Kezdőlap Címkék Kossuth kiadó

Címke: Kossuth kiadó

Gálvölgyi 70

Gálvölgyi János, Kossuth-díjas színész, ma 70 éves. A Játékszínben önálló estje bemutatójával ünnepel, és utána üdvözlik a barátai, kollégái. Mi pedig a Kossuth Kiadónál tiszteletére megjelenő könyv előszavával köszöntjük.

 

Nagyon másmilyen, mint amilyennek a legtöbben hiszik. Civilben nem szórja a vicceket, nem hangos, nem harsány, nem a társaság középpontja, sőt, premierbulin is alig fordul elő, és, ha netán igen, hamarosan angolosan, úgy, hogy fel se tűnjön, eliszkol onnan. Színpadi jelenlétével ellentétben kimondottan visszahúzódó. Fölöttébb zavarba jön, ha leszólítják az utcán, pláne, ha még ölelgetik is, már az idegenek kézfogását sem kedveli. Felfegyverkezik fertőtlenítő spray-vel, és a kezére fújja utána, hogy jaj, csak beteg ne legyen. Szépen fejlett hipochondriája némileg csökkent azóta, hogy a családban adódott súlyos betegség, és bizony őt is vitték már a színházból előadás helyett kórházba. Már nem gondolja, hogy jobb neki a színpad szélén lenni, mint középen, mert baj esetén akkor könnyebben ki tud sasszézni a deszkákról.

Aki a Heti Hetes műsorában látta magabiztosan rögtönözni, a kollégák reagálásaira poént poénra halmozni, a Ki mit tud?-ban, a Gálvölgyi Show-ban jobbnál jobb paródiák özönét árasztani, az nehezen tudja elképzelni, hogy gyakran depressziós, gátlásos. Ami furcsa módon nem zavarja a játékát, amikor éppen cefetül van, akkor is megbízhatóan működik. Nála megbízhatóbb embert kevesebbet hordott hátán a Föld. Ha valakivel valamiben megállapodik, az a részéről garantáltan úgy lesz. A pontosságot aggályosan túlaggódja. Ez azt jelenti, hogy vagy félórával hamarabb ott van, ahogy a színházba is bemegy már este 6 előtt, mert mi történik, ha valami közbejön, nem szabad kockáztatni.

Ő a precíz polgár, olykor netán kispolgár, és ezzel együtt úriember. Nagyon ad az öltözködésére, fájlalja, hogy remek öltönyeit, egykor akár maga által tervezett finom ingeit, már alig van hová felvennie. Eleganciája kívül-belül kifogástalan, még abban is biztosak lehetünk, ha öltönyt visel, soha, de soha nem villan ki a bokája, mert, ahogy egy jól szituált angol gentleman-hoz illik, térdzoknit hord, azt is lehetőleg selyemből.

Ha nehéz számára a produkció, akkor már csak egy könnyű levest eszik ebédre is, előadás előtt pedig gondosan ellenőrzi a kellékeit, hogy minden rendben van-e. A kollégákra való tekintettel szertartásosan fogat mos, beillatosítja a száját, és persze a kézmosás sem maradhat el, ami némiképp jelképes. Azt jelzi, hogy külső gondoktól időlegesen megtisztultan, csak a szerepére koncentrálva lép színre.

Fotó: Szalóky Béla

A színház gyerekkori álma volt, és máig is annak beteljesülése. VII. kerületi, Csengery utcai srácként, mohó rajongással gyűjtötte az autogramokat. Híres, szép akart lenni, jó ruhákban járni, szeretettel körülvéve. Ironikusan szokta mondani, hogy ebből a szépség sikerült. És hát „A Gálvölgyi” is akart lenni, a senkivel össze nem téveszthető, karakteres színész, aki vitathatatlanul lett is. Valószínűleg már a Ki mit tud? tévés tehetségkutatóján, eszméletlen paródiáival, ő lett A Gálvölgyi. Az egész ország egycsapásra megismerte. A főiskolás időszaka alatt mégis felejteni akarta a paródiát, szabadulni akart tőle, mert úgy gondolta, hogy egy élete, egy halála, ő nagy-nagy tragikus színész lesz. Tán permanens szívfájdalma, hogy nem így alakult. A kötetben többen dilemmáznak azon, hogy miért is nem. Abban mindenki megegyezik, hogy nagy komikus. De, jó néhányan mondják, hogy másra, többre is képes, van, aki egyenesen azt állítja, hogy akár a Lear király eljátszására is.

A Tháliában gyakran szerepelt epikus jellegű produkciókban, amikben nehéz volt valódi színészi képességeit megmutatni, miközben sokat köszönhet ottani igazgatójának, korábbi osztályfőnökének, Kazimir Károlynak, akivel végül barátságba is keveredett. A Madách Színházban főleg bulvárvígjátékokban tündökölt. Hosszú évek óta már a Játékszínben is ezt teszi, ami a Madách zenés teátrummá válásával, a szakmai otthonává lett. A feleség, Gálvölgyi Judit, a jeles műfordító, akivel még amatőr színjátszókként ismerkedtek össze, pedig megteremti számára az igazi otthont, ahonnan sokszor nem is akar kimozdulni.

János aztán, szerencsére, nem „vedlette le” a paródiát, a Gálvölgyi Show adásaiban kamatoztatta pazar átváltozóképességét. Nemtől, életkortól függetlenül, hihetetlen figurák, akár valószínűtlen fazonok tömkelegének bőrében jelent meg. Igazi brillírozások terepe volt ez a műsor. Ugyanakkor nem ritkán, hevenyészettre sikerültek a szövegek, tán ez is lehetett az oka, hogy az adások miatt többen összevontuk a szemöldökünket, nem feltétlenül egyezett az ízlésünkkel, amit láttunk. Miközben tömegek szórakoztak rajta.

Fotó: Szalóky Béla

Ahogy a Heti Hetesen szintén, aminek csak elvétve akadt olyan adása, amiben nem vett részt. Ebben aztán igazán kidomborodott a bámulatos improvizációs készsége, sorozatban csapott le a poénlehetőségekre, de önzetlenül passzolta másoknak is a labdát. Nyíltan vállalta a véleményét, ahogy az Én összeféltem magam című estjén is tette a Mikroszkóp Színpadon. Lettek plusz rajongói a bátorságáért, és bizony lettek utálói is, mert besorolták az egyik politikai oldalhoz. Még az is előfordult, hogy elé köptek az utcán. De közben meg nap mint nap érzi sokak áradó szeretetét. Nincs már Gálvölgyi Show, nincs Heti Hetes sem, rendszeresen csak a Klubrádió műsorvezetőjeként van jelen a médiában. Elmélyülten beszélget az alanyaival. Ezt igencsak szereti csinálni.

Boldog, hogy végre játszhatja A hullaégető címszerepét, amire évtizedekig borzasztóan vágyott. Ez aztán igazán más, mint amit a közönség tőle megszokott, félt is, hogy ennyire megrázóan tragikus történetben nem fogadja majd el a publikum. Szerencsére nem így lett, a produkció siker. Ahogy összességében sikeresnek mondható egész eddigi pályája is.

A diktatúrához nem kell hitlerbajusz és karlendítés

 „Hitler bűnöző óriás volt, törpe szellemiséggel és semmi moralitással” – írja a náci vezérről szóló könyvében Ormos Mária történész. A Magyar Tudományos Akadémia tagja azt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy azért támogatta a Kossuth Kiadó gondozásában a diktátorról szóló könyve ismételt megjelentetését, mert az tapasztalja, hogy a világban megerősödő populizmus újra a hatalom csúcsára repíti a diktátorokat. A tömegek pedig a legritkább esetben ismerik fel a diktátort, aki nem mindig visel bajuszt, s a karlendítés sem előírás.

 

Önt különös erővel vonzza a diktatúra tanulmányozása, írt már Mussoliniról, de Hitlerről ez már a sokadik könyve. Mi az, ami izgatja az autokráciában, inkább a létrejötte, viszonyai, vagy inkább a diktátor személye?

Természetesen valamennyi tényező együtt. Viszont jó ideje azt gondoltam, hogy félre kéne már tenni ezt a témát, hisz a történelmi események dokumentumainak jobb helyük van a levéltárakban, vagy szakemberek könyvespolcain. Annak idején nekem is komoly lelki megrázkódtatást okozott azoknak a náci propagandaszövegeknek az olvasása – ezek szándékosan voltak bántóak és primitívek, – amelyek a könyveim forrásanyagául szolgáltak.  Arra gondoltam, hogy a közvéleményt ez már aligha érdekli, elég, ha ezeket a szándékosan bántó és primitív szövegeket néhány tucat ember olvassa, ugyanis elsősorban a velük hivatásszerűen foglalkozók számára fontosak. De az utóbbi időben rájöttem, hogy nincs igazam. Ma ennek a témának újra ideje van, hisz ma is működésbe lendülnek diktatúrák. Ezért fogadtam el kiadóm ajánlatát, hogy az induló életműsorozatomat kezdjük a Hitler életét feldolgozó kötettel. A náci vezér egy megzavarodott, válságos kor gyermeke, akinek programja a liberalizmus és a demokrácia gyengeségeinek felszámolását kínálta. Persze Hitler a huszadik század problémáira igyekezett választ keresni, felhasználva a modern társadalmi manipulációt, bevetve a diktatúrát, az önkényt és a terrort.

Hitler bűnöző volt, egy óriás bűnöző, mindenfajta moralitás nélkül. Hasonlók ma újra feltűnnek a világban.

Amikor Hitler 1933-ban hivatalosan is megjelent a politikában, kancellári beiktatásán arra kérte a német népet, hogy adjanak neki 12 évet és nem ismernek majd rá Németországra. Akkor már diktátor volt?

Igen, bár akkor még nem volt teljhatalma. Ehhez ugyanis előbb fel kellett számolni az összes német pártot, szakszervezetet, civil szervezeteket, katolikus és evangélikus egyesületeket. Ezen kívül meg kellett halnia a köztársasági elnöknek, Hindenburgnak. De Hitler célja már hivatalba lépése előtt is a hatalom totális birtoklása volt. Senkivel nem kívánt kompromisszumot kötni, ami az addigi hatalmát csorbította volna. Kemény tudatossággal ment előre, s nagyon könnyen, szinte hónapok alatt számolta fel a demokratikus Németország minden szervezetének önállóságát, s vele a demokráciát.

Egyébként Hitler tudatosan készült a diktátorságra, a történelmet átalakító szerepre, vagy demokratikus politikusként indult, s menet közben jött rá, hogy a céljai eléréséhez a diktatúra a legjobb út?

Nézze, Hitler már a húszas évek közepén, a börtönben megírta a Mein Kampf-ot, amelyben már összefoglalta a nézeteit a hatalomról, kifejtette a nácizmus ideológiáját, illetve az antiszemita fajelméletét. Halála után előkerült egy másik ilyen jellegű könyv is, az úgynevezett Zweites Buch, ami pedig a komplett külpolitikáját foglalta össze. Kiderült, hogy ő a kezdetekben sem akart nyugat felé terjeszkedni, mert úgy látta, hogy a nagy élettér keleten van, amit a víziója szerint a németeknek ki kellett volna tölteni. Ezt az elgondolását szintén a húszas években fogalmazta meg.

De vajon Hitler kizárólag azért került hatalomra, mert a demokráciával a német nép nem tudta megoldani saját ügyeit? Ehhez szükség volt egy diktátorra, s Hitler épp arra járt, és keresett magának egy uralható országot?

A kettő nyilvánvalóan összekapcsolódik. Ha ugyanis a demokrácia pillérei erősebbek Németországban, akkor a nácik soha nem tudják a kommunisták nyakába varrni a Reichstag felgyújtását, s felszámolni sem tudják a pártjukat. Csakhogy végül megsemmisítették a keresztény pártokat és a szocdemeket is, mindenkit kiszorítottak a hatalomból. Ha erősebbek a pártok, és erősebb a demokrácia építménye, akkor ezt nem lehetett volna végrehajtatni.

Ne felejtse el, a német demokrácia igen fiatal volt, pár évet élt, képtelen volt megszilárdulni, s persze a német problémákat sem tudta megoldani; a gazdasági válságot végképp nem tudta kezelni, nem találta rá rá gyógyírt. Amikor milliók vannak munka nélkül, egzisztenciális küzdelemmel, ellehetetlenüléssel szembesülnek nap mint nap, akkor jön egy demagóg pojáca, – ámbár egy paprikajancsi nem képes hasonló teljesítményre – aki mindent megígér, s akinek ezt el is hitték.

Azért is támogatta, hogy életműsorozatában elsőként a Hitlerről szóló könyve jelenjen meg, mert úgy látja, hogy hasonló demagóg, populista figurák újra megjelennek a politika színpadán, s ismét teljhatalomhoz jutnak?

Világszerte újból megjelent az önkényuralom, mint gondolat, s már gyakorlattá is vált. A legtöbb helyen persze leborítják demokratikus fátyollal, s hirdetik, hogy „vannak választások”, mint Törökországban, de ettől az még önkényuralom!  Kétségtelen, sem Erdogan, sem Kim Dzsongun észak-koreai diktátor nem hord kis bajuszt, nem úgy fésüli a haját, s nem teszi ki a napra, hogy ő valójában kicsoda, hanem igyekeznek leplezni, de valójában ők is diktátorok.

A könyv előszavában azt írja, hogy Hitlernek a hódítás csak eszköz volt, fontos volt számára a harc, a társadalom állandó készültségben tartása, amit az újra és újra felszított antiszemitizmus szolgált.  Ez a mindenkori diktátor ismérve?

Valóban, állandóan hergelte a társadalmat az egyetlen ellenség, a zsidók ellen. Pedig Németországban a nagytőke nem zsidó-, hanem német kézben volt. A német állampolgárok alig egy százaléka lehetett zsidó, igaz, ez a nagyon kis hányada a lakosságnak a kultúrában, tehát a művészetekben, filmiparban, képzőművészetben kulcspozícióba kerültek a 30-as években. Következésképp lehetett rájuk mutogatni, könyveiket színpadias jelenetek kíséretében el lehetett égetni az utcán, ezt értették az emberek, s lelkesítette őket. De a kezdeti zsidóellenes akciókban az emberek nem vettek részt, tehát amikor a nácik törtek-zúztak, kirakatokat, ékszerüzletek ablakait beverték, az átlag-német elhúzódott. Csak később sikerült a többséget antiszemitává tenni.

Mitől vált Hitler antiszemitává? Vagy kellett valami, ami gyűlöletet kelt?

Igen, kellett valami, s ezt találta. Bécsi élményei között ott volt a pajeszos-kaftános zsidó, de olvasott súlyos antiszemita megnyilvánulásokról is. A politikájához kellett valami, ezt találta.

Arra gondol, hogy a zsidó szót ki lehetne cserélni bármire, cigányra, melegre, migránsra?

Egyértelmű,

a politikának szüksége volt, illetve van ellenségre, akik ellen lehet mozgósítani. Hitler a zsidókat találta meg erre a célra.

Azt talán még értem, hogy a nép miért vesz a vállára egy diktátort, de azt már nem, hogy miért tartja ott. Miért fogadja el az önkényt, a kiszolgáltatottságot?

Nézze, az önkény eleinte nehezen ismerhető fel. Aztán saját mozgásának köszönhetően eljut egy olyan ponthoz, amikor már nem lehet megállítani. Akkor már késő megálljt parancsolni az önkényes hatalomgyakorlásnak, ha megtörténhet, hogy valakit a kocsmában tett kijelentése miatt feljelentenek, sőt, viszik is a koncentrációs táborba. Az önkény kiszolgálói a besúgók, a házmesterek, a titkosszolgálat. Egyébként Hitler ellen is több merényletet terveztek, de valamennyi kísérlet elbukott. A legjelentősebb, az 1944 júliusában megkezdett akció a hadseregből indult, s sikerült egy bombát Hitler lábától nem messze elhelyezni. Fel is robbant, többen meghaltak, de ő megúszta néhány karcolással. A diktátort nehéz megállítani.

Miért fogadta el a korábban demokráciában élő német nép, hogy a sokszínű sajtó először csak egysíkú lett, majd propagandagépezetté alakult, s a végén már olyan mértékű volt a manipuláció, hogy azt sem tudták, mi történik az országban, vagy a világban?

Ahogy azt korábban már mondtam, az önkényuralom természeténél fogva állandóan terjeszkedik, és mindent maga alá rendel. Amikor már csak egy újság van, az is a nácik kezében, amikor a propaganda egyirányú, amit Goebbels vezényel, s ugyanabból a hazug kottából játszanak a filmhíradók is, akkor az átlagember már nem tud elbújni az agymosás elől. Legfeljebb, ha az országot elhagyja, de erre csak egy ideig van mód.

Hitlert pszichés zavarai segítették ebben a munkájában, önmaga tudott-e maradni, vagy eszköz volt mások, esetleg a nagytőke kezében?

A vezérnek voltak személyiségi problémái, de ezek eleinte nem zavarták a munkában. Egy idő után népes kiszolgáló tábor segítette, jelentős részük őszintén, nagy lelkesedéssel ment a Führer mögött, másik része pedig, köztük katonák, köztisztviselők, állami alkalmazottak kompromisszumot kötöttek a hatalommal. Érdekes módon Hitler – ahogy a legtöbb diktátor – gyűlölte a jogászokat, mert azt mondta, hogy a jogvégzett emberek állandóan törvénykönyv mögé bújnak, s ahelyett, hogy a bűnözőket mielőbb akasztófára juttatnák, még akár fel is mentik őket; vagyis szerinte a jogászok csak akadályozzák a hatalom hatékony működését. Hitler mindig a saját feje után ment, s következetesen végrehajtotta a húszas években megfogalmazott terveit.

Az írja, hogy nálunk a „pojáca-diktátort” ismerik, s ezért is vágott bele, hogy újra megrajzolja Hitler hiteles portréját. Amerikában, vagy Angliában, esetleg Oroszországban másként látják Hitlert, mint nálunk?

Még azt is nehéz megmondani, hogy nálunk ma hogyan látják Hitlert. Valószínű a szélsőjobboldal köreiben lehet presztízse, elsősorban azokra gondolok, akik az utcán időnként náci egyenruhában masíroznak. Mások viszont valószínű, a leghatározottabban tagadnák, hogy akár még csak olvasnának is a populista hatalomgyakorlásról. Közben azt látjuk, hogy a demokrácia eresztékei szinte mindenütt veszélybe kerültek. Itthon is, és a világban is terjedőben vannak a kihívásokra adott leegyszerűsített válaszok. A politikusok tanulnak egymástól, nézze, meg hogyan terjed az európai térségben a menekültekkel szembeni indulat, miközben még csak jelen sincsenek. A veszély tehát már itt van, néhol demokratikus lepelbe burkolva. De ne felejtse el, bizonyos szerepek eljátszásához nem kell bajusz, vagy karlendítés.

Gondolja, hogy olyan világégés után, amit a nácik okoztak az európai kontinensen, nem ismerik fel, ha újra veszély van?

Sokan nem ismerik fel, a tömeg biztosan nem. A tömegnek elég egy ellenséget felmutatni, a legegyszerűbb, banális szövegeket kell mondani, és addig kell ismételni, amíg az álmából felkeltve is tudja. Ez a recept.

Mit lehet ellene tenni?

Semmit, illetve oktatással, neveléssel talán lehetne, de az önkényuralomra hajló politikát zavarja az iskolák, egyetemek önálló működése is. Ez sem új.

Ne felejtse el, hogy bár a demokráciának nagy a múltja, de az athéni is rövid ideig, pár tízezres kisvárosban virágzott csupán. Akik nem tetszettek a városlakóknak, azokat a város falain kívülre tessékelték. A világ történelme az abszolutizmus keretei között működött leginkább, a demokrácia csak a Globus egészen kis területén, Nyugat-Európában, a II. világháború után kezdett el működni. Tehát a demokráciát először meg kell csinálni, elterjeszteni és megtanulni, akkor lesz hatékony. Utána talán nem lesz több diktátor a földön, de erre sincs garancia.

Kajálj és fogyj!

Az ember persze nehezen hiszi azt a címet, hogy Karcsúsító levesek. Naná, majd jól bekajálok belőlük, és még fogyok is, hát ezt aztán hiszi a piszi, gondolom. De a Kossuth Kiadónál megjelent kötet szerzője, Kathryn Bruton megnyugtat, attól, hogy valami kalóriaszegény, még lehet laktatós.

 

Na, jó attól még nem karcsúsodom tőlük, de tény, ami tény, hogy a kötet nyolcvan olyan receptet tartalmaz, amit, ha elkészítünk, egy-egy adag nem lesz több, mint 300 kalória, sőt, jó néhány még ennek a fele sem. És a tetejébe kimondottan tartalmas levesek is vannak köztük, nem feltétlen olyanok, amiktől felkopik az állunk, de viszont hűha milyen egészségesek!

No jó, jó, gulyást vagy Jókai bablevest, vagy az oroszok egytálételnek is beillő, bendőt alaposan megtöltő szoljankáját azért ne keressünk köztük. De mondjuk, van marhahúsos, garnélás, gombás, wontonleves, a maga potom 205 kalóriájával, merthogy mindenhez ennyire pontosan odabiggyesztik, mennyivel növeli a térfogatunkat, illetve, pardon, fogalmazzunk inkább úgy, hogy mennyivel nem hizlal bennünket. Ez ugye a félig tele, vagy félig üres pohár esete, nézőpont kérdése. És ráadásul a wonton az tészta, ennek dacára nem számít különösebb bűnnek.

Amúgy elég erős a kötetben az ázsiai beütés, és bírom a szerzőben, hogy nem tekint minket kapásból e tájak gasztronómiai szakértőinek, meg egyébként más tájakéinak sem. Vagyis nem kell hülyén bambulnunk, mint annyi szakácskönyv esetében, amikben a hozzávalókat totálisan ismertnek tekintik, az amúgy egyáltalán nem közismert alapanyagokat is, és csak nézhetünk, mint Rozi a moziban, hogy mi a fene is az, amiből adott mennyiséget bele kellene pakolnunk az ételbe. Akinek mondjuk gőze nincs, hogy

mi az a hominy, szumák, tomatillo, nori, vagy a fölöttébb jó hangzású kocshudzsang,

annak nem kell bambán kibámulnia a fejéből, és ostobának éreznie magát, mert a megfejtés ott van a kötetben. Általában még arra is tanácsot kapunk, hogy mit hol lehet beszerezni. Mindenféle alaplevek elkészítésére is kiokosítanak bennünket, és aki nem szereti a boltit, csinálhat akár magának házi leveskockát is.

Lehet időnként csodálkozni, hogy például egy koreai nedűben, a marhatatár levesben köt ki, vagy hogy mi minden elkészíthető röpke 15 perc alatt, merthogy ilyen fejezet is van. Közéjük tartoznak a házilag is összedobható bögrés levesek, amiket akár bevihetünk a munkahelyünkre, és csak forró vízzel kell felengedni ezeket, és máris ehetők. Vannak egészen egyszerű alapanyagokból álló fogások, ilyen például a csurgatott tojásleves, és vannak úgynevezett szuper élelmiszerekből készültek ugyancsak.

Azt is megtudhatjuk, hogy egyáltalán nem bizarr reggelire buzgón levest kanalazni.

A fejezetben szereplő reggelire való összeállítások lassan felszívódó alapanyagokat tartalmaznak, állítólag hosszú időre feltöltenek energiával, és beindítják a napot. Hát nosza, tessék például kipróbálni a naranccsal és chiamaggal ízesített, hideg rebarbara levest, egy gombóc fagyasztott, gyömbéres-vaníliás joghurttal, és mindjárt úgy beindul az álmosan kezdődő nap, hogy az csuda!

Az ínycsiklandozásban persze nem csak a szöveg, hanem Laura Edwards fölöttébb gusztusos fotói is hathatósan részt vesznek. Igencsak meg lehet tőlük kívánni az ételt. Ahogy az egész könyv is kívánatos.

Csurgatott tojásleves

A „gyorsételekről” nekem mindig a tojás jut az eszembe. Semmit nem lehet olyan gyorsan és sokféleképpen elkészíteni, mint a tojást, és kevés dolog laktatóbb és egészségesebb. A csurgatott tojásleves maga a megtestesült egyszerűség. Az alaplét ízlés szerint aromatizálhatjuk pár percig szegfűszeggel, csillagánizzsal és fahéjjal, de ízesíthetjük pár evőkanálnyi fehér miszópasztával is. Ha a levest 1 személyre készítjük, használjunk 300 ml alaplét és 1 egész tojást.

4 személyre

75 kcal

LM (GM, ha házi csirkealaplét használunk; V, ha zöldségalaplét használunk)

1,7 g szénhidrát    0,6 g cukor    6 g fehérje    0,2 g rost    5 g zsír    1,3 g telített zsír    0,2 g só

1,2 liter csirke- vagy zöldségalaplé (lehetőleg házilag készített)

1 tk. kukoricakeményítő

3 tojás (szabadtartású tyúktól)

3 szál újhagyma, karikára vágva

só és bors

Elkészítés

Forraljuk fel az alaplét, majd gyöngyöztessük kis lángon – fontos, hogy a tojást ne forrásban lévő alaplébe öntsük. Kóstoljuk meg, és ízesítsük kedvünk szerint, attól függően, hogy mennyire karakteres levest szeretnénk.

A keményítőt keverjük kevés vízzel csomómentesre, adjuk hozzá a tojást, és verjük fel, majd sózzuk, borsozzuk.

Öntsük a felvert tojást nagyon vékony, egyenletes sugárban az alapléhez, és közben folyamatosan keverjük habverővel. Amint az összes tojást hozzáadtuk, a lábost vegyük le a tűzről, és hagyjuk állni 1-2 percig. Ne aggódjunk, ha úgy tűnne, mintha valami kicsapódott volna a levesben – a csurgatott tojásleves egyszerűen így néz ki! Szórjuk meg újhagymával, és tálaljuk azonnal.

A leves nem fagyasztható.

Garnélás-kapros cukkinileves

Könnyen és gyorsan elkészíthető, ízekben mégis gazdag leves. Fontos, hogy friss garnélát használjunk, és még ennél is fontosabb, hogy ne főzzük túl a rákokat.

4 személyre

88 kcal

GM LM

4,5 g szénhidrát    3 g cukor    11 g fehérje    2,5 g rost    2,5 g zsír    0,5 g telített zsír    0,3 g só

600 ml zöldség- vagy csirkealaplé

½ ek. olívaolaj

1 közepes póréhagyma, hosszában félbevágva és kb. 5 mm-es félkarikára vágva

3 közepes cukkini, hosszában félbevágva és kb. 5 mm-es félkarikára vágva

½ tk. csilipehely (elhagyható)

½ lime héja és leve

20 g kapor, levelei lecsippentve és felaprítva

175 g nyers garnéla, tisztítva

só és bors

Elkészítés

Forraljuk fel az alaplét egy közepes nyeles lábosban. Az olajat forrósítsuk fel egy másik nyeles lábosban, adjunk hozzá 1 ek. vizet, és pirítsuk a póréhagymát és a cukkinit körülbelül 4 percig – közben keverjük meg párszor.

Öntsük fel a forró alaplével, és főzzük még 5 percig. Adjuk hozzá a csilipelyhet, valamint a lime levét és héját. A leves felét szedjük ki, és a kapor felével turmixoljuk selymes állagúra. Öntsük vissza a lábosba, adjuk hozzá a garnélát, és főzzük 3 percig (semmiképpen sem tovább), vagy amíg a rákok rózsaszínűek nem lesznek.

Közvetlenül tálalás előtt keverjük a leveshez a maradék kaprot. Sózzuk, borsozzuk ízlés szerint, és tálaljuk azonnal.

A leves nem fagyasztható.

Jó tanács: A leveshez kínáljunk miszós-újhagymás vagy cukkinis-fetás hajdinatortillát

Másnaposok levese

Ez a leves olyan a másnaposságra, mint a csirkeleves a megfázásra. A Marmite-tól és a Worcester-szósztól sós, míg a tabascótól kellemesen csípős lesz, és belülről tisztít. Egyszerre hidratál, nyugtat és laktat – egy teljesen új gyógymód!

17,7 g szénhidrát    6,8 g cukor    10 g fehérje    7,7 g rost    1,5 g zsír    0,4 g telített zsír    1,7 g só

4 személyre

146 kcal

LM

400 g koktélparadicsom

1 ek. tabasco szósz, plusz extra a tálaláshoz

só és bors

1 kis fej vöröshagyma, félbevágva és vékony félkarikákra vágva

1 gerezd fokhagyma, apróra vágva

3 ek. Worcester-szósz

250 g portobello gomba, durvára vágva

750 ml marhaalaplé
(vagy gombaalaplé – lásd
16. oldal –, ha vegetáriánus levest szeretnénk)

400 g konzerv fehér bab, lecsöpögtetve és leöblítve
(240 g nettó súly)

1 tk. Marmite (kenhető, ragadós, sötétbarna, sós krém, fő alkotója a sörélesztő)

kis csokor petrezselyem, durvára vágva

Elkészítés

Melegítsük elő a sütőt 240 °C-ra (gázsütő 9-es fokozat). Tegyük a paradicsom felét egy kisebb tepsire, öntsük rá a tabasco szószt, és ízesítsük csipetnyi sóval és pár tekerésnyi őrölt borssal. Süssük 15 percig.

A hagymát és a fokhagymát pároljuk meg kis lángon 1 ek. Worcester-szósszal és 2 ek. vízzel – közben keverjük meg többször, hogy ne égjen meg. Ha szükséges, adjunk még hozzá vizet. Körülbelül 10 perc elteltével, amikor már szép karamellizált színt kapott, adjuk hozzá a gombát és a maradék paradicsomot, és főzzük még 3-4 percig. Öntsük fel az alaplével, adjuk hozzá a babot, forraljuk fel, és főzzük még 15–20 percig.

Ízesítsük a levest a Marmite-tal és a maradék Worcester-szósszal, és ízlés szerint adjunk még hozzá borsot. Kanalazzuk rá a sült paradicsomot, szórjuk meg a petrezselyemmel, és külön tálkában kínáljunk hozzá tabasco szószt, ha valaki még csípősebben

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!