Először az agyakat és a lelkeket erőszakolják meg, majd aztán jön a testi erőszak, mondja Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház igazgatója. Véleménye szerint egy olyan rend van, amiben igazodunk, megfelelünk, elfogadunk olyan dolgokat, amiket nem lenne szabad elfogadni a szakmán belül. Sokkal több az elvtelen, saját magát mindenek fölé helyező, gátlástalan ember, aki kifejezetten a haszonért vagy irigységből cselekszik, csak azért, hogy a másiknak rosszabb legyen.
Ha azt mondom, hogy a Bánk bán előadásával a Nemzetiben eljutottál a beregszászi színház fénykorának színvonalához, akkor ez jólesik vagy megsértődsz?
Nem sértődöm meg. Jólesik. Érzem, hogy – számomra legalábbis – egy fontos előadás született, jó hangulatban, szabadon dolgoztam, egy olyan színházi nyelven, amin szeretek beszélni. Már a Csíksomlyói passió esetében is felszabadultabb volt a munka, el kellett telnie három vagy négy évnek, hogy „meg tudjam zenéltetni” a társulatot.
Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor valószínűleg a szentpétervári Bűn és bűnhődés megrendezése szakította át bennem a gátat. Itthon ugyanis olyan nyomás meg mindenféle támadás volt a munkámmal szemben, hogy a pétervári rendezés kiszabadulást jelentett ebből, és ott úgy éreztem, hogy a helyemen kezelnek.
Bevallom, hogy nem néztem meg ezt a Bűn és bűnhődést, mert némiképp, azok alapján is, amiket az elmúlt időszakban láttam tőled, nem mertem beülni egy öt és fél órás előadásra. De többen ugyanazt mondták, amit te, hogy kiszabadultál az igazgatás és az egyéb nyűgök alól, és az öt és fél órából volt legalább három és fél óra, ami elszállt.
Nem tudom, hogy hány óra volt belőle ilyen vagy olyan, de tény, hogy jó érzés volt egy kiváló társulattal Dosztojevszkijt rendezni. És a végeredményt tekintve is formátumos előadás született, amit egyrészt a pétervári nézők közönségdíjjal jutalmaztak, másrészt az orosz színházi szakma öt kategóriában, többek között a legjobb rendezés és legjobb előadás kategóriájában jelölt az Arany Maszk-díjra, amely a legjelentősebb színházi díj Oroszországban. Ott, ahol évadonként mintegy 7000 színházi előadást mutatnak be. Lehet, hogy az ottani munka lendületét sikerült áthoznom ide is – nyugodtabban, szabadabban dolgozom a Nemzetiben. Az Úri muriról, amit most próbálunk, ugyanezt tudom elmondani.
De azt tudod, hogy ezzel azt is mondod, hogy az elmúlt időszakban voltak részeredmények, de azért közel sem volt minden az igazi.
Ki kellett alakítanunk egy új működési struktúrát, egy új repertoárt, egy új üzemeltetési rendet. Az előadásaink ebből a szempontból nagyon fontosak, ám az egész működési rendszernek csupán egy részét képezik.
Felépítettünk egy igen sokszínű repertoárt, amelynek gerincét most olyan nagy számban játszott előadások fémjelzik, mint például a János vitéz, a Csongor és Tünde, a Tóth Ilonka, a Fekete ég-Fehér felhő, a Szentivánéji álom és a Cyrano, a Részegek, a Psyché, a III. Richárd, már nem is beszélve Zsótér Sándor rendezéseiről. Ezek mind olyan előadások, amelyek nagyon magasra teszik a mércét.
Más nagy színházhoz hasonlóan mi is létrehozunk évente tíz-tizenhárom bemutatót és játszunk 420-450 előadást. Ugyanakkor tavaly több, mint száz előadást fogadtunk be máshonnan. Produkcióinkból több mint hatvan tájelőadást tartottunk, ennek a felét külhoni területeken – tudatos stratégiánk, hogy minél több helyen jelen legyünk, és tágabb értelemben is a „nemzet színházaként” működjünk. És akkor ehhez jönnek még a különféle kulturális rendezvényeink, például a roma holokausztra való emlékezés vagy a fogyatékkal élők világnapja, a magyar kultúra napját a Pajtaszínházak két napos fesztiváljával ünnepeljük, amely mintegy ezer résztvevőt mozgósít, és még hosszan sorolhatnám. És mindezeken túl egy komplett fesztiválszervező irodaként is működünk, hiszen nálunk zajlik az ország legjelentősebb nemzetközi színházi fesztiválja, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó, a MITEM, amelynek révén markánsan sikerült felkerülnünk Európa színházi fesztiváltérképére. Emellett a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karával együttműködésben egy komoly oktatási programot valósítunk meg, a színházban két-három színészosztály van jelen folyamatosan. Ebben az évadban, például, a III. évfolyam, Cserhalmi György diákjai szinte az egész évet a Nemzetiben töltik, rengeteg színészi feladatot kapnak. Ahhoz, hogy ezt a rendkívül szerteágazó programszerkezetet, illetve működési struktúrát felépítsük, három évre volt szükség. Én kezdettől fogva úgy tekintettem a Nemzeti Színházra, és ma is abban hiszek, hogy az egy önmagán, színházi mivoltán túlmutató, az egész nemzet dimenziójából nézve is meghatározóan fontos intézmény.
Sokak szerint ez még mindig nem egy kiegyenlített társulat. Messze van attól, hogy az ország legjobb társulata legyen.
Én úgy gondolom, hogy ez a társulat a legmagasabb szakmai színvonalon teljesít, például a Bánk bánban is.
A Bánk bán kapcsán tulajdonképpen én is egyetértek.
Ebben az előadásban is kiváló a csapatmunka és amikor Silviu Purcarete a Cseresznyéskertet fogja nálunk rendezni, meggyőződésem, hogy mindenki ugyanolyan magas szintű teljesítményt fog nyújtani, mind egyénileg, mind közösen. Sok fiatal is érkezik a társulatba, a mostani évadban hatan csatlakoztak hozzánk, és úgy tervezem, hogy jövőre is felvennék néhányat. Sokfelől jöttünk, többféle iskolát képviselünk, tehát stiláris és emberi összecsiszolódásra mindig szükség van, de ez a társulati lét egyik természetes velejárója. A színház élő mechanizmus, vagy inkább organizmus, sohasem lehet befejezett, mindig mozgásban kell lennie. De úgy érzem, hogy ebben az évadban már mindenki alapvetően egy irányba húzza a színház szekerét. Szerintem belül normális, jó hangulatban dolgozunk, az elmúlt öt év alatt nagyon kevesen távoztak tőlünk.
A Bánk bánt, nagy nemzeti drámánkként kezelve, gyakran, ünnepélyesen, dagályosan, szavalósan adják elő. A te előadásod egyáltalán nem ilyen, és nagyon nem azt mondod vele, amit tőled valószínűleg sokan elvárnak. Leginkább azt mondod, amit Biberach, hogy mind többen úgy gondolják, „ott van a haza, ahol a haszon”. Még egy interjúban is arról beszéltél, hogy a politikai, értelmiségi elit jelentős része esetében ez a helyzet.
Ezt nem csak én mondom, ezt alapvetően Katona József mondja, de én sohasem tekintettem a Bánk bánra kizárólag ebből a szemszögből. Amikor 2002-ben megrendeztem a Nemzetiben, a második előadás alatt szélsőjobbos lázadás tört ki a nézőtéren. Egy ötven-hetven fős, szervezett csoport tagjai, amikor az előadásban lezajló gyilkosság után, a zsinórpadlásról lezuhanó kondérból szétfröccsent a vér, hangosan bekiabálták, hogy ez „szégyen” és a „mű megcsúfolása”, majd az előadás alatt, demonstratívan kivonultak, miközben a nézőtér másik fele bravózott és vastapssal fejezte ki tetszését. Ez a nézőtéri akció azonban akkor már nem is a produkcióról szólt, hanem egyfajta politikai állásfoglalásnak tűnt.
Márpedig a Bánk bán tényleg egy olyan kiemelkedő jelentőségű mű, amely Shakespeare szintjén fogalmaz meg nagy horderejű dolgokat, ugyanakkor a szereplők személyes indíttatásán, érzelmein, indulatain, nagyságán és kicsiségén keresztül érzékelteti az ember és a világ viszonyát. Az viszont igaz, hogy most úgy érzem, sokkal több Biberach van Magyarországon, mint 2002-ben.
Vagyis sokkal több aljas, képmutató ember?
Igen. Sokkal több az elvtelen, saját magát mindenek fölé helyező, gátlástalan ember, aki kifejezetten a haszonért vagy irigységből cselekszik, csak azért, hogy a másiknak rosszabb legyen.
A másik dolog, ami felerősödött bennem az előadás kapcsán – az a király kegyelmi gesztusa az ötödik felvonásban. Korábban nem voltam azzal tisztában, hogy ez mekkora történelmi tett a darab végén. Az, hogy az uralkodó nem engedi szabadjára a kor szellemének megfelelően a pusztítást és a bosszút, nem azt képviseli, hogy Bánk bánnak még a legtávolabbi rokonát is ki kell irtani, hanem kijelenti, hogy elég volt a gyűlöletből.
De hol vagyunk mi most ettől a kegyelmi gesztustól? Azt látjuk, amit egyébként nagyon jól ábrázolsz a Bánk bánban, hogy elviselhetetlen a hatalom, és ebből nem támad elfogadható rend, hanem káosz dúl. Nagyon nem azt mondod, amit esetleg a hatalom elvár tőled, hiszen sokan vádolnak azzal, hogy erőteljesen összefonódtál vele.
Tőlem nem várnak el semmit. Valószínűleg nem is lehet rám ilyen értelemben nyomást gyakorolni.
A Vitéz lélek előadásával azért azt mondod, hogy volt egy elfogadhatatlan hatalom, és most jön a jó világ.
Tamási Áron nyomán én azt mondom, hogy volt egy világégés és a világégésből mindig föl kell állni. És azt is mondom, hogy léteznek értékek. De mindezt most, a Bánk bán kapcsán is ugyanúgy vallom. Én, ha minimális kompromisszummal is, de tartom magam az értékrendemhez.
Szerintem ott van a félreértés az én megítélésemben, hogy azok, akik a nyitottság és a tolerancia zászlajával vonulgatnak keresztül-kasul, azt már nem tudják elviselni, ha én másként gondolkodom. Én el tudom fogadni, hogy vannak más gondolatok, eltérő nézetek, ezért lehet normális hangulat az általam vezetett színházban.
Érvelni szoktam a magam igaza mellett, és persze kudarcként élem meg, ha nem fogadják el a véleményemet, de képes vagyok meghallani mások felfogását. És nincs semmilyen retorzió. A magam részéről, én őrzöm az értékrendemet, és engem nem tud kívülről kényszeríteni senki. De nem is érzékelek erre irányuló próbálkozást, nekem senki sem mondja kívülről, hogy milyen műsort csináljak, kit ne engedjek be… Én alapvetően arra törekszem, hogy ezt a színházat minél nyitottabbá tegyem.
Soha nem cselekedtél úgy hatalmi pozícióból, hogy másokra nyomást gyakoroltál? A kaposvári egyetemen meghirdették például, hogy Mohácsi Jánosnak lesz osztálya, te odamentél, és azt mondtad, hogy helyette te indítasz osztályt.
Nem volt meghirdetve, csak a sorban esetleg ő jöhetett volna. Részemről egy erős gesztus volt, hogy átvettem a kaposvári színészképzés vezetését. De úgy éreztem, hogy érdemes lenne belépnem ebbe a képzési rendszerbe, annak érdekében, hogy újító módon változtatni tudjak rajta, mivel rendkívül zártnak, kirekesztőnek érzékeltem. Mostanra már, úgy érzem, szabadabb működési jelleget sikerült meghonosítani ott.
Miért volt zárt és kirekesztő?
Mert mindent, ami kívülről jött, mindenkit, aki mást akart, elítéltek, diszkreditáltak. Az oktatás egyféle gondolkodásmód mentén szerveződött, és kialakult egy rettentő igazodási, megfelelési kényszer, ami – bár most már talán jobb egy kicsit a helyzet – a mai napig megbénítja a szakmát. Úgy gondolom, hogy ennek a következménye az összes, mostanában felszínre került, visszataszító ügy, hiszen nyilvánvaló, hogy először az agyakat és a lelkeket erőszakolják meg, majd aztán jön a testi erőszak.
Egy olyan rend van, amiben igazodunk, megfelelünk, elfogadunk olyan dolgokat, amiket nem lenne szabad elfogadni a szakmán belül.
Kaposváron szerettem volna megmutatni, hogy fel lehet építeni egy képzést úgy is, hogy nincs átmosva a diákok agya. Reményeim szerint egyenes gerincű, szabad szellemű emberek jönnek ki az iskolából. Persze akarva-akaratlanul, az ember hatással van a növendékekre, de fontos, hogy mindig legyen bennünk egy egészséges önkontroll. Az a célom, hogy szuverén gondolkodású, bátran megszólalni tudó embereket neveljünk, ne pedig alázatosan megfelelni vágyó, a rendet, a rangsorokat, a sulykolt értékeket kritikátlanul elfogadó, szolgalelkű egyéneket – ahogy ez évtizedeken keresztül működött.
Vannak, akik éppen rád mondják, hogy beállsz a sorba.
Valaki mindig mond valamit. De azok, akik ezt mondják, vajon látják az előadásaimat, például a Bánk bánt, a Csíksomlyói passiót, vagy a Psychét?
Az nyitottság, hogy az Alföldi korszak produkciói közül mindent levettél a repertoárról? Teljes nagytakarítást csináltál.
Ennek alapvetően technikai oka volt. Az akkori társulat főszerepet játszó színészeinek nyolcvan százaléka elment a színháztól. Milyen helyzet lett volna, ha visszajönnek játszani a maguk fájdalmával, valós vagy vélt sérelmeikkel? Másrészt, ha azok az előadások olyan szintű értéket képviseltek volna, amit mindenáron meg kell őrizni, nagyobb erőfeszítést tettem volna ennek érdekében. Annak idején itt járt mintegy százhúsz kritikus a világ minden tájáról, akik egyetlen produkciót sem tudtak kiválasztani az Alföldi érából, hogy nemzetközi szinten megfuttassák, pedig azok ideológiai szempontból tökéletesen megfeleltek az európai fesztiváltrendnek. Amikor átvettem a színházat, azt hittem, azzal fognak zavarba hozni, hogy itt vannak ezek a zseniális produkciók, amelyek előtt az egész világ leborul. De ez egyáltalán nem volt jellemző. És ezt a sajtó elhallgatja. Most nem szeretnék Alföldi Robival foglalkozni, csak amikor időről időre előjön ez a repertoárra vonatkozó kérdés, ezt a helyzetet muszáj megemlítenem, mert nagyon elhallgatják.
Akkoriban leültem beszélgetni sok külföldi kritikussal, akik itt jártak, és ők nagyon józanul elmondták az Alföldi vezette Nemzetiről, hogy véleményük szerint az egy közepes színház.
És ez egyáltalán nem felelt meg annak a képnek, amit a magyar kritikusi szakma sulykolt.
Ezt nyilván sokan nem így gondolják, hiszen a mai napig dugig vannak az Alföldi rendezések. Lehet, hogy nemzetközi mércével nem tartoznak az első sorba, de rendszerint nagyon rólunk szólnak, és ezért ütősek. Azt pedig el kell ismerni, hogy a te előadásaidat már Beregszászról is sokfelé vitték külföldre.
Miközben az, ahogyan én beszélek és amit mondok, nem tartozik az európai trendbe. Nem azt az értékrendet képviselem, amit külföldön sugallnak, és ami most is dominál a fesztiválokon, nem azokkal a témákkal foglalkozom, amikről az elvárások szerint beszélni szokás.
Mi az európai trend?
Ez ugye költői kérdés, amit most föltettél?
Nem hinném.
Tudod, hogy mi az európai trend, mikről illik most beszélni, ahhoz, hogy eurokonform legyél a nagy európai fesztiválokon. Melyik az a három nagy téma.
Az egyik a bevándorlás…
A másik téma a másság elfogadása, a harmadik pedig a történelmi emlékezetnek az a szegmense, amely az ő számukra fontos. Viszont a kollektív emlékezetnek azt a részét, amely számukra nem lényeges, már érdektelennek tartják. Eljönnek, megnézik az előadást, és azt mondják, például, hogy a produkció formailag érdekes, de azt hiszik, hogy számunkra minden gyűlöletes, amit nem ismerünk, illetve azt gondolják, hogy a mi kapaszkodásunk egy mítoszba vagy számunkra valóságos eredettörténetbe, amiből kulturálisan táplálkozunk, az mást nem érdekelhet. Ezzel gyakran szembesülök, de már eldöntöttem, hogy a továbbiakban ez nem érdekel. Ebből a szempontból igaza volt Anatolij Vasziljevnek, a nagy orosz rendezőnek, amikor tíz évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy „Attila, eszed ágában sem lesz fesztiválokra járni.” Csak oda megyek, ahol azt érzem, hogy az valami önmagán túlmutató dolog, mint ami például Szentpéterváron van kialakulóban, mert az számomra egy igazi, alkotói együtt gondolkozás, egy olyan szakmai párbeszéd, ami nem sok helyen történik most a világon.
De mindezeken túl a lényeget mégiscsak abban látom, hogy a magyar közönség számára érdekesek vagyunk, és most már kilencvenöt százalékos a színházunk látogatottsága.
Vannak, akik azt mondják, ha ingyen adod a jegyek egy részét, úgy könnyű látogatottságot csinálni.
A negyven produkcióból négyre adjuk ingyen a jegyeket, kizárólag diákoknak. Több mint húszezer előjegyzés van erre a négy produkcióra, úgy, hogy már hat-nyolc előadást teszünk be havonta a János vitézből. Folyamatosan jönnek az igények, óriási az érdeklődés, nem csak Budapestről és vidékről, de a határon túli magyar területekről is.
Most az Úri murit rendezed, az is arról szól, hogy totális a káosz ebben az országban.
A Bánk bán sem csak erről szól. Ha csupán ezt látod benne, akkor valamit nem hangsúlyozok eléggé. Hiszen a végén azért megjelenik egy király, aki kegyelmet gyakorol, és a rend felé mozdítja a történetet. És van egy Bánk, aki pedig egy értékrendhez ragaszkodik, kőkeményen, a nemzet kapcsán, a család kapcsán, a haza kapcsán.
De hát, hogy a fenébe ne, van egy csomó olyan tulajdonságunk, amivel szembesülnünk kell, amivel együtt kell élnünk. Móricz ebből a szempontból is zseniális. Amit nőről, férfiról, a magyar embert mozgató zsigeri dolgokról tudott, rajta kívül senki se volt képes úgy megfogalmazni. Ezen túl szerelmesen szerette a fajtáját. Ez benne volt a tíz évvel ezelőtti debreceni rendezésemben is, és remélem, hogy a mostaniban is benne lesz. Ugyanakkor én sem vagyok vak, látom a bajokat. Látom, hogy számos dolgot milyen mozgatórugók mentén működtet a világ. Persze, hogy látom, de ettől még szerethetem a hazámat, az életet. A legnagyobb gondom azzal volt az elmúlt húsz-harminc évben, hogy láttuk a bajokat, ezzel együtt gyűlölettel viszonyultunk az egészhez.
Az Úri muri egy nagyon kemény látlelet az indulatainkról, az indíttatásainkról, a kicsinyes gesztusainkról, az irigységünkről, a duhajkodásainkról. „Inkább kihalunk, mint hogy megváltozzunk” – mondja Móricz.
A szövegében minden benne van. Ugyanakkor mégis szerelmetesen szereti ezt az indulatot, a múltba kapaszkodást, a zsigerből való létet, azt, amit az jelképez, hogy a lovon vágtatok és kapaszkodom a lovam sörényébe, a napisten kel föl a pusztán, megérzem a szabadságot és eggyé válok mindennel. Móricz írásai tele vannak gyönyörű dolgokkal is, ugyanakkor borzasztó kemény kritikát is jelentenek.
No, nem mintha nem lennének biztos jelek arra, hogy Marie-nek vannak kihágásai. Ebben a kegyetlen világban akár az orrunk előtt is történnek otromba dolgok, amikről gyakran próbálunk nem tudomást venni, igyekszünk elfordítani a fejünket, de ettől ezek még vannak, akarjuk, nem akarjuk, hatnak ránk. És bizonytalan személyiségek esetében a bűnös világ maga is bűnre sarkall. Eljuttatja Woyzecket, a totálisan kiszolgáltatott kisembert odáig, hogy azt ölje meg, akit a legjobban szeret. Sokszor a szeretet jegyében pusztítunk, ahogy lidérces háborúk is adódnak a szeretet fennkölt jelszavával.
Mindenen! Szinte nincs is olyan, amin ne húznám fel magam.
