Kezdőlap Címkék Homonnay Zsolt

Címke: Homonnay Zsolt

Az ítélet beteljesedik

Az István, a király örömünnep, performance, némileg lázadás, nagy-nagy banzáj volt, amikor 35 évvel ezelőtt a Városligetben, a Királydombon bemutatták. Sokan többször is megnéztük. Felkorbácsolta az érzéséket. A Budapesti Operettszínház produkciója is felkorbácsolja. Kivétel nélkül minden néző állva vastapsol utána, jókora ovációban van részük a színészeknek, pedig én nem is a premiert láttam. Így valószínűleg minden előadást követően ez történik majd.

 

Szörényi Levente és Bródy János dalainak jó része sokunk fülében ott van, ezért szinte olyanok, mint amikor koncerteken jönnek a kedvenc számok, vannak akik már előre várják ezeket, és csaknem elélveznek, ha meghallják a közismert dallamokat. Fura, de ez már nem sokkal az ősbemutató után, a Szegedi Szabadtéri Játékokon is így volt, amikor a színpadot körülölelő épület ablakaiból fürtökben lógtak ki potya nézők, sőt akadtak, akik a háztetőre is felmerészkedtek, csakhogy láthassák a produkciót, amiben kétségkívül volt gyúanyag. Annyira, hogy amikor ifjú titánként a közönség tagjaival is interjúztam, többször igazoltattak titkos rendőrök, nyilván azt hitték, hogy felbujtó anyagot készítek valami ellenséges orgánumnak, csak akkor nyugodtak meg, amikor megmutattam a Magyar Rádióba szóló belépőmet.

Persze vannak, akik váltig állítják, hogy lázító elemek ide vagy oda, már az ősbemutató lényegében a konszolidáció – beleértve az 56-os forradalom utáni konszolidációt -, dicsőítése volt. Hogy annyi viszály után most elérkezett a rend, és hát persze a darab végén István megkoronázása, amiről ugye tudjuk, hogy sokkal több véráldozatot követelt, mint az 56 utáni megtorlás, amit sokan a kiegyensúlyozottság, a boldog jövő zálogának tartottak, mások tömeggyilkosságnak.

Fotó: Gordon Eszter

István pedig tényleg államalapító, valószínűleg nem tehetett mást, mint amit tett. De ugyanakkor kétségtelenül temérdek vér tapad a kezéhez. Azt hiszem, hogy Székely Kriszta rendezőt ez izgatta leginkább. István vívódása, gyötrődése, hogy megteheti-e, amit tulajdonképpen nem tehetne meg, halomra ölethet-e egy rakat embert, azért, hogy létrejöjjön az ország. Lehet-e kíméletes, emberséges az ellenséggel, vagy ilyen szituációban nincs kegyelem? Meg, hogy nem válik-e ettől szinte automatikusan maga is zsarnokká, nem megy-e keresztül végzetes személyiségtorzuláson?

Korszerűen izgalmas kérdések. Öt évvel ezelőtt, a darab harminc esztendős évfordulóján, Alföldi Róbert a Szegedi Szabadtéri Játékokon rendezett verziójából azért is akarhattak botrányt kavarni, akik ebben voltak érdekeltek, mert meglehetősen érzékeltette a temérdek kínt, szenvedést és azt, hogy a megkoronázás sem révbe érés, közel sem happy and. Lehet, hogy sokak számára még a kínok kínja következik, akár börtönné is válhat az ország. Na ilyesféle felfogás még sehol nem volt a Királydombon, ott egyértelmű üdvrivalgás, minden kétely nélküli, szédületes mámor, már-már tébolyult boldogságkitörés kísérte a hatalom megszilárdulását, a színpadon és a nézőtéren egyaránt.

Fotó: Gordon Eszter

Székelynél viszont hangsúlyossá válik a legyőzött Koppánnyal, aki végül is a diktatúra veszélyére figyelmeztet, és minden hívével, a durva elbánásmód. Jól látható a megveretésük, megszégyenítésük. Igencsak hangsúlyos, ahogy Koppány lánya könyörög a legyőzött apja életéért, hogy ne ellenségként, hanem ellenfélként tekintsenek a legyőzöttekre. István már-már meginogna, de, ahogy az a politikában lenni szokott, a háttérből sok mindent irányítanak, és az anyja, Sarolt nem tűr semmiféle kegyelmet, ragaszkodik a felnégyeléshez, a testrészek kitűzéséhez, tanulságul. És most a produkció legerősebb, megdöbbentő képe következik. Martalócok otromba durvasággal hurcolják Koppányt a színpad hátsó részére, vesztőhelyére, egy magaslatra. Óriási, félbevágott kereszt is van hátul, a színpad két oldalán. Ez, amikor az ítélet beteljesedik, összezárul, vagyis súlyos áldozat árán, de eljött nálunk a kereszténység időszaka. Közel sem egyértelmű diadalmenetként, közel sem vér nélkül. Ez így fájdalmas, megrázó, ugyanakkor szép is, úgy felemelő, hogy közben azért borzalmas. A rendezőn kívül a díszlettervező, Cseh Renátó remeklése is. Utána nem sokkal következik a himnusz, amit a nézőtéren is állva hallgat végig mindenki, majd leülünk, de hamarosan itt a produkció vége, és ekkor újra a teljes nézőtér felpattan, állva zúg a vastaps.

Szörényi Levente és Bródy János darabja kiállta az idő próbáját, most is van benne kakaó bőven. Szabó Mónika hatalmas elánnal vezényli a zenekart, ami elhalkul, lelassul, ha kell, de jobbára inkább megrengeti a falakat. Kocsis Dénes nem macsó, nem kemény István, vannak benne már-már kisfiús vonások, így jobban érthető, hogy az anyja által rángatható, és jobban el lehet játszani a megkeményedés folyamatát. Az anyja, Sarolt, Polyák Lilla megformálásában, kőkemény nő, nála aztán nincs apelláta. Polyák csaknem olyan

Fotó: Gordon Eszter

őserőnek játssza, mint amilyennek Dolhai Attila Koppányt, de hát ugye ez nem western, amiben a főhősök a végső ütközetben egymás szemébe nézve, becsülettel vívnak pisztolypárbajt, és győz a jobbik. Itt már szerepet játszik az ármány, a túlerő, az éppen kialakulóban lévő hatalom. Őserő és áradó énekhang ide vagy oda, Koppányt pedig a György-Rózsa Sándor által alakított, vehemensen vérszomjas, nyughatatlan Torda igyekszik mind erőszakosabb cselekedetek irányába taszítani. Gubik Petra Rékája ütközőpont, próbál engesztelően, csitítóan hatni, de ebben az eldurvult közegben már sajnos hatástalanul.

A Bodor Johanna és Lénárt Gábor koreográfiájában is megmutatkozó kolosszális energiákkal van jelen az Operettszínház társulata a produkcióban. Az említetteken kívül például Maros Bernadett, Kerényi Miklós Máté, Homonnay Zsolt, Gömöri András Máté, Dancs Annamari dobnak be apait-anyait. Pattantyús Dóra jelmezeiben nem történelmi korok nehéz ruháiban feszengenek, de nem is maiakban, a jelmezek is érzékeltetik azt a rendezői szándékot, hogy ez a történet kortalan, a hatalom rút mechanizmusa eléggé hasonló szinte bármikor.

A romlás bálványa

Dorian Gray öntetszelgő szépfiú, nők és férfiak egyaránt imádják, amúgy nőies és férfias is egyszerre. Az élet császára, fiatal angol arisztokrata, színesen elegáns, finom anyagú felöltőket hord, selyemingeket, csillogó-villogó cipőket, a társaság élveteg középpontja, ha úgy tetszik, a romlás bálványa. Hiszen tudható, hogy ebből baj lesz, erről regél Oscar Wilde híres, hírhedt regénye, a Dorian Gray arcképe, és erről Várkonyi Mátyás, Gunar Braunke és Ács János Dorian Gray című musicalje, amit a Budapesti Operettszínház a Kálmán Imre Teátrumban mutatott be,
Réthly Attila rendezésében.

 

Az édes fertő Dorian Gray. A szép, naiv srácot magába szippantja a társasági élet, az éjszakai tivornyák világa, a kábítószer és az alkohol örvénye, az állandósult mesterséges mámor. Hajszolja és hajszolja, mind kétségbeesetten hajszolja az élvezeteket, miközben fél, szorong, retteg attól, hogy a teste egyre rútul, öregszik, oszlásnak indul, oda lesz a puha bőrű babaarc, a szoborszerű alak, az ifjúság hamvassága.

És csodák csodája, kívül nem romlik, belül viszont rohad cudarul, és ezzel párhuzamosan változik az a gyönyörű kép, amit Basil Hallward festő készített róla, aki végzetesen, önsorsrontóan belehabarodik. A színpadon hatalmas, kivetített festményen látjuk a ráncok szaporodását, szétterjedését, az egyre jobban elterpeszkedő szarkalábakat, a vastagodó, felpüffedő bőrt, az arc fokozatos rúttá torzulását. Alant pedig Dorian változatlanul vonzó külsejét, és totális, riasztó, emberi szétesését.

Fotó: Gordon Eszter

Ehhez tombol, őrjöng, vad vitustáncot jár Várkonyi Mátyás igencsak intenzív zenéje, ami tán némileg meg is előzte a korát, amikor 1990-ben írta, és a Rockszínház határokon túl is mutató, kiugró sikerrel bemutatta. A szövegkönyvet Várkonyi, Gunar Braunke és Ács János jegyzik, jóval keményebb, mint egy gyakran sziruposságba forduló, átlagos musical szöveg, de áradó érzelem persze itt is van bőven. Meglehetősen széles az érzelmi amplitúdó, az egyszer fent, máskor lent jegyében. A szereplők, hol a mesterségesen, szerekkel előidézett mennyekben, hol a pokol fenekén tobzódnak a jólétben, a sikerben, vagy éppen elmagányosodottan, kivert kutyaként téblábolnak a végtelen reménytelenségben.

Fotó: Gordon Eszter

Kocsis Dénes ideális a címszerepre. Soha nem láttam ilyen fájdalmas elmélyültséggel játszani. Ehhez tán aranyfedezetül szolgál, amit egy interjúban el is mond, hogy neki is voltak szörnyűséges mélypontjai, Csernus Imre doktor húzta ki a gödörből, és ez a veszélyes gödör képzeletben ott is az alakításában. Abszolút nem kíméli magát, ahogy a hangszálait sem. Az azért fontos, hogy most nem üvölt mindenki egyfolytában, mint ebben a színházban túl gyakran, Kovács Adrián zenei vezető sem hajszolja unos-untig tempóban és hangfokozatban értelmetlenül agyon a zenekart. Vannak lávakitörés előtti feszült csendek, halk morajok, hogy aztán jöjjön a haddelhadd, amikor kő kövön nem marad, szinte repednek a gondosan stukkózott falak.

Fotó: Gordon Eszter

A többiek sem kímélik magukat. Csengeri Attila, aki valaha a címszereplő volt, ezúttal az alanya iránt pusztító szerelembe eső festő, őrjítően végletes, gyilkos érzelmekkel, melyeket a színész remekül meg is mutat. Homonnay Zsolt, aki ugyancsak volt címszereplő is, most Lord Henry Wotton, szintén él-hal Dorianért, és bizony ő is csúnyán végzi. Gubik Petra Sibyl Vane, a fiatal színésznő, akit pedig öngyilkosságba kerget. Janza Kata a megrokkanó édesanyja, Pesák Ádám Sibyl bosszúszomjas bátyja. Valamennyien kivetkőznek önmagukból, a színészek magas hőfokon égve nem kímélik magukat. Ugyanígy nem kíméli magát senki, aki a színpadon van, Kalocsai Zsuzsa, Dézsy Szabó Gábor, Papadimitriu Athina, Braga Nikita, Vásári Mónika, Petridisz Hrisztosz, akik hölgyeket, urakat, műértőket, kritikusokat, prostituáltakat formálnak meg, és sokat táncolnak teljes erőbedobással. Bodor Johanna koreográfiája fülledten erotikus, tébolyultan öngyötrő, belemenősen fergeteges. Velich Rita jelmezei ezer színben pompáznak, olyanok, mint a romlás virágai. Túri Erzsébet díszlete megteremti a csillogó pokol közegét.

Fotó: Gordon Eszter

Réthly Attila rendezőként érezhetően hatalmas, kemény munkára vette rá a társulat tagjait, miközben felszabadította bennük az alkotókedvet. Az előadás lidérces haláltáncként mutatja meg, hogyan kótyavetyélünk el csaknem mindent, ami érték, humánum, szeretet. A végeredmény egy elementáris, méltán sikeres produkció. Ehhez eszményi közeg a pompázatosan felújított, egykori Moulin Rouge, ami fényűző éjszaki lokál volt.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!