Gáza északi részétől délig, Libanonig, alagutakig és rakétákig. Mik Izrael következő lépései – ezt a kérdést teszi fel a Jerusalem Post.
Izrael megközelítőleg 50 napig vívott háborút a Hamász és a Hezbollah ellen, körülbelül egy hét szünetet tartott. Most visszatért a konfliktus közepes szintjére.
Mit hozhat a déli bevonulás a háború pályájára, ívére és a térség jövőjére?
A Gázai övezet északi részén az IDF november közepére átvette az irányítást a legtöbb területen.
Mi történik Gáza északi és déli részén?
Volt néhány hetes időszak, amely alatt az IDF ott folytatta, bár lassabb ütemben, Jabaliában és Zeitounban, elkerülve Shejaiát, hogy teret hagyjon a túsztárgyalásoknak.
Valójában az ideiglenes tűzszünet idején túszokat vittek vissza Izraelbe Shejaiából. Úgy tűnik, hogy újabb szünet hiányában az IDF szándéka az, hogy lassan szétszedje a Hamász terrorista erők apró maradványait azokon az északi negyedekben, amelyek még mindig megmaradtak. Szinte semmi stratégiai jelentőségű nem történt a harcok újraindulása napjaiban péntek óta. Az IDF légicsapásokat és tüzérségi lövedékeket hajtott végre Khan Yunis környéki területeken – ahová esetleg behatolhat –, de nagyszámú erőt nem küldött át déli területekre.
Úgy tűnik, hogy az IDF csak akkor fogja ténylegesen áthelyezni erőit Délre, ha a kormány elvesztette a reményt egy rövid távú további szünetre, amely újabb túszokszabadon engedését eredményezheti. Amint bejut a délre, a kormány és a katonaság ismét fej-fej mellett fog menni, és választaniuk kell a Hamasz további legyőzése – a terrorcsoport legfelsőbb vezetése után – és újabb túszok megmentése között.
Izraelnek eddig sikerült lelassítania az inváziót, és lehetővé tette, hogy a Hamász legfelsőbb vezetése életben maradjon ahhoz, hogy egyidejűleg megőrizze ezt a két célt anélkül, hogy ténylegesen választania kellett volna közöttük.
Eddig 114 túszt küldtek vissza. De az, hogy a Hamász legfelsőbb vezetése és erői nagy része dél felé vonuljon vissza, csak egy kicsit tovább rúgta ezt a nagyon nehéz döntést.
Háború az alagutakban
Bár az IDF vasárnap 800 alagút aknát támadott meg, ezek csak egy alagút darabjai, nem közelítik meg az egészet, így az alagútháború hosszú ideig eltart. Megsemmisítésük érdekében a speciális Yahalomnak és más mérnöki egységeknek gondosan fel kell térképezniük az alagút minden részét, ami időbe telik.
Ha az IDF már hetekkel ezelőtt átvette volna az irányítást Gáza északi részének legalább 80%-a felett, akkor lehet, hogy eddig csak az északi alagutak 20%-át, vagy még kevesebbet semmisítette meg anélkül, hogy sokat tett volna a déli gázai alagutak ellen.
Libanonban az IDF és a kormány elhalasztotta a nehéz döntést arról, milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy helyreállítsa az észak-izraeli lakosok biztonságát ahhoz, hogy a Hezbollah inváziójától való félelem nélkül visszatérhessenek otthonaikba. Sok szakértő legalábbis arra szólította fel az IDF-et, hogy biztosítsa a Hezbollah Radwan különleges erőinek kiszorítását az izraeli határtól, és biztonsági övezetet hozzanak létre a határ mentén.
Hogyan fogja ezt elérni az IDF?
Kisebb volumenű invázió Dél-Libanonba? Vagy reméli, hogy harmadik feleken keresztül megállapodást köthet a Hezbollah-hal, hogy önkéntesen távol tartsa csapatait? És ha a Hezbollah aláír egy ilyen megállapodást, és az aláírásától számított hat hónapon belül megszegi, mit fog tenni az IDF?
Bármit is tesz az IDF a Hezbollah visszaszorítása érdekében, magában hordozza a 150 000 rakétát és aknavetőt, valamint jelentős számú precíziós rakétát birtokló terrorista csoport elleni általános háború kockázatát.
A semmittevés elhatározása azt a forgatókönyvet kockáztatja, amelyben az északi lakosok megtagadják a visszatérést, megzavarva életüket, miközben spirituálisan és filozófiailag veszélyeztetik az alapvető cionista alapfeltevést, vagyis a biztonságot Izrael határain belül. A Hamász veresége vagy a Hezbollah-val kapcsolatos stratégiai döntések előtt az izraeli állampolgárok először tudni akarják, mikor tud a katonaság legalább véget vetni az otthonaik elleni rakétatámadásoknak. Ha Izrael a lehető leggyorsabban meg akarta volna szüntetni a rakétatűzet, akkor már régen, de legalábbis közvetlenül a pénteki tűzszünet lejárta után megszállta volna a Délt, és ezt egyszerre több pontról tette volna meg. Csak Gáza fennmaradó részei feletti irányítás átvételére irányuló gyors és átfogó lépések vetik fel a déli rakétafenyegetést, és csak olyan lépések vetnek véget a rakétatámadásoknak északon, amelyek jobban elriasztják a Hezbollahot, mint amit Izrael eddig tett.
“Nem tájékoztattatok minket az október hetediki támadásról Izrael ellen, ezért mi nem lépünk be a háborúba, hogy segítsünk nektek. Ne is kérjetek erre, és hallgattassátok el azokat a hangokat a Hamászban, amelyek háborúra szólítják fel a Hezbollahot és Iránt Izrael ellen!”
– ezeket a kemény szavakat Ali Khamenei Irán vallási vezetője intézte Iszmail Hanije Hamász vezetőhöz korábban Teheránban. A vallási vezető magasrangú munkatársai, akik nem kívánták megnevezni magukat, most erről tájékoztatták a Reuters hírügynökséget.
Korábban ezzel kapcsolatban a CIA értesülései voltak irányadóak, és ezek szerint Irán, a Hezbollah és a Hamász magasrangú képviselői Bejrútban egyeztettek azelőtt, hogy a palesztin terror szervezet megindította támadását Izrael ellen október hetedikén. A CIA ehhez még azt is hozzátette, hogy az orosz hírszerzés megszerezte ezt az információt, de nem továbbította Izraelbe. Putyin viszont nem sokkal a terrortámadás után meghívta a Hamász küldöttségét Moszkvába. Bár ő állítólag nem találkozott velük, de közel-keleti tanácsadója, Bogdanov órákig tárgyalt a Hamász delegációval. A moszkvai tárgyalásokba később bekapcsolódott az iráni külügyminiszter is.
Az USA közel-keleti diplomáciája
Washington rövid és korlátozott háborút akar a gázai övezetben: erre ösztönzi Izraelt, és erre figyelmeztette Iránt. Nemrég Szaúd Arábiában Irán is részt vett azon a tanácskozáson, melyen a Közel Kelet muzulmán államai tisztázni próbálták álláspontjukat a gázai konfliktussal kapcsolatban. Bár szavakban kiálltak a palesztinok támogatása mellett, de a színfalak mögött határozottan elítélték a Hamász terror támadását, és jelezték: semmiképp sem kívánják a háború kiterjesztését. Izrael ennek ismeretében nyomul előre olyan merészen a gázai övezetben, mert tudja: a Hamász nem számíthat a muzulmán államok támogatására. Ali Khamenei iráni vallási vezető kerek-perec megmondta a Hamász vezérének, hogy szó sem lehet semmilyen fegyveres támogatásról.
Amennyiben hitelt lehet adni az iráni vallási vezető szavainak, akkor az egész világ megkönnyebbülhet hiszen a Hamász vezére azt kérte Irántól, hogy zárja le a hormuzi szorost, amelyen keresztül a közel-keleti olaj eléri a világpiacot. Az USA viszont arra figyelmeztette Iránt, hogy ezt casus bellinek tekintheti. Ez magyarázhatja az iráni vallási vezető elhatárolódását a Hamász háborús elképzeléseitől.
A jelentés azt állítja, hogy az amerikai tisztviselők azt akarják, hogy az IDF kisebb bombákat telepítsen, jobb információkat használjon, és kommandós csapatokat küldjön városi övezetekbe, és az iraki háború leghalálosabb éveiben alkalmazott taktikát javasolja.
Egy szombati jelentés szerint amerikai tisztviselők azt tanácsolták Izraelnek, hogy tegyen több lépést a tűzerő csökkentésére a Gázai övezetben, és szigorúbb megközelítést alkalmazzon a Hamász terrorcsoport elleni háborújában, rámutatva saját, két évtizeddel ezelőtti iraki tapasztalataira.
Az izraeli tisztviselők azonban a tanácsok nagy részét irrelevánsnak tartják, és az Izraeli Védelmi Erők vezetője elutasította a tanácsot, mivel az még több áldozatot okozhat – derül ki egy külön izraeli szombati jelentésből.
Az amerikai tisztviselők azt mondják, hogy számos megbeszélést folytattak izraeliekkel, amelyek során intézkedéseket javasoltak a polgári áldozatok számának csökkentésére
– írja a The New York Times, amely névtelenül nyilatkozó tisztviselőkre hivatkozott.
Az amerikai tanácsadók által javasolt lépések között szerepelt, hogy több hírszerzést gyűjtsenek össze a Hamász parancsnoki központjairól, mielőtt csapásokat mérnének rájuk, javítsák a Hamász-vezérek célpontjait, kisebb bombákat alkalmazzanak a terrorcsoport földalatti erődítményei ellen, és pontos kommandós osztagokat vezessenek be a harcosok kiöblítésére.
Antony Blinken amerikai külügyminiszter pénteken izraeli vezetőkkel és szombaton arab diplomatákkal tartott megbeszélésein azt mondta, lépéseket javasolt Izraelnek a polgári áldozatok számának csökkentése érdekében Gázában, ahol a hadsereg offenzívát indított a Hamász terrorcsoport felszámolására.
„Izraelnek minden lehetséges intézkedést meg kell tennie a polgári áldozatok megelőzése érdekében” – mondta Blinken Sameh Shoukry egyiptomi külügyminiszterrel és Ajman Szafadi jordán külügyminiszterrel tartott közös sajtótájékoztatóján Ammánban.
„Az izraeli tisztviselőkkel folytatott tegnapi találkozóim során további lépéseket tettem, amelyeket megtehetnek és meg kell tenniük ennek érdekében. A civilek védelme segít megakadályozni, hogy a Hamász tovább használja ki a helyzetet. De ami a legfontosabb, egyszerűen ez a helyes és erkölcsös dolog.”
Az izraeli 13-as csatorna hírei szerint azonban a Blinkennel folytatott pénteki megbeszélésen Herzi Halevi, az IDF vezérkari főnöke szembehelyezkedett azzal, hogy még több áldozat lesz, ha a katonaság megfogadja azoknak az amerikai tábornoknak a tanácsát, akiket Izrael tanácsára küldtek a gázai hadművelettel kapcsolatban.
Az izraeli védelmi tisztviselők szerint a Hamász harcosai mélyen beépültek Gáza polgári szövetébe, alagutak és parancsnoki bunkerek futnak a lakónegyedek alatt. Izrael azzal vádolja a terrorcsoportot, hogy civileket használnak emberi pajzsként, és még egy parancsnoki központot is elrejtettek a Gázai övezet legnagyobb Shifa kórháza alatt. Az IDF többször is felszólította a civileket, hogy vonuljanak délre, távol a harcok nagy részétől, és azt állítja, hogy óvintézkedéseket tesz a polgári áldozatok elkerülése érdekében, ugyanakkor megfogadja, hogy felszámolja az övezetet uraló Hamászt.
Október 7-én tört ki a háború, miután a Hamász vezette terroristák ezrei rohamozták át Izrael határát, közösségeket támadva meg, embereket mészároltak le otthonaikban, másokat pedig túszul ejtettek. A támadásban mintegy 1400 ember vesztette életét, és legalább 242 ember maradt túszként, mindkét csoport túlnyomó többsége civil.
A Hamász által vezetett egészségügyi minisztérium az övezetben azt állítja, hogy közel 9500 gázai halt meg az izraeli hadjáratban, ez az adat nem ellenőrizhető. Bár a csoport azt állítja, hogy az elhunytak többsége civil, halálos áldozatainak száma, amely Izrael és az Egyesült Államok állítása szerint megnövekedett, nem tesz különbséget harcosok és nem harcolók között, és valószínűleg sok embert öltek meg a gázai terrorcsoportok által izraeli közösségekre lőtt rakéták. alulmarad a csíkban.
Mindazonáltal az állítólagos magas halálos áldozatok száma, valamint a lebombázott épületekből kirántott véres gyerekeket ábrázoló közvetített képek felemésztették a nyugat toleranciáját Izrael támadásával szemben, az Egyesült Államok pedig állítólag figyelmeztette Izraelt, hogy hamarosan nem lesz más választása, mint csatlakozni a felhívásokhoz a tűzszünetre.
A 13-as csatorna szerint, amely két, a találkozót ismerő forrásra hivatkozott, Blinken azt mondta Halevynek, hogy az Egyesült Államok Izraelt támogatja „faltól falig”, de a „közvélemény” megnehezíti az adminisztráció számára az ilyen támogatás kiterjesztését.
„Ha hosszú kampányt akarsz, be kell engedned a humanitárius segítségnyújtás széles elemeit”
– idézték az amerikai diplomatát.
A The New York Times által idézett amerikai tisztviselők azt mondták, hogy úgy vélik, Izrael szándékosan akar széleskörű pusztítást vetni Gázában, hogy példát mutasson rá, hogy elrettentse másokat a kihívástól.
A Hezbollah iráni meghatalmazottja északról fenyegetőzésével Izrael szinte legyőzhetetlen katonai hatalomként szeretné visszaállítani hírnevét a Hamász-támadások után, amelyek során a terrorcsoport könnyedén lerohanta a katonai bázisokat, és órákkal azelőtt gyilkosan átvette a civil közösségek irányítását. az IDF hatékony választ adhatna.
A Times szerint azonban Izrael rámutatott arra, hogy kis kommandóscsapatokat küldeni olyan alagutakba, ahol a vezetőkről úgy gondolják, hogy rejtőzködnek, „öngyilkos küldetés” lenne, és hogy Gáza város rendkívül sűrű városi környezete nagyobb kihívást jelent, mint az amerikaiak számára a csapatok Irakban.
Egy széles körben idézett számok szerint 2006 és 2008 között mintegy 66 000 civilt öltek meg Irakban, így ezek az Egyesült Államok ottani harcának legvéresebb évei. Más becslések szerint ezekben az években 30-40 ezerre tehető a halottak száma.
Az Izraellel szembenálló síita szervezet Libanonban állandó fenyegetést jelent a zsidó államnak annál is inkább, mert a Hezbollah mögött ott áll Irán, amely Izraelnek még a létét sem ismeri el.
Az izraeli légierő jelenleg is rendszeresen bombázza Szíria két legfontosabb repülőterét – Damaszkuszt és Aleppo, mert az iráni fegyverek ezeken keresztül érkeznek el a Hezbollah síita milíciához Libanonba.
Oroszország – Irán mellett – az Asszad rendszer legfőbb támogatója Szíriában. Az amerikai hírszerzés most úgy értesült, hogy Putyin elnök a Wagner hadseregen keresztül orosz légelhárító rendszert ígért a Hezbollah milíciának. Ennek a légelhárító rendszernek a szállítása hamarosan meg is történik – írja a Wall Street Journal magukat megnevezni nem kívánó titkosszolgálati forrásokra hivatkozva.
Moszkva ezzel egyértelműen elkötelezné magát az Izraellel szembenálló erők mellett.
Sok kétség persze nem maradhat hiszen Putyin elnök meghívta a Hamász delegációját Moszkvába azt követően, hogy a palesztin terrorista szervezet brutális támadást hajtott végre Izrael ellen október hetedikén. Putyin ugyan nem fogadta a Hamász küldöttséget a hivatalos közlések szerint, de a palesztin delegáció hosszasan tárgyalt Bogdanovval, az orosz elnök közel-keleti tanácsadójával, és később bekapcsolódott a tárgyalásokba Irán külügyminisztere is. Oroszország és Irán együttműködése a szíriai polgárháború idején vált szorossá amikor mind Moszkva mind pedig Teherán Asszad elnököt támogatta fegyverrel is.
“Ha a Hezbollah támad, akkor ugyanúgy jár mint a Hamász”
Erre figyelmeztette a síita szervezetet Benjamin Netanjahu miniszterelnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Tzachi Hanegbi közölte az izraeli sajtóval, hogy
“amennyiben a Hezbollah megtámadja Izraelt, akkor elpusztítjuk!”
A Hezbollah rendszeresen lő ki rakétákat Izraelre, és emiatt gyakoriak az izraeli válaszcsapások: a légierő bombázásokkal illetve rakéta támadásokkal próbálja meg likvidálni a Hezbollah rakétakilövő helyeit. Ezért fontos a Hezbollahnak az a légvédelmi rendszer, melyet Putyin elnök a Wagner hadseregen keresztül juttathat el neki. A Wagner hadsereg igen aktív Szíriában, ahol brutális módszereivel keltett feltűnést. Putyin számára a Wagner hadsereg kényelmes álcázást jelentett amíg Prigozsin fel nem lázadt ellene. A Wagner hadsereg ezt követően részben Fehéroroszországba távozott részben pedig beolvadt az orosz hadseregbe. Prigozsint és vezérkarát az orosz titkosszolgálat meggyilkolta felrobbantva azt a repülőgépet, melyen utaztak.
A hétvégén helyi muzulmánok egy csoportja megtámadta a repülőteret Mahacskala városban épp akkor amikor oda egy repülőgép érkezett Izraelből.
A botokkal felfegyverzett fiatalok felszálltak a repülőtéri buszra, és minden egyes utastól megkérdezték, hogy milyen vallású?
“Én muzulmánnak vallottam magam, és szerencsére hittek nekem, és békén hagytak”
– mondta később egy izraeli utas.
A kivezényelt rendőrség állította helyre a rendet Dagesztán fővárosában. Ezen az Oroszországhoz tartozó területen jórészt muzulmán vallású a lakosság, amely a Hamász terrortámadása után nem titkolja szimpátiáját Izrael ellenfelei iránt.
Dmitrij Peszkov, Putyin elnök szóvivője sietett kijelenteni, hogy
“külső befolyás vezetett az incidenshez.”
Marija Zaharova, a külügy szóvivője ennél is tovább ment amikor “nyílt provokációt” emlegetett, hozzátéve ehhez, hogy ebben “Ukrajna kulcsszerepet játszott.”
Bizonyítékokkal egyikük sem fárasztotta magát.
Az Rt.com hivatalos portál szerint a Telegram média ügynökség szervezte az akciót, melynek több mint 65 ezer előfizetője van Dagesztánban. A televíziós csatorna főnökét 60 másik muzulmán aktivistával együtt letartóztatták. Hogy kerül a képbe Ukrajna? A Telegram média ügynökség korábban egy orosz ellenzéki tulajdona volt. Ilja Ponomarjev Kijevben él jelenleg, és elítéli Putyin háborúját Ukrajna ellen. Most azt közölte, hogy a Telegram már több mint egy éve nincsen a tulajdonában. Oroszország fokozatosan tiltja be a hatalomnak nem tetsző média cégeket. A Facebook és az Instagram már nem működhet, de a Telegram a legutóbbi időkig még nem volt betiltva. Most a hatalom felfüggesztette a működését.
Peszkov szóvivő elmondta az eset kapcsán, hogy
“Putyin tanácsadóival elemzi a helyzetet, mely amiatt alakult ki, hogy a Nyugat megpróbálja megosztani az orosz társadalmat vallási alapon.”
Tüntetések Izrael ellen a Kaukázusban
Oroszországnak ezen részein a lakosság többsége muzulmán, akik a Hamász támadása nyomán siettek kifejezni rokonszenvüket a palesztin terrorista szervezettel, és ellenszenvüket Izraellel szemben. A palesztin zászlókkal tüntető muzulmánokat az bátorította fel, hogy Putyin elnök egyáltalán nem sietett elítélni a Hamász támadását, sőt a terrorszervezet magasrangú vezetőit meghívta Moszkvába. Hivatalos jelentések szerint személyesen nem fogadta a Hamász küldöttségét, de közel-keleti tanácsadója, Bogdanov sokáig tárgyalt velük. Majd hármasban folytatták az eszmecserét az iráni külügyminiszterrel. Irán a Hamász legfőbb támogatója, és a legjelentősebb szponzora a Hezbollah szervezetnek Libanonban. Az izraeli hadseregnek jelenleg meg kell osztania a figyelmét a Hamász és a Hezbollah között. Hogyan juttat el fegyvereket a Hezbollahnak Irán? Szírián keresztül, ahol nagyon is jelen van az orosz hadsereg, melynek kulcsszerepe volt Asszad elnök rendszerének megmentésében – Iránnal együtt. Az izraeli légierő rendszeresen támadja Szíria két legnagyobb repülőterét, mert Damaszkuszban és Aleppoban szokta átrakodni a fegyverszállítmányokat az iráni forradalmi gárda a Hezbollah számára, amely Libanonban áll harci készültségben.
Putyin-Netanjahu
Régebben mindketten azzal dicsekedtek, hogy remek személyes kapcsolatban állnak egymással, de ez megromlott azt követően, hogy Izrael nem támogatta Putyin agresszióját Ukrajna ellen. Bár akkor épp nem Netanjahu volt a miniszterelnök, de Putyin számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem számíthat Izrael támogatására ebben az ügyben. Jelenleg Putyin szervilis sajtója siet párhuzamot vonni Zelenszkij ukrán elnök és Netanjahu izraeli miniszterelnök között. Putyin pedig nem habozik Zelenszkij zsidó származására utalni mondván: a Nyugat egy zsidót állított Ukrajna élére.
A KGB-ben, ahol Putyin nevelődött, régi hagyománya volt a zsidó ellenességnek. Erről még Jurij Vlagyimirovics Andropov döntött nem sokkal az 1967-es arab-izraeli háború után, melynek eredményeképp Izrael sok arab terület fölött szerezte meg az ellenőrzést – a többi között a gázai övezet fölött is. A Szovjetunió emiatt megszakította a diplomáciai kapcsolatait Izraellel, és erre kényszerítette a “szövetséges baráti szocialista országokat” – köztük Magyarországot is. Andropov, aki 1956-ban a Szovjetunió budapesti nagykövete volt, épp az 1967-es háború évében vette át a KGB irányítását. Pacepa tábornoknak, a román hírszerzés akkori fejének így indokolta meg a döntést:
”A zsidók maximum 15 millióan vannak, az amerikaiak őket támogatják. Mi sokat nyerhetünk azzal, ha a több mint egymilliárd muzulmánt a magunk oldalára állítjuk“
– érvelt Andropov, aki zsidónak született a cári Oroszországban , de szorgos munkával eltüntette születési okmányait, mert tudta, hogy csak oroszként válhat a Szovjetunió első emberévé. Ez meg is történt 1982-ben. Andropov 1967 után elrendelte a “biztonsági kontrollt” a zsidó származású kommunista funkcionáriusok között a Szovjetunióban és “a testvéri országokban.”
Kádár János is hírt kapott erről, ezért lett például Hetényi István a Tervhivatal államtitkárából pénzügyminiszter.
“Az oroszok nem fogadnának el egy zsidót a Tervhivatal élén” – állapította meg Kádár János, aki jól ismerte Andropovot még 1956-ból.
Az Öböl országok 54 milliárd dollárt áldoztak Szaddam Husszein megbuktatására. Az eredmény: Irak ma Irán szövetségese.
Az Öböl országok milliárdokat költöttek a libanoni Hezbollah szétzúzására. Az eredmény: ma Libanon ¾-e Hezbollah szövetségében áll.
Az Öböl országok milliárdokat költöttek Erdogan, török államfő megbuktatására. Az eredmény: ma Törökország Irán szövetségese.
Az Öböl országok milliárdokat költöttek Katar megzabolázására. Az eredmény: Katar Irán felé közeledett.
Az Öböl országok milliárdokat költöttek a jemeni Irán-barát Anszar Allah szervezet megbuktatására. Az eredmény: ma Jemen ¾-e Irán szövetségében áll.
Az Öböl országok milliárdokat áldoztak arra, hogy az Iránnal kötött nukleáris egyezményt Amerika felrúgja. Az eredmény: Az EU országok Irán felé közeledtek.
Az arabok a világ lakósságának 5 %-át teszik ki, ennek ellenére a világ fegyvergyártásának 50%-át vásárolják fel. Az eredmény: a világ menekültjeinek 60%-a arab.
Irán az elmúlt két évben jelentős összeggel támogatta a Hezbollah szervezetet Libanonban, a Hamaszt és az Iszlám dzsihádot a gázai övezetben. Ezt közölte Yossi Cohen a Moszad főnöke. Az izraeli hírszerzés főnöke szerint jelenleg egyedülállóan jó lehetőség kínálkozik a békére a Közel Keleten, egyedül Irán akadályozza ezt. Yossi Cohen szerint egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy az irániak támadtak meg két olajszállító hajót a Perzsa Öbölben.
Az ajatollah 200 milliárd dollárja
„Megpróbálom rábeszélni Trump elnököt, hogy kezdje újra a tárgyalásokat Iránnal! Próbáljon meg következetes lenni egyszer: ha tárgyal Kim Dzsong un-nal, akinek már van atombombája, akkor miért nem áll szóba Iránnal , amelyiknek nincsen?!” – így nyilatkozott Emmanuel Macron elnök Japánban még a G20 csúcs előtt. Bécsben az atomalkut aláíró nagyhatalmak kétségbeesett kísérletet tettek pénteken , hogy megmentsék az egyezményt, melyet amerikai részről még Obama elnök írt alá 2015-ben. Csakhogy közben már Teherán jelezte: az urándúsításban már elérte az atomalkuban rögzített határt. „Akkor is meg kell próbálni az iráni atomalku megmentését, ha fennáll a kudarc lehetősége” – mondta Federica Mogherini az Európai Unió külügyi főképviselője a bécsi tanácskozás előtt.
Nem az iráni atombomba izgatja igazán Amerikát
Trump elnök Európába küldte iráni ügyekkel megbízott emberét, hogy elmesélje az európai szövetségeseknek: mit akar valójában Amerika?! Miért lépett ki Trump az atomalkuból? Brian Hook Párizsban francia, brit és német diplomatákkal találkozott, hogy meggyőzze őket: semmiképp sem menthetik meg az atomalkut! „Egyáltalán nemcsak a nukleáris fegyverekről van szó hanem arról , hogy 2015 óta Irán továbbfejlesztette ballisztikus rakétáit és támogatta szövetségeseit fegyverrel és pénzzel a Közel Keleten. Ha megkérdezik Izraelt, ha megkérdezik Szaúd Arábiát, akkor ugyanezt mondják” – nyilatkozta Trump embere Párizsban az RFI közszolgálati rádiónak. Válaszul Zarif iráni külügyminiszter azzal vádolta Izraelt, Szaúd Arábiát és az Egyesült Arab Emirátusokat, hogy háborúba akarják sodorni az Egyesült Államokat Irán ellen. Trump elnök közölte: legyőzhetik úgy is Iránt, hogy egyetlen amerikai katona sem lép az ország földjére. De addig is új gazdasági szankciókkal próbálkoznak.
Khamenei ajatollah 200 milliárd dollárja
Steve Mnuchin pénzügyminiszter ilyen nagy összeget szeretne megtalálni és befagyasztani. A CIA és a Moszad szerint ugyanis ekkora pénzt halmozhatott fel Irán vallási vezetője a nehéz időkre. Ebből a pénzből Irán akár át is vészelheti a válságot egy ideig – írja az izraeli Haaretz. De hol a pénz? Iránnak óriási tapasztalata van az amerikai szankciók kijátszásában azóta, hogy az iszlamista forradalom idején 1979-ben Teheránban elfoglalták az amerikai nagykövetséget. Hetekig fogva tartottak amerikai diplomatákat. Az amerikai szankciók akkor kezdődtek és csak 2015 után értek véget. Az iráni pénzekkel kapcsolatban több feltételezés is érvényben van. Az első az arany! A Közel Keleten nagy hagyománya van a nemesfém készletek felhalmozásának. Ennek az az óriási előnye is megvan, hogy külföldön nem sújthatják szankciók. A pénz másik részének elhelyezésében pedig baráti bankok segíthetnek például Libanonban és Oroszországban vagy épp Kínában, amely az iráni olaj legfőbb vásárlója. Libanonban a siita Hezbollah milícia Irán legfőbb szövetségese, amely állandóan részesül Irán nagyvonalú támogatásában: pénzben és fegyverben egyaránt. Cserébe a Hezbollah fegyveresek Iránnal együtt védelmezték Asszad elnök rendszerét. persze Oroszországgal együtt. „Irán a szövetségesünk!” – hangsúlyozta Putyin Japánban, ahol pénteken találkozott Trumppal. Az oroszok – amerikai és izraeli kérésre – megtagadták az Sz 400-as rakétavédelmi rendszer eladását Iránnak. Nyikolaj Patrusev, az orosz védelmi tanács titkára Izraelben tárgyalt John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadóval és Netanjahu miniszterelnök emberével Iránról és Szíriáról. „Ezután megváltoznak az erőviszonyok a Közel Keleten” – jelentette ki Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök. Vagyis Oroszország cserbenhagyhatja iráni szövetségesét. Csak az a kérdés: mit kap ezért Putyin elnök cserébe Donald Trumptól?
Majdnem kilenc évet kellett várni a libanoni lakosságnak arra, hogy dönthessenek a parlamentjük összetételéről. A vasárnapi választásokon sem meglepetésekből, sem beteljesülő jóslatokból nem volt hiány. Ám még a győztes sem dőlhet hátra elégedetten a székében, ahogyan a vesztes számára is van ok a reménykedésre.
Az elmúlt hetek nem szóltak másról Libanonban, mint a május 6-án megtartott parlamenti választásokról. A „cédrusok országát” ellepték a plakátok, a médiában folyamatosan megméretették magukat a különböző pártok jelöltjei, heves viták alakultak ki a közösségi oldalakon, miközben az utcákon egyáltalán nem számított szokatlan látványnak a különböző mozgalmak híveinek összecsapása. A felfokozott hangulat és az intenzív kampány hátterében az állt, hogy a libanoni állampolgárok legutoljára 2009-ben dönthettek a 128 fős törvényhozás összetételéről.
Választási plakátot helyeznek el egy ház homlokzatán Bejrútban 2018. április 10-én. A kép forrása: MTI/EPA/Vael Hamzeh.
Azóta többször elhalasztották a választásokat, elsősorban a szomszédos Szíriában zajló harcok és az országból érkező közel 1,5 millió menekült miatt. Másodsorban pedig a folyamatos belpolitikai válság miatt nem került sor erre: 2014 és 2016 között egy politikai vákuum alakult ki, mert nem tudtak megegyezni az elnök személyéről; az iráni-szaúdi ellentét ostora rendre a Földközi-tenger keleti térségben fekvő országon csattant, a szemétválság mai napig megoldatlan problémát jelent a hatóságok számára; valamint 2017 második felében látványos módon próbálták meg eltávolítani az ország miniszterelnökét (erről bővebben később).
Bejrútban végül úgy állapodtak meg, hogy
„ha törik, ha szakad, Libanonban mindenképp lesznek választások 2018 májusában.”
Ebbéli elhatározásukat jól szimbolizálta, hogy tavaly egy új választási törvényt vezetettek be, amellyel alaposan átalakították az ország választási rendszerét. A 26 választási kerület számát lecsökkentették 15-re, szigorítottak a jelöltségeken (például nem indulhatnak két párt színeiben, ami azelőtt bevett szokás volt), és a parlamenti küszöböt felemelték 10 százalékra. Igaz, így is sok bírálat érte a törvényt, mert például kimaradt a női kvóta, a szavazati korhatárt nem vitték le 21 évről 18 évre, vagy a hadsereg szerepét sem sikerült úgy megerősíteni, ahogyan az eredetileg elképzelték.
Ám a legfontosabb, az ország történelmét és a politikáját meghatározó dologhoz nem nyúltak hozzá: a felekezeti alapú hatalommegosztáshoz. Mivel Libanon 4,5 milliós lakosságának 54 százaléka muszlim – kb. fele-fele arányban szunnita-síita – és 40 százalék pedig keresztény, ezért már az ország függetlensége (1946) óta egy rendkívül bonyolult politikai rendszer működik, amely a paritás elvén biztosítja a képviselői helyek elosztását a 18 különböző felekezet között. Továbbá azon sem változtattak, hogy
Libanon államfőjének maronita kereszténynek, a miniszterelnöknek szunnitának, a parlament elnökének síitának kell lennie.
A 15 választókerület és a jelöltek megoszlása a felekezetek szerint. A kép forrása: Link.
Apátiából jeles
Mindenezek ellenére némi csalódást okozott az országban és a régióban egyaránt, hogy május 6-án a libanoni szavazóképes lakosságnak mindössze 49,2 százaléka adta le a voksát. Vagyis öt százalékkal kevesebben voltak most, mint 2009-ben. Érdekes módon pont a fővárosban mérték a legalacsonyabb részvételt. Pedig jelöltekből egyáltalán nem volt hiány:
a visszalépések és kizárások után is 917 jelölt marad, ebből 111-en nők voltak.
Először az ország történelmében indultak nagy számban újságírók, civil társadalom aktivistái és vállalkozók. A választások alatt relatíve nagy volt a nyugalom, ami a libanoni fegyveres erők (LAF) jelenlétének köszönhető. Csupán egy-két helyről jelentettek verekedéseket vagy lövöldözéseket, amelyek rendszerint két tábor hívei között zajlottak.
Még egy kizárólag női jelöltekből álló párt is indult a választásokon, amely az Akkár (Libanon egyik régiója) Női nevet vette fel. A kép forrása: a párt honlapja
Egyelőre még folyik a vita az elemzők és az újságírók körében, hogy a korábbi elképzelésekkel ellentétben miért kevesen járultak a szavazóurnák elé. Leginkább a pénzalapok gyors kimerülését és a szunnita-síita ellentét kiéleződését hozzák fel magyarázatként, de ugyanúgy hozzájárulhatott a korábbi nagy szövetségek, vagyis inkább parlamenti blokkok felbomlása is, ami még inkább növelte a libanoni politika átláthatatlanságát. 2018-ig ugyanis két ilyen koalíció határozta meg a közel-keleti ország sorsát:
a Március 8-i Szövetség és a Március 14-i Blokk
A Március 14-i Blokk a hadsereget, a szunnita és a keresztény falangista csoportokat fogta össze. Vezéralakja Szaad Haríri kormányfő, Szaúd-Arábia, a többi szunnita ország, illetve a nyugati államok támogatását élvezi. Ezzel szemben állt a síitákat tömörítő Hezbollah (ennek van egy politikai és egy katonai szárnya), a Nabíh Berri házelnök vezette, szintén síita és magát szekulárisnak valló Amal Mozgalom, valamint a Michel Aún köztársasági elnök által alapított Keresztény Szabad Hazafias Mozgalom is (Free Patriotic Movement – FPM). Az országban ők a legnagyobb támaszai a szomszédos Szíriában hatalmon lévő Bassár el-Aszad elnöknek. A legtöbb külföldi segítséget Irántól kapják és a vádak szerint elsősorban az iráni, és nem a libanoni érdekeket próbálják meg érvényesíteni.
Egy katona jelenlétében állnak sorba a szavazók a libanoni parlamenti választásokon Baaklinban. A kép forrása: MTI/EPA/Vael Hamzeh.
Üröm az örömben
Szinte az összes választások előtti elemzés a Március 8 két tagját, a Hezbollah-Amal szövetséget hozta ki győztesnek. Tehát a kérdés sokkal inkább az volt, hogy mennyivel fognak majd nyerni, főleg miután, hiába síiták, még szunnita jelölteket is sikerült indítaniuk. Papíron a Hezbollah és annak szövetségesei negyvenegy mandátumot szereztek a 128 fős libanoni törvényhozásban, ami egyben azt jelenti, hogy a libanoni síiták több mint 90 százaléka továbbra is őket támogatja.
Ugyanakkor pár dolog beárnyékolta az ünneplésüket, és jövőt illetően komoly gondolkodásra késztette a párt vezetését. Haszan Naszralláh sejk, aki már 1992 óta vezeti a Hezbollahot, a választási kampány során kénytelen volt háttérbe szorítani a „megszokott” Izrael-ellenességét, Nyugat kritizálását és Szaúd-Arábia bírálatát. Ehelyett sokkal inkább a gazdasági helyzet jobbítására, a korrupció felszámolására és a középosztály elszegényedésének megállítására helyezte a hangsúlyt. Ugyanis
az elmúlt években a libanoni síita területeken érzékelhetően nőtt az elégedetlenség,
mert a szervezet még mindig túl sok pénzt költ a szíriai beavatkozásra, hiszen ők már 2012 óta Damaszkusz oldalán harcolnak, és a legalacsonyabb becslések szerint is közel 1500 fegyveresük vesztette életét a konfliktusban. Ehhez pedig párosultak még tavaly az újabb amerikai szankciók, illetve egy újabb Hezbollah-Izrael közötti összecsapásra való felkészülés is, amelyek miatt már alig jut anyagi erőforrás az általános életszínvonal fenntartására.
Gebran Bassil. A kép forrása: Wikimedia Commons
A másik tanulság pedig az, hogy nem konkrétan a Hezbollah győzött (ők ugyanúgy 12 helyet szereztek, mint 2009-ben), hanem annak szövetségesei (Amal, FPM) szerepeltek jól. Ebből pedig egyenesen következik az a kérdés, hogy vajon ez az eredmény arra készteti-e a feleket, hogy együttműködjenek Naszralláhhal vagy akár egymással.
Ugyanis pár hónappal a választások előtt ellentét robbant ki a Március 8-i Szövetségen belül, amely nyílt utcai konfliktusba torkollott. A vitát az váltotta ki, hogy Gebran Bassil külügyminiszter, aki egyben Michel Aún elnök veje,
gengszternek nevezte az Amal vezetőjét és a parlament elnökét, Berrit.
Habár azóta a Hezbollah vezetésével elsimították az ügyet, a koalíció megrendült. Annyira, hogy bár egyes helyeken még indítottak közös jelölteket, de országos szinten külön listákon indultak. Ennek köszönhetően az FPM különösen jól szerepeltek, hiszen harminc mandátumot szereztek. Egyelőre ugyan még zajlanak a tárgyalások az egykori Március 8-i Szövetséggel, de a pártban igencsak azon gondolkodnak, hogy önálló frakciót fognak alakítani.
Vesztesek padján
Ennél sokkal rosszabbul alakult a Március 14-i Blokk sorsa. Náluk a felbomlás már évekkel ezelőtt kezdetét vette, amikor Valíd Dzsumblatt drúz vezető – a szíriai drúzok szélsőséges iszlamisták általi lemészárlása miatt – kilépett a formációból. Ugyanúgy nem kedvezett számukra az sem, hogy Szaad Haríri alig két évnyi miniszterelnökség után szíriai közbenjárással megbukott. 2011-ben az életét féltve Szaúd-Arábiába menekült és a blokk legerősebb pártja, a Jövő Mozgalma vezető nélkül maradt és folyamatos frakcióharcok gyengítették.
A kaotikus időszak végét jelenthette volna, amikor 2014-ben Haríri visszatért az országba és a 2016-os kiegyezés értelmében megkapta a kormányfői posztot. Azonban pár hónappal később azzal szembesült, hogy a
legfőbb külföldi támogatója, vagyis Szaúd-Arábia fordult ellene.
2017 novemberében tett rijádi útja alatt egy televíziós beszédben váratlanul lemondott a hivataláról, állítása szerint azért, mert “megpróbálják őt megölni”, mégpedig az Iránhoz közel álló libanoni szervezetek. Ezt a magyarázatot azonban sem Libanonban, sem a nemzetközi közösségben nem fogadták el. A médiában számtalan fejtegetés látott napvilágot: a legtöbb gyanú Szaúd-Arábiára terelődött, mivel a libanoni miniszterelnök már elvesztette a szaúdi uralkodócsalád kegyeit, mert nem tudta megfékezni az iráni befolyás növekedését és képtelen volt a libanoni szunnita közösség pozícióját is megerősíteni
Haríri felolvassa a lemondását:
Végül Szaad Harírit elengedték, november végén visszatért az országba. Ahelyett, hogy megerősítette volna a lemondását, december 5-én hivatalosan visszavonta azt. Ez azonban egyáltalán nem hatotta meg a szövetségeseit. A libanoni szunniták az egész esetből azt a konzekvenciát vonták le, hogy a kormányfő gyenge, nem méltó a 2005-ben meggyilkolt édesapja (Rafík Haríri) örökségére. A Jövő Mozgalmán belül – például Fuad Szinióra egykori miniszterelnök – is sokan támadták őt, hogy „semmit nem tett a szaúdi nyomás ellen”.
Épp ezért nem véletlen, hogy a Jövő Mozgalom pártja mindössze 20 mandátumot szerzett a parlamentben, vagyis hattal kevesebbet, mint 2009-ben. Sőt, a parlamentbe bekerült szunnita törvényhozók egyharmada nyíltan ellenséges Harírivel, még ha nem is feltétlenül a Hezbollah támogatói. A helyzet iróniája, hogy a kormányfő már hónapokkal korábban megérezte korábbi támogatottságának jelentős csökkenését, ezért is erősködött az új választási törvény bevezetése mellett. Csakhogy ez paradox módon pont fordítva sült el:
Eredetileg így akarta a Hezbollah hatalmi bázisát meggyengíteni, de ezzel csak azt érte el, hogy véget vetett pártja dominanciájának a libanoni szunniták körében.
Haríri számára az egyetlen fájdalomdíjat az jelentheti, hogy a korábban említett hatalommegosztás értelmében csak egy szunnita lehet a kormányfő, s az ország stabilitásának fenntartása érdekében meghagyják őt a miniszterelnöki poszton.
A Közel-Kelet lökhárítója
Libanon eddig sem volt könnyű helyzetben, hiszen a politikai instabilitáson kívül komoly gazdasági problémákkal volt kénytelen szembenézni. A világ legeladósodottabb országa csak a nemzetközi szervezetek segítségével és a kölcsönökkel tudja fenntartani magát és az országban élő szíriai menekülteket. Haríri egy igencsak ambiciózus – több tízmilliárd dollár nagyságú – gazdasági programot tervezett bevezetni, de ezt most átnyomni egy, a Hezbollah szövetségei által uralt libanoni parlamentben igencsak nehéz lesz.
Ugyanakkor a síita szervezet sem ülhet nyugodtan a babérjain, hiszen az, hogy a libanoni politika domináns szereplője legyen, nagyban függ a partnerei hozzáállásától. Ugyanis az elért eredmények tükrében könnyen úgy dönthetnek, hogy talán itt az ideje önálló irányt képviselni.
Egy dolog viszont biztos marad: a parlament összetételétől függetlenül Libanonnak továbbra is folytatnia kell a külpolitikai egyensúlyozást. Ez pedig igencsak nehéz feladat lesz, különösen most, hogy az Egyesült Államok felmondta az iráni atomalkut.
A hétvégén ismételten olyan szituáció alakult ki a Közel-Keleten, amely egy újabb háború kitörésének (rém)képével fenyegetett: egy izraeli vadászbombázó lelövése, majd azt követő megtorló akciók nemcsak a régióban, hanem a nagyhatalmak körében is komoly aggodalmakat szült. Habár szerencsére a súlyosabb összecsapások elmaradtak, Izrael esetében könnyen fordulópontot jelenthet a válság, hiszen szükségessé vált a korábbi Szíria-politikájának a felülvizsgálata.
A legutóbbi izraeli-szíriai válság azzal kezdődött, hogy február 10-én egy iráni pilóta nélküli gép berepült az izraeli légtérbe. Egy izraeli támadóhelikopter befogta a drónt és lelőtte, majd ezután az IAF (izraeli légierő) lebombázta a szíriai Palmüra mellett lévő irányítóközpontot, amelyet az irániak üzemeltettek.
Az események idővonala. A szíriai célpontokról lásd.
Utolsó csepp
A szírek – ellentétben az eddigi, hasonló izraeli katonai akcióktól – nem hagyták annyiban a dolgot: utólagos beszámolók szerint összesen húsz darab SA-5 és SA-17-es légvédelmi rakétát lőttek ki az izraeli gépekre, miután befejezték a bombázást. Az izraeli F-16-os vadászbombázó kötelék egyik gépét eltalálták, de a pilóta és a navigátor még időben katapultált. Az egyik könnyen, a másik súlyosan sérült meg, katonai helikopterrel szállították őket kórházba. Egyelőre még nem tudni, hogy miért nem vették észre a rakétát és kezdtek kitérő manőverbe.
Ez az eset alaposan felszította az indulatokat a térségben és az eredmény mindegyik felet elgondolkodtatta: az izraeliek nagyobb kockázat nélkül már nem hajthatnak végre légitámadásokat Szíria területén; Irán kétszer is meggondolja, hogy megsértse-e az izraeli légteret; a szíriai kormány pedig biztos lehet abban, hogy minden lelőtt izraeli géppel csak a saját légvédelmének puszta létezését kockáztatja. A nagyhatalmakat szintúgy kényelmetlenül érintette az incidens, különösen Oroszországot, hiszen veszélybe került minden eddig elért eredménye Szíriában.
Derült égből bomba
Habár egyelőre úgy tűnik, hogy a szokásos fenyegető és egymás megsemmisítését célul kitűző nyilatkozatokon kívül nem történt más, a kedélyek korántsem csillapodtak le. Különösen azért, mert a legfőbb kérdés azzal kapcsolatban alakult ki: vajon Izrael ezek után is folytatni fogja az eddigi gyakorlatát? Ugyanis eddig szinte nem telt el úgy hónap, hogy egy szíriai/iráni drónt ne lőttek volna le Izrael felett vagy az IAF nem hajtott volna végre bombázást az országban.
2011 óta az izraeli légierő még a legóvatosabb becslések szerint is közel 100 légitámadást hajtott végre Szíriában, és eddig nem szenvedett semmiféle komoly veszteséget, mivel a szíriai légvédelem tétlen maradt. Ez pedig egy újabb kérdést szült: mitől változtatta meg hirtelen a szíriai hadsereg a korábbi álláspontját és döntött az izraeli gép lelövése mellett? Erre állítólag az az eset szolgál magyarázatul, hogy szintén a múlt héten egy amerikai légicsapás Aszad oldalán harcoló 100 milicistával végzett.
Izrael már 2011 előtt is bombázott Szíriában. A képen a 2007-es, sokat vitatott „Gyümölcsöskert-hadművelet” látható. Az izraeli állítások szerint ugyanis egy készülő atomreaktort bombáztak le, de ezt Damaszkusz tagadta.
Az izraeli légicsapások okai elsődlegesen azok voltak, hogy az izraeli hadvezetés egyfajta „vörös vonalként” jelölte meg: Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz hű kormányerők nem adhatnak át semmiféle fegyvert – pláne vegyifegyvert – a libanoni síita szervezetnek, azaz a Hezbollahnak. Amennyiben az izraeli hírszerzés tudomást szerzett egy ilyenfajta fegyverszállítmányról, akkor azonnal közbeléptek és az IAF gépei még szállítás közben lőtték ki a konvojokat.
Ugyanúgy a másik fő célkitűzést az jelentette, hogy bizonytalanná és költségessé tegyék az iráni szerepvállalást a szíriai háborúban. Teherán ugyanis már évek óta jelen van az arab országban, a Hezbollahhal, a szíriai hadsereggel, a síita milíciákkal és itt-ott az oroszokkal együttműködve harcolnak a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) maradék egységei, illetve más szélsőséges szunnita csoportok (al-Núszra Front, Iszlám Állam – ISIS) ellen.
Csakhogy idővel az irániak száma több ezer fővel megemelkedett és már egész bázisokat építettek fel az arab országban, amelyet az izraeli vezetés nem hagyott szó nélkül: legutóbb decemberben bombáztak le egy Damaszkusz melletti iráni bázist. Ráadásul ezekkel a támadásokkal nemcsak nagy anyagi károkat okoznak az IRGC-nek, hanem minden egyes iráni halálával tovább növelik az elégedetlenséget a perzsa országban, ahol ebben az évben tüntettek már a kormány expanziós és a beavatkozós politikája ellen (is).
Ám a szíriai háborúban játszott izraeli szerepvállalás ennyiben nem merült ki ennyiben, mivel az elmúlt években több olyan esetet regisztráltak, amikor együttműködtek a fegyveres ellenzékkel. Ez elsőre furcsának tűnhet: a hivatalos magyarázat és a legtöbb szakértő szerint a légicsapásokon, a Hezbollah megerősödésének megakadályozásán, az iráni jelenlét csökkentésén, és a drúz kisebbség védelmén kívül az izraeli vezetésnek nem érdeke az Aszad-kormány megbuktatása. Egyszerűen azért, mert (már) nincs olyan szereplője a konfliktusnak, akiket Benjamin Netanjahu vezette kormány „nyugodt szívvel” támogatna, hiszen sok közöttük a szélsőséges iszlamista. Sőt, néhány „ideológiai testvérszervezetükkel” már évek óta ellen harcolnak Gázában és a Sínai-félszigeten.
Ugyanúgy néhányan rámutattak arra, hogy Aszad minden hibája ellenére egy „racionális, kiszámítható, és szekuláris” ellenfél: 1973 óta lényegében „hideg béke” van a két ország között, s dacára a határmenti konfliktusoknak, nem tört ki egy államközi konfliktus, hiszen Damaszkusz tisztában volt az IDF (izraeli hadsereg) technikai és katonai fejlettségével. Ezzel szemben az Aszad-ellen harcoló csoportok között sok olyan szervezet van, amely eleve Izrael létét sem ismeri el és a „halállistájukon” az alaviták, a síiták és a helyi keresztények után a zsidók következnek.
Ráadásul összehasonlítási alapként lehetne említeni Egyiptom példáját: amikor Mohamed Murszi vezette „mérsékelt iszlamista” erők kerültek hatalomra 2012-ben, rendkívül feszültté vált Kairó a viszonya Izraellel, amely már az 1979-es különbéke felmondásával fenyegetett. Ezért Szíriában egy rendszerváltás esetében szintén nem lehet tudni, hogy „kik kerülnének hatalomra” és miképp vélekednének az olyan kérdésről, mint a Golán-fennsík kérdése, amely a mai napig egy izraeli-szíriai különbéke legnagyobb akadálya.
Határátkelő a Golán-fennsíkon. A kép forrása: Wikimedia Commons
Kétségtelen, hogy van igazság ezekben az állításokban, de amennyiben górcső alá kerülnek az elmúlt évek eseményei, igencsak árnyalódik a kép: lehetséges, hogy a Netanjahu-kormány hivatalosan nem deklarálta (sőt, egyes esetekben bírálta) a szíriai ellenzéki csoportok külföldi támogatását, mégsem az ún. „stratégiai várakozás” volt rájuk a jellemző. Ugyanis az izraeli katonai vezetés és a titkosszolgálatok többször aktív támogatást nyújtottak a szíriai kormány ellen harcoló fegyveres csoportoknak. Sőt, nem egyszer közösen indítottak katonai akciókat is. Természetesen erre azt lehetne mondani, hogy ezek csupán „ad hoc”, vagyis alkalmi jellegű kooperációk voltak és gyakorlatban semmiféle közép vagy hosszútávú izraeli stratégiát nem jelentenek, de mégis az elmúlt években túl sok hasonló – köztük nem egy nyugtalanító – eset látott napvilágot.
Fegyvertársak
Már igazából az is figyelemreméltó, hogy a február 10-i támadásokban a SOHR keresztül meg nem nevezett szíriai ellenzéki erők szolgáltattak információt az IAF-nak a célpontokról, azok bombázás utáni állapotáról és az áldozatok számáról. Az ellenzéki területen élők az interneten és a médiában mondtak köszönet az izraelieknek a határozott fellépésért, mivel legalább addig sem őket bombázták a szíriai kormányerők. Ám a legérdekesebb, hogy az amúgy egyszerre Szíria, Irán, Oroszország és a nyugati világ ellen harcoló terrorista szervezetek, mint az al-Kaidához tartozó al-Núszra Front egykori alapítója szintén
„üdvözölt minden rezsim és Irán ellen végrehajtott izraeli bombázást”
Ezek pedig ismételten felszította a vitát azzal kapcsolatban, hogy a háttérben van-e bármiféle kooperáció a felek között. Természetesen az elmúlt években Aszad és Teherán rendre megvádolta Izraelt, amiért beavatkozik a szíriai válságba és FSA csoportokat támogat, de ezekre a legtöbb helyen csak legyintettek. Azonban idővel nem egy szíriai ellenzéki parancsnok szólta el magát, miközben egyre több riport készült erről a bizonytalan „szövetségről”.
Például 2014 decemberében kiadott ENSZ-jelentés, amelyet az izraeli sajtó is átvett, szerint a Golán-fennsík közelében épített izraeli kórházakban látják el az FSA fegyvereseit. A megfigyelők több ilyen esetet is leírtak, és jelezték, hogy voltak alkalmak, amikor egészséges milicistákat láttak Izrael északi részén sétálgatni. 2017-ig összesen 3000 sebesültet – civileket és fegyvereseket egyaránt – gyógyítottak meg, és gyakran adtak fegyveres kíséretet a mentőknek, akik visszakísérték a sebesülteket a határhoz.
A VICE összefoglalója az izraeli kórházak működéséről:
Az UNDOF (az ENSZ Biztonsági Tanácsának speciális szervezete) jelentése kitér arra is, hogy nem csak „egészségügyi ellátást” biztosítottak az FSA-nak, hanem fegyvereket és lőszereket. Egy június 10-i beszámolóhoz csatolt fényképeken az látható, hogy az IDF katonái két nagy dobozt nyújtanak át az FSA harcosainak, amelyekben hadianyagok vannak, de a dobozok pontos tartama a mai napig nem ismert. Ugyanúgy a korábban említett parancsnokok arról tettek említést, hogy tankelhárító eszközöket, légvédelmi rakétákat, lőszereket és egészségügyi csomagokat kaptak az izraeliektől.
Ezen beszámolók száma pedig az elmúlt években nem csökkent: legutóbb tavaly júniusban derült ki, hogy az IDF, ha nem is az FSA egészével, hanem egyes Izrael számára „vállalható” brigádokkal tartott fenn kapcsolatokat. Többek közt a 400 főt számláló Fursan al-Joulan (Golán Lovagjai) nevű csoport, amely 2013 óta fegyvereket és havonta 5000 dollárt kap az izraeli hatóságoktól. A feladatuk pedig az volt, hogy távol tartsák a Hezbollahot és később az iráni Forradalmi Gárdát az izraeli-szíriai határtól, egyfajta „pufferzóna” (ütközési terület) létrehozva a térségben.
Újratervezés alatt
Az elmúlt napok eseményei rámutattak az izraeli beavatkozások korlátjaira és a légicsapások már nem feltétlenül jelentik a legkönnyebb utat. Azonban nemcsak a vadászbombázó elvesztése miatt mehet át gyökeresen változáson Izrael eddigi Szíria-politikája: Avigdor Liberman izraeli védelmi miniszter már tavaly ősszel elismerte, hogy „Aszad győzedelmesen került ki” az egész válságból, s immáron értelmetlen bárkit is támogatni. Ezért az már egyáltalán nem fenyegeti az országot, hogy Szíriában egy nyíltan iszlamista vezetés kerülhet hatalomra, amely sokkal konfrontatív politikát kezdene el folytatni. Ellenben a másik opció sem éppen egy vonzó alternatíva: a Hezbollah és az IRGC megerősödése Izrael határainál szintén vörös posztó a Netanjahu-kormány szemében.
Újabb hírek érkeztek az elmúlt napokban a médiában gyakran szereplő Szaúd-Arábiából. A legfrissebb, hogy az idős és beteg Szalmán bin Abd al-Azíz Ál Szaúd uralkodó a jövő héten bejelenti, hogy átadja a hatalmat fiának, Mohamed bin Szalmán koronahercegnek. Legalábbis ezt közölte a brit Daily Mailnek adott interjúban egy jólértesült szaúdi potentát.
Szalmán király „olyan lesz mint Erzsébet királynő” – vázolta fel az udvar terveit a brit lapnak a kiszivárogtatásra kijelölt fontos személy. Mohamed herceg hozná meg a döntéseket minden fontos kérdésben.
Ezért sújtottak le a renitens hercegekre és miniszterekre Szaúd-Arábiában az elmúlt napokban. A hírek szerint a lefogott hercegek és oligarchák akkor szabadulhatnak, ha lemondanak a vagyonuk 70%-ról az államkincstár javára.
Mit jelenthet a váltás a királyság élén? Azt, hogy Szaúd-Arábia – az USA-val és Izraellel szövetségben felveszi a harcot Iránnal szemben. Ez már zajlik Jemenben, de most új hadszíntér lehet Libanon. A Hezbollah síita milícia Irán fontos szövetségese. Őket akarja meggyengíteni Mohamed herceg, aki egyben hazája hadügyminisztere is. Ezért jelentette be lemondását Hariri libanoni miniszterelnök éppen Szaúd-Arábiában.
A formálódó szaúdi-amerikai-izraeli szövetséget jelzi, hogy először adott interjút az izraeli fegyveres erők vezérkari főnöke egy szaúdi lapnak. Ebben kijelentette: hajlandóak megosztani az Iránnal kapcsolatos információkat Szaúd-Arábiával.
Mohamed herceget Kuvait uralkodója „Dühös bikának” nevezte. Arra célzott, hogy Szaúd-Arábia óvatos öreg nemzedékével szemben, Mohamed általános háborút robbanthat ki Iránnal és szövetségeseivel szemben. Jemenben látszik, hogy a győzelmi esélyek nem a legjobbak.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
