Kezdőlap Címkék Nemzetállam

Címke: nemzetállam

Nemzetállam

„Mi egy ország vagyunk, egy nagy család. Szavatoljuk hazánk biztos fejlődését, állampolgáraink jólétét, és még erősebbé fogunk válni. Együtt vagyunk. És ez Oroszország jövőjének legmegbízhatóbb záloga” – mint azt Putyin elnök újévi beszédében ezt üzente derék népének.

Bizony ám! Arrafelé egy a tábor, egy a zászló, egy az akarat, az oroszok jelenleg tényleg olyanok, mint egy nagy család, és hogy az az egy darab akarat száz százalékban a családfő akaratának felel meg, nem a véletlen műve. Vannak ilyen családok, na! Különben is, ha ő tudja legjobban, mi jó a családnak, ki az a hülye, aki azt várja el, hogy az Egyetlen Országos Akarat demokratikus vitákban alakuljon ki? Csak az időt vesztegetnék vele. Ha családon belül elkezdenének vitatkozni, még ma sem lenne megtámadva az a szemét, fasiszta Ukrajna, pedig ez a támadás feltétlenül fontos a család jólétéhez… illetve hát a családfő jólétéhez, aki nem tűrheti, hogy egy ilyen közeli ország eltávolodjon tőle, és EU meg NATO tag legyen, mikor akár még Oroszország, azaz az Új Szovjetunió egy tagállama… na jó, krajinája (határa) is lehet. Ha Ukrajna Oroszország helyett a Nyugathoz csatlakozna, mi lenne a családfői nimbuszból? Mi lenne a leendő történelemkönyvek „Velíkíj Putyin” fejezeteiből a „Velíkíj Sztalin” fejezet mellett, tessék mondani? Tán még meg sem említenék szegény elnököt, ha a dicsőséges területszerzés helyett olyan pimf dolgokkal foglalkozna, mint az ország fejlesztése, vagy a nép jóléte! A tankönyvekből való kimaradás tűrhetetlen, megengedhetetlen, elképzelhetetlen és káros, mert Vlagyimir Vlagyimirovicsnak azokban helye van! Helye kell legyen! Kirill pátriárka is ezért imádkozik.

Oroszország területe a különleges hadműveletek révén mostanáig 7,2 ezrelékkel lett nagyobb, és ha ez így marad, Lavrovék szerint bőven kompenzálja a többszázezres orosz emberveszteséget, az Oroszország által elszenvedett anyagi kárt, az orosz lakosság életszínvonalának csökkenését, a nyugati szankciók erősen negatív gazdasági hatását, Oroszország nemzetközi elszigetelődését (néhány diktatúrától eltekintve) és a Föld országainak közelebb vitelét egy világháborúhoz, mert ez mind bakfitty a dicsőséghez képest, amit a Nagy Győzelem jelent! 12 000 négyzetkilométernyi néptelen, elaknásított rom! Az már valami!

És akkor minden orosz ember kihúzhatja magát, mert mint azt az elnök mondotta volt:

Nem egyszer bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk a legnehezebb feladatokkal megbirkózni, és sosem hátrálunk meg, mert nincs olyan erő, amely képes lenne megosztani minket, elfelejtetni velünk ősapáink emlékét és hitét, vagy megtorpantani fejlődésünket.

Szerencsések ezek az oroszok. Egy nagy család ősapákkal és világrengető hatású családfővel, aki nem csak úgy odapofátlankodott, hanem a családtagok nagy többséggel meg is választották, legutóbb például 77 százalékkal, ami tíz százalékkal nagyobb, mint a kétharmad. A magyar családfő sehol sincs hozzá képest.

Az ilyen nagy, országos családról elmondható, hogy az más néven a nemzetállam. Akkor kell nagy családot alkotni, azaz minden családtagnak összefogni az egységes cselekvés érdekében, ha valami közös feladatot hajtanak végre, például az ország más ország által elnyomott gyarmat (mint Petőfiék korában Magyarország), és fel kell szabadítani, vagy az országot megtámadták, és a léte vált kérdésessé (például jelenleg Ukrajna). Ezen esetekben majdnem mindenkinek jó lenne, ha az országot a lakói felszabadítanák vagy megvédenék, ahhoz pedig nemzeti összefogás kell.

Persze akkor is közösen, összefogva, nemzetállamként kell cselekedni, ha az országnak hódító tervei vannak, például el akar foglalni egy másik országot, viszont erre sokan mondhatják, jó, jó elfoglaljuk, de ettől nekem hogyan lesz jobb? És bizony sokaknak sehogy. A saját ország rabiga alóli felszabadítása vagy támadás elleni megvédése teljesen más eset, mint a másik ország meghódítása, ugyanis míg az előbbi az összes országlakó számára általános pozitívumot jelent, az utóbbinál kevés az, akinek jobb lesz, mert a nagy tömegeknek csak rosszabb. Némelyeknek sokkal rosszabb.

A hódítóknál nem az egész ország akarja a harcot, sőt általában csak egy elenyésző kisebbség, de ott azok, akik akarják, meggyőzik a többieket, hogy ők a nemzet legmagasztosabb céljaiért szállnak harcba. Mivel kisebbségről van szó, a meggyőzés csak nagyerejű, hazudozós propagandával lehetséges, kihasználva a nép információhiányát, egyszerű gondolkodását és érzelmi beállítottságát, mely szerint a nemzet nagyon szent valami. Ezért kizárólag hatalmas propagandafölénnyel bíró despoták és diktátorok képesek országukat harcba szólítani, akik az ellenpropagandát száz százalékban képesek saját propagandával elnyomni, vagy akár durvább módszerekkel is elhallgattatni. Ilyen propagandaszöveg található az orosz elnök újévi üdvözletében is, ahol az elnök az ősökre is hivatkozva rendkívül erőteljesen hangsúlyozza összefogást és az egységet, hiszen az egész ország nemzetállam jellegű támogatása nélkül ő és kis csapata másodpercek alatt lenne kiebrudalva Ukrajnából. Azzal, hogy a nagy összefogásosdi közben a „biztos fejlődést” és az „állampolgárok jólétét” emlegeti, nehéz mit kezdeni, mert ezzel a háborúval a szörnyű emberveszteség mellett akkora gazdasági kárt okozott a saját országának, hogy abból nem lesz egyszerű kilábalni, így aztán a fenti ígérgetések inkább horogra akasztott csaliknak tekinthetők, amellyel a még bizonytalanokat és az egyre inkább elbizonytalanodókat akarja az elnök nemzetállami egységbe bevonzani. A háború még nem ért véget, az egységre továbbra is szüksége van. Az elnöknek.

Létezik a nemzetállam erőltetésének a fentieken kívül egy további speciális esete. Ebben az esetben a más államokkal való harc nem a csatatéren folyik, hanem egy szövetségen belül. Magányos országok esetén nincs ilyen, nekik nem kell egyezkedni vagy megállapodni senkivel, nem kell összefogni a teljes lakosságnak valamilyen közös cél érdekében, viszont a szövetségbe tömörült államok esetében a közös döntés nem mindig egyszerű. Általában mondható, hogy normális tagállamok esetén meg lehet találni a kompromisszumot, de sajnos van olyan vezető is, aki otthon nagyon sikeres, ezért vérszemet kap, és a közösségben is ő akar a főnök lenni. A döntéseket nem fogadja el, folyamatosan szembe megy a többiekkel, és általában mindenütt úgy viselkedik, ahogy az úri társaságban elfogadhatatlan. A közösség szabályait sem otthon, sem a nemzetközi porondon nem tartja be, ugyanis ő nem tárgyal, hanem rendet vág. Ennek a következménye az szokott lenni, hogy a közösség előbb utóbb megunja, és hátrányban részesíti az országot, amelynek az izgága pulykakakas a vezetője. Az ország lakosai persze a hátrány miatt mérgesek lesznek, a kérdés tehát az, hogy kire irányuljon a haragjuk. Na, ekkor szokta a vezető otthon a hátsózsebből előrántani a nemzetállamot, és úgy állítja be a dolgot, hogy ő képviseli a nemzetet, amely szent dolog, és azt a többi ország eléggé el nem ítélhető módon állandóan bántja. Amíg az adott ország lakosai nem jönnek rá, hogy a többi ország nem a nemzetet bántja, hanem a hepciáskodó vezetőt, aki magát pofátlan módon azonosnak tekinti a nemzettel, addig nemhogy leváltanák, de ráadásul a többi országra mérgesek, hogy nem átallják bántani azt a hős férfiút, aki a „nemzet érdekeit” védi. Hogy ezen érdekek pontosan micsodák, azt természetesen maga a vezető határozza meg, és minő véletlen, az döntő részben a saját elképzeléseivel egyezik meg.

Ne tessenek hitetlenkedni, kérem, igenis létezik olyan ország, ahol a vezető pont ilyen, és megvan a propagandisztikus túlereje is ahhoz, hogy a „nemzet” fogalom permanens használatával a jónépet sakkban tartsa. Hogy melyik lenne az az ország, arra mindenki jöjjön rá maga.

Nem hódító jellegű, demokratikus országoknak nem fontos a nemzetállam, hiszen nem kell egységesnek lenniük, hogy nagyobb eséllyel háborúzzanak, vagy veszekedjenek a közösséggel, amelynek tagjai, és miután pontosan tudják, hogy belső vitákkal nem hatékonyak, nem is indítanak háborút. A belső vitákat és az azok eredményezte kompromisszumokat természetesnek tartják, mivel ez a demokrácia lényege. Nem hivatkoznak senkire, hogy emiatt vagy amiatt megy rosszul az országuknak, ugyanis jól megy neki, és nem diktátort választanak kétharmaddal, hanem szolgákat (miniszter). További tulajdonságuk, hogy jóval inkább a szövetkezést keresik a többi országgal, mint a konfliktusokat. Ők a nemzet fogalmat csak a sportban és a kultúrában használják, az bőven elég nekik. Csúnya dolgok igazolására nem sajátítják ki semmiképp, és úgy gondolják, nem a nemzetállamok verekedése vezet az emberiség gondjainak felszámolásához, hanem a demokratikus államok szövetkezése.

Mivel pedig a szövetséges államokból álló Egyesült Államok, valamint az ugyanilyen rendszerű Németország is egészen jól működik (hiába hazudják Schmidték itthon az ellenkezőjét) nagy valószínűséggel igazuk is van.

Sokasodás

Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a Földet.

A hozzájuk tartozó nőket Isten nem áldotta meg, és nem is szólította föl semmire. Nyilván elvannak áldás nélkül is, a szaporodás és sokasodás tudatos kezelése meg nem az ő reszortjuk ugyebár. Az komoly dolog, nem lehet rábízni bárkire. Ott van nekik a kihordás, a szülés meg a fölnevelés, mit is akarhatnának még?

Mondott persze az Úr Noénak ezen kívül még sok minden mást is, például, hogy:

„Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.”

Ebből következik, hogy az emberélet isteni természetű, az istenképű embert bántani tilos, az élet mindenképpen megőrzendő, és ha egy istenképű leszúrna egy másik istenképűt, akkor a gyilkost egy harmadik istenképűnek kell leszúrnia, hogy az isteni rend helyreálljon. Ezzel az Úr legalizálta a háborúkat, és még azt is lehetővé tette, hogy a nemzetállam egyházi potentátjai áldják meg a leendő tömeggyilkosokat és fegyvereiket, hiszen ők nem is tömeggyilkosok, hanem csak az isteni parancsot követik. A vérbosszú ugyanis egyértelműen az, ott nincs mese, nem ám megvárjuk, hogy a gyilkos majd pokolra jut, hanem azonnal cselekedni kell (lásd: Gáza).

A saját képre teremtés és a szaporodási parancs gyanakvóbb elmék esetében felveti annak lehetőségét, hogy mi itten valami földönkívüliek génbankja lennénk, akik istent játszottak akkoron, hogy jól átverjenek minket ezzel a sokasodással meg szaporodással, de ezt egyelőre hagyjuk, mert ha azok is vagyunk, az idegenek rég elfeledkeztek rólunk, és nem jönnek vissza friss génekért, mivel kihaltak már egy ideje. A civilizációk élettartama rövid, az okostelefon egy idő után érdekesebb lesz, mint a szex (ezt a felmérések bizonyítják), a gyerek teherré válik, hiszen tőlünk rabol időt, így aztán legfeljebb pár tízezer év jut egy civilizációra, utána vége. Az időtartama azért ennyi, mert el kell jutni az ősembertől odáig, hogy az okostelefont feltalálja valaki. Mikor az már megvan, felgyorsul minden piszkosul.

Érdekességképpen megemlíthető, hogy Enrico Fermi, az atommáglya atyja nagyon csodálkozott azon, hogy az idegenek nincsenek itt, ugyanis a Tejútrendszerben valószínűsített sokmilliárd életre alkalmas bolygó ismeretében azt várta, hogy ha csak minden századikon alakul ki élet, akkor is itt kéne nyüzsögni nekik. Ám a valóságban nem nyüzsög itt egy se. Az ellentmondás Fermi azon tévedéséből következik, hogy ő a civilizációk élettartamát gyakorlatilag végtelennek hitte, viszont ha az tízezer években mérhető, két civilizáció találkozása, azaz időbeli egybeesésük a 13 milliárd év alatt teljesen valószínűtlen, így hiába lennének térben nagyon közel egymáshoz, nem találkozhatnak sohasem. Szerintem jól van ez így. Az egymással kakaskodó, viaskodó, sőt az egymás lakosságát válogatás nélkül és tömegesen likvidáló nemzetállamok is rengeteg bajt okoznak, hát még az idegenek mennyit okoznának, mert ha idáig el tudnak jönni tőlük, a miénknél jobb a fegyverzetük.

A Föld, mint az köztudott, egy 12.000 km átmérőjű kőzetbolygó, amely elég nagynak tűnik, de ha figyelembe vesszük, hogy az Úr Noé családján keresztül az emberiség kénye-kedvére adta a teljes növény- és állatvilágot, ehhez az emberiség önerőből hozzácsapta még a komplett ásványkészletet, majd ezek révén és ennek birtokában az isteni parancsot követve 8 milliárdra szaporodott, gyorsan kiderül, hogy kicsike kis bolygócska ez.

A határt pár évtizede elértük, a nekünk ma még kedvező klíma gyorsulva kezd felborulni, a szemét terjed már a tengerekben is, a nagy embersűrűség miatt a járványok hatalmas erőre kapnak, ami egyáltalán nem előny, sőt hátránynak mondható, mert a járvány miatti emberveszteség a létszámhoz képest minimális, a fogyasztás viszont ugrásszerűen nő (betegellátás, készülékek, műszerek, gyógyszerek, speciális élelmiszerek, valamint az egészségesek mindenféle módon való védekezése). Nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy ha nem csinálunk valamit, az ember számára romló körülmények fogják elintézni az emberiség létszámcsökkenését, de az nem lesz kellemes senkinek.

A „romló körülmények” azt jelenti, hogy egy emberre kevesebb jut vízből, az élelmiszerből, a tiszta levegőből, melegebb lesz a bolygó, Afrika élhetetlenné válik (a migránsai tömegesen hagyják ott a földrészt), a sivatagok északabbra lesznek, például Európában is, sokkal gyakoribbá válnak a hőségnapok, a tornádók, a cunamik és egyéb forgószelek, a satöbbiről nem is beszélve – ahogy ezt már sokan és sok helyen megírták. A létszám drasztikus növekedését, így a klímaváltozást teljes együttműködéssel megakadályozhattuk volna, ha úgy száz éve nekifogunk, de amíg vannak nemzetállamok, közös célról nem beszélhetünk. és száz éve nagyon is voltak nemzetállamok. Mondhatni, hatványzottan. Az együttműködés zavarait illetően lásd például a nemzetállamok alkotta EU-t. Ott is csak apró célokat lehet kitűzni, a nagyokat mindig elgáncsolja valaki.

Az egyértelmű, hogy ha már elég fejlettek vagyunk, azaz mind több a szabadidőnk, a szórakozási lehetőségünk és a pénzünk, hogy ezt megfizessük, akkor a mindenkinél ott lévő okostelefonok már dolgoznak a létszámcsökkentésen, így aztán minél fejlettebb egy ország, a születésszám annál alacsonyabb. Sok helyen kisebb már, mint amekkora a jelenlegi létszám fenntartásához szükséges. Ebből következően az emberiség szaporodásának saját maga általi, önként és dalolva való visszafogása automatikus, azért nem kell tennünk semmit, az egyetlen probléma a sebesség, ami jelenleg még nagyon alacsony. Ráadásul a Föld néhány országa nem elég fejlett a létszámcsökkenéshez, és a fejletteknél is úgy néz ki, hogy a klíma az emberi élhetőség szempontjából az egy főre jutó fogyasztás növekedése miatt gyorsabban romlik, mint ahogy a létszám csökkenéséből adódó kevesebb ember általi fogyasztás javítja.

Az emberiség létszámcsökkentése nem fokozható (mégse vagyunk tömeggyilkosok… illetve igen, de azért mégse), ezért a klímaváltozáson kell technikai módszerekkel javítani. Sajnos a nemzetállamok miatt az emberiség egységes célra való összefogása nem lehetséges, így a teljes Földet tekintve csak egyes zónák és területek dolgoznak a közös cél érdekében, például az Európai Unió. Ha nem sikerül, és a klíma tovább melegszik, akkor elszabadulhat az erőszak, a harc a területért, a vízért, mivel pedig a nemzetállamok könnyen felpiszkálhatók, a pusztítás világszerte hatalmas lesz, mintegy megfejelve a klíma által okozott, már úgyis komoly megélhetési nehézségeket, és a Föld ténylegesen a civilizáció utáni korszakban játszódó Hollywood-i filmek látványára fog hasonlítani elállatiasodott hordákkal és erőszakkal, ami belefér.

A fentiek alapján mondható, hogy jó lenne némi, illetve hát drasztikus  létszámcsökkenés, mert akkor kevesebb ember ökológiai lábnyoma terhelné a Földet, magyarán: 8 milliárdan vagyunk tisztelt embertársaim, azt a sokasodást meg szaporodást ne erőltessük már annyira!

Ezt a racionális megfontolást két irányzat nem fogadja el. Az egyik a vallás, amely szerint az Úr parancsát kell követni, ha beledöglünk is a nagy életvédelembe (se tabletta, se egyéb védekező eszköz, se abortusz, se öngyilkosság, se eutanázia, mert mindegyik tilos!), kérdezném is tisztelettel, hogy az Úr, a Megváltó meg a Szentlélek egytől-egyig tényleg ezt akarja? Ők mondták? Ez biztos?

A másik néhány nemzetállam vezetésének bornírt elképzelése arról, ha nagyobb létszámú lenne a nemzet, jobb lenne neki. Ezek a vezetők erőltetik is az új honpolgárok születését mindent bevetve hozzá, de ennek kevés értelme van. Nagyon lassú a folyamat, és még csak nem is sikeres, mert hiába minden, úgyis fogy tovább a nép. Az erőlködés csak a pénzt viszi.

Van azért kivétel. Hiába ésszerűtlen és a fő szempontból sikertelen az ilyen próbálkozás, egy esetben mégiscsak érthető: ha valahol, teszem föl, egy különösen balszerencsés országban a teljes nyugdíjpénztári tőke a sors kifürkészhetetlen akaratából eltűnt vagy megsemmisült. Ott ugyanis tényleg előfordulhat az, hogy a lakosság elöregedése miatt a dolgozók a nyugdíjasokat egy idő múlva nem tudják majd eltartani. Az ilyen helyen az emberek nem maguknak gyűjtik a pénzt aktív korukban, melyet majd nyugdíjasként igénybe vesznek, hanem amig dolgoznak, ők tartják el a nyugdíjas korosztályt, aztán, mikor nyugdíjba mennek, várják, hogy eltartsák őket (felosztó-kirovó rendszer).

Különösen igaz ez akkor, ha a társadalom munkaalapú, mert a tudásalapú társadalmakban az idősek tudnak dolgozni akár nyolcvan éves korukig is (azaz a nyugdíj korhatára gond nélkül emelhető), de szalag mellett, villáskulccsal nem menne nekik. Ezért kell ott minden áron, azaz sok pénzt beletömve forszírozni a gyermekvállalást, amely pénz jól jönne máshol. Hja, kérem, mondhatják a kárörvendők, jobban kellett volna vigyázni a MANYUP tőkére, és betartani a Selmeczi féle csatakiáltást: „Megvédjük a nyugdíjakat!”

Bocsánat, MANYUP-ot tetszett mondani? Meg Selmeczit? Ezek konkrét nevek? Tehát igen? Akkor ezek szerint tényleg van ilyen szerencsétlen ország, ahol az ellenzék, valami Gyurcsány nevű miniszterelnökkel az élen gyűjtötte össze a MANYUP tőke döntő hányadát, az új regnálók meg azt szépen zsebre tették. Mind a 2700 milliárdot. Ezért most itt a baj.

Van még lejjebb, tessen mondani?

Tudás

Ahogy azt Einstein mondotta volt: „A világon két dolog végtelen, a világegyetem és az emberi butaság. Bár az elsőben nem vagyok biztos”.

Hááát… van ebben valami. Újabb és újabb bizonyítékok bukkannak elő napi rendszerességgel, hogy nagyrészt nem ismerjük a tényeket, amit tudunk, azt is rosszul tudjuk, ám ha jól tudjuk, akkor is rossz következtetéseket vonunk le belőle. Itt van például az a derék nyugdíjas, akit valamely faluban megkérdezett a stáb, hogy kire fog szavazni, mire ő angyali mosollyal oktatta ki őket, hogy hát a Gyurcsány elvette tőle a 13. havi nyugdíját, az Orbán meg adott neki tízezer forintot, hát mégis kire tetszenek gondolni, kérem?

Nyilván sohasem hallott arról, hogy ki vezette be a 13. havi nyugdíj intézményét (Medgyessy), ki nem szavazta meg (FIDESZ), ki fizette regnálása alatt végig (Gyurcsány), ki rendelte el szüneteltetni, mondván, jelenleg válság van (Bajnai), ki vezette be a nyugdíjprémiumot, hogy valamit mégis kapjanak a nyugdíjasok (Bajnai), ki mondta azt, hogy ha jobb idők jönnek, a 13. havi azonnal visszavezethető (Bajnai), és ki NEM fizette a jobb idők ellenére tíz évig, hiába ömlöttek az EU pénzek, és hiába ment jól a világgazdaság jóvoltából a magyar gazdaságnak is (Orbán), hogy a svájci indexálás eltörléséről (Orbán) már ne is beszéljünk. Azért ne, mert az emberek nagy többsége úgysem tudja, hogy az micsoda.

A téma további ragozását hanyagolva a lényeg annyi, a derék nyugdíjasnak és sok társának a tudatlanság vezérelte szavazataival sikerült mindenféle szempontból jól orrba vernie nem csak a gonosz libsibolsikat, hanem saját magukkal együtt a nem tűzközeli FIDESZ szavazókat és úgy mellékesen az országot is.

A fenti példa persze rossz. Nyilván nem a szegény nyugdíjasnak kell utána járni, hogy hogyan is van ez, hanem okos embereknek fel kell őt, illetve őket világosítani. Igen nagy kár, hogy az erre alkalmas okos emberek, ezt nem vállalják. Egyre többen szállnak ki a buliból, mondván, az értelmiségi az nem versenyző, hanem zsűritag, aki elvárja, hogy csinálja más, aztán majd ő megmondja hogy az jó-e, avagy rossz. Győzve győz a győzhetetlen, győzedelmes magyar ész. Az értelmiségünkről mostanában csupa jó hír érkezik, most kaptunk két Nobel díjat, lehet büszkélkedni, és különben is az itthon maradottak vagy százezerszer megírták már, hogy Orbán rossz. Mit akarunk még tőlük, tessék mondani?

A jelenlegi helyzetet tekintve mi egy speciális nép vagyunk, egy olyan nemzetállam, amely most már inkább személyállam, azaz ha valaki a magyar nép szavazataival négyszer is diktátornak megválasztott személyt kritizálja, az a magyarokat bántja. A nemzetet bántja. Sőt, a hazát bántja. Így aztán, ha külföldi az illető, akkor ellenség, ha itthoni, akkor hazaáruló.

Általánosságban mondhatjuk, hogy a nemzetállam sokkal inkább személyes ügy, mint a demokrácia, mert az előbbiben az adott személynek, bármi történik, van mire hivatkozni, az utóbbiban meg még adott személy sincsen, nem hogy hivatkozás.

A demokráciák inkább csapatjátékosok, azaz úgy tudnak szövetségbe tömörülni, hogy az működőképes, a nemzetállamok meg nem. Utóbbit nem csodálom, szegény nemzetállamokat ugyanis mindenki bántja, és nem adják meg nekik a kellő tiszteletet (pl. Magyarország), vagy mindenki bántani akarja őket, és így megelőző csapásokra kényszerülnek, melyeket tisztán önvédelemből meg kell lépniük.

Ilyen például Oroszország, amely máig küzd a fasiszták ellen, akárhol lennének is, most éppen Ukrajnában, melynek ukrán lakossága Putyin és Lavrov szíves közlése értelmében külföldi fasiszták által támogatott belföldi fasisztákból áll. Ebből a szövegből az orosz nép a 80 éve beléjük vésődött emlékek alapján pontosan tudja, kit kell támogatni az utolsó leheletig.

Vannak persze kevésbé egyszerű működésű országok is. Például Nagy-Britannia, amelyről azt hinné az ember, annál nagyobb demokrácia nincsen, hiszen nagyon régóta élnek együtt békésen angolok, skótok, velsziek és írek, de mikor rádöbben, hogy ha saját labdarúgó bajnokságaik is vannak, a király ugyanaz, és hogy a hajdani közös (brit) gyarmataik népeivel mind a négy nemzet ugyanúgy bánt, akkor egyértelmű lesz, hogy ők már igazából nemzetállam. Náluk a nemzeti érzés a brit. Ezért lehetett őket rávenni a Brexitre is a nemzeti érzést hivatkozásként használva, és ezért lett hajdan nagyon népszerű Thatcher a Falkland szigetek megvédésével. Az mégiscsak igazi brit tulajdon, nem igaz? Nem sok, de legalább a miénk, mondják egyöntetűen a skótok, írek, angolok meg velsziek.

A nemzetállam mindig konzervatív.

Rend, vallás, hierarchia, utóbbi végleges jelleggel, aki kilóg a sorból, az megnézheti magát. A gondolkodás általában ellenjavallt, azzal csak idegesíti az ember a környezetét, a konzervatív ember tehát nem gondolkodik, hanem tud. Pont ugyanazt tudja, mint a másik konzervatív ember, hiszen ugyanonnan tanulta, ahonnan apái, nagyapái meg dédapái is, és ez a tudás már kétezer év óta változatlan. Ennek a tudásnak fontos része, hogy Isten kétfajta embert teremtett (nem többet), mégpedig nem egyszerre, hanem egymás után. A konzervatív ember tévéje tehát a mostanában divatozó szivárványszínűtől eltérően maradt fekete-fehér, ahol a sorrend is fontos, azaz a macsó fekete dominál. Az utóbbi tudás már jó ideje erodálódik (a szebbik nem – ha még szabad ezt mondani – hatásosan erodálja), de az előbbi konzervatív álláspont módosítási próbálkozásai még nagy ellenállásba ütköznek. A szivárvány nemkívánatos.

Az ember agya, többi szerveinek működése, tesztoszteron meg ösztrogén szintjének változási lehetőségei és a magzati fejlődés folyamata bőven van annyira bonyolult, hogy már a születéskor sokfajta típus jöhessen létre: kékszemű vagy barnaszemű, magas vagy alacsony, jobbkezes vagy balkezes, pszichopata vagy filantróp, flegmatikus, szangvinikus, melankolikus, kolerikus, satöbbi. A konzervatívok szerint persze minden csak nevelés kérdése, ugyanis szerintük a születettek mind egyformák (kivéve a férfi-nő különbséget), és a nevelés határozza meg, hogy mi lesz belőlük. Ez a szemlélet szükséges ahhoz, hogy a szülő korlátlan hatalmat kapjon a gyerek felett, a fizikai erőszakot is beleértve. Ha valaki eltér az előírástól, a konzervatív ember tudja, hogy az a szülők hibája, hiszen félrenevelték. A születéskor már a hülyék által is láthatóan férfi és a láthatóan nő meg kell majd feleljen a férfiakra és nőkre vonatkozó társadalmi elvárásoknak (gender), amiről helyes neveléssel a szülőknek kell gondoskodni. Ezért nagyon fontos a konzervatív gondolkodásban a család, mivel ez az erőszakszervezet biztosítja a konzervatív gondolat folytonosságát.

Ha valaki el merné árulni a gyermeknek, hogy vannak eltérések, az propaganda, hiszen ebből a tudásból akár kedvet is kaphat a nemváltoztatáshoz vagy a homoszexualitáshoz, és jó szülei összes nevelési erőfeszítése kárba vész. Jobb országokban törvényileg tiltják az erre vonatkozó ismeretek gyermekeknek való továbbadását egészen 18 éves gyermekkorig, hogy még véletlenül se vegyen rossz irányt az épp bimbózó élet. Az a szerencsétlen dolog, hogy 13–14 éves korában mégiscsak találkozzon a mássággal, sajnos megakadályozhatatlan, de a nevelés feladata, hogy beléjük verje a tudást, miszerint az rossz, és irtani, de minimum utálni kell, így a rossz csillagzat alatt születettek sorsa a titkolás, a rettegés attól, mi lesz, ha kiderül, ha pedig kiderül, a megvetettség, az utálat és a kirekesztés. Amennyiben úgy akarnak élni, hogy a nemiségük és a nemi irányultságuk teljesen közömbös legyen a többiek számára, azért harcolniuk kell. Felvilágosítással. Főleg a gyermekeket illetően.  Ami viszont propaganda és büntetendő. Itt zárul be a csapda, amely biztosítja a konzervatív gondolat folytonosságát.

A konzervatívoknak, pláne ha konzervatívok voksaiért küzdenek, bizonyítaniuk kell konzervatívságukat. Ezt tette Rishi Sunak is, mivel kijelentette, az ő és pártja vezetésének felfogásában „a férfi, az férfi, a nő pedig nő”. A brit miniszterelnök meg is indokolta, hogy miért gondolja így: mert ezt diktálja a józan ész. Sunak mondatait egyöntetű tetszésnyilvánítás és vastaps fogadta a közönség soraiból. De Sunak itt nem állt meg, és arra is felhívta a figyelmet, hogy „Ne engedjünk annak a nyomásnak, hogy az emberek szabadon eldönthetik, milyen neműek akarnak lenni. Nem dönthetik el, mert a férfi, az férfi, a nő pedig nő”. Sajnos a valahai világbirodalom miniszterelnöke elfelejtette közölni, hogy ha mégis „engednének a nyomásnak”, annak azon túlmenően, hogy a szabadon eldöntők sokkal jobban éreznék magukat, és sokkal hasznosabb tagjai lehetnének a társadalomnak, milyen negatív hatása lenne bárkire a többiek közül.

A józan észre való hivatkozás (= „A józan ész az a bonyolultsági szint, amelyet még fel tudok fogni”) viszont tökéletesen megfelel a konzervatív gondolkodásnak, így várható, hogy Sunak újraválasztása akadálytalanul fog lezajlani.

Ami ebben a történetben érthetetlen, az a Tudomány. A nagybetűs. Rendkívüli módon hasonlít ugyanis a mondabeli strucchoz. A brit is, a magyar is, meg a többi szintúgy.

Nincs mondanivaló, tisztelt Doktorok?

Magyarország távol Európától

A nemzetállamok „a globalizált világban csak egy erős, egyesült Európában lehetnek erősek” – jelentette ki Manfred Weber. Németországban az Alternatíva Németországnak (AfD) nevű ellenzéki párt politikája mutatja meg, mit is jelent a nacionalizmus. Az AfD „a nemzetek Európájáról beszél”, de szavai mögött a „pőre egoizmus és nacionalizmus” húzódik meg, ezért „az Európa-párti erők központi feladata az elhatárolódás ezektől a jobboldali erőktől szerte Európában” – mondta Manfred Weber.

És mi van itthon?

Már nem kell elköltöznöm ahhoz, hogy kívül kerüljek Európán. Volt munkatársam tett egy ilyen megjegyzést az egyik posztban. Én is így vagyok vele. Nem kell elmennem innen, már most is Európán kívüli vagyok. Ezek a hazai „democsokraták” tartalmilag kívül helyeztek bennünket onnan. Formai kötéseink megvannak ugyan, de kormányzásukkal, törvényeikkel és rendeleteikkel, nagy nemzeti önállóságuk hangoztatásával a jobboldali populista fineszes-kereszténydemokrata alakulat kirekesztett bennünket onnan, ahová több mint ezer éve tartozunk.

Nagy az ő bűnük. Még jobban elszegényítették a szegényeket. Jogászi allűrökkel megfosztottak bennünket minden lehetséges demokratikus ellenőrzési lehetőségtől. És hiába tépjük a szánkat. Már aki. Már aki itthon maradt és nem kért menedékjogot Kanadában, vagy világhírű művészként nem telepedett le valahol másutt, új hazát választva, vagy akár ifjúként, családostól nem keresett más országot megélhetésének biztosítására. És vannak az itthon maradottak között sokan, értelmiségiek és kevésbé képzettek, akik már meg se szólalnak. Mert minek, mondják, úgy sincs semmi foganatja!

Ángyán szerint a maffiahálózatok szisztematikusan kirabolják az országot, a közjó szolgálata helyett magánérdekek kiszolgálására használják az államot. Az elfogadhatatlan földügyek, a trafikbotrányok azt igazolják, hogy a korrupció újult erővel van jelen az országban, a maffiahálózatok saját embereiket törvény- és döntéshozó pozícióba helyezik. Számtalan példát lehetne még felsorolni.

Ebben a kettészakadt országban a bal és a jobboldal kiegyezése ma lehetetlennek tűnik. Pártszinten minden bizonnyal. Ami legalább ekkora baj, hogy a békés egymás mellett élés sem látszik megvalósíthatónak. Európai stílus és módi ebben sem megy már nekünk!

És most itt van ráadásul ez a Gruevszki rémtörténet!  A HVG szerint a menekültstátusz soron kívüli megadása nem más, mint figyelemelterelés. Arról, hogy milyen károkat okozott a magyar diplomáciának, a titkosszolgálatoknak, no meg az országimázsnak a volt macedón miniszterelnök szöktetése.

Akkor milyen megoldás marad? A tisztességes, hiteles emberek szövetsége? Lehetséges. Ahol nincs sem föld, sem trafikmutyi, ahol nincsenek álvideós ökörségek, meg örökségek handabandázó magyarázatokkal, ahol nem kirakatba tett látványtervezésekkel csábítanak választókat. Ahol baltás gyilkos kiadatásával nem járulnak hozzá hőssé nyilvánításához, ahol köztörvényes elítéltnek nem adnak menedékjogot azért, hogy ne kelljen börtönbe vonulnia!

Ahol nem a politikai megfelelési kényszer uralja az igazságszolgáltatást és a bűnüldözést, ahol az állam nem erőlteti rá az emberekre a nemzeti hitvallás jegyében elképzeléseit, ahol az emberi méltóság tiszteletben tartása a legfontosabb mindenekfelett!

Készülj hát 2019 tavaszán vissza Európába, nem pedig egyre távolodni attól!

A haza sólymai: nemzetállam az óvodában

A Haza Sólymai intézményt 1976-ban, Orbán Viktor előtt 42 évvel hozta létre a Román Kommunista Párt főtitkára. És olyannyira komolyan vette a feladatot, hogy a szervezetalapítás után egy évvel leszámolt az Arici pogonici (Tüskés hátú csorda hajtó) című gyermeklappal, és helyét a Haza Sólymai című kiadvány vette át 1977-től.

Nemzeti nevelés lesz Magyarországon az óvodákban. Végre, micsoda bűnös mulasztásnak, a legfiatalabb nemzedékkel szembeni nemtörődömségnek teszünk így végre büszke, öntudatos nemzethez méltón pontot a végére! Megkönnyebbült és hálatelt szívvel vesszük ezt így, a határon túli nemzettest részeként tudomásul. Nem is értem, hol késlekedett ezzel az ötlettel pártunk és ormányunk, amikor a szomszédos baráti országok ezt már évtizedekkel ezelőtt – a sötétnek nevezett nyolcvanas években bevezették, és ahhoz (forradalom, rendszerváltás ide vagy oda) azóta is következetesen ragaszkodnak. Sajnos a románok – amilyen sunyi, szőröstalpú, stréber egy népség – ebben is elöl járnak. Ott ugyanis nemcsak valami himi-humi pedagógiai programot vezettek be, nemcsak nemzeti identitás erősítő meséket, nemzettudatú altatókat, nemzetileg tiszta rágókákat és partedliket adtak a tejfogú generáció kezébe. Hanem tetőtől talpig trikolórba öltöztették az összes óvodást. Piros-sárga-kékben jártak akkor a „haza sólymai”, ahogy az óvodás és kisiskolás őrsöket, csoportokat nevezték.

Igen, jól látod kedves olvasó, sajnos a turul márkanév sem eredeti, a románok (Nicolae Ceausescu elvtárs) már azelőtt ellopták, mielőtt azt Mészáros Lőrinc kitalálhatta volna.

Ilyen lopósok a románok, tudjuk, min csodálkozunk? A Haza Sólymai intézményt 1976-ban, Orbán Viktor előtt 42 évvel hozta létre a Román Kommunista Párt főtitkára. És olyannyira komolyan vette a feladatot, hogy a szervezetalapítás után egy évvel leszámolt az Arici pogonici (Tüskés hátú csorda hajtó) című gyermeklappal, és helyét a Haza Sólymai című kiadvány vette át 1977-től. Előtte még azért hosszan nyilatkozott arról, hogy az Arici Pogonici ideológiailag túl könnyű és alkalmatlan arra a nevelő feladatra, amelyre a haza reménységeinek szüksége van. A szerkesztőség megszüntetése, átszervezése kísértetiesen hasonlít a Magyar Nemzet leépítésére, illetve arra, ahogy a Magyar Idők szerkesztőit csatornázzák át pártfeladatok elvégzésére. A Magyar Nemzet mellett én most nem lennék nyugodt a Tappancs Magazin szerkesztőségében sem.

A haza solymai óvodások és kisiskolások talpig piros sárga kékbe öltözve tanulták a nemzeti identitást, az ünnepi rendezvényeken való felvonulást, a politikusok óvodai látogatásakor illő viselkedést, a dáko-román kontinuitás elméletet, a zászlólobogtatást, illetve a hazafias énekek és gyermekjátékok éneklését 1989-ig. A forradalom után eltűnt ugyan a piros sárga kék egyenruha, de nem tűntek el a politikusok az óvodából (sőt megszaporodtak), a felvonulások és a zászlólobogtatás sem. Az egyenruhát a – kínai exportáruból népviseletté barkácsolt ruhák váltották fel. Ilyen kínairomán ruhatára majdnem minden romániai óvodának van. Székelyföldön van kínaiszékely változat is – javára legyen mondva a román nemzetállamnak, hogy teret ad a viselésének, vagy inkább a román nemzetállami oktatásnak ellenálló pedagógusoknak és szülőknek. Nagyon aranyosak a kissrácok, ahogy felvonulnak a fehér műszálas, fenékbetéses harisnyájukban, amelyet természetesen vitézkötés dúsít – hiszen ők székelyek. Van is némi feszkó, amikor a fenékbetésesek farkasszemet néznek a piros-sárga-kék szalaggal átkötött ujjasokban felsorakozó román csoportosokkal.

A nemzeti nevelés egy többnemzetiségű államban kicsit problémás, de vannak áthidaló megoldások. December elsején például a román csoportosok piros-sárga-kék gyurmából Románia, sőt Nagy-Románia térképét markolásszák ki apró kis nemzetileg fejlesztett kezecskéikkel. Az üres wc papír gurigákat is piros-sárga-kékre festik, és abból fűznek fel trikolóros wc-papír girlandot, hogy mindenkinek kellően eltöltse a nemzeti érzés a szívét, ha belép az óvodába. A magyar szülők és óvodások lehajtott fejjel vonulnak be a saját csoportjukba a folyosói nemzeti szín wc papír girlandok alatt, és veszik tudomásul, hogy nemzeti ünnep van. Mi mást tehetnének? Válaszul pedig papírból kis ellenálló mikulásokat készítenek és állítanak ki, hatalmas nagy, egészségügyi vattából formált szakállakkal. Ott állnak merőn a Mikulások szemben a piros sárga kék lobogókkal. Ennyi jutott nekünk. December elején a nemzetileg nem eléggé fejlett erdélyi magyar óvodások azért is a Mikulást várták eddig, akármennyire is a Román egyesülést ünnepli a román nemzet állam.

Nem tudom, most, hogy a magyar ormány is megpróbál a román nemzetállam nyomába iszkolni, és határon innen, határon túl 42 év késéssel megpróbálja bepótolni a nemzeti óvodapedagógiát, mi lesz? Félretesszük a vattaszakállas Mikulásokat, és átprofilozzuk magunkat a piros-fehér-zöld wc guriga festésre? És mikor jelenik majd meg a nemzetileg öntudatos óvodás magazin – mint Magyar Idők melléklet? Esetleg a pestisrácok oldalán egy interaktív mesefelület a pestibilinülők.hu?

Eljön az idő, az biztos, mert el kell jönnie végre! És lesz nemzeti feltámadás, és akkor majd összecsapnak a kis sólymok a kis turulokkal. És visszaveszik, ami jár nekik. A homokozó lapátot is, meg Erdélyt is. Isten őket úgy segélje!

Parászka Boróka (Éljen Eduárd!)

A nemzetállami bandázás vége

0

„Az Orbán által oly gyakran magasztalt nemzetállami szuverenitás, a kültelki praktikák már az uniót, s ezen keresztül a transzatlanti biztonsági rendszert veszélyeztetik. Ezt ismerték fel Washingtonban és Brüsszelben, Párizsban és Berlinben. És ezt ismerte fel az a befolyásos nyugati sajtó is, melyet egyetlen egy vezető politikus sem hagyhat figyelmen kívül, és amely ma már olyan hangon ír Orbán Viktorról, mint ahogyan egykoron Slobodan Miloševićről és Nicolae Ceauşescuról írt.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Bár, mint utóbb kiderült, a magyar kormány diplomáciai úton megüzente a hozzá közelálló külföldi politikai, gazdasági és sajtótényezőknek, hogy „a Fidesz győzelme garantált, sőt a kétharmad sem zárható ki”, mégis meglepetést okozott, hogy az ellenzék – összességében – mintegy 100 ezer szavazattal többet kapott a kormánypártnál. A jobboldali és szélsőjobboldali körökben az is csalódást okozott, hogy a győzelem nem a Fidesz újrázó képességének volt köszönhető – leszámítva a gyanítható csalásokat –, hanem az ellenzék megosztottságának. Ennek megfelelően április 8-a után

Orbán Viktor olyan figyelmeztetéseket kapott, hogy a kockázatok, ami elé a Fidesz a jövőben néz, csak növekedni fognak.

A nemzetközi térben ugyanakkor azok is csalódtak a végeredményben, akik nem kívánták Orbán újabb győzelmét, bár eleve látták, hogy tulajdonképpeni alternatívája ennek nincsen, mert ha az ellenzék mégis győzni tudna, kormányzati (koalíciós) összhangra képtelen lesz. Ráadásul Orbán szélsőségesei – karöltve a teljesen orbanizált erőszakszervezetekkel – rövid úton és könnyen megbuktathatnák a demokratikus kormányt; lásd 2006-2007 vonatkozó tapasztalatait.

Ha csak a fenti megfontolásokból indulunk ki, a Fidesz politikai dominanciája egyértelmű: nincs még egy ilyen rendpárti módon szervezett erő a magyar politikai arénában, amely ráadásul élvezi is az olyan helyzeteket, amelyek demokráciákban tiltott eszközök és módszerek után kiáltanak, ugyanakkor semmilyen gátlás sem korlátozza cselekedeteiben.

Ám vannak más megfontolások is, s azok, akik szeretnék az orbáni korszak végét siettetni, egy ideje okkal hozakodnak ezekkel elő.

Az elsődleges ilyen szempont egyértelműen biztonsági, s főként Washington számára okoz egyre nagyobb fejfájást. Bár Trump megjelenése a Fehér Házban sok tekintetben leszűkítette az Egyesült Államok mozgásterét, már most látszik, hogy az ország gazdasági érdekeit mélyen sérti a katonai nyomásképesség csökkenése, s nem csoda, hogy a kormányzat igyekszik ezen változtatni. Nem véletlen, hogy a NATO szerepének korábbi megkérdőjelezése lekerült a napirendről, a sorok összezárása Oroszországgal szemben pedig példátlan méreteket öltött. A Baltikum, Lengyelország, Románia katonai szerepe Washington és a NATO oldalán új dimenziókat kapott, Csehországban ma már prioritást élvez az orosz hírszerzési manipulációk felderítésének ügye és az orosz beavatkozás megfékezése. Szlovákia pedig inkább meghúzza magát s igyekszik nem gátolni a vonatkozó nyugati lépéseket. Kelet-Európa súlya ismét megnőtt az összeurópai biztonság szempontjából, a NATO stratégiákban pedig azt követően, hogy Recep Tayyip Erdoğan politikai kalandorsága miatt a szervezet gyakorlatilag elveszítette Törökországot.

Eközben a magyar kormány egyre nyíltabban áll Moszkva oldalára,

s nem kétséges, hogy készséggel kiszolgáltatna neki minden olyan információt, melyekhez – NATO-tagként – egyébként okkal hozzájuthatna. Csakhogy ilyenekhez egy ideje már nem juthat hozzá. Washingtonban nyíltan megfogalmazott érvek hangzanak el nap, mint nap, hogy ez a helyzet nem tolerálható, s fontolgatják, mikor jön el az a pillanat, amikor lépni kell.

A magyar kormány ugyanakkor nem látszik változtatni az eddigi politikán, ám lássuk be, ha akarna ilyesmit, akkor sem tehetné már meg. Vannak helyzetek, amelyek még a politikában sem visszafordíthatók, különösen nem, ha egy politikai erő szövetségesek nélkül marad, minthogy elveszített a vele szembeni teljes szövetségesi bizalom.

A sokak által jó taktikusnak tartott Orbán egy dolgot kihagyott a számításból:

a Nyugat számára a magyar különutasság stratégiai fenyegetést jelent,

Oroszország számára viszont ez a különutasság csak taktikai és pillanatnyi előnyökkel bírt. Az orosz-ukrán konfliktus idején még jól jött Putyinnak az európai szélsőjobbal kollaboráló Orbán, ám egy kiszélesedő nyugat-keleti hidegháborús korszak küszöbén, az egyébként összes korábbi szövetségesét eláruló Magyarország már egyre csekélyebb jelentőséggel bír. Nem így a Nyugat számára, melynek ebben a konfliktusban nagyobb szüksége van és lesz az egységre, mint valaha.

A 2010-2018 közötti nyolc évben a magyar politika a leépülő demokráciáról, a jogtiprások legitimációjáról szólt. A nemzetközi közösség, lássuk be, bár aggódva figyelte a fejleményeket, de végül is elfogadta: ha a magyarok mindenáron ártani akarnak maguknak, tegyék, s részesüljenek a fájdalmas következményekben.

2018 után viszont már egy olyan korszakba lépett a világ,melyben a Nyugat belső kohéziója, biztonsága és a transzatlanti kapcsolatok újult megerősítése vált nélkülözhetetlenné.

Az Orbán által oly gyakran magasztalt nemzetállami szuverenitás, a kültelki praktikák már az uniót, s ezen keresztül a transzatlanti biztonsági rendszert veszélyeztetik. Ezt ismerték fel Washingtonban és Brüsszelben, Párizsban és Berlinben.

És ezt ismerte fel az a befolyásos nyugati sajtó is, melyet egyetlen egy vezető politikus sem hagyhat figyelmen kívül, és amely ma már olyan hangon ír Orbán Viktorról, mint ahogyan egykoron Slobodan Miloševićről és Nicolae Ceauşescuról írt.

A polgármestereknek is védeniük kell a hazát

0

Sikeres nemzetállamok nélkül nincs sikeres Európa, sikeres Európa nélkül nincs sikeres világ, sikeres városok sincsenek sikeres falvak és sikeres családok nélkül – jelentett ki Orbán Viktor miniszterelnök Veszprémben, a Megyei Jogú Városok Szövetségének 51. közgyűlésén, hozzátéve, „számunkra Magyarország az első”.

„Nektek is személyesen részt kell vállalni és segítenetek kell abban, hogy a magyar emberek meg tudják védeni Magyarországot” – kérte a jelenlévő polgármestereket a kormányfő.

Orbán Viktor úgy fogalmazott: a magyar vidék fejlesztése a nagyvárosok fejlesztése nélkül nem lehetséges. A vidéket csak virágzó megyei jogú városokkal lehet felemelni, ha ugyanis a városok gyengék, a falvak is azok.

A kormányfő jelezte, hogy a Modern városok program után nagyjából kidolgozták a „középvárosok” fejlesztési programját is, majd a „fejlesztési vonatra” rá kell kapcsolni a „falvak szerelvényét” is.

Orbán Viktor egyúttal álhírnek, marhaságnak minősítette azokat az információkat, amelyek szerint a mai kormány változást tervezne az önkormányzati rendszerben. Kijelentette: az önkormányzatok alkotmányos fundamentumai szilárdak.

Sehol sem fognak önkormányzatot felszámolni, minden településnek lehet helyhatósága

– mondta.

Kövér László és a nemzetállam

Mintapéldáját láttuk a hét elején annak, hogy mikor kellene egy ország fontos képviselőjének jobban odafigyelnie arra, mit mond egy másik országban – írja Ivácson András Áron az Országgyűlés elnökének látogatásáról a Transindexen.

Kövér László a Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti nyitógáláján az erős, szuverén nemzetállam fontosságáról beszélt. Egész pontosan így fogalmazott:

„Mi, magyarok, azt kívánjuk minden szomszédunknak, amit önmagunknak: nemzetközi együttműködésre képes, erős, szuverén nemzetállamot,

amely nem a nemzeti kizárólagosság gondolatára épül, hanem a különböző nemzetekhez tartozó polgárai méltóságának egyenlő tiszteletére; amely nemcsak a területén élő többségnek, hanem a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek is biztosítja az identitását…”

Mindezzel kizárólag egyetlen probléma van – véli Ivácson András Áron:

amit itt ő felvet, az nem szuverén és erős nemzetállam, hanem a plurális állam fogalma, amely sohasem nemzeti.

Tudniillik a nemzetállam mint olyan – per definíció – egyik vagy másik nemzet állami szintű kizárólagosságára épül. Ha máshonnan nem, ugyan legalább Eötvös Józseftől érdemes volna tanulnia, aki már a maga korában bírálta a nacionalizmus különböző formáit, elsősorban is az akkor még újnak számító „nyelvi nacionalizmust.” Ahogy maga is fogalmaz: „Nem akarom elhinni, hogy ez valaha tömegérzület lesz.”

Eötvös felismerése saját korában egyedülinek számított, azt látta meg, hogy a nacionalizmusba intencionálisan bele van kódolva a hatalom akarása, az uralmi vágy, hiszen a nacionalista politika mindig arra irányul, hogy az államon belül minden nemzetiség közül csakis egyetlen nemzetiségnek legyen korlátlan szuverén hatalma.

Igazából nem meglepő, hogy Kövér a két fogalomnak fel akarja cserélni az értelmét, tipikusan “alternatív tény” (post-truth) eljárás,

ami egyre inkább úgy tűnik, hogy a magyar kormány hivatalos stílusa. Ám az már felettébb meglepő, miként nem látta előre annak a visszásságát, hogy ezt éppen Kolozsváron hangoztatja.

Gondoljunk a tettetett nagy államközi barátságok ellenére időnként kormányzati szinten is fel-felvillanó elnyomás-cicaharcokra, amikor mindkét kormány próbálja túllicitálni a másikat az elnyomás vádjával illetve ezen vád tagadásával.

Ha a magyar kormány többszörösen nehezményezi a román állam bánásmódját a magyar kisebbséggel szemben, akkor ugyan miért kíván épp erős, szuverén nemzetállamot,

tehát minden nemzetiség közül csakis egyetlen nemzetiség korlátlan szuverén hatalmát?

Kövér László nyilatkozata – úgy tűnik – egy „idegenszívű” (akármit is jelentsen ez az értelmetlen fogalom) és egy „idegen” tudása között a földre hullott. Le a padlóra, de durván.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!