjának esélyeit és a maradék erkölcsi tartását.

Ha ebben az országban az óriási többség számára az Orbán környezetének minősége válik nemcsak mércévé (ez eddig is volt), hanem az egyetlen lehetőséggé, mert minden nemzetmegtartó (erkölcsi, szellemi) kiválóság és tudás elé akadályok gördülnek, akkor ennek a nemzetnek semmi esélye nincs a jövőben. Kis szavak ezek a tragikus valósághoz képest.

Béndek Péter

Kornai: egyetlen központból vezérelt államhatalom

0

Orbán rendszere nem mostanában fog összeomlani, de ez se tart örökké, „csak” azt nem tudjuk, mikor és hogyan szűnik meg, de hatékonysága alacsony, teljesítménye egyre csökkenő – mondta Kornai János nemzetközi hírű közgazdász a Klubrádióban.

Kornai János, aki élő műsorban igen ritkán fejti ki véleményét, nemrégiben esszégyűjteményben foglalta össze álláspontját a jelenlegi állapotokról. Az akadémikus, közgazdászprofesszor vitatja azon, évek óta hangoztatott jövendölést, hogy az Orbán Viktor által felépített rendszer össze fog omlani. Ugyanakkor az a véleménye, hogy azt a rendszert alacsony hatékonyság, egyre csökkenő teljesítmény jellemzi.

Nincs szabály arra, hogyan érnek véget az ilyen berendezkedések, de semmi se tart örökké – mondta Kornai. Mint fogalmazott, arra a következtetésre jutott, hogy „csak” azt nem tudjuk,

mikor és hogyan fog bekövetkezni a rendszer vége.

A fennálló berendezkedés mindent a hatalom megtartásának rendel alá, a gazdaságot is – fejtegette Kornai János, aki szerint az ilyen illiberális állam és a piacgazdaság rossz házasság. Szavai szerint olyan szisztémával van dolgunk, amely megtartja a klasszikus törvényalkotási eszközöket, de ezeket is hatalma alá rendelte.

Ez az állam belép a magángazdaságba, de elsősorban nem államosítással, bár ilyenre is volt néhány példa, mondjuk a közműágazatban – mondta Kornai János. Az Orbán-rendszer a „legkényelmesebb” megoldást választja, Fidesz-közeli cégekre hagyatkozik, amelyek a piacgazdaság törvényei szerint megvásárolják azt, amit kijelölnek nekik. Ugyanaz a központosítás, mint az államban.

„Vedd meg a Népszabadságot, és akkor nem kell az államnak beavatkoznia”

– írta le a képletet Kornai János.

A közgazdász szerint egyetlen központból vezérelt államhatalom van Magyarországon, ami felhasználja a kapitalizmus eszközeit.

Kornai János egyetért azzal a jellemzéssel, hogy az autokrácia egyik fontos jellemvonása a szegénység és a vagyoni különbségek növelése. Hasonlóan a Horthy-korszakhoz, a kiváltságosnak tekintett rétegnek hasznára akar válni a mostani berendezkedés is, bár ez a preferált réteg éppenséggel a Fidesz kreatúrája.

Ezt a berendezkedést nem zavarja a szegénység léte, de olyan szinten érdeke tartani, hogy ne legyen lázongás – mondta Kornai János.

Debreczeni: Ez itt egy rablóbanda és Orbán a bandavezér

Debreczeni József ismét könyvet ír a miniszterelnökről, ezúttal az Orbán-rezsim  2010-201? címmel. A nyolc évvel ezelőtti, tehát még a kormányra-kerülés előtt publikált írásban már előre jelezte: autokratikus rendszert fog építeni Orbán, szétzilálja az államhatalmat és a vagyongyarapodásra használja hatalmát, arra azonban nem gondolt, hogy a kormányfő bandavezérként fog működni, illetve, hogy üzemszerűen használják rablásaikhoz az államhatalmat. Most, a novemberben utcára kerül, könyvből az derül ki, hogy megjósolhatatlan meddig marad életben ez a rendszer, bármikor összeroppanhat, de élhet még egy darabig. Debreczeni a Demokratikus koalíció elnökségi tagjaként azt mondja: négy párt között biztosan létrejön az integráció, legalább is a koordinált egyéni jelöltek szintjén; de ma már – a Botka-időszak elvesztegetett hónapjai miatt, kényszerpályán mozognak.

 

Ön kellő ismeretanyaggal rendelkezik Orbán Viktorról, hiszen könyvet is írt róla, ahhoz, hogy megítélje: milyen átalakuláson megy keresztül a miniszterelnök, merre megy ő maga, és milyen irányba viszi az országot?

A 2009-ben írt könyvemben leírtam, hogy a korábbi megnyilvánulásai alapján mi várható tőle, ha hatalomra kerül. Azt írtam, hogy autokratikus berendezkedés fog felépülni, az államrendszert szétzilálják, illetve elfoglalják, és egy hegemonisztikus konstrukció jön létre. Körülbelül olyannak képzeltem, mint amilyen a Horthy-rendszerben, vagy a dualizmus korában alakult ki. Vagyis van egy nagyon beágyazott, mindenféle előnyöket élvező kormánypárt, az ellenzék pedig nem rúghat labdába. Azt is láttam, hogy Tiszához, Bethlenhez, vagy Horthyhoz képest, akik a maguk módján úriemberek voltak, ők egész egyszerűen nem loptak, hogy Orbán más kategória, hiszen ne feledjük, akkor már túl voltunk a tokaji szőlő-, meg a bánya-ügyön is;

Orbán szisztematikusan  saját vagyongyarapodására használja  politikai hatalmát.

De, ami igazán meglepett, hogy ennyire üzemszerűen és szisztematikusan használják az államhatalmat, az adóhatóságon keresztül az ügyészségig; vagyis az üzemszerű rablásnak ez a szintje engem is meglepett. Ilyen volumenben nem számítottam rá, pedig Magyar Bálint már az első Orbán-ciklus idején vázolta ezt a konstrukciót, amelyet ő akkor a szervezett felvilág uralmának nevezett, szerintem túlzással maffiaállamnak. Ami emellett szintén váratlanul ért, a 2014 utáni uszításnak az ugyancsak nagyüzemi művelése. Ehhez foghatót a Rákosi korszakban láthatott utoljára a társadalom. Szintén meglepett, hogy Magyarország, az Európai Unió tagjaként mi mindent engedhetett meg magának. Azt tapasztalhattuk, hogy, amíg a demokratikus mimikri fenntartható, addig szándéka sincs a vezető államoknak beavatkozni, vagy az Orbán-rezsimet kilökni a klubból. A nyílt diktatúrát már biztos nem viselnék el, ezért aztán Orbán sem akar majd kiválni az Unióból, már csak azért sem, mert azzal a működés forrásait, vagy annak a jelentős részét veszítené el.

És az nem lepte meg, hogy mindazt, amit most fölsorolt, ennyire akadálymentesen tudták megvalósítani?

Nem voltak illúzióim; ismertem szociológiai felméréseket a magyar társadalomnak a demokratikus intézményekhez való viszonyához, előadást is tartottam azon adatsorok alapján, amelyek azt bizonyítják, hogyan devalválódott a parlamenttől a sajtóig ezeknek a demokratikus intézményeknek az értéke, így aztán nem is gondolhattam, hogy nagy ellenállásba fog ütközni a rendszer lebontása. Az is kiderült mostanra, hogy a társadalom kétharmad része úgy gondolja, hogy Mészáros Lőrinc Orbán Viktor strómanja, és hogy a miniszterelnök maga is bandavezérként működik ebben a rablásban, ennek ellenére a Fidesz a relatíve leginkább támogatott párt, másként, a legnagyobb kisebbség.

Vagyis a magyar társadalom nem csupán a demokrácia szétzilálását tudja elfogadni, hanem a hatalmon lévők rablásait, a közvagyon fosztogatását, sőt még azt is, hogy helyenként a magánvagyonokba is betörtek.

Mindebből mi következik a jövőre nézve, már ha Orbán Viktor fogja továbbra is irányítani az országot?

Működik egy hatalmi logika az ilyen autokratikus rendszerekben; egyre zártabbá válnak, egyre kizárólagosabb hatalomra törnek. Vegyük csak példaként a sajtót: miként foglalták el a bulvárlapokat, a megyei újságokat, az internetes felületek egy részét, televíziós csatornákat, a plakátpiacot – ezek együttesen azt mutatják, hogy a nyílt diktatúra irányába haladunk. Ugyanakkor az is igaz, hogy vannak ennek nagyon erős korlátai. Az első számú, és ezen biztos meg fognak lepődni, maga Orbán, aki mégiscsak a parlamenti demokrácia viszonyai között szocializálódott, ebben a játékrendszerben vált miniszterelnökké, majd jutott kétharmados hatalomhoz. Kétségtelen, hogy rúg, vág, harap, csíp, mindent megenged magának, bízva abban, hogy a bíró nem látja miként játszik – igaz a bírót is ő maga állítja -, de a parlamentet teljesen kiiktató, a választást sem használó szisztéma nem lenne ínyére való. Még egyszer mondom, neki szüksége van ezekre a keretekre, még akkor is, ha folyamatosan csal.  Ebben a rendszerben tud ő spílerként megjelenni, ennek a gőgje szerintem látható is az arcán.

De ez azt jelenti, hogy a törvényes diktatúra nyugodtan folytatható, azaz olyan rendszer kiépítése, ahol a miniszterelnök számára nem csupán az a megengedett, hogy rúgjon, marjon, csípjen, hanem az is, hogy a szabályokat is állandóan átírja a saját kénye kedve szerint és javára…

Megjósolhatatlan, hogy meddig stabil egy ilyen rezsim. Már most sincs akkora legitimációja, mint amit a fideszesek gondolnak, sokkal inkább beletörődés, tehetetlenség érződik. A közvélemény-kutatások is azt mutatja, hogy már magasabb azoknak a száma, akik kormányváltást szeretnének. Kis János írta, hogy az ilyen autokráciákban elszigeteltnek és magányosnak érzik magukat az emberek, mert félnek. Félnek a hatalomtól, de félnek egymástól is. Ám azt is tudjuk, hogy borzasztó gyorsan tud a felszínre törni az elfojtott düh, az elégedetlenség; láthattuk ezt az internetadó elleni tiltakozás során, de ami még meglepőbb volt, a CEU elleni támadást követően is, pedig tíz emberből kilenc biztosan nem tudta korábban, hogy mi is az a CEU. Szóval az ilyen típusú rendszerek nagyon kemények, ugyanakkor nagyon törékenyek is. Bármikor, bármi előfordulhat.

Most a politikus vágyait fogalmazta meg, vagy az elemző énjét hallhattam?

Talán a történelem tanárét, aki valaha voltam. Újra kezembe vettem William J. Dobson Diktatúra 2.0 című könyvét, amelyben a zsarnokok természetrajzát írja le, és pont azt olvastam benne a minap, hogy a különböző autokráciák bukását vizsgálva arra jutott, hogy a bukás előtti napokban még senki nem sejtette, hogy bekövetkezik a hatalom szétesése. Emlékezzen csak rá, hogy a miskolci pedagógusmozgalomból is pillanatok alatt országos elégedetlenség lett. Vagyis amikor arról beszélek, hogy megjósolhatatlan mi fog történni, az nem egy reménykedés a részemről, hanem józan mérlegelés.

De azért az előbb említett könyvet, a diktatúra bukásáról szólót, csak önmaga biztatására vette elő, nem?

Hogy teljesen konkrét legyek: Az Orbán-rezsim című könyvem befejezésén dolgozom, amit még novemberben fogok kiadni, szóval ennek kapcsán az Orbán-rezsim összefoglaló értékelése lesz az utolsó fejezet és ehhez olvastam újra a könyvet.

Azt mondta az imént, hogy nem ért egyet Magyar Bálintnak a maffia-kormány meghatározásával. Miért nem?

Pontatlannak és célszerűtlennek tartom. Ez ugyanis a saját tagadását magába foglaló állítás, mivel a maffia maga a törvénytelenség, amely az államhatalom ellen dolgozik. A maffia az emberek szemében a nyílt erőszakot, a véres gyilkosságokat jelenti, szóval ugyanolyan túlzás maffiáról beszélni, mint fasisztoid rendszert említeni.

Nem gondolja, hogy bizonyos fogalmakat ma már másként kell értelmezni…Azt akarom mondani ezzel, hogy bizonyos szavak más tartalmat kapnak a demokratikus paraván körülményei között.

A maffiára ez nem igaz. Az egy nagyon speciális szubkultúrára fenntartott kifejezés.

Akkor most maradjunk az Orbán-rezsimnél. Ennek a rezsimnek velejárója, hogy képes szétverni saját ellenzékét is?

A választási rendszer és annak intézményei erre épülnek. Arra, hogy az ő legnagyobb kisebbsége legyen a relatív többség. Segíti Orbánt, hogy kétoldali ellenzéke van, a kétfordulós választás egyfordulóssá tételével pedig olyan lehetetlen helyzetbe hozta az amúgy is széttagolt baloldalt, ami magában hordozza a konfliktusokat, a megegyezések sikertelenségét. Ez önmagában elegendő ahhoz, hogy szétverődjön az ellenzék, de persze vannak olyan gyanúk is, amelyek más módszerekről árulkodnak, de ezekről nekem nincsenek információim. Az, hogy a Fidesz mindenfelé eszközt, az anyagi korrumpálástól a zsarolásig képes felhasználni, ezt el tudom képzelni, ám ezt nem vizsgáltam.

Mi annak a magyarázata, hogy mindenki látja, mit kellene tenni, hogy a Fidesz merre viszi az országot, mégis képtelen az ellenzék hatékony ellenállásra?

El kell felejtenünk azt a plurális erőteret, amelyben 2010-ig működött a magyar politika. Ekkor megrendítő vereséget szenvedett a baloldal, minek következtében a Fidesz megváltoztatta az egész rendszert; a pártfinanszírozástól a nyilvánosságig, az államhatalom célzott felhasználásáig mindent a maga javára fordított, olyan szisztémát alakított ki, hogy focihasonlatot használjak, ahol a Fidesz tizenhat fővel van a pályán, az ellenfél nyolccal, ők állapítják meg a szabályokat, ők adják a bírót, a partjelzőt, menet közben változtatják a szabályokat. És még az is benne van a rendszerben, hogy csak 5-0-s győzelem esetén jár a három pont, hiszen ha nem szerez valaki kétharmadot, akkor az összes közintézmény élén ottmaradnak Orbán kinevezettjei. Divat az ellenzéki pártokat szidni és lesajnálni, meg is értem a haragot, de lássuk be, rettenetesen lejt a pálya. Csak egy példa: a megyei napilapok naponta 450 ezer példányban jelennek meg és mindegyiket egy központból irányítják, a Fidesz akarata szerint. Vagyis, ahogy a sajtóban 90 százalékos fölénybe került a kormánypárt, míg az ellenzék kommunikációs gettóba került, úgy a politikai pártokat is ez a nyilvánosság nélküliség bénítja.

De ez csak eggyel több ok arra, hogy ne ilyen atomizált legyen az ellenzék.

Most akkor előjön belőlem a politikus: a DK 2011 óta a legteljesebb integrációra készült. Sajnos, tudjuk mi történt: jelentkezett egy miniszterelnök-jelölt Botka személyében, aki kijelentette, hogy a Demokratikus Koalíció elnöke nem lehet része az integrációnak, minek következtében egyetlen tárgyalásra sem került sor. Így aztán nem csupán veszítettünk kilenc, vagy tíz hónapot, hanem sokkal rosszabb helyzetben kezdhetjük újra az integrációs tárgyalásokat; ez itt most inkább már kármentésnek nevezhető, mint építkezés. Ezzel együtt, az most már biztosnak látszik, hogy az MSZP-DK együttműködés létre fog jönni, de ez már csak az egyéni körzetekben való jelöltállítás koordinálására korlátozódik. Az is nagyon valószínű, hogy az Együtt és a Párbeszéd is részt vesz majd ebben. A közös lista gondolata végképp elszállt. Viszont az egyéni körzetekben látszik hajlandóság arra, hogy az LMP is néhány helyen beszáll a koordinációba. A Momentum hajthatatlan, ők senkivel nem hajlandóak együttműködni.

Abban egyetért, hogy egy választási vereség kétosztatúvá is teheti a magyar politikai rendszert, vagyis eltűnik a baloldal?

Ha nem lenne integráció a baloldalon, akkor nagyon valószínű, hogy a lengyel forgatókönyv itt is lejátszódna. Amennyiben az említett pártokkal létrejön a koordináció, akkor viszont teljesen kizárt. A DK és az MSZP feltehetően önállóan is bejutna a parlamentbe, ám az integráció létrejöttével a legrosszabb variációban is erős tudna maradni.

A politikusi énje mondatja önnel, hogy lesz együttműködés?

A politikusi és az elemzői egyaránt. Miután az MSZP is túljutott a Botka-időszakon, amikor is erővel akarták dominálni a baloldalt, így nincs más választása a szocialistáknak sem, mint – a jelentős önbizalomvesztést feldolgozva -, tárgyalásos, demokratikus úton megvalósítani az integrációt.

Nekünk egyáltalán nem érdekünk, hogy az MSZP megroggyanjon.

Említette, hogy novemberben megjelenik a könyve; tudna belőle megfogalmazni az olvasóink számára egy tételmondatot, ami jellemezhetné az írása alapján ezt a rezsimet?

Egyetlen mondatban nem tudnám összefoglalni, a legjellemzőbb vonásait viszont igen. Azt például, hogy ez itt egy abszolút egyszemélyi, autokratikus hatalom, egy rablóállam. Idézem a könyvben Szent Ágostont, ő írta a bomló római birodalom helyén keletkező barbár királyságokról, hogy igazságosság nélkül mi egyebek a királyságok, mint rablóbandák. Itt is igaz az állítás: az erkölcs és a jogállamiság széttaposásával lényegében rablóbandaként működik az Orbán-rezsim. Ráadásul az, amit Orbán gazdaságilag és társadalmilag képvisel, az csak a leszakadáshoz vezethet. Amit most tesznek, nem más, mint egy zsákutcában való menetelés. Ebben járkálunk egyelőre mindannyian.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!