Duplát kérek, sőt, dupla duplát, most kell az erő, az energia – sosem látott káoszban kavarog a magyar sajtó, mégpedig annak mindkét oldala, és az örvény hatása alól senki sem fogja tudni magát kivonni. A tegnapi napon annyi minden történt a médiában, amennyi boldogabb korokban egy egész év alatt sem szokott, és bizony nem minden hír egyértelműen jó, sőt.
Hogy a legnagyobb szenzációval kezdjük, eladták a Népszavát. Éspedig Puch László adta el, aki már korábban is gyászos szerepet játszott a Szabad Föld átjátszásában a KESMA médiumai közé – akkor szűnt meg a Vasárnapi Hírek is, ezzel a mozgással kapcsolatban. De lássuk, mit mond erről maga a Népszava? Mert kibocsátottak egy szerkesztőségi nyilatkozatot az ügyben.
„Elkötelezett befektető érkezett a Népszavához, a piacvezető országos napilap így biztonságban működhet és fejlődhet a jövőben – jelentette be Puch László, hogy megválik az újságtól, melynek kiadóját a Horizont AG nevű érdekeltségén keresztül birtokolta. A Népszava új tulajdonosa Leisztinger Tamás egyik cége, a Proton Trade Zrt. Amint az már ismeretes, a Horizont AG 2016-ban vette át a Népszavát. A szerkesztőség kibővült a Népszabadság és a Magyar Nemzet volt újságíróival, a lap megduplázta példányszámát (hétköznaponként mintegy 21 ezren vásárolják meg, szombatonként pedig körülbelül 25 ezren), a napilappiac vezető szereplőjévé vált, hitelessége megkérdőjelezhetetlen, információit rendszeresen szemlézik. Átalakult az online felülete is – a nepszava.hu érdemi szereplője lett a hírversenynek. „Hogy ezt megvalósulhasson, koncentrálnunk és bővítenünk kellett a forrásokat. Ennek érdekében váltunk meg a többek között a Szabad Földet megjelentető kiadónktól, illetve a Népszava mellékletévé formáltuk a Vasárnapi Híreket, hogy a szombati lapszám színesebb tartalommal versenyezhessen a hétvégi olvasmánypiacon” – magyarázta a búcsúzó tulajdonos.”
Hát, erről van egy saját véleményem, miszerint tudatos törekvéssel van dolgunk: ugyanis az tudnivaló, hogy ellenzéki sajtó addig lesz, míg lesznek ellenzéki újságírók, márpedig ha a Népszabadság megszüntetésével kezdődő folyamatot nézzük (persze, ez is csak egy nagyobb trend része) azt látjuk, hogy a munkaképes ellenzéki kollégákat valósággal szorítják, nyomják, préselik egyre kisebb és kisebb helyre, most már jószerével csak a Népszava maradt, más nyomtatott, papír alapú lapnál nem kormánypártinak nincs munka, ott viszont akkora a zsúfoltság, mint a Titanic mentőcsónakjában. Magam is évekig voltam a Vasárnapi Hírek külső munkatársa, valamelyest ismerem a helyzetet: és meggyőződésem, hogy soha
nem alakult volna ki ez az állapot, ha 1. az ellenzéki pártok kicsit is foglalkoznak az őket oszlopként támogató sajtó sorsával, 2. ha nem lenne komoly összjáték a színfalak mögött a tulajdonosi szférában – a kormánykörökkel.
Tehát az, hogy már csak egy, igaz, nagy példányszámú ellenzéki napilap van Magyarországon, egyáltalán nem annak köszönhető, hogy a közönség ne szeretné olvasni az ilyesfajta sajtót, annak viszont sokkal inkább, hogy mindenféle gazdasági trükkökkel egymás után megfojtották ezeket a hajdan piaci körülmények között is életképes lapokat, egyrészt önös anyagi érdekből, másrészt azért, hogy az általában olvashatatlan kormánymédiumok teret nyerjenek. Az ellenzéki pártok a sajtótámogatást természetesnek és ingyenesnek tekintik, hiszen azt mondják az újságíró álljon elvi alapokon, ám maguk a politikusok nagyon is gazdasági alapokon állnak.
„Az, hogy megvásároltuk a Népszavát, egyben értékválasztás is – hangsúlyozta Leisztinger Tamás. „Azt szeretnénk” – deklarálta az új tulajdonos – „ha a Népszava a jövőben is az emberről, a mindennapi életről szólna és kiemelten kezelné a szolidaritást. Nemcsak a lap hangnemét kívánjuk megőrizni, hanem a szerkesztőséget is, illetve a megkezdett fejlesztések folytatását is támogatjuk.”
Adja Isten, hogy így legyen – nem áll módomban azt állítani, hogy ez a terv nem válik majd be, ugyanis nem látok a jövőbe, de több, mint harminc év alatt láttam már egyet és mást a magyar sajtóban, és a tulajdonosváltás általában nem szokott jót jelenteni. Először mindegyik új tulajdonos azt mondja, hogy minden marad a régiben, aztán átszervezi az egészet, mert ő a tulajdonos és megteheti, végül pedig örülhet a lap, ha – csökkentett létszámmal – egyáltalán életben marad, és még egy darabig megjelenik. Ez még csak a politikai rendszertől sem függ: több köze van hozzá annak a régi informatikus-közmondásnak, mely szerint „ha működik, ne nyúlj hozzá”. De ha hozzányúlnak, már nem biztos, hogy működni fog… Borúlátó vagyok tehát a Népszava és különösen a kollégák sorsát illetően. De nagyon szeretném, ha tévednék.
Dehogy bontottak, náluk is fő, forr, bugyog az a zavaros lé, amiben úszkálnak. A valaszonline.hu hihetetlen tervekről szerzett tudomást. Hihetetlenek, ugyanis mintha a hatalmassá duzzadt kormánymédia épp felszabdalná saját magát, lemetéli a feleslegesnek tartott testrészeit és kihajigálja az ablakon, egy eszelős öncsonkító rohamában – pedig hát van ennek is oka, mindjárt mondom, micsoda.
Szóval, azt tudta meg a Válasz, miszerint a Figyelő irányváltása után új kormánypárti hetilap indulhat, méghozzá Mandiner címen. Szólnak pletykák a Lokál megszűnéséről és a Metropol újraindulásáról is. Hallani arról, hogy némileg konszolidálhatják az egykor a Lokálhoz hasonlóan a Modern Media Group Zrt.-ben megszületett 888-at – ami pedig alapvetően a legradikálisabb nézetek gyűjtőhelye most. Sőt, az önkormányzati választás után összevonhatják a Ripost és a Bors című bulvárlapokat.
Ne keressünk logikát a kormány médiapolitikájában, ugyanis nincs. Az Echo TV Hír TV-vé alakítása már megmutatta, hogy sem a szakértelemre, sem a nézettségre, olvasottságra, népszerűségre nincsenek tekintettel, de még a gazdasági érvek sem hatják meg őket: lehet, hogy olcsóbb sok kis propaganda-kiadvány helyett kevés nagyot kiadni, ez vitathatatlanul igaz, de az átalakulások, beolvadások náluk rendszerint úgy működnek, hogy a kis hal eszi meg a nagyot, mert az a hűségesebb, lojálisabb. Valószínűbb, hogy – mint a kultúrpolitikai háború esetében is – sok fúzió mögött személyi ellentétek és érdekérvényesítések állnak, például Lánczi Tamás és G. Fodor Gábor között nagyon komoly ellentét feszül, a Századvég Alapítvány miatt, melyet G. Fodor tavaly ősszel egyszerűen elkért a kormánytól és meg is kapott – azért, hogy politikai akciócsoporttá alakítsa, bár korábban sem volt egy békés horgászegylet.
Ez az ellentét azonban nem magyarázza a bulvárpiaci mozgásokat: ott olyan törekvést láthatunk viszont, hogy a sokszor leszerepelt és teljesen hiteltelen Ripost és Lokál csapata talán egy mérsékeltebb, kevésbé lejáratott cím alatt hasznosabban tudja majd kifejteni tevékenységét, csak hát akkor megint a kis hal eszi meg a nagyot – a kisebb, ám lejáratódott szerkesztőség megkapja a nagyobb nevét és eszközeit, hogy az új nevet is fénysebességgel járassa le.
A Mandiner nyomtatott hetilappá alakulása viszont nem friss hír, jó ideje terjed szakmai berkekben. Szkeptikus vagyok a tervet illetően: online lap kinyomtatása eddig még soha, sehol, senkinek nem hozott hasznot, nem voltak sikeresek az ilyen törekvések. Volt például 2013-ban egy POSZT nevű nyomtatott próbálkozás, ami az online lapokban megjelent írásokat tartalmazta szerkesztett formában, de hat szám után elhalt: egyszerűen nem adtak el belőle annyit, hogy fenntartható legyen. Miért? Azért, mert az online sajtó jelentősen eltér a printtől. Egyrészt a terjedelmi határokat nem kell olyan szigorúan betartania, hiszen nincs papír, ami gátat szabna egy-egy írás hosszának, másrészt az olvasó azonnal és kockázat nélkül mondhatja el kommentben a véleményét (és sajnos mondja is). Mármost a Mandiner pont a kommentszekciójáról híres: ha az embert véletlenül ők szemlézik, márpedig tendenciózusan szoktak szemlézni, akár mondatokat is megcsonkítva, akkor a szerző biztos lehet benne, hogy a teljes magyar szélsőjobboldal megtalálja, és nem csak ott, hanem rossz esetben magánlevelezésében is zaklatni fogják. Ezt tapasztalatból mondhatom.
Ez a kommentelési lehetőség adja a Mandiner népszerűségének nagy részét bizonyos körökben – és ha papíralapra költöznek ez vész el.
A másik nagy előnye az online sajtónak az olvasó számára a nyomtatottal szemben, hogy – ingyenes. Napnál világosabb, hogy nyomtatott lapot csak nagyon nehezen lehet ingyen adni, hiszen papír- és nyomdaköltségei vannak, terjesztési költsége is, tehát maximum a támogatott termékek vagy a reklámújságok lehetnek ingyenesek – bár működő gazdaságban ilyent fenntartani sem lehetetlen. Azonban Magyarországon úgy alakult, hogy az online sajtó majdnem minden esetben ingyenes. Ez magyarázható azzal, hogy amikor a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején megjelent, még teljesen más volt a Google hirdetési rendszere, épp 2011 táján változott meg – azelőtt nagyon komoly reklámbevételre lehetett számítani, azután viszont hatalmasat zuhantak az árak, a régi tarifákból Mercedest vett a laptulajdonos, az új tarifákból – enyhe túlzással – gyufát. Igen, de a közönség már megszokta az ingyenes online sajtót és sehogy sem lehetett rászorítani arra, hogy fizessen érte, tehát nem egyszerű dolog mostanság ilyen sajtóterméket fenntartani – megoldható, de nehezen.
Mármost ha a Mandiner papíralapra kerül, akkor pénzt is kell majd érte adni. Majdnem mindegy, mennyi lesz az ára: a mostani semminél az egy forint is végtelenszer több, a nulla és a valamennyi között fényévnyi a távolság, és nem mindenki lesz hajlandó akár egy fityinget is kiadni azért, amit évek hosszú során keresztül ingyen kapott.
Ami nem sok jóval kecsegteti a Mandinert.
De a blogok sincsenek ingyen – az Átlátszó adatai szerint az MTVA-hoz köthető blogok (melyekről indulásukkor azt állították, hogy le fogják tarolni az Indexet és a 444-et forgalmukkal) az elmúlt három évben közel hatvanmillióba kerültek. És ezt a pénzt a szerzők tették zsebre, honorárium formájában, ugyanis a blogoknak a fenntartási költségük minimális. Például a már említett Lánczi Tamás bloggerként szerzett mellékkeresetét még a jól fizetett kollégák is megirigyelhetnék, ugyanis 2017-ben 6,3 millió forintot, 2018-ban több, mint 6,2 millió forintot számlázhatott az MTVA-nak. Egyszerűbben: havi félmilliót kapott a nem túl megerőltető blogolásért. Miközben ez a blogcsoport gyakorlatilag egyetlen, hozzá fűzött reményt sem váltott be – nem csak, hogy nem tarolt a piacon, nem vezető az olvasottságban, de kizárólag viszi a pénzt.
Viszont legalább jó sokat visz.
Egyszer majd talán letisztul, de ha minden így megy tovább, ahogy eddig, meglepően üresnek fogjuk találni a végeredményt.
Nem fog az nekünk tetszeni, annyit mondok.
Új tulajdonosa van a Népszavának – jelentette be a kiadóvállalat pénteken, hírünk élesítése előtt pár perccel.
Azt írják, egy elkötelezett befektető érkezett a Népszavához, a piacvezető országos napilap így biztonságban működhet és fejlődhet a jövőben. Ezt Puch Lászlóra, az eddigi tulajdonosra hivatkozva közölték, aki bejelentette, hogy megválik az újságtól, melynek kiadóját a Horizont AG nevű érdekeltségén keresztül birtokolta.
A Népszava új tulajdonosa Leisztinger Tamás egyik cége, a Proton Trade Zrt.
Puch László cége, a Horizont AG 2016-ban vette a nevére a Népszavát, bár már korábban is a lap közelében volt. A szerkesztőség kibővült a Népszabadság és a Magyar Nemzet volt újságíróival, a lap megduplázta példányszámát (hétköznaponként mintegy 21 ezren vásárolják meg, szombatonként pedig körülbelül 25 ezren), a kiadó közleménye szerint ezzel a napilappiac vezető szereplőjévé vált, hitelessége megkérdőjelezhetetlen, információit rendszeresen szemlézik. Átalakult az online felülete is – a nepszava.hu érdemi szereplője lett a hírversenynek – áll a közleményben.
„Hogy ezt megvalósulhasson, koncentrálnunk és bővítenünk kellett a forrásokat. Ennek érdekében váltunk meg, a többek között a Szabad Földet megjelentető kiadónktól, illetve a Népszava mellékletévé formáltuk a Vasárnapi Híreket, hogy a szombati lapszám színesebb tartalommal versenyezhessen a hétvégi olvasmánypiacon”
– magyarázta a búcsúzó tulajdonos, Puch László.
Puch szerint az adásvétel nem egy ötletszerű döntés, korábban nyilvánosan is jelezte, hogy pénzügyi befektetőkkel szeretné megerősíteni a lapot.
„Már korábban, a Spinoza házban egy beszélgetésen elmondtam, hogy örülnék, amennyiben elkötelezett vállalkozók segítenének azoknak a szervezeteknek és felületeknek, amelyek a számomra fontos, baloldalinak nevezett értékeket vallják. Hadd ismételjem meg: az elkötelezett, tőkeerős befektető itt van”
– mondta Puch László.
„Az, hogy megvásároltuk a Népszavát, egyben értékválasztás is”
– hangsúlyozta Leisztinger Tamás.
„Azt szeretnénk, ha a Népszava a jövőben is az emberről, a mindennapi életről szólna és kiemelten kezelné a szolidaritást. Nemcsak a lap hangnemét kívánjuk megőrizni, hanem a szerkesztőséget is, illetve a megkezdett fejlesztések folytatását is támogatjuk” – tette hozzá Leisztinger.
Én magam nem voltam ott, aminek oka van: nem kedvelem, ha hülyének néznek. Az ilyen beszélgetések ugyan mindig tanulságosak, mindig kiderül belőlük valami az igazsággal kapcsolatban (most is így történt), de soha nem őszinték. Tény, hogy minden interjú ilyen, de az is tény, hogy ezt a sajtóműfajt még akkor találták ki, amikor az emberek nem hazudtak szemrebbenés nélkül, sőt, néha bele is pirultak, ha igaztalant mondtak. Ezt az állapotot modern korunk túlhaladta – de lássuk, mit mondott Puch László, mire következtethetünk ebből és mik lehetnek a következményei?
A beszélgetés mottójának is felfoghatjuk azt, amit magáról állít:
„Én már nem emlékszem semmire. Ha mindenre emlékeznék, már régen messze lennék.”
Hát, hogy mondjam, ez a legkényelmesebb álláspont. Csak Puch esetében az is fontos, hogy mire nem emlékszik.
Például arra a jelenetre, amikor Orbán Viktor állítólag lerendelte volna Hatvanpusztára tárgyalni a Népszaváról, na, arra egyáltalán nem. A magyar sajtótörténetnek erre az ikonikus epizódjára a hatvanpusztai majorságban került volna sor, ahová egy Volkswagen Transporterrel szállították le az egykori MSZP-pénztárnokot egy bicskei parkolóból. Kicsit kémfilmbe illik a dolog, de tudjuk: a magyar miniszterelnöktől nem idegenek a színpadias gesztusok.
Nos, erre a találkozóra Puch László kicsit sem nem emlékszik, sőt, városi legendának minősíti. Egy normális világban hinnék is neki, de annyi lehetetlen, ám valós esettel szembesültem már az utóbbi években, hogy csak csóválom a fejem – főleg a történtek fényében.
Arról, hogy a baloldali papíralapú napilap-piac az elmúlt nyolc évben szó szerint eltűnt. A Népszabadságot eladták majd szétmachinálták, álnok módon megszervezett megszüntetésére az éji homályban még mindannyian emlékszünk, így a piacvezető a Népszava lett (nem kis részben különben a Népszabadság volt munkatársai segítségével). Ezt a Puch vezette „XXI. századi média Kft.” adja ki, több más lappal egyetemben, ide tartozott az eladott Szabad Föld és a megszüntetett, vagyis a Népszavába beolvasztott Vasárnapi Hírek is. Persze, hogy piacvezető a Népszava, ha egyszer nincs már Népszabadság… de nincs már Vasárnapi Hírek sem, a Szabad Föld meg maga sem tudja, mi lesz a sorsa. A munkatársak csak várják a döntést, azóta is várják, hogy a Közép-Európai Sajtó És Média Alapítvány megkapta őket – Puch Lászlótól, aki eladta a legolvasottabb magyar hetilapot.
Saját állítása szerint nem megzsarolták, hanem egy korrekt vételi ajánlatot tettek neki, amit ő elfogadott. A későbbiekben ehhez hozzátette, hogy „megvezették”, ugyanis nem tudott a készülő kormánypárti médiaholdingról, és még a szerződéseket is úgy írták alá, hogy a hetilap eladása egybeessen az alapítvány létrehozásával, ezzel besározva őt. Csak ezt bánja, a lapot egyébként is eladta volna.
„Megtehettem volna, hogy nemet mondok, de nem biztos hogy racionális döntés lett volna, mert lehet rosszabbul járok.”
Így viszont csak a munkatársak és főként az olvasók jártak rosszul.
Azt viszont cáfolta, hogy a kormány kérésére vette volna meg a Népszavát. De hozzátette:
„Ha a kormány ellenezte volna, akkor azt mondjuk, köszönöm, nem.”
Jó uram, hogy is van ez? A kormánynak semmi köze a maga üzleti ügyeihez, kivéve, mikor igen, mert ha nem tetszenek neki, ugyanis akkor visszalép?
Ez a lóláb kilógásának tipikus esete.
Sőt, ennél többet is jelent. Éspedig azt, hogy a Népszava – számos laptársának élete árán – ugyan most piacvezető a saját kategóriájában (meg mert ebben a sportágban más nem is indul), ámde csak addig, amíg a létalapját képező több, mint ötven százaléknyi kormányhirdetés fenntartja. Magyarul: Puch addig tartja életben a Népszavát, míg Orbán Viktornak tetszik.
Nehéz lehet így ellenzéki napilapot írni, csak annyit mondanék.
Aztán meg van ám ennek egy belpolitikai vonzata is. Puch neve ugyanis évtizedeken át annyira összeforrott az MSZP-vel, hogy a mostani beszélgetés magát a pártot is képes hitelteleníteni, ha azonnal el nem határolódnak volt pénztárosuktól, mert kicsit különösen néz ki, ahogy indirekte bár, de nyíltan bevallja a kollaborációt a NER-rel.
És beismerte azt is, hogy a 2006-os kampány során a párt jóval több pénzt költött – egy pénztáros ebben a kérdésben valóban illetékes – mint azt a törvény megengedte volna. Ezt egy mondattal indokolta:
„Ha nem költöttünk volna többet, akkor nem nyerünk, köszönöm szépen.”
Ennek a mondatnak bizony következményei lehetnek.
Amennyiben van egy csepp esze a szocialista párt vezetésének, azonnal el kell határolódjanak tőle, de kétlem, hogy sor kerül erre – bár már most is késő volna, a beszélgetés vége után öt perccel lett volna helye ennek a lépésnek. És tudták, mikor van vége: hiszen jelen volt Mesterházy Attila volt pártelnök és Szakács László jelenlegi MSZP-elnökhelyettes is a Spinozában. Ők tudják mit tesznek – én azt tudom, mit kellett volna tenniük.
De lehet, hogy nekik már mindegy.
„Komoly érdemem van abban, hogy a Népszava a mai napig működik!”
És más lapok nem működésében szintén komoly érdemei vannak.
Egyszer majd, egy nyugodtabb érában érdemes lenne felkutatni összes érdemeit, mindenestől, mert nincs kizárva: rejtett összefüggések tömegére bukkannánk, amelyek a magyar belpolitika alakulásában komoly szerepet játszottak a színfalak mögött. Ezeket most kutatni roppant egészségtelen időtöltés volna, de eljön még az a kor, mikor minden kiderül majd.
De félek, akkor már senki sem fog emlékezni Puch Lászlóra – csak a Népszabadság, a Népszava, a Szabad Föld és a Vasárnapi Hírek sárguló lapjai tanúsítják majd, hogy volt ellenzéki nyomtatott sajtó is egy időben Magyarországon.
Volt, de egy rejtélyes kataklizma elpusztította.
Hát, azt hiszem, a kávé elfogyott és Puch sem érdemel több szót részünkről.
„Az ügy részleteit nem ismerem, anélkül jogi álláspontot nem tudok kialakítani” – szögezte le elöljáróban a Független Hírügynökség megkeresésére Bárándy Péter, hozzátéve: éppen ezért az ügynek csak általános megítélésére vállalkozik.
Mint fogalmazott: „Az nem tűnik szerencsésnek, ha egy vezető politikus ilyen mértékű ajándékot fogad el egy üzletembertől, kiváltképpen egy olyantól, akinek az ügymenetében jelentős részt foglalnak el az állami megrendelések”.
Mindenesetre a dolog felvethet jogellenességet, ez szerinte egészen biztos.
Egy közszereplőtől, aki ráadásul közhatalom gyakorlója, elvárható a magyarázat arról, hogy Orbán Viktor valóban ajándékot kapott-e, illetve ha nem, akkor kifizette-e az utazás ellenértékét, hiszen ez utóbbi esetben egy szolgáltatást vásárolt, ami jogában áll.
Havasi Bertalan a Népszavának azt nyilatkozta, hogy „Az utazások során a focicsapat tulajdonosának vendége, és ugyanolyan módon utazik, mint a MOL-Vidi FC többi vendége. Ez eddig is így volt, és ezután is így történik majd. Mindez a magyar adófizetőknek egyetlen forintjába sem kerül”. Erre Bárándy úgy reagált, hogy „nincsenek Szentháromság-jelenségek: egy üzletember fizette az utat, s az már más kérdés, hogy ez az üzletember történetesen még valamilyen más funkciót is betölt.” Ami pedig a közpénz-nem közpénz kérdését illeti – a volt igazságügyminiszter szerint
az eredetet tekintve persze közpénzről van szó,
de Garancsi vélhetően nem csak állami megrendelésekből él. Egy azonban biztos: a társadalom joggal vár el érdemi választ a kérdésben – szögezte le Bárándy Péter, hozzátéve: az érdemi válasz természetesen lehet tisztázó, de az további kérdéseket vethet fel.
Az Átlátszó hétfőn megjelent oknyomozó írása nyomán kerestük meg Bárándy Péter. A portál arról közölt írást, hogyan használtak Orbán és a kormányzat holdudvarához tartozó oligarchák, állami cégek vezetői az idén nyáron két exkluzív járművet, egy magánrepülőgépet és egy luxusjachtot Európában.
Arról is képeket készítettek, hogy ugyanez a gép később Mészáros Lőrinc lányát, és a ZTE futballcsapat tulajdonosát hozta Ferihegyre. Drónvideót készítettek arról, hogy Mészáros üzlettársa, Szíjj László, valamint egy kormánybiztos, és Homolya Róbert MÁV-elnök ugyanazzal a luxusjachttal hajókázik az Adrián, amin korábban Mészáros Lőrinc pihent. Térképre tették a luxusjacht és a magánrepülő összes eddigi útját, és kiderült, hogy elég sokszor keresztezték egymást, például az elmúlt két hónapban ötször voltak azonos időpontban Rijekában (Fiume).
A kirobbant ügy kapcsán nyilatkozta a Népszavának Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője a fent idézettet, nevezetesen, hogy Garancsi István fizette a bulgáriai kiruccanáshoz a repülőgép bérleti díját. Mint ismert, Garancsi nem csak a foci iránti szeretet miatt áll közel Orbán Viktorhoz – ő a MOL-Vidi FC labdarúgó-csapat tulajdonosa –, hanem óriási állami megrendelések elnyerője cégei révén, a többi között az építőiparban (Market Zrt.), az ingatlanbizniszben (legutóbb az Andrássy úton vett palotát), vagy éppen a köztéri reklámpiacban (ESMA).
Boldogabb országokban ilyen és hasonló „gyanús” ügyek miatt buknak a politikusok, de legalább a vádemelésig eljutnak a felgöngyölítés során. Egy viszonylag friss – és miniszterelnököt érintő – eset: a rendőrség vádemelési javaslattal továbbította a főügyésznek egy Benjámin Netanjahut érintő nyomozás eredményét, amelyet Orbán Viktor jó barátja ellen azzal a gyanúval indítottak, hogy mintegy egymillió sékel értékben (durván hetvenmillió forint) fogadott el ajándékokat ő és családjának tagjai.
A politikus elismerte, hogy kaptak ajándékokat, de szerinte ez csupán baráti gesztus volt.
Régebbi, de lemondással végződött Christian Wulff német államfő ügye: a 2010-től e poszton lévő politikus 2012 elején mondott le, miután a Hannoveri Ügyészség – példátlan lépésként – mentelmi jogának felfüggesztését javasolta, amiért 2007-ben, még Alsó-szászországi miniszterelnökként tiltott adományt fogadott el. Emellett a vádak kedvező magánkölcsönről, az állami pénzből fizetett nagyszabású lobbista rendezvényekről és a botrányt kirobbantó Bild című napilap megfenyegetéséről is szóltak.
Nem csak Orbán keveredett most ilyen kínos helyzetbe, helyettese Semjén Zsolt ennél is rosszabbul járt: ő feketén-fehéren le is bukott. Mint mi is beszámoltunk róla, Semjén alkalmanként 4-5 millió forintra taksált svédországi vadászatait – első állításival szemben – nem az ott élő rokonok fizették, hanem egy bizonyos Farkas József, akinek az érdekeltségébe tartozik több magyarországi hotel. Érdekeltségei – különösen 2010 után – számos állami megbízáshoz jutottak, és több mint 530 millió forintnyi európai uniós forrást is elnyertek.
Semjén svédországi vadászata kapcsán gyűjtött össze azután az Index a nemzetközi színtérről egy csokorra való hasonló ügyet, közte egy japánt (Akira Amari japán gazdasági miniszter hirtelen lemondott, miután gyanús megítélés alá esett egy japán építőipari cégtől kapott ajándék, illetve adomány); s egy mauritiusit (Ameenah Gurib-Fakim elnök egy hitelkártyát kapott ajándékba egy nemzetközi NGO-szervezettől, amelyet ruhák és ékszerek megvásárlására is használt).
A szerző megállapítja, hogy Magyarországon az elmúlt években egy olyan szerkezetű média-világ alakult ki, amely nem a nyugati demokratikus, hanem a keleti diktatórikus mintákat követi. Ami kialakult, az nem „jobboldali média túlsúly”, hanem a fideszes lakájmédia/propagandamédia túlsúlya, aminek köze sincs a sajtószabadsághoz.
Gál Zsolt szerint a Fidesz vagy netalán Orbán Viktor bírálata ismeretlen az olyan fideszes médiáknál, mint a TV2, az Echo TV, a Ripost, a 888.hu, a Magyar Idők, stb. Röhejes, hogy lassan már kilenc éven vannak hatalmon, de ezek a médiák még mindig az ellenzéket támadják, meg Sorost, az EU-t, stb., szóval mindenkit, csak az Orbán-pártot nem. Pedig lett volna miért bírálni a 2010 utáni Orbán-kormányokat jobboldalról, főleg gazdasági intézkedéseik, a jogállam és a demokrácia leépítése meg a hatalmas korrupció miatt is.
A hírhedt 2015-ös „G-nap” után, Simicska Lajos médiabirodalma pontosan erre állt át, de Orbánék idei újabb választási győzelme után az oligarcha végleg bedobta a törülközőt. A Magyar Nemzet és a Heti Válasz megszűnt, a Hír TV meg visszakerült fideszes kezekbe és újra az állami propagandagépezet részévé vált. Ezzel paradox módon a Magyarországon jobboldalnak tartott Fidesz (valójában nem az) nyírta ki a valódi jobboldali média maradékát.
Másodszor, elmondhatjuk, hogy ezzel a lépéssel a hatalmas túlsúlyba került fideszes médiának esze ágában sincs ellenőrző szerepet betöltenie, lépjen bármit is Orbán, mindig mellette állnak, legyenek akármilyen korruptak, semmi következménye nem lesz, be sem kerül a hírekbe.
Harmadszor, újabb abszurdumként egy olyan médiabirodalom alakult, amelynek nincs szüksége előfizetőkre, olvasókra, nézőkre, hallgatókra. Persze nem árt, ha vannak, de a fő bevételi forrást az állami pénzek jelentik, közvetve vagy közvetlenül. Közvetlenül úgy, hogy Magyarországon a régióban egyedülálló hatalmas állami hirdetési piac alakult ki, adófizetői pénzből „állami hirdetés” vagy a „tájékoztató kampány” gyanánt jórészt fideszes pártpropagandát tolnak és jól megpakolják vele a lakájmédiáikat. Ehhez járul az is, hogy az összes közintézmény kötelezően előfizet a kormánypárti médiára és kötelezően lemondja a független, ellenzéki termékek előfizetését. Közvetve meg úgy, hogy ezeket a médiákat kizárólag fideszes oligarchák és strómanok birtokolják, akik az állammal üzletelve gazdagodtak meg, többnyire uniós pénzből finanszírozott közbeszerzéseket „elnyerve”, így hálából tolhatnak némi pénzt a mellékzsebből vett médiáikba szerezve pár jó pontot a kedves vezetőnél. Emellett a Fidesz-közeli üzleti világ persze nagyon jól tudja, hogy milyen médiákban illik hirdetni és milyenekben nem. De ennél is tovább mennek, a saját holdudvaron kívüli magánszférát is bezsarolják, tudtukra adva, hol illik és hol nem hirdetni. Ellenkező esetben ne számítsanak állami megrendelésre, és a szabályozási környezeten is tud a kormány csavarni…
És végül, negyedszer, a lakájmédiánál dolgozókat nehéz újságírónak nevezni, mert a tartalomról nem szabadon döntenek, hanem a pártközpontból ukázba kapják (gyakran a médiák vezetőin keresztül), sőt sokszor már a cikkek is a kormány propaganda osztályáról jönnek, az „újságíró” így nem is írja őket, csak az adott formátumhoz szerkeszti – tartalmilag nem nyúlhat bele – írja Gál Zsolt a Paraméteren, aki felsorolja mi tartozik a fideszes propagandagépezethez:
Ami a nyomtatott sajtót illeti, itt mára teljes a dominancia a közéleti napilapok piacán egyetlen egy sajtótermék, a Népszava nem része a fideszes médiabirodalomnak. De ez sem nevezhető teljesen függetlennek, mert a tulajdonos, az egykori MSZP-pénztárnok, Puch László egyik cége, aki piaci pletykák szerint fideszes segítséggel vette vissza a lap kiadóját. (2010 előtt Magyarországon Puch-Simicska tengelyről beszéltek az MSZP-s és FIDESZ-es pártpénztárnokokról elnevezve, az elv az volt, hogy 70:30 arányban osztoznak a pártok az állami pénzeken attól függően, ki van épp kormányon és ellenzékben). A Fidesznek is érdeke lehet fenntartani a sajtószabadság látszatát, ennek lehet része a Népszava a rendszeren belül, és pár hetilap: HVG, 168 óra, ÉS, Magyar Narancs – ez utóbbiak nem részei a rendszernek, de úgyis csak elzárt nagyvárosi értelmiségi katakombákban olvassák őket a fogyatkozó előfizetők, akik a büdös életben nem fognak a Fideszre szavazni. Még Putyin Oroszországában is vannak független médiák (Novaja Gazeta, Echo Moszkvi rádió, Dozsgy TV) éppen azért, hogy kitehessék őket a kirakatba, lám nálunk sajtószabadság van, nincs itt semmi probléma…
De akkor nézzük a napilapok piacán mi áll szemben a kérdésesen független Népszavával.
Mivel a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszűnt, ezért kizárólag fideszes lapok fideszes oligarchák és strómanok kezén. Az összes megyei, regionális napilap, főleg Orbán legfontosabb strómanja, Mészáros Lőrinc birtokában. Az ő Opimus részvénytársasága által megvett Mediaworks birtokolt a 19 magyarországi regionális napilapból 14-et, továbbá Orbán kedvenc lapját az országos Nemzeti Sportot, a Világgazdaságot, meg közben még Mészáros megvette az Echo Tv-t is. A TV2-tulajdonos Andy Vajnánál van a Kisalföld és a Délmagyarország, de az egyik legnagyobb bulvárlap a Bors is. A maradék három vidéki napilap (Észak-Magyarország, Kelet-Magyarország, Hajdú-Bihari Napló) az osztrák Heinrich Pecina érdekeltsége, korábban ő zárta be a Népszabadságot és ő adta el a Mediaworks-öt Mészáros Lőrincnek… A megyei lapok esetében nem árt megjegyezni, hogy gyakran 30 ezer feletti példányszámban keltek el, sőt a legolvasottabb Kisalföld 50 ezer fölötti olvasottságával már évek óta a legnagyobb közéleti napilap volt az országos politikai napilapokat is megelőzve.
Az elektronikus médiák piacán sem sokkal jobb a helyzet. Országos lefedettségű független rádió jelenleg nincs.
A televíziók piacán a német tulajdonú RTL Klub az utolsó független bástya országos lefedettséggel, és kritikus (nagyon népszerű) híradókkal. Ott van még az ATV is, csakhogy kevesebb fogyasztóhoz jut el és 2003 óta a protestáns pünkösdista-karizmatikus Hit Gyülekezete mozgalom tulajdonában van, amelyhez az Orbán kormány mindig meg tudta találni az utat, ha akarta. Ezért az ATV az egyház állami támogatásával, az állami hirdetések megjelenésével stb. a rendszer részévé tehető, még ha maradnak is kritikus műsorai és műsorvezetői. Vagy ki lehet szorítani őket a különböző televíziós csomagokból, azok egy részéből. Szemben meg ott áll a teljes „közszolgálati” média (így idézőjelben, mert kormányzati propaganda médiáról van szó), a TV2, az Echo TV és most már újra a Hír TV is. Vagyis gyakorlatilag elég kinyírni az RTL Klubot, és Magyarországon általában véve vége a sajtószabadságnak!
Hogy van-e valóban titkos, vagy letétbe helyezett felvétel, amelyben Simicska Lajos Orbánnak kellemetlen dolgokról számol be, egyelőre nem lehet bizonyosan tudni. A Népszava információját eddig a Független Hírügynökség sem tudta megerősíteni, forrásaink erre kitérő választ adtak. Korábbi ismereteink alapján annyit állíthatunk: Simicska Lajosban volt némi félelem a Fidesz lehetséges bosszújával szemben; nem is önmagát, családjának tagjait féltette. A kormánypárt oldaláról ezt nyilván inkább paranoiának neveznék, szerintük ugyanis semmi oka nem lehetett a hajdani Orbán-barátnak; ő saját magát írta ki a közéletből, elsősorban kulturálatlan magatartásával.
Simicskának, a hírek szerint, súlyosan elítélő véleménye volt a Fideszről, illetve alapvetően Orbán Viktorról, és ennek csak egy valóban bárdolatlan kijelentéssel adott hangot a nyilvánosság előtt, zárt körben a minősítő, otromba kifejezéseken túl egyéb lehetséges személye elleni akciókról is beszélt. Akár igaz, akár nem az oligarcha állítása, félelme, egy biztos: április 8-án végérvényesnek tűnő vereséget szenvedett. Sőt a vereség valószínűségét már a választások előtt belátta; erre utalnak azok az információk, amelyekről a fuhu.hu már korábban beszámolt. Ezek szerint egyfajta egyezség már akkor létrejött Orbán és Simicska között, noha nem személyesen tárgyaltak, de közvetítőkön keresztül kirajzolódott a Fidesz győzelem utáni modus vivendi. Hogy ez így történhetett, ezt a Népszava összeállítása is megerősíteni látszik; az írás szerint Simicska akkor jött rá, hogy elúszott a hajó, amikor a Jobbik sem tudott valamennyi választókörbe számlálókat delegálni. A kétharmados siker után Simicskának esélye sem maradt, hogy céljait valóra váltsa; arról hogy belekényszerült-e, vagy magától döntött úgy, hogy valamennyi üzletétől megválik, megoszlanak a vélemények. Mondjuk úgy: a helyzet alapján mindenképpen belekényszerült az üzleti világból való kivonulásra, de legelősül is a médiabirodalma piacra dobására.
Persze ez a piacra dobás is beszédes, ahogy történt; nem valószínű, hogy keresnie kellett a vevőt. Korábbi üzlettársa Nyerges Zsolt készen állt a vásárlásra, rossznyelvek szerint ő volt a kijelölt vevő. Mégpedig az Orbán által kijelölt vevő. Nyerges, aki ugyan korábban hű társa volt Simicskának, ma jó kapcsolatokat ápol a miniszterelnökkel, amit egy szolnoki pályaavató közös ceremóniájával bizonyítottak is a nagyvilág számára.
Nyerges, mondják forrásaink, egyelőre maga sem tudja, mit fog kezdeni a kezébe került – hullott? – portfólióval, mindenesetre – hogy a számunkra legizgalmasabb üzletágról beszéljünk –az adásvételi szerződés kimondja: működtetni kell a megmaradt médiát. Vagyis ez azt jelenti, hogy Nyergesnek arra nincs lehetősége, hogy bezárja a Hír tv-t, arra persze igen, hogy átalakítsa, politikailag fazonírozza, netán továbbadja. A jólértesültek szerint minden döntés változatlanul Orbán kezében van, és ha ez így van, akkor tényleg maga Nyerges sem tudja, mit fog kezdeni a médiájával. Egyelőre, nagyjából még egy hónapig, a Simicska-féle csapat látja el az irányítási feladatokat.
A Független Hírügynökség próbált információt szerezni arról is, hogy mi az igazság a szintén megszellőztetett amerikai utazások körül. Az állítás ezzel kapcsolatban az volt, hogy a 26 esztendős Ádám fiát Amerikába küldi, akit aztán majd követnek a birodalom további vezetői. A fuhu.hu úgy értesült, hogy Simicska Ádám valóban utazik, mégpedig nyelvet tanulni megy Amerikába. Úgy tudjuk egyelőre nincsenek meg a megfelelő iskolai végzettségei, diplomája, ezért most a legfontosabbnak a nyelv elsajátítását tartja édesapja, ezért küldi az Egyesült Államokba. Arra nézvést, hogy más is elhagyná az országot nem kaptunk megerősítést, sőt ellenkezőleg: a vezetői garnitúrából senki nem akar az Egyesült Államokba költözni. Simicska Lajos, állították forrásaink, végképp nem, róla az a hír, hogy bár szokott utazni, de már tíz kilométerrel a határtól nem érzi jól magát. Úgy látszik neki az a kaland, ahogy mondani szokták, hogy itthon marad.
„Unalmas cím, de törvényes”, „Unalmas cím, azért a cikk érdekes”, „Unalmas cím, nincs benne semmi, amiből baj lehetne” és „Unalmas cím, ez talán megfelel az Ab ízlésének”. A Népszava címlapja jelent meg így hétfőn. A sajtótörténeti szempontból is sajátos megjelenés oka az, ahogyan az azóta bezárt Népszabadság négy éve megjelent írásának végére tett pontot az Alkotmánybíróság szombaton megjelent határozata. Az ügyben egy püspökkel szembeni nyomozásról adtak hírt emígyen: Kényszerítés miatt nyomoznak egy püspök ellen, az írásból pedig kiderül, hogy egy püspöki ülnökkel szemben is.
Az érintettek bíróságra vitték az írást, mondván valótlan állítás, hogy bármit elkövettek volna. A nyomozás ugyanis
A Kúria azonban végső soron elfogadta a cím tartalmát, mert szerinte az írás egészét kell figyelembe venni.
Az Alkotmánybíróság viszont úgy döntött, hogy a cím olyan kiemelt, önálló tartalmi egység, amelynek a személyiségi jogok sérelmére nézve is fokozott szerepe lehet, emiatt
– írja a Népszava.
Az Ab döntése miatt a bírósági eljárást meg kell ismételni, már a határozat figyelembe vételével.
Miként az újság kommentárja írja, a különbség a „rossz” és a „jó” cím között az lenne, hogy „Kényszerítés miatt nyomoznak egy püspök ellen”, illetve Kényszerítés miatt nyomoznak ismeretlen tettes ellen egy ügyben, amelynek a gyanú szerint egy püspök a fő érintettje”. Utóbbit újságíró nem írja le magától.
Népszava
Kordonbontó kavalkáddal indul a parlamenti szezon
A Jobbik új parlamenti frakciójának első „érdemi döntése” volt, hogy a párt képviselői az Országgyűlés alakuló ülésének napján lebontják a Kossuth teret körülvevő kordonokat. „Meggyőződésünk, hogy a nemzet főteréről nem lehet kirekeszteni a magyar embereket, a kormányellenes tüntetőket sem” – hangsúlyozta a Jobbik.
A többi ellenzéki pártnál mintha némi tanácstalanság uralkodott volna. Kérdésünkre, hogy mit szólnak a kordonbontó kezdeményezéshez, csatlakoznak-e hozzá, az MSZP-től első körben nem kaptunk választ.
Gréczy Zsolt, a Demokratikus Koalíció szóvivője csak annyit közölt: hétfőn meglátjuk, lesz-e egyáltalán kordon. Kanász-Nagy Máté, az LMP szóvivője hangsúlyozta: „Felháborítónak tartjuk, hogy újra kordonnal akarják körbevenni a parlamentet.”
Magyar Idők
Fél perc rettegés Orbántól, a diktátortól
A Time magazin hasábjain ezúttal egy amerikai politikai elemző Ian Bremmer hüledezett azon, hogy vajon miért élik reneszánszukat az erőskezű, karizmatikus vezetők a nagyvilágban, Putyintól, Erdoganon és Duartén át egészen Orbán Viktorig.
A szerző szerint a magyar miniszterelnök ezt, az általa negatívnak ítélt pozíciót, a civilek megfélemlítésének és a bevándorlók elleni hergelésnek köszönheti.
Honnan és kiktől szerezhette be a „megcáfolhatatlan” információit Bremmer, valljuk be nem nehéz kitalálni, de sokat mondó, hogy a 444.hu, a hvg.hu, a 24.hu, stb. kéjes örömmel diktátorozza ennek apropóján Magyarország miniszterelnökét.
Remekül működik a nemzetközi ballib információáramlás.
Hab a tortán, hogy a szerző Ian Bremmer ugyanannak az NGO-nak, globális hátterintézménynek, a Külkapcsolatok Tanácsának (CFR) a tagja, amelynek Soros György több éven keresztül igazgatója volt, és a Nyílt Társadalom Alapítványa segítségével létrehozta annak európai leányszervezetét (ECFR). Ennek Magyarországot képviselő(!) tagjai többek között maga Soros György és fia Alexander is.
Hogy milyen kicsi a Világ!
Magyar Hírlap
Puncsisták
(…) A baj most a régi. Az új baloldali politikát olyan szereplők próbálják megépíteni, mint például Gyurcsány Ferenc. Vagy a szocialisták elnyűhetetlen „örökzöldje” és tévés celebje, Horváth Csaba. Gyurcsányt most nem méltatnám, az ő baloldalisága önmaga helyett beszél – majdnem azt írtam, önmaga karikatúrája –, de mi juthat eszébe a baloldal megújulását áhító baloldali állampolgároknak Horváth Csabáról. Első helyen talán az ingyen BKV-bérlet minden fővárosinak. Ha Demszky fájdalmas távozása után a szocialista Horváth ül a helyébe a főpolgármesteri székben, ma már nem lenne Budapesten tömegközlekedés. Vagy ha igen, csődbiztos kezében. Aztán a vagyonbevallása. Amelyből egyszer kifelejtett egy százmilliós tételt, lám a szociáldemokrata feje sem káptalan. Harmadsorban pedig a Demszky-korszaknak az az időszaka, amikor Horváth Csaba felügyeletére bízták az oktatást is. Az eredmény: tizenkilenc szakközépiskola bezárása. A magyar történelem egyik legnagyobb iskolarombolása.
Sorolhatnánk tovább a példákat azokról a baloldalt most megújítani igyekvő politikusokról, akik magukról állították ki a bizonyítványt. Nincs sem karizmájuk, nincs mögöttük politikai teljesítmény, leszerepeltek a választásokon és két választás között is. Hiteltelenek, sőt némelyikük hitetlen is. Még önmagában sem hisz. A politika számukra megélhetés. Ha egyikük, másikuk tök jó fej is. Ez a megújuláshoz édeskevés. Az „útelágazódáshoz” úgyszintén…
